Mert ha nem hívta fel Helgát, ha senki nem értesítette, ha a fantom csak Hajdú képzeletében létezik, akkor honnan tudhatná… Idegesen matatott tovább, míg az egyik kupifiók mélyén, egy régiség-katalógus alatt talált egy pecsétes mappát, és abban Horváth régi iratait. Persze nem Horváth útlevelét, csak a számlakivonatait és a lejárt személyigazolványát. Egy vérbeli gyűjtő legszívesebben a tojáshéjat is felcímkézné és félrerakná. Ám micsoda öngyűlölő az, aki az iratait dugóhúzók, üvegtetők és szalvétagyűrűk közt rejtegeti!

            Csinált egy felvételt a lejárt személyigazolványról, szemébe nézett Savanyú úrnak, a Lepke Könyvek durcásan mosolygó tulajdonosának, aztán a konyhapultra aggatott gizgaz-csomók fölött átnézte a számlakivonatokat. Horváth negyedévente jutott hozzá egy alig több mint félmillió forintos jövedelemnek. Részvény vagy állampapír lehet? Ez az összeg arra épp elég, tűnődött Lena, hogy kifizesse a ház rezsijét, fenntartson egy kocsit, telente vendégül lásson néhány lánykát, és külföldről jamgyökeret rendeljen. Meg persze, hogy finanszírozzon egy-egy óvatos kiruccanást valamelyik ócskapiacon.

            Az óvatos emberek beosztóak, a gyűjtők különösen, és Lena Horváthnál sem talált hiteltúllépésre utaló adatokat. De ami furcsa, gyerektartásra utalót sem. De miért is menekíti el egy feleség az apja orra elől a kicsiket? Miért mond le a pénzről, ami jár nekik? Egy olyanféle műgyűjtemény, mint amit ő talált meg, talán nyomós ok lehetett.

            Aztán a régiségkatalógus felé nyúlt. Ez éppolyan izgalmas, sőt talán még izgalmasabb volt, mint a számlakivonatok. Egy damaszkuszi babakereskedő invitálta árverésre az érdeklődőket: német porcelánbabák „nagy tömegben”, angol fajátékok „kifogástalan állapotban” és V. Fülöp infáns óraszerkezettel egybeépített földgömbje… V. Fülöp infáns! Lena egyre csak a nevet ízlelgette. Ez nem az a világ, ahol az ő mamája, özvegy Stollerné vagy akár ez a kisstílű pedofil, Horváth otthonosan mozogna… Tovább lapozott: tündöklő apróságok, rafinált ritkaságok − az egész Thumberlina-álomvilág kecses művészetté változtatva.        

            Lesz, ami lesz, gondolta Lena, és belegyűrte a katalógust a táskájába.

            Még bekukkantott a takarítószekrénybe, aztán egyszercsak felegyenesedett, mert egy fényes tárgyat látott megvillanni a hegytetőn. Pontosabban nem is látta megvillanni, még fel  sem egyenesedett, amikor az elméje vette észre, nem a szeme. De nem engedte meg, hogy összerezzenjen. Merev arccal figyelte, ahogy a leskelődő zavarba jön, és a messzelátó egy pillanatra eltűnik a lombok közt.

            Valaki talán már éjszaka átkutatta a fiókokat! De mit is keresett, ha védőnők névsorát és a dossziékat a helyükön hagyta? 

            Kicsit szégyenkezve újra végigjárta a szobákat, noha tudta, nemcsak detektív-, hanem vénasszony-szokás örökké azon aggódni, nem hagytunk-e ott valamit. De hát aggódott, igazán aggódott, hiszen egy betörés után nem lehet igazi rendet csinálni. És míg a spalettákat csukogatta, elfogta megint valami feszengő érzés: ez a különös ház, ez a megbecstelenített Herczegh-villa mintha most is a saját szépségétől ragyogna. Még egy utolsó pillantást vetett a Horváth Péter hálószobájára, hogy búcsút intsen a komódra dobált zenélő dobozkáknak, balerináknak, az egész vidám összevisszaságnak.

Milyen vidám összevisszaságnak!? Most úgy érezte, a kis figurák valami furcsa rend szerint csoportosulnak, és úgy viselkednek, mintha valami halálosan komoly színjáték vagy ismeretlen mese szereplői lennének. Vagy jelek, rövidítések valami titokzatos nyelven, aminek csak Horváth Péter ismeri az értelmét.

            Egy meséé, amely az évek során maga alá temetett egy grafikust, egy többgyerekes apát, egy jól menő gyerekkönyvkiadót, míg a helyükön egyetlen figyelő tekintet maradt: a Thumberlina-játék moderátoráé.

