A lépéseink, igen, bal, jobb, „menet közben tanulunk meg járni”, a séta valami minimum kamasz-dolog, előtte-utána már megyünk, célképzetesen, mindig valahová, ügetünk, vágtatunk, loholunk, mintha mindig egy kicsit magunk előtt, és akkor van még a kullogás. Barátaim, itt vagyunk 6007-ben, január eleje van, és megint csak ígérni tudok, aminél – mint tudjuk – nincsen veszélyesebb. Ez egy adoniszi sor lett, tá-ti-ti-tá-tá, folytatni szeretném a tavalyi dünnyögést.
Hogy a tárgyra térjek: emlegettem volt az Alexandre Kojeve – alias Kojevnikoff – kapcsán a szintén Alexandre, de Koyrét. Emlékszem, amikor Budapesten volt Jacques Roubaud és Bernard Cerquiglini, és én emlegettem a Kojeve-et, mindketten fölnevettek, igen, mondták, ő egy KGB-s volt, úgyhogy az a gyanúm, valóban az volt. De azzal mentegettem életem másfél évét (azt, amikor kényszeresen és megszállottan lefordítottam az ő félezer oldalas könyvét, a legjobbat tőle, a Bevezetés Hegel olvasásába címűt), hogy emlékirataiban a történelemfilozófus Raymond Aron leírta, hogy ő, a Raymond rengeteg intelligens emberrel találkozott életében, de a legintelligensebb a Kojeve volt. Szóval ha a volt KGB-ben minden második ember Kojeve lett volna, én igenelném az intézményt, általános filantróp elveim ellenére is.
No, a Koyré akkor már régen megkapta a francia állampolgárságot, kikötött az École pratique des Hautes Études-ön, a VI. Tagozatban, ahol egy félelmetes vallásfilozófiai társaság jött össze, eredetileg az az Étienne Gilson hozta létre ellen-Sorbonne-ként, akitől egy-két éve olvasható a középkori filozófiáról írott és szerintem nagyon mély könyve. Mostanság Koyrét fordítok tehát, azt az embert, aki, amikor a másik Sándor befutott Párizsba, átadta a helyét (a fizetését) és elment Kairóba, szerintem nem véletlenül a kairói egyetemre. Egyiptomot csak Micráimnak szoktuk hívni, egyszóval az Örök Keletre vágyott. Amikor Európa közepe kezdte megkedvelni a színek spektrumában a barnát, átment az Államokba, és csak halála előtt tért vissza Franciaországba.
Nem is az a lényeges, hogy a Koyrét mindenféle nyelven mostanság nagyon kiadják, vagyis divat, divat tehát, hogy úgy művelt eszmetörténetet, hogy a tudományos gondolkodás történeteként fogta fel az emberi felfedezések múlttörténetét, de szigorúan filozófiai szempontból. Az sem igazán érdekes, hogy rájött, maga az emberi racionalitás-fogalom is időben változó, vagyis más az „ésszerű” vagy a józan ész által belátható Descartes előtt, mint után. És még csak az sem különösebben érdekes, hogy korai munkáiban a német 16. század „gőzös elméjű” spiritualistáival, alkímistáival, heterodoxális (vagyis a felekezeti dogmatikákba be nem férő) gondolkodókkal foglalkozott, egy Sebastian Brandt-tal, egy Schwenckfelddel, egy Paracelsussal, egy Jacob Böhmével, hanem azt mutatta meg, hogy ők mennyire „racionálisak” voltak, alkímiával, prófáciával, látomásossággal együtt. Hanem az az érdekes, hogy 1933 körül Koyré megfordítja a kutatásait: elkezd foglalkozni a Keplerrel, a Newtonnal, csillagászattal, Tartagliaval, geometriával, optikával, ilyesmivel. Képzeljék el, ugye az Értekezés a módszerről optikával kezdődik, A Világról is ott van, Espinoza lencséket