Arról, hogy érdemes-e észrevennünk a szép nőket

1.

Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

 


2.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.

Babafejek

Az óvodából sok olyan élményt hoztam magammal, ami csak később tisztult meg előttem. Az egyik ilyen az udvaron töltött szünetekhez és Babafejhez, a bolond csöveshez kötődik. Babafej szinte minden nap az óvodaudvar környékén lődörgött valamiféle nem evilági delíriumtól övezve, amit majd’ minden gyerek úgy csodált meg, mint a felnőttek kiváltságainak egyikét. Látogatásai alkalmával – már amikor az óvónénik nem kergették el -, buzdításunknak engedve Babafej soha nem mulasztotta el elénekelni a „Csipkés kombinét”, persze mindig hozzáfűzve: „Na jól van, babafejek, de most utoljára.” Még egy mondatára emlékszem tisztán: „Vigyázzatok, mert nem nőhettek fel soha.”

A gyermekprostitúció éppúgy, mint a nagyvilág távol eső részein, kis hazánkban sem ismeretlen fogalom. A mai napig sok jóérzésű embert késztetett megmozdulásra és az ilyen keletű mozgalmak legtöbbször azt a felrázó figyelmeztetést tűzik zászlajukra: a prostitútorok (és a pedofilok) köztünk vannak. Lehet, hogy közelebb, mint gondolnánk. Lehet, hogy mindennap találkozunk vele? Kezdhetünk gyanakodni a kedves, talán túl kedves szomszéd bácsira, a feddhetetlennek ismert kollégákra, gyermekeink apjára (!) és természetesen a veszélyesek köréből nem maradhat ki az iskolai hittan-, valamint tornatanár. Immáron értjük: köztünk vannak ők, de még mindig kívülünk, szigorúan harmadik személyben. Az ember védekező reakcióként ugyanis hajlamos önmagán kívülre helyezi a bűnt, és lehetőleg a felelősséget is. Új szempontot jelentene a kérdés: esetleg én is felelős lehetek? Én jó anya/apa, fogyasztó/kiszolgáló vagyok? Az alvilági gyermekprostitúció talán azért tud olyan gondtalanul terjeszkedni a „mélyben”, mert a társadalom „felszínén” is egyre inkább megszokottá válik?

A gyermekprostitúciót igénybe vevők többségükben feltehetően nem pedofilok, inkább olyan oktalan „vásárlók”, akiknek vágyait és igényeit a civilizációs tényezők, elsősorban a reklámipar határozza meg. A reklámiparnak érdeke a vásárlókapacitással bíró egyéneket lépten-nyomon felhívás, vagy ha úgy tetszik, kihívás elé állítani, amely kihívás az esetek túlnyomó többségében övön aluli, azaz szexuális. (Ha nem veszed meg a dezodort, amitől a csajok agya átkapcsol feltétlen szexuális hajlandóságra, akkor nem vagy férfi.) A nemiségünk genetikailag programozott, ennélfogva olyan „szervünk”, aminél az embert minden korban meg lehet ragadni. A szex az a termék, amelyet a közgazdaságtan mamutnak nevez, ami annyit tesz, hogy amíg ember él a földön, ártól függetlenül lesz rá kereslet. A reklámipar biztos fogódzója tehát a látens árukapcsolás, a teljesen felesleges és a legkevésbé sem vágykeltő termékhez a reklám olyan szexuális képzetet társít, amely már vágyat kelt, és amely ezáltal maga is tárgyiasul.

