Miért kell visszamenni falura?

 A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.

A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamibenmegnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.

Álvaro Cunqueiro: Leírás Tardizból

(Az Emberek innen-onnan Galíciából című kötetből)

Jesualdo Pértegának hívták, de a kocsmában mindenki csak Tardiz-i Leirasként ismerte. Nagyapja Leiras Vello volt, fia pedig Leiriñas.A Tardiz folyó jobbról ömlik a Miñoba, kövér legelőket táplál, éger- és fűzfaligetek között kanyarog. Az egész Leiras család megjárta Buenos Airest, ahol is mindenféle cukrászdákban és pékségekben dolgoztak. Jesualdo urat egy bizonyos möszjő Batani nevű libanoni cukrász vette fel kisegítőnek. Az öreg Bataninak görög felesége volt, fia pedig, akit Juszufnak hívtak, egy malagai spanyol nőt vett el, aki szinte felfalta az életét. Egy alkalommal kettesben Libanonba mentek nyaralni, ahol is Juszuf muzulmán hitre tért, elvált a malagai nőtől, s Plataba visszatérve már egy termetes zsidó nő volt a felesége, aki ünnepnapokon a főváros zsidó színházában énekelt. Az egyik színdarabban Évaként mutatkozott be a közönségnek. Zajos sikert aratott; a zsidók Buenos Airesben mind azt beszélték, hogy még soha nem láttak ilyen szépen megformált Évát, ilyen halvány bőrűt, ahogy a Paradicsom fái közt ringó léptekkel illegette magát. Az idős Batani még mindig gyengéd érzelmeket táplált a malagai asszonyka iránt, de azért büszke is volt újdonsült menyének sikereire, s az elvált nőnek mézes-mandulás krémest küldözgetett. Mi ketten Leirasszal a borbélynál azon tanakodtunk, hogy Éva fehér vagy kreol bőrű volt-e. Leiras szerint amikor a zsidók olyan nagy tapsot adtak Batani menyének, nagyon is jól tudták, mit csinálnak…

Leirasnak sok története volt a buenos airesi olaszokról, olyanok, amelyeknek maga is tanúja volt. Most csak egyet mesélek el.

Bejön egy olasz: szürke borsalino kalap, zöld nyakkendő meg fehér lakkcipő.

– Amico mio, tudnának-e hozni egy szép piskótatortát, finom őszibaracklekvárral, a tetején tejszínhabbal, körben meg meggydarabkákkal?
– Mi az hogy! – vágta rá a pultos.
– A meggydarabkák mellé ugyan rakjanak még rá egy réteg pörkölt mandulát!
– Még szép!

Kihozták az olasznak a tortát; még a szeme is elkerekedett a gyönyörűségtől.

– Bravo, bravissimo! A közepébe tegyél egy feliratot, hogy Éljen soká Arnaldino!, a betűk közé meg kis szívecskéket!
– Még szép!

Az olasz közben megbámulja magát a tükörben: igazít egyet a kalapján, kissé feljebb húzza a nadrágját, és kisimítja a térdzokniját.

– Tessék, uram, a tortája.
– A tetejére szórjál még egy icipici fahéjas cukrot!
– Még szép!
A pincér letette elé a tortát.
– Becsomagoljam, uram?
– Dehogy! Itt helyben eszem meg!
Az olasz levette szürke borsalinóját, maga mellé rakta egy székre, amit előbb gondosan leporolt, fogta a tortát, cseppentett még rá egy kevéske karamellt, és az egészet ott helyben befalta.
– Eztán meg – mesélte Leiras – kért két szalvétát, letörölte a bajszáról a morzsákat, fizetett és elindult kifelé, de előtte még bókolt a tükörképének. Hát mit szóljon ehhez az ember? Mi meg, pipogya galegók, szökőévente ha meglepjük magunkat egy islerrel…

Bata Péter fordítása

(első közlés: 2006-12-17 16:04:12 +0200)
(A novella olvasható még A pillangók nyelve – XX. századi galego próza című antológiában /PRAE.HU, 2010./ is.)

