A hajdani Szentháromság szobor irányából nézve a zombori Városháza tornyát, balkéz felõl esik a Láncok nevû tér, ami valójában a zöldség- és tejpiac megszépítõ megnevezése. Pedig sokkal szebb lenne egyszerûen Zöldség- és tejpiacnak hívni ezt a város szívének bal kamráját képezõ térséget, hiszen a láncok eleve baljóslatú, rosszul csengõ szó, olyan, mint például a drót, és ezen nem változtat az a tény se, hogy a piacteret két oldalról valójában oszlopsorok és ejtett hasú láncok határolják. A második világháború elején nyilvános kivégzés helyszíne volt a Láncok, és azóta semmiféle eufemizmus nem változtathat ennek emlékén. A Láncok nem csupán a piacteret jelölik, hanem részben elkerítik a Szentháromság plébániatemplomot, a plébániát, és a ma városi tulajdont képezõ, hajdani ferences rendházat, amelyben mûhelyek, üzletek mûködnek. Ennek a háznak a háború után ledöntött Szentháromság szobor helyére nézõ homlokzatán mutatja az idõ könyörtelen megállíthatatlanságát a város egyetlen, a közhiedelem szerint Juhász Árpád által festett, de valószínûbb, hogy inkább általa restaurált^[1] napórája, amelynek kétnyelvû felirata megborzongatja a piacozókat, ha egyáltalán még van merszük fölpillantani rá: Jedan ti je od ovih poslednji! – Egy ezekbõl a végórád!

A napóra alatt van a Napóra elnevezésû kocsma, a cégéren persze Sunèani sat van föltüntetve, s belülrõl aligha a napfény és az árnyék segítségével mérhetõ az idõ, ugyanis a bejárati ajtó mögött lépcsõsor zuhan a homályba, pokolmélyre, a masszív, ácsolt asztalok és padok közé. Nem tudom, kik látogatják ezt a kocsmát, szerintem a lépcsõsoron való lejutás is már külön kalandnak számít, a fölkapaszkodás esélyeirõl nem is szólván. A kofákról tudom, hogy le-lejárnak a Napórába, de inkább az illemhelyre, mint az ivóba. Most ugyan még oda se mehetnek, mert a kocsma ezen termét elöntötte a talajvíz, s amíg magas a Tisza vize, használaton kívül lesz. Az is különös, hogy itt, szinte a Duna partján a Tisza vízszintje határozza meg a talajvíz magasságát, de hát ilyen bonyolult a világ. Az én koromban pedig már illik tudni, hogy nem feltétlenül fontos minden dolognak a nyitját fürkészni.

Az azonban kétségtelen, hogy ebben, vagy legalábbis ilyen kocsmában szeretnék olvasni. Könyvet, folyóiratot. Napilapot nem, ahhoz már nincs elég türelmem. Vagy beülni, és a csiszolt, lakkozott tölgyasztalon tollal, papíron folytatni ezt az írást. Mint ahogy Szentkuthy írt a Bodmériben, a Violettben, a Dajkában, a Bozsóban, a „Kislaci”-ban, a „Nagylaci”-ban, az Aranybárányban, a Szórádban, a Három Huszárban. Ezek a helyek ma bizonyára ugyanúgy nincsenek meg, mint a Budagyöngye bevásárlóközpont helyén állt piac kisvendéglõi. A Napóra azonban áll, és engem nem italozásra, hanem olvasásra csábít. Igaz, 1991 óta nem is igazán jártam kocsmában, akkor egyik napról a másikra megváltozott a vendéglõk, éttermek, kávézók, lebujok, kocsmák közönsége, személyzete, kínálata és hangulata. Akik akkor érkeztek a városba, kiszorították zsivajukkal, más hangsúlyukkal, más zenéjükkel, más szokásaikkal, idegengyûlöletükkel az õshonos kocsmatöltelékeket. A kocsmák hangulata tulajdonképpen nem változott meg, hanem eltûnt. Egyszerre fölülírta valami egészen más, mint ami korábban volt. Elvitte az ördög a kocsmák lelkét. A Napóra a többi italmérésénél néhány méterrel közelebb van a pokolhoz, s valahogy úgy tûnik, oda még kisugározhat valami ebbõl az ellopott lélekbõl.