A vágyakozás tárgya már koronként változó, és minden jel arra mutat, hogy tapasztalati úton, a civilizációs és kulturális ráhatással/nyomással erősen alakítható. Gondolok itt például az ősi termékenységszimbólumokkal és a barokkos nőideállal ellentétes pólust képviselő kóros soványság fetisizálására, amely – lemérhetően – a divatiparból indult útjára és igazolthatóan komoly befolyással bírt (bír) a közízlésre. Ugyanezen az elven működik a gyereklányok (és fiúk) fetisizálása és szexuális vágykeltővé alacsonyítása, ahogyan az éretlenség és fejletlenség válik az üdeség, ártatlanság, vagy ha úgy tetszik a bontatlanság földi helytartójává. A modellszakmából például (ami a reklámiparban igen hatékony szerepet tölt be) akár már tizenhat évesen ki lehet öregedni. Mindezen erkölcsi értékcsökkenés újdonsága (ha beszélhetünk ilyenről) nem abban áll, hogy tárgyiasítunk személyeket, mivel a gazdasági hozzáállás eleve ezt feltételezi. A szembeötlő változás, amit viszont már kétségkívül nevezhetünk beteges pedofíliának az, hogy „civilizációnk” a gyermekeinket teszi meg a gazdasági előnyszerzés egyik eszközévé. Ha rekonstruálható a folyamat, első lépésként az érdekeltek a gyerekek körében talán új piaclehetőségre leltek. A gyerek jellemzően könnyen befolyásolható a tekintetben, hogy ha van pénze, mire költse azt. A piacgazdaságnak tehát nem érdeke, hogy szellemileg is felnőjön a vásárlói köre. Felnőttnek lenni nem jó, felelősséggel jár, dolgozni kell, megöregszünk, unalmassá tompulunk, nem szórakozunk, csak még unalmasabb felnőttekkel barátkozunk, és főként kétszer is meggondoljuk, hogy mire költsük a pénzünket. Ez lehet a második lépés, ahol a gyerek már árulehetőség, a vágyódásnak az a tárgya, amelyhez hasonlóvá akarunk válni. Aki pedig a gyermekeim zsebében turkál és alapvetően azt szeretné, hogy én magam is, legalább a vágyaim tekintetében – mint potenciális vásárló – gyerek akarjak maradni, az véleményem szerint pedofil és pedofillá tehet.

A pedofíliát napjainkban is elhatárolódás, értetlenség és hallgatás övezi (példának talán nem a legmeggyőzőbb, de még a szövegszerkesztő sem ismeri fel a szót), nagyjából oly módon, mint néhány évtizede még a homoszexualitást. Utóbbi a tudomány legfrissebb álláspontja szerint genetikai eredetű, amely megállapítás lényegi pontja e helyütt az, hogy létezik álláspont. A pedofília kialakulásáért legvalószínűbben sokkal inkább tapasztalati benyomások, mint genetikai adottságok felelősek, bár tényszerű pszichológiai, mentális vizsgálatok kis számban állnak rendelkezésre és azok sem megfelelően hozzáférhetőek. Vajon rendkívüli megrázkódtatás hatására növi ki magát egy átlagosnak induló közember pedofillá, vagy elég az, ha az anyja túl sokszor kérdezgeti: „Miért nem maradsz mindig ilyen édes, kicsi baba?”? A pedofília (és nem kizárólag a szexuális erőszakkal párosuló megnyilvánulásai) szakértők általi vizsgálata tehát alapvető fontosságú lenne annak érdekében, hogy tudjuk, milyen tapasztalatok vezethetnek oda, hogy az ember ne akarjon felnőni. Ily módon esélyt kapnánk a bajt is orvosolni, nem csak a tünetet.

Az óvodás sorból kinőttem, az iskolásból is igencsak, és azóta már azt is tudom, Babafej valaha általános iskolai tanár volt, akinek egyik diákja egy osztálykirándulás során figyelmetlensége miatt leesett a szikláról és szörnyethalt. Ő már nem nő fel soha. A felelősség a tanáré volt, a törvény demonstrálta is hatalmát, így őt börtönbe zárták, ahol mindenki szerint elvesztette ép eszét. Szabadulása után felfelé már nem vezetett út, hajléktalanként tengette hátralévő éveit, ezek leteltével pedig a község temettette el adományokból összeadott közpénzen, így fejezve ki tiszteletét. Babafej nagyon is tisztán látta a világot.

Vigyázni kell, mert a végén nem növünk fel soha.

Hamerli Nikolett

Karddal és fakanállal a kézben

Slachta Margit egy nagy port kavaró, ám hamar elfeledett alakja a magyar történelemnek. Vajon miért fedi homály annak a nőnek a pályafutását, aki nemcsak a nők jogainak elnyeréséért küzdött, hanem azokat is kimondta, melyeket kora férfi politikusai nem mertek?