Édesség versben – avagy a franciakrémes és a baklava véletlen találkozása a kávéházi asztalon

 

Becsy András, noha különböző folyóiratokban megjelenő verseivel már közel tizenöt éve jelen van az irodalmi életben, első önálló kötetével mégis csupán 2010-ben jelentkezett.

Így lehet a Franciakrémes címet viselő kötet a költői életút első jelentős állomásaként egyben annak összegzése is, mely ebből következőleg izgalmas beszédhelyzetet ígér. A három ciklus átgondolt felépítése, a versek érett, letisztult formái is nagymúltú költői tapasztalatról árulkodnak. A Franciakrémes, ahogy az ajánlón is olvashatjuk: „régóta várt meglepetés”. A borítón látható elhagyott, alakra és színre különleges módon épp franciakrémesre emlékeztető állomásépület távolba vesző, elkanyarodó, egymásba fonódó vágányaival Becsy András költészetének jellemző motívuma is lehetne. A romos épületet „díszítő” egyetlen graffiti, a nagy szív ugyancsak egy másik fontos központi témára hívja fel a figyelmet: a szerelemre.

Az R küldemények ciklus címzettje a magyar és világirodalom egy-egy költő vagy író óriása, a nagy elődök, kiknek hatását, még ha nem is válnak példaképpé, lehetetlen figyelmen kívül hagyni (József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Szabó Magda, Szilágyi István vagy Ernest Hemingway). Az R küldemények egy-egy klasszikussá vált művet vagy annak szereplőjét is megszólítja, mely játékos dialogicitást eredményez kötet és kötet, szereplő és szerepet játszó költői én között (Széljegyzetek A lóvátett lovagokhoz, A sok hűhóhoz, Tonio Kröger levele). Ez a rész, ha a könyvet, mint jelképesen a költői életút folyamatát felvázoló történetet tekintjük, a költői szárnypróbálgatás, tanulás, különböző stílusok mentén való kalandozás és egyensúlyozás szakaszának feleltethető meg, mégis ettől jóval többnek. A szerző egészen rendkívüli stílus- és formaérzékével, empatikus képességével

„… arcodnak kamaszos mosolyával / súgod, hogy nincs semmi, mitől tartani kéne, / tartani fogsz, felemelsz, ha a sárba rogyok, s ihatóvá / szűröd a megposhadt pocsolyát” [Százsoros ekloga (Radnóti Miklós évfordulójára)]

és játékos kedvével

           „Bóbita büszke: dalának / már mobilja a háza, / film-zene dallam a fanfár, / egyre csak azt dudorássza.” [A törpe (Weöres Sándor részére)]

nemcsak felidézi, hanem meg is idézi a választott példaképet vagy művet. A homéroszi eposz formáját imitáló, Odüsszeusz és Krúdy Gyula szellemét egyszerre megidéző cikluskezdő „invokáció”, valamint Márai Sándornak címzett záróvers foglalja keretbe az R küldemények darabjait.  A címzetteket, bár eltérő idő és tér a sajátjuk, mégis összeköti az elvágyódás, a hosszadalmas utazás és a szerelem toposza. A költői én is utazó, méghozzá szerelmes, „kis gyáva hamiskártyás utazó / aki poggyászában hordja, akárhol jár is, gesztenyebarna hajadnak a jambikus ívét” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]. Az imént idézett címadó Franciakrémes közvetlen kapocs a két egymást követő ciklus között, ugyanis a Zsena-történetek előzménye olvasható ki belőle: „Húsz perc.” – arra is elegendő, hogy a költői én meglévő szerelmét feladja egy másikért, egy akkor, húsz perc alatt kibontakozóért: „(franciakrémest ettetek épp kolleganőddel, / … ő az, igen: Zsena! – baklava-íz’ neve balzsam a nyelven)” … „Kérlek, könnyítsd tűrni hiányod! / S add meg a számát!” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]