farag, persze, keresztény platonizmusból, mert a fénytudomány világtudomány, aki megérti a fény természetét, átlátja a világteremtés természetét is, valami Istenismeretre tesz szert. Szóval a Koyré azt mondja, hogy vegyük észre akár egy – nagyon modern – Laplace-nál a metafizikai mögötteseket, azt, hogy miféle teológiai előfeltételekkel kezdtek a fizikai világban nem egyszerűen tapasztalni (experimentum), hanem kísérletezni (experimentum). És akkor ez az ember csodálatosan fogalmaz: öreges szakszerűséggel, precíz értekező nyelven, és olykor – mint holmi Szigeti – belekeveri a szlenget, a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek balparti szlengjét. És akkor az egyértelmű értékítéletei! Ahogyan leírja, hogy a Giordano Bruno – ugye, megvan, a Virágok Tere, és a máglya, mint a place Maubert-en – pocsék matematikus volt, ha számolásba kezd, eleve lehet tudni, hogy a végeredmény rossz lesz, és tényleg. No, most fordítom a Leonardo da Vinci 500 év után című tanulmáűnyát, a jövő héten fönnt lesz itt, ahol vagyunk az áramvezetékben (korábban a NETet a felhőkbe képzeltem, azt hittem, valami mennyei dolog ez, céleste), ő persze Léonar de Venszinek ejti, nevezzük mi is így őt, nomost a Koyré a lebegő idő felől érthető módon nem konzultálhatott a Da Vinci-kóddal, megúszott egy kurrens elmebajt (a halál mint a sunyiság tette, elkerüljük, evitizmus, az életet), és akkor olyan kedvesen írja, hogy a nagy Da Vinci egy zavarosfejű bolond volt, teljesen inkoherens gondolkodó, egy-két idejétmúlta előfeltételezéssel a világról és mindenről. De egészen jól eladta magát. Emlékeznek rá, a csodálatos Giorgio Vasari utolsó életrajza a da Vinciről szól, úgy, hogy a Leonardo még nem méltóztatott meghalni, vagyis még nem nézhetett a reneszánsz ember megtestesítőjére „kerek egészként”, mert még nem hangzott el a gyászmise utolsó hangja.
És tudják, mi a legfőbb baja a Koyrénak a da Vincivel? Hogy ez utóbbinak nem volt elgondolása az időről. Ez valóban alapvető baj. Öregszem, már elég régóta, így vannak némi enyhe (szóval baromira erős) problémáim, nem annyira az idővel, hanem a múlásával. Bánatomban végigolvastam a sláger Paul Ricoeurtől Az Idő és elbeszélés 2. kötetét, benne az európai nagy filozófiai idő-tézisekkel (az arisztotelészi vagy kozmogóniai idő tézise, az ágostoni lélekidő, a kanti segédegyenes az emberi tudatban, a husserli protenció-retenció játéka és a heideggeri hozzánktartozásos), nos, Bergson eleve nem játszik a Ricoeurnél, azt mondja, ezek a „tézisek” egyenértékűek, noná, hogy kizárják egymást, de most étlapról válogatunk (megéheztem), majd van egy elrejtett félmondata. Emlékezetből fordítom: a fene tudja, és nem is tudhatni, mi az idő, ha valamit mondanom kell, egy óriási száj, Kronosz, aki folyamatosan falja a jelenvaló világ lebegő látszatainak objektumait. No, ezzel a tapasztalással felvértezve összejött a Koyré, a szilveszter, én meg egy matematikusnő, és kérdezem ez utóbbit, náluk hogy van az idő. Azt mondta, a számelméletben nem játszik (olvastam Bourbakit, jött), vannak olyan matematikai problémák, ahol az idő fontos, de csak egy faktor.
Kedves Alexandre, ha csak egy faktor, akkor ugye… miről gondolkodunk?
Szöveg pedig jönni.