A történelemben és irodalomban a nők csupán valami megérthetetlen és elérhetetlen csodás lényként tűnnek fel, akik céljai vagy elszenvedői a férfiak által irányított eseményeknek. Feladatuk annyiban merül ki, hogy szépek és erkölcsösek legyenek, akikre apjuk büszkén tekinthet, mikor kezüket leendő férjük kezébe teszi. S míg felügyelik a háztartást, egészséges, lehetőleg fiú örökösnek adjanak életet. Feljegyzés ritkán maradt fenn olyan hölgyekről, akik a háttérben megbújva kezükbe vették az irányítást. Életük valaki árnyékában telt, és haláluk után létezésük feledésbe merült. Azok, akik pedig nyílt színen próbálták vállalni nézeteiket, vagy hamar találkoztak végzetükkel, vagy bolondnak bélyegezve őket, környezetüktől elszigetelve, magányosan élték életüket. Ezek után megjelent egy nő, aki tanult, nem félt gondolkodni és hallatni a hangját.

Slachta Margit, noha az 1800-as évek végén született, tökéletes példája a modern, karrierista nőnek. A nemesi származású lány egy gazdag földbirtokos második lányaként látta meg a napvilágot. Ám nem sokáig élvezhette a vagyon által nyújtotta kényelmet, mivel apja tönkrement, s őt hátrahagyva, családja többi tagjával kivándorolt Amerikába. Az itthon maradt Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végezte tanulmányait. Német-francia-történelem szakos tanárként lépett ki a világba, ahol nagy hatást gyakorolt rá Farkas Edith, az Országos Katolikus Nővédő Egyesület elnökének, a munkásnők védelméről szóló előadása. Kis idő múltán abbahagyta a tanítást, hogy minden idejét a szociális munkának szentelhesse. S az elsők között lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba, s hamarosan a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott ország szerte, adományokat gyűjtött, szociális iskolát szervezett, lapot szerkesztett, amelyben a keresztény feminizmus elveit hirdette.

A keresztény feminizmus is, akárcsak az apácák és világiak között helyet foglaló Szociális Missziótársulat, aranyközépút volt Slachta Margit számára. A nők jogainak elnyerését tartotta fő fontosságúnak, azonban hangsúlyozta kötelességeiket is. Nem kívánta teljesen kiszakítani a nőket a társadalomban betöltött szerepükből, csupán több jogot, feladatot és választható utat kívánt nyújtani a számukra a férfiak által irányított világban. Mai szemmel nézve a Slachta Margit által hirdetett elvek részben elfogadottá váltak. A nők előtt is megnyíltak az olyan pályák, melyek korábban csak férfiak számára voltak elérhetőek, s mégsem vesztették el a családban elfoglalt fontos helyüket. Ennek fényében Slachta Margitra, mint úttörőre tekinthetünk. Ám saját korukban az ilyen előrelátó embereket legtöbbször kétes érzelmek kísérik. Vannak, akik felfedezik az új eszme nagyságát, s vannak, akik mint saját életüket, úgy védelmezik a régit. Slachta Margit sikertelenségének okai azonban ebben nem merülnek ki. Az emberek többségét riasztják a radikális emberek és eszmék. Nem szeretik, ha valaki kiáll eléjük, arról ordítozik, mit kéne tenniük, hogy jobbá tegyék a világot, ennek ellenére, mint már a történelemben oly’ sokszor láttuk, hajlamosak vakon követni őt. Akkor mi volt Slachta Margit hibája? Feltehetően az, hogy nőnek született. Ellenszenvet keltett, hogy megpróbált kitörni a társadalomban betöltendő szerepéből, s férfi módján harcolt nézeteiért. Olyan kérdéseket feszegetett, melyekről más politikusok nem mertek nyíltan véleményt mondani. Elveit nem tudta alátámasztani példákkal az életéből. Saját családja nem volt, s radikális viselkedése is ellentétben állt a keresztény feminizmussal. Napjaink politikusai is próbálnak egy kiegyensúlyozott, jól működő családot felmutatni, ezzel bizalmat ébresztve az emberekben. És az amerikai filmekben gyakran látott gyerek-puszilgatás, a magyarországi választások előtti rögzítőről szóló személyes telefonok is arra szolgálnak, hogy a politikusok Slachta Margit hibáját elkerülve, a választókhoz közelinek tűnjenek, személyesen hozzájuk intézzék mondandójukat.