A Zsena-történetek huszonegy darabja egy-egy apró történet, életkép egy beteljesült, mégis kiábrándító szerelemről, arról, hogy mit jelent a költői én számára Zsena és arról is, hogy mit nem. Arról, hogy próbál közeledni a nőhöz: „kövek vagyunk gyémánttá csiszoltak / rácsos szerkezetem hajszálrepe / déseiből burjánzó indák in / dulnak szigonyként feléd kötni” (Zsena Pest felé), mennyire vágyik rá: „időtlenül szívott be már az ágyad” (Zsena és a karóra) és hogyan távolodik el tőle: „… látja, / hogy időről időre / egy másik asszony várja, / hogy verssé forrjon főztje,” (Zsena és a töltött káposzta), „Aztán te arra mentél, én meg erre, / … te / mentél pont erre, / s én pedig amarra” (Zsena és a tévedés). A Zsena-versek kísérletként is felfoghatók, melyek annak megfejtésére irányulnak, hogy kit, hányféle arcot és tulajdonságot takar a francia hangzású és „baklava ízt” idéző név. Zsena, a szerető, az anyáskodó, a házias, a rendetlen, a barát, az ellenség, a tiszta, a romlott, a szép és a rút, ő ez, mind-mind egyszerre és még ki tudja mi minden. Akinek a személye ennyi mindent jelenthet a másik számára, attól nehéz, vagy talán lehetetlen is végérvényesen elválni, így az utolsó, Hátrahagyott versek című ciklus egyes darabjaiban is fel-feltűnik alakja, de már csak mint az elválás utolsó stációjának szereplője – ottlétének nincs már se súlya, se értelme.

A ciklus többi költeménye egy-egy hétköznapi, kávéházban, a szabadban vagy a költői én életében játszódó életképet mutat be. Bár ezzel a résszel lesz kerek egész a kötet, és minden egyes versében találni sorokat, melyek igazi meglepetésként hatnak, mégsem tudják feledtetni azt az érzésemet, hogy ez a rész, bár csak egy verssel tartalmaz kevesebbet, mint a második, mégis kevésnek érződik.

Összességében elmondható, hogy Becsy András költészetének különlegessége, hogy egy-két erőltetettként hangzó rímpártól eltekintve költeményei ritmusa és verselése könnyed, sodró és magával ragadó. Mindvégig, még a legkiábrándítóbb, legcsalódottabb szerelmi jelenet leírásában is ott lappang a játékosság. Minden szóban a ritmust, a verssé komponálás lehetőséget látja a költő: „a Nagy Bevásárlóközpontban / a név védett, nem írom itt le / … pe- / dig egészen jó jambus lenne, mert ránézésre az van benne)” [A gyűrű 1 (Szökés az életből)]. Becsy vonzódik a klasszikus metrumokhoz és kötetével azt is bizonyítja, hogy az ősi hexameterek, ritmusok és szabályos rímelés pontos használata a modern tartalommal karöltve a XXI. század költészeti áramlataiban is megállja helyét.

Az egész könyv majdhogynem egy franciakrémes kényelmes elfogyasztásához szükséges időn belül elolvasható. Az olvasó érzése – miszerint a krémes és a baklava émelyítő párosítása ellenére sem volt elég a versekből – is azt mutatja, Becsy András számára ez a kötet nem lehet végállomás. Én személy szerint a könyv olvasásával hasonlóképpen voltam, mint magával a süteménnyel. A teteje (az első része) a legfinomabb. Becsy András kötetét nemcsak édesszájúaknak ajánlom, hanem minden utazónak, szerelmesnek és épp nem szerelmesnek, verset kedvelőnek vagy épp nem kedvelőnek egyaránt. A Franciakrémes igazi desszert, érdemes belekóstolni.

Becsy András, Franciakrémes, Budapest, Kortárs Kiadó, 2010.