Egyszerre irigylem Szentkuthy kocsmáit és Tandori szesztelen hónapját: „Én úgy nem iszom, ahogy más iszik. / És nem az, hogy azon a módon nem, / hanem hogy nem. / Ha már egy hónapja tart ez,…”, nekem egyik se jön be. Csak egy könyv, amivel jó lett volna levonulni a Napóra mélyére, érezni köröttem a biztos körülhatároltságot, fogódzóként a vaskos tölgyfalapokat, a csapos fürkészõ tekintetét, a bizonyosságot, hogy amíg kinn a homlokzaton rovásról rovásra halad az árnyék, alattam a roppant közlekedõedények szinten tartják a Tisza vizét. Mert a kiválasztott könyv a megállapodottságba vetett bizalmat számolja fel bennem, a Lakatlan Sziget biztonságából átvezet a Semmi közelében az emberre törõ rémületbe. Füzi László könyve^[2] arról a köztes állapotról ad személyes látleletet, amikor valami már megszûnt, eltûnt, s a helyébe még nem lépett semmi. Kiüresedett terek maradtak csak, amelyek annál inkább üresek, minél nagyobb a nyüzsgés a helyszíneiken (Sándor Iván). Füzi szerint ezek a kiüresedett terek a kultúra, a mûvelõdés és a mûvészet világában határolhatók körül, ami személyes érintettsége által válik számára döbbenetes jelentõségûvé: „… megszûnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem” – írja, s természetesen az írásra, az olvasásra, az irodalomra gondol. Meg a játékra, a labdára, ami akár a lezárt és kerek világra is utalhat, a kapus látószögére, amely sajátos perspektívát ad a játéknak… majd az évtizedek múltán való fölismerésre, hogy a világ már nem írható le labdaként, ugyanis se nem kerek, se nem behatárolható, és az ifjúkori önfeledt dekázás helyébe a vasárnap délelõtti rekreáció lépett. A könyv a huszadik század második felében eltûnt világokról szól, a kiüresedésrõl, ami csupán személyes élményként dolgozható fel, vagy kollektív jelenségként írható le, de változtatni nem lehet rajta: „az a terület – irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés –, amelyikhez az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezõt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül saját létének társadalmi értékét érzékelhette.” A Maszkok, terek… talán még személyesebb, de mindenképpen vallomásosabb könyve Füzi Lászlónak, mint a három kötetes, Lakatlan Sziget címû naplója. Valami módon napló ez is, bár több fejezete példaadó író- és tanárelõdöket, társakat szólít meg, egymásra kopírozódik benne az utazás és a helykeresés, az otthonteremtés és az otthon levés, a város látható és láthatatlan terei, az olvasmányok és személyes tapasztalatok, az élmény a kontempláló naplóíró keze nyomán az irodalmi beszéd érzelmileg tükrözött tárgyává lényegül: „Azt látom, hogy a korábbi üres pózok helyére a külsõ világban újabb üres pózok kerültek, lassan csak pózok vannak, mert mindenkinek meg kell adni, ami jár neki, ilyen légkörben pedig a szellem emberei nem tehetnek mást, minthogy õrzik a kételyeiket, kétségeiket mindazzal kapcsolatban, ami körülveszi õket.” Füzi már nem írhat a válaszadás koráról, neki, bárhová is induljon, az irodalmon, a mûvészeten, a kultúrán át vezet az útja, mondatok között, amelyek már mindent megfogalmaztak, amit érdemes volt megfogalmazni, és az út során talált mondatok percepciójában vagy megerõsítik, vagy kioltják egymást. Ebben a villózó szellemi térben már csak kérdések megfogalmazására van lehetõség, meg idõ, a kiürült terekben nincs szükség hosszú terjedelmû mûfajokra, elmélyülésre és átgondolásra, válaszadásra, az elõre gyártott válaszokat ontja az iparrá vált média, az indusztrializálódó irodalmi-mûvészeti dilettantizmus és provincializmus. A Füzihez hasonló makacs emberek pedig máris õsbölénynek számítanak a szellembe, a kultúrába, a mûvészi értékekbe vetett tántoríthatatlan, de nem vak hitükkel, akik belátják, hogy az idõ fölülírta nemrég még otthonos tereik lényegét, értékeiket más értékekkel helyettesítette be, és akik ennek ellenére is azért szomorúak, mert nem adatott meg számukra a még egyetemesebb mûveltség megszerzésének lehetõsége, mint még néhány nemzedékkel korábban a huszadik század utolsó polihisztorainak.

Ilyen õsbölényekkel kellene körülülni a Napóra tölgyfaasztalát, s tudomást se venni az árnyék vetülési szögérõl a homlokzatra festett római számok között, talán nem is beszélgetni, hanem befelé nézni és jóízûen hallgatni. A napóra nem ketyeg, a kocsma látogatóinak külön világai nem zavarják egymást mindaddig, amíg csupán a külsõ terek üresednek ki.

Fekete J. József

^[1] Annál is inkább, hogy Juhász Árpád a napóra 1852-es elkészülte után tizenegy évre született.

^[2] Füzi László: maszkok, terek… Kalligram, Pozsony, 2005