Miután 1920-ban az első női képviselőnek választották, az 1930-as években Slachta Margit megalapította a Szentlélek Szövetséget, s új lapot is indított. Ismét az árral szemben úszva, Hitler propagandájának ellenében a keresztény értékrendet hirdette, s tiltakozott a zsidótörvények és a deportálások ellen. Megtett mindent, amivel segíthette a rászorulókat, s bújtatta az üldözötteket.

1945 után, mikor ismét bekerült a parlamentbe, politikája részben elvesztette aktualitását. A köztársasági államformát elutasítva, a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend továbbélését a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Népszerűségét az sem növelte, hogy ismét az általános véleménnyel szembeszegülve antikommunista és szovjetellenes nézeteket vallott. A kommunista párt térnyerésével egyre lehetetlenebbé vált helyzete, és politikusi pályafutása. A letartóztatástól tartva álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Egy sikertelen visszatérési próbálkozás után végleg Amerika mellett döntött, azonban próbálta fenntartani a magyarországi kapcsolatait, és képviselni az ország érdekeit, segíteni a hazai helyzet alakulását. 1974-ben Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában halt meg.

Slachta Margit semmiképpen sem volt szent, nem volt egy Teréz anya, aki csupán Isten szavait követve önzetlenül segít a rászorulókon. Sokkal inkább egy asszony volt, aki küzdött azért, hogy a nők is azonos jogokkal rendelkezzenek, és hasonló elbírálásban részesüljenek, mint a férfiak. Azonban ő is áldozatául esett politikai ellenfelei negatív propagandájának, ezért Slachta Margit nevét hallva először nem a nők jogainak védelmezése, az árdrágítók elleni felszólalás, a II. világháború alatt folytatott embermentés, az egyházi iskolák államosításának ellenzése jut eszünkbe, hanem a rosszul értelmezett bottörvény. Ha elődeihez hasonlóan ő is a boszorkányüldözés mártírjává vált volna, talán most más kép élne róla az emlékezetünkben.

Forgó Teodóra

 

Bibliográfia

Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus. Budapest, 1997.

Istenek

Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!

Két variáció

Újra

 

“mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig”
Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése

Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen
gépies nem lehet, ennyire pimaszul,
szemtelenül és megmagyarázhatatlanul
monoton nem lehet minden, ilyen
megmásíthatatlanul zakatakoló ez
a körforgásos őrület, hogy csak
kezdődjön minden valahonnan
elölről, hogy nőjön, hogy föl-
növekedjék, hogy fölépüljön,
hogy fölemelkedjék, hogy aztán

majd visszazuhanjon, eltűnjön,
elszáradjon, tönkremenjen
magától, a semmivel egyenlővé
váljon, s hogy így menjen ez
szakadatlanul, hogy aztán
kezdődjön megint elölről
megállíthatatlanul, lefoghatat-
lanul, visszatarthatatlanul,
recsegve-ropogva emelkedjék
újból az épület, ami a semmivel

volt még egyenlő nemrég, hogy
kihajtson a semmiből, hogy
újra növekedjék, újra rügyet
bontson, virágozzék a fa, a növény,
s hogy elhervadjon újra, s hogy meg-
szülessünk és elpuszutuljunk
s hogy újra világra jöjjünk s
elpusztuljunk újra, újra és
újra ismét.

 

 

 

Mért nő…

Mert nem lehet ilyen jéghideg,
gépies, ennyire monoton nem lehet
úgyszólván minden, nem lehet ilyen
ez a körforgásos őrület,

hogy így menjen szakadatlanul,
hogy fölépüljön, fölemelkedjék,
majd semmivé váljon hirtelen,
mint egy darabjaira hulló nyakék,

és kezdődjék megint ugyanonnan
újra, míg recsegve-ropogva kinő
az elszáradt sásból az idő,

s vizébe halkan belecsobbanj…
születés, pusztulás ott a habban,
újra csak újra, soha meg nem szűnő.

Szomorú nagyon

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info