Christian Morgenstern három versének fordítása

 

Palmström

 

Palmström a tóparton állva

egy nagy piros zsebkendőt széthajtogat:

ezen egy stilizált tölgyfaábra

látható, alatta olvasó alak.

 

Palmström beletüsszenteni nem mer,

lévén az a fajta ember,

kit a Szépség mindenütt

borzongatva szíven üt.

 

Gyöngéd kézzel hajtja össze,

mit alig bontott ki épp.

Érző szív pálcát nem tör fölötte,

hogy tüsszenetlen tovalép.

 

 

 

Az előaludt gyógyalvás

 

Palmström tizenkét szakértő előtt

híres „Éjfélelőtti Álmot” alszik,

szemléltetvén a benne rejlő gyógyerőt.

 

Mire éjfélkor fölébred, nos, addig

a tizenkettő teljesen kifárad. –

Ő friss, akár egy növendék vadállat!

 

 

 

Zajvédelem

 

Palmström szeret zajba burkolózni,

részint oltalomként más zajoktól,

részint hogy ne hallja harmadik fül.

 

Így tehát köröskörül falára

számos szörtyögő csapot szereltet,

és ekképpen védve, gyakran elkezd

 

órahosszat szónokolni, óra-

hosszat szónokolni, mint a tengert

túlüvöltő bölcs athéni hajdan,

 

mint Démoszthenész a parti sziklán.

Jézus kiáltása

II.

            A különböző értelmezések közül, azokból kell kiindulnunk, melyek szerint Jézus az imádkozó zsoltáros kiáltásával identifikálja önmagát. Az Éli, éli lamá sabaktani azonban nem egyszerűen csak a 22. zsoltár egy versét idézi meg (esetleg az egész zsoltár kontextusában), hanem általában jeleníti meg a zsoltárok beszédhelyzetét, ami azt jelenti, hogy a zsoltárt mondó személy a zsoltáros szituációjával identifikálja önmagát. „Semmi kétség – írja Kraus –, hogy ezt a panasz- és segítségkérő éneket a legkülönbözőbb időkben a legkülönbözőbb imádkozók használták.”[20] A zsoltáros pozíciójába való behelyeződés nem egyszerű szerepjátszást jelent, hanem ahogy ezt Gerhard von Rad írja: „Az istentiszteleten belül, ahol ezeknek az imádságoknak funkciójuk volt, szükségképpen meg kellett hogy maradjon az egyéninek a tipikushoz való kapcsolódása, minthogy éppen ez biztosította az egyes ember kapcsolatát a közösséggel. Az egyes ember panaszának a tárgya tehát nem kizárólag a maga nyomorúsága volt.”[21] Hasonló összefüggésben tárgyalja a zsoltárok kultikus szerepét Ricoeur is, amikor arról beszél, hogy a zsoltárok lírai beszédmódjában megszólaló “én” tulajdonképpen egy mások által betölthető üres hellyé változik át.[22] Jézus kiáltása tehát sem szerepjátszásként, sem pedig egyéni panaszként nem fogható fel, sokkal inkább van szó arról, hogy Jézus “belehelyezkedett egy imádság szavaiba” kiábrázolva ezzel a kereszten történő esemény kultikus jelentőségét.[23]

            A zsoltárok beszédhelyzete az Istenhez való fordulás kultikus eseményét fejezi ki, ami az aposztrofé alakzatának az alkalmazásával valósul meg. Az odafordulás aktusát a héber nyelvben a pánáh ige fejezi ki, amelyből a pánim (arc) szó is származik.

