Addig folytattam utamat,
míg láttam, hogy forrás fakad,
s fölötte szép fenyőfa áll.
Nagy Károly és Pipin király
sem látott szebbet, mint e fa,
hisz úgy nyúlik fel sudara,
hogy nincs itt szebb s hatalmasabb.
Márványkő volt a foglalat,
melyből – Természet remeke! –
forrás buzgott fa tövibe’.
Írást is láttam a kövön,
apró betűkkel vésve fönn:
itt történt az, lám írva áll,
hogy érte Narcissust halál.

Narcissus egy ifjú neve.
Szerelem volt az istene,
s az megkínozta annyira,
hogy lett sok búja és baja,
s halálba fordult élete.
Echo, hölgyek legszebbike
csak őt szerette, senki mást,
s tűrt tőle sok próbáltatást,
hívén, szerelmét elnyeri,
s ha nem, halálát keresi.
Szépséges volt ez a legény,
de büszkeség ült kőszivén,
s nem hajlott rá, bár kérte az
– hiába mind a szép szavak.
S látván, hogy nem hallgatja meg,
dühöng Echo és kesereg,
lesújtja a szégyenülés,
meghal, csakhamar elenyész.
Ám mielőtt érné halál,
Isten felé fohásza száll:
Narcissus kapjon oly sebet
– ki volt az esdőhöz hideg –,
hogy érje el nagy szerelem,
s attól kínozza gyötrelem,
hogy örömét nem lelheti.
Így fogja csak megérteni,
mint szenved a jó szerető,
ha rideg, kit szeretne ő.

Fohásza láthatón jogos,
s iránta Isten hajlamos.
Egyszer Narcissus arra jött,
hol tiszta forrás felszökött,
s árnyékba tért a fa alatt
– éppen vadászott ama nap.
Hajtott (s el is lankadt bele)
a hegyre föl s a völgybe le,
s a hőségtől is szomjazott,
hisz naphosszat csak fáradott,
s majd elakadt lélegzete.
Jutván forrás közelibe,
hol fenyőág árnyat adott,
gondolta, itt most inni fog.
Hajlott a forrásvíz fölé,
mert szomját már enyhítené,
de tiszta víztükörbe lát,
s ott nézi arcát, ajakát.
Ámult, elfogta döbbenet,
látszat, tükörkép csalta meg,
ifjú tekint rá – vélte ő –,
s szépsége alig hihető.
Szerelemisten bosszuja
elérte most: lám ostoba
kevélységéért bünteti,
s a megvetés árát veszi.
Hisz addig bámult ott csodát,
imádva víztükör-magát,
míg végül ebbe halt bele
– így végződik ez a mese.
Mert látván, el nem érheti,
sem vágyát be nem töltheti
azzal, kiért felgerjedett,
s nem ad már az enyhületet
sem így, sem úgy, sem semmiképp,
bánat rabolta el eszét,
s halál elérte nem soká.
Lesújtott büntetése rá
a megvetett leány miatt,
s mert szeretni adós maradt.

Kik gyötritek kedvesetek,
hölgyek, példán épüljetek!
Ha tőletek szenved halált,
Isten rosszat lám rosszra vált.

(…)

Való, mit mondok itt, ime:
a nő csak Isten szégyene,
ha balga módon tévelyeg,
szépségét nem becsülve meg,
mit Istentől ingyen kapott,
s aranyhímes kis kalpagot
hord, min virág és lágy selyem,
s fenn hordja orrát, úgy megyen
billegve át a városon.
Lealázza magát nagyon
a szánalmas kis mákvirág,
vélvén, fején ez ócskaság
– mi hitványabb, mint ő maga –
szépségének lesz támasza.
Istent lám ekként megveti,
művét silányságnak hiszi,
s úgy véli nagybolond esze,
hogy elbánt véle Istene,
mert a szép arcot s termetet
hanyag kézzel formálta meg.
S szépségét náluk keresi,
mik Istennek selejtjei:
növényke, mindenféle fém
s egyéb tünékeny szerzemény.

A férfi is hasonlatos:
kívánja, hogy legyen csinos,
s ékítse dísz, virágfonat
a szépséget, mit Isten ad.
Lefitymáljuk, mit alkotott,
a szép arcot meg alakot
illendőn nem becsülve meg
– nem kap más teremtmény ilyet.
Ily álcázás nem kell nekem!
Csak arra jó öltözetem,
hogy ne bántson hőség, se fagy.
Hitemre, jobb védelmet ad,
fejem befedve s testemet
– jön bár eső, szél, förgeteg –
e báránybőr s daróckabát,
mint a mókusprémes brokát.
Vélem, pazarlom pénzemet,
ha néked damasztot veszek,
vagy bársonyt, finom vásznakat,
fűzöldet, kéket, pirosat,
s cobolyprémmel béleltetem,
mert forgolódsz csak esztelen,
és illegsz-billegsz, mórikálsz
úton-útfélen, merre jársz
– Istenre nem nézel, se rám!
Sőt éjszaka a nyoszolyán,
midőn ott fekszel meztelen,
testedet sem ölelhetem,
hiszen ha hozzád fordulok,
hogy felvidítson már a csók,
s ég bennem tűz, mint vad pokol,
te ördögként rugódozol,
s akárhogy ajnározzalak,
csak elfordítod arcodat.
Magad lázasnak tetteted,
sóhajtasz, nyögsz mint nagybeteg,
ellenem szegülsz konokul.
Szívem féltemben elszorul,
s majd hozzáfogni sem merek,
ha szunnyadásból ébredek,
mert félek, balul üt ki tán.
De attól ámulok csak ám,
hogy célba mint jut sok ficsúr,
ki napközben melléd simul,
s ruhástul is teszed magad,
ha e népség veled mulat!
Őket is éppúgy kínozod,
mint nékem elrontsz éjt s napot?
De vélem, kedved másmilyen:
táncolsz, dalolsz negédesen
a kert ölén s a szép mezőn,
ha ottan néhány selma jön
a férjes asszony elibe,
s vonják a friss zöld gyepre le.
Engem meg csak ócsárlanak,
maguk között így szólanak:
‘Féltheti férje, a piszok!’
Falják fel testét farkasok,
csontjait meg veszett kutyák,
ki engem ekként meggyaláz!
Miattad van, te riherongy,
ki esztelen vagy, sült bolond,
szajhálkodó rossz nőszemély!
Kívánom, egy évig se élj,
ha ily ebekkel édelegsz!
Gyalázatot fejemre vetsz,
s rút léhaságod bánhatom:
Szent Ernoul lett patrónusom,
ki szarvazottak védnöke!