            De már megállíthatatlanul közeledett a hét óra Lena lehúzta az ujjairól a gumikesztyűt, betette a hátsó ajtót, és tenyerével takarva a kosztümkabátján a foltokat, a kocsijához sietett.    Semmitmondó, szikrázóan fényes reggel volt.

            Magasan ragyogott a nap, de még csak az egyik szélső villában látott mozgást. Egy kócos fiatal lány „milyen szar az élet”-pillantással kihajolt az ablakából, és megvetően ásított.

– Te, ezt a Protein csávót…

– Prométheusz. – javította ki fáradt tanár módjára, a parázsló cigi vége keljfeljancsiként billegett az ajkai között.

– Szóval őt… gondolom… a tűz miatt egész hátralévő életében kényeztették a népek.

– Dehogy. Az istenek megharagudtak rá, amiért odaadta az embereknek a tüzet, ezért kikötötték a világ végén egy sziklához, ahol minden nap megette a máját egy varjú.

– Azt a kurva. Hogy a faszomba volt annyi mája. Alkesz volt?

– Hülye! Mondtam, hogy hős volt! Minden éjjel újranőtt neki.

– Ja értem. De akkor is durva. – belebambult a meleg levegővel keveredő füstbe – Te adjál már egy cigit, én is rágyújtok, ne szenvedjen már hiába az a szerencsétlen hős.

Lali nagy szuszogások közepette kutatni kezdett a cigarettásdoboza után.

– Tudtam, hogy nem bírod megállni.- mondta miközben az ülésről elemelt feneke miatt be tudott nyúlni a zsebébe.

– Most mit misézel! Csak egy szálat kértem, ennyitől még elég nehéz lenne visszaszokni.

– Persze. – a nyitott dobozt Krisztián arca elé nyújtotta.

– Közelebb nem tudtad volna dugni, baszki?

– Csak akartam, hogy lásd, mit akarsz szívni. – fakadt mosolyra.

– Akkor dugd ide a pömpölőd!

– Gondolom paraszttűzből is jó lesz. – Lali átnyújtotta a cigijét.

– Hogy a viharba ne! – az égő cigit úgy szorította rá az övére, mintha vezetéket szerelne.

– Kösz. Rendes vagy.

– Tudom.

Mindketten megszívták a cigarettájukat, Lali boldogan vette tudomásul, hogy a fűtött kocsiban eregetett füstje is van olyan szép, mint a fagyban a lehelete. Krisztián szembetartotta a cigijét, ráfújta a füstöt, és elrévedt nyugalommal szemlélte a parázs ütőérszerű lüktetését.

– Na tűnjünk a francba. – szólalt meg végül Krisztián.

– Na hál’ Isten. – emelte ki a testét Lali a kocsiból.

Egyszerre vágták be maguk után az ajtót. Felevickéltek a járda közepére, és mintha már órák óta itt dohányoztak és sétáltak volna, folytatták útjukat.   

– Egyszer majd elárulhatnád, miért hagytad ott a menő gimnáziumodat, és kerestél meg, ha ilyen barom vagy. Addig viszont közlöm veled, ha legközelebb csak azért mész bele egy autólopásba, hogy öngyújtóként használhasd a járgányt, akkor inkább az ilyen punciktól kérjél tüzet, – mutatott egy magas sarkúban egyensúlyozó gumibőrű nőre, aki éppen mellettük haladt el – engem meg hagyjál lógva.

– Oké. – Lali felhúzta a sarkait, és cipőorrával hátraperdült akár egy táncos.

– Ne örülj meg! – már a mondat végére érve gyorsabban vert Krisztián szíve.

Lali ennek ellenére nyugodtan indult a lány után. Harapott egy slukkot a cigijéből.

– Hé kislány! – a füsttel kevert lehelete kiömlött a szájából. Mintha csak egy járó autó kipufogója lenne.

… olyan jó lenne, hányszor kívántam, könyörögtem, reszkettem, hogy illanó pillanatokra, fürge pillantásokra szeressek, a szeretet nem csak egy imperatívusz volt, amit belém neveltek, nem, ebben a formában soha senki nem beszélt róla, már a kimondása is bűn, kiröhögnivaló szánalmasság, kiböffentett megvetés, hangos mutogatás, szóval senki nem beszélt róla, mégis mélyebb parancs volt, szinte követelés, szinte törvény, hogy ha nem, akkor halál, de aztán sok év következett, sok önző fordulat, felejtés, összeragadás másokkal, kéjelgés az elragadtatott, de soha nem viszonzott pillantásokban –