Gesenius valószínűsíti a pánáh ige és a pánim főnév szoros kapcsolatát, amikor azt írja, hogy szokás a főnevet erre az igére visszavezetni, másrészt azonban megjegyzi, hogy ez az etimológia bizonytalan, mivel az asszír panú-nak nincsen ilyen igei megfelelője. Mindez Gesenius szerint abból fakadhat, hogy a pánáh esetleg egy denomináció eredménye, tehát nem a pánáh tekinthető a pánim alapjának, hanem pont fordítva.[24] A Wörterbuch zum Neuen Testament, amikor a proszopon-nal kapcsolatban a pánimról beszél, úgy fogalmaz, hogy a héber pánim egybefügg a pánáh – fordulni – igével, mivel az odafordított arcot is kifejezi: egy ember arcát éppúgy, mint egy élettelen tárgy elülső oldalát.[25]

Gerhard von Rad csak az említés szintjén beszél a pánim-ról, méghozzá azzal kapcsolatosan, hogy Jahwe pánim-ja együtt vándorol Izráellel. Különösen érdekes összefüggésként kezeli, hogy ebben a kijelentésben „az “arc” (pánim) szinte személyes, önálló létezővé válik, amely sajátos megjelenési formát jelent Jahve és Izráel között.”[26]  Rövid elemzése azonban ahhoz vezet, hogy a pánim-ban egy kultikus maszk etimológiáját lássa, ami esetleg Jahve jelenlétét jelképezte.[27] Érdekes azonban megfigyelni, hogy hogyan bukkannak fel ezt követően a pánim (pánáh) szó származékai Az Ószövetség teológiájában. Amikor von Rad a bölcsességi és himnikus irodalmat tárgyaló fejezetnek azt a címet adja, hogy Izráel Jahve színe előtt, akkor a Jahve színe kifejezésben a pánáh szó egyik származékát használja (lifné Jahve). Ezen kívül árulkodó részlet, hogy a Zsolt 104,29-ben szereplő “elrejted arcod” kifejezést Rad úgy interpretálja, mint Istennek a világtól való elfordulását.[28] Kraus a következőt írja a pánimmal kapcsolatban: „Az Ószövetségben a pánim szó egy megjelenítési mód, melyben Jahwe kijelenti magát.”[29] A pánim és ennek származékai az al panaj, és a lifné, nem egy konkrét helyet jelentenek, hanem általában kell érteni alattuk az Isten színe előtti teret.[30]A pánim etimológiája alapján arra kell következtetnünk, hogy egy olyan arcra utal, ami az odafordulás aktusában képződik meg. A zsoltárok beszédhelyzetében megjelenő beszédaktus nemcsak az aposztrofé, hanem ezzel egyidejűleg a prosopopeia által létesül, méghozzá úgy, hogy az arc megformálódása éppen ebben az odafordulásban valósul meg.

            A 22. zsoltár 2. versében megfogalmazódó kiáltás tehát nemcsak az odafordulás, hanem az arc adásának aktusát is kifejezi. A prosopopeia Paul de Man meghatározása szerint: „a megszólítottat  a beszéd képességével ruházza fel, s megteremti számára a válaszadás lehetőségét. A hang szájat, szemet, s végső soron nevet feltételez, ez a láncolat pedig kifejezetten benne van a trópus nevének etimológiájában: prosopon poiein, maszkot vagy arcot (prosopon) adni.”[31] Az Ószövetségben az arc elrejtése gyakran hozható kapcsolatba Isten kijelentésének (válaszának) a hiányával, mint ahogy ezt például Jób könyvében is olvashatjuk: „Szólj hozzám, és én válaszolok, vagy én beszélek, és te felelj nekem! Mi a bűnöm, mi a vétkem? Hitszegésem és vétkem ismertesd meg velem! Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (Jób 13, 22-24) Másrészt de Man arra is felhívja a figyelmet hogy „a prosopon-poiein azt jelenti, hogy arcot adni, és ezzel magában foglalja azt, hogy az eredeti arc hiányozhat vagy lehet, hogy nem is létezik.”[32] Az eredeti arc hiánya ebben az összefüggésben úgy értelmezhető, hogy Isten pánimja, mely végigkíséri Izráel történetét, mindig éppen az aktuális viszony függvénye.

            Isten megismerhetetlensége nem valamiféle titokban maradást jelent, vagy egy álarc viselését, hanem azt a folyamatot, ahogy Isten arca minden egyes megszólítási aktusban más és más lesz, miközben ugyanígy változik meg az őt megszólító személy arca is. Az alapvető félreértés itt abból fakadhat, hogy a szövetség nem Isten megismerhetősége és megismerhetetlensége, hanem praesenciája és távolléte kontextusában jelenik meg, austini értelemben tehát a megszólítás performatív aktusának sikerültségéről, vagy sikertelenségéről van szó. Sem Istennek, sem a népnek nincsen egy tulajdonképpeni “eredeti” arca (hacsak ezalatt nem azt a helyet értjük, ahol ezek a különböző arcok megjelennek, miközben a kijelentés tartalma hozná létre az arcokat). Minden egyes odafordulásban új arcokkal, egy új viszony létesül.

Hegel az Esztétikai előadásokban úgy írja le a zsidó költészetet, hogy abban tulajdonképpen nem is Isten van kiábrázolva, hanem vonatkozása a tőle teremtett világra.[33] Ez a vonatkozás antropomorfizálódhat tehát a pánim szóban, mely azonban nem maszkként jelenik meg, hanem egy fátyolként. Paul de Man így értelmezi Hegel szövegét: „Hegel példaválasztásának erőssége világossá teszi, hogy az óda dicsőítésének tárgya nem az általa megszólított – hiszen a megszólított létező megjelenését lehetővé tevő világosság mindig egy fátyol, hanem mindig a fátylat, az aposztrofálás eszközét dicséri, amiért az a megszólítás illúzióját lehetővé teszi.”[34] Az így megjelenített fenséges azonban de Man szerint egyáltalán nem fogható fel reprezentációként, mivel az aposztrofálás aktusa nem vezet okvetlen reprezentációhoz: „Míg a reprezentációról kimutatható, hogy az aposztrofálás egy formája, addig ennek fordítottja nem érvényes. Az aposztrofálás egy alakzat vagy trópus, miként ez világos Hegel következő Zsoltárok-idézete alapján, amelyben az öltözet arccá válik: „Elfordítod orczádat, megháborodnak”.[35] Mikor az aposztrofálás nem vezet reprezentációhoz a megszólító nevetségessé válik. Az a személy, aki elől Isten elrejti arcát, olyan mintha a levegőbe beszélne: nevetséges és a gúny tárgya lesz, ahogy Jézust is azzal csúfolják a kereszt alatt állók, hogy nem érkezik meg az általa hívott Illés.

Amikor a zsoltáros Istenhez könyörög tulajdonképpen Isten színe elé járul: nem véletlen, hogy az Isten jelenlétét kifejező szószerkezet a lifné Jahve (Isten színe – arca előtt, vele szemben), szintén a pánim főnévre vezethető vissza, s ezáltal az odafordulás aktusára. Isten arcának az elrejtése már a zsidó történetteológiában is megtalálható. A rejtőzködő Istent a Deuteronómium 31, 16-18 alapján a hászter pánim (elrejtem arcom) kifejezés segítségével írták le: „Az Úr ezt mondta Mózesnek: Te most pihenni térsz atyáidhoz. Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi szövetségemet, amelyet vele kötöttem. De akkor haragra lobbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok baj és nyomorúság. Akkor majd mondja, hogy azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult.”A héber szövegben egyébként a más istenekhez való fordulást természetesen a pánáh ige jelöli, amiből arra következtethetünk, hogy a szöveg írója tudatosan játszik el azzal az aposztrofikus aktussal, melyet a pánim szó etimológiája jelöl.

Ahogy az odafordulás arcokat teremt, ugyanúgy jelenti az elfordulás Isten arcának az elrejtését. A kegyelem aktusa az arc megmutatása, mint például az ároni áldásban: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad, fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet.”(Móz 4,25