(…)

Fogtam hát fegyverem legott,
vélvén, célomhoz eljutok,
s a szép ereklyét elveszem,
ha kézzel már elérhetem.
S mert érte kínlódtam sokat,
hordván vasatlan botomat,
mint fürge ifjú, gyors, kemény
a drága oszlopok közén
csúsztam nem késve térdemen,
(hittem, imára éhezem
a szentséges szentély előtt),
s nem volt nálam serénykedőbb.
Ott minden már a földre hullt,
mert a tűz úgy elszabadult,
s nem állt már semmi ellene,
bár nem sérült még semmi se.
Elhúztam hát a kortinát,
a szép ereklye fátyolát,
s ott voltam már a bábunál
– tudtam, hogy e szentélyben áll –
buzgó csókokkal lepve el.
S hogy körbe fogta jó hüvely,
botom már a résnek bökött
(alul iszákom lötyögött).
Belémegy, véltem, s bent marad,
de hőkölt, s böktem újra csak.
Hiába, újra visszajött,
át nem hatolt két szél között.
Palánk volt ott bent, feszülő,
nem látni, ám érezhető
– a lőrést bentről zárja le.
Így alkották meg eleve:
bejáratánál ez a zár
széltől-szélig szilárdan áll.
Erővel kell mennem neki,
egyre döfök, s visszaveti.

Ki nézte hősi harcomat,
s figyelt rá, nem volt bávatag,
vélhette, látja Herkulest,
amint Cacusba kést meneszt!
Háromszor támad ajtaján,
háromszor is hiába ám,
s a völgyben háromszor pihen,
ernyed, s szusszanni kénytelen,
hisz roppantul iparkodott.
Úgy véltem, éppúgy izzadok,
s a félelem mindegyre bánt,
hogy nem reped bent a palánk,
s végül már éppúgy csüggedek,
sőt jobban is, mint Herkules.
S hogy nyomakodtam egyre csak,
botom apró nyomra akadt,
s véltem, hogy arra átjutok,
bár palánkot kell törnöm ott.

Egy ösvény rejtett nyomain
– bár keskeny volt s igen kicsiny –,
hol sejthettem az áttörést,
botom vágott palánkba rést,
s éreztem, félig bent vagyok:
bent a résben munkált a bot.
Bántam volna, ha megreked,
pedig tovább nem engedett.
Ám azt már mégse hagyhatom,
hogy ne csússzék tövig botom!
Végül mégis sikeredett,
de az iszák kívül rekedt,
s benne a két kicsiny pöröly:
mik ott rázkódtak kint le-föl.
Kínlódtam bíz én egyre csak,
míg megleltem e szűk utat,
hisz nem tárult ki szélesen,
hogy bejussak kényelmesen.
S ha jól láttam természetét,
nem járt ott arra senki még,
első voltam, ki bejutott,
s e hely még ahhoz sem szokott,
hogy vámot szedjen mindezért.
S hogy tán azóta más elért
szintannyit, mint én, nem tudom,
de úgy szerettem, mondhatom,
hogy én ilyent el nem hiszek,
akármilyen igaz lehet,
mert becsben tartja kedvesét,
ki hű – fecseg bár szóbeszéd.
Ezért hát ezt én sem hiszem!
De akkor – higgyétek nekem –
nem törte útját senki még.
S betörtem én, mert csak e rés
adott oda bejáratot,
hol majd bimbót szakíthatok.
Halljátok hát, mint lett enyém,
s bimbóm miként téphettem én.
Halljátok hát, mint volt s hogyan,
ifjú urak: ha arra van
szükségetek tavaszidőn,
s támad a vágy is ébredőn
szép friss rózsát szakítani
– zárt bimbó még, vagy nyílna ki –,
hozzá vigyázva lépjetek,
nehogy bármit elvétsetek.
Tegyetek úgy, mint mondom itt,
vagy leljétek jobb módjait.
Ha útatok tán szélesebb,
s jártasak vagytok s ügyesek,
s nektek könnyebb ott törni át,
nem béklyóz kín és fáradás,
menjetek inkább arra csak,
bár ismeritek útamat.
Az lesz csupán előnyötök,
hogy hogy-s-mint jártam én előbb,
azt ingyen hallottátok ám,
s érte köszönet járt csupán.

Rajnavölgyi Géza fordítása