… hányszor, hogy csak néhány másodpercig ne fájjon, hogy azt a ragaszkodó és minden-lében-kanál, minden-baj-forrása ént, azt a romantikus összesűrített pátoszt, az acsarkodó, lusta, tunya, követelőző, kielégíthetetlen, fáradhatatlan, sebzett, megráncigált, összeharapdált, itt-ott vérző, kimeríthetetlen, feneketlen, súlyos, tehén, elhízott, cukorzabáló, sörivó, síró, nyáladzó, bekakiló, mézberagadt, elázott, felázott, megázott ént – csak néhány másodpercig, hogy ne fájjon, vagy hogy kevésbé, elfelejteni, megválni tőle, elengedni, vagy ha másképp nem megy, hát elfojtani, megfojtani, elszorítani tőle a levegőt, belesűríteni a piciny zsírtestét valami elfeledett pókhálós zugba, csak ennyit, és csak néhány másodpercig, megtanulni, hogyan kell, mert már volt, hallottam, volt, akinek sikerült, távoli helyeken, álmokban, hegyek tetején, zümmögő énekelő lekopaszított hunyt szemű emberek között, ahol a kis kecskék és kicsi lovak nyakában csengő kolompál –

… de ezek csak mesék, bájolgások, elhazudozások, talán, ki tudja, mindenesetre sosem hiszi el, az én az csak röhög, horkant, persze, minden gyönyör forrása én vagyok, ahogy minden szenvedésé is, igen, de a gyönyör, valljuk be, pláne most, egy ilyen világban, ilyen körülmények között, amikor a kéj invitál az exkluzív zabálásokba, orgiákba, csoportszexbe, felsűrűsített és már-már gyilkos élvezetbe –

… úgyhogy csak véletlenül sikerült, a másodperceknél is sokkal rövidebb, kósza időintervallumokra, pirinyó villanásokra, vagy elhomályosulásokra, mérhetetlen kicsi szakaszokra, ezekhez nincs vonalzó csak a mesékben, ezekhez nincs óra, de akkor, azokban a véletlenekben, azokban a kósza időintervallumokban mintha felrobbant és elsimítódott és elnyugodott és megtörtént volna valami, akkor tudtalak szeretni, akkor egy egész élet lezajlott előttem, előtted, mindannyiunk előtt, mint a füst, amiből a jövőt, mint a kávézacc vagy a sasmáj, a tengeri só a tenyéren összesűrűsödve – akkor igen, láttam, hogy:

teát készítünk, nevetünk, a kertet tavaszi zápor áztatja, a szex jó volt, a szex jó és jó lesz, ez nem szex ez szeretkezés, mondod, az apukánk, a közös, egy kedves idős bácsi a kis kunyhóban pipázgatva, ismerünk minden mesét, mi készítjük a meséket a világnak, a hátadon viszel, a nyakadba csimpaszkodok és a hátadon viszel, sétálunk a végeláthatatlan pusztaságban, aminek nincsen határa, ami fölött nem süt a nap, az égen langyos tavaszi viharfelhők, elázunk, megmártózunk a bugyborékoló sárban, este tánc, mellettünk fut a kutya, mindenkit ismerünk, minden embert ismerünk, mi készítjük a meséket a világnak, belebújunk a rókalukba, pillangót szedünk meg cseresznyét, kis paradicsom valahol vidéken a folyó mellett, nem messze a folyótól a kis házikó az apóval, van anyóka is, süteményt süt, mi készítjük a meséket a világnak, a világ a folyón túl, a révész, egyszer te vagy egyszer én, a meséket kis méhkasokban szállítjuk a túloldalra, az emberek úgy gyűjtik a történetfoszlányokat mint a mézharmatot, a mézcseppet, az ember valaha szövetségre lépett a méhekkel, régen volt, a hátadon viszel, szeretkezünk hajnalban a napfelkelte előtt, előtte százszor éjszaka, nevetünk, kacagunk, ez persze ostobaság, csak egy pöttöm lakásban éldegélünk, te tanár vagy, szegények vagyunk, vagy inkább, nem vagyunk vagyonosak, egy gyereket szülök neked, egyetlent, egy lányt, akit te fiúnak nevelsz, tüdőgyulladásban halok meg a szülés után nem sokkal, ez is ostobaság, minden elképzelés elfullad egy idő után, a történetnek vége, nem is ez a lényeg, állunk ketten a kertben, az eresz alatt, cigarettázunk, kezünkben kávéscsésze, valami élet értelméről, vagy a művészet szépségéről cseverészünk, és akkor, egyetlen szétdarabolt pillanatra úgy tudlak szeretni, hogy minden múltból szivárgó fájdalom, minden önérzet, makacsság, sértett büszkeség, felesleges és unalmas játszma, minden részvétel azokban a játszmákban – semmivé foszlik, elfelejtődik, az énnel együtt belenyomódik abba a koszos zugba, és elégedett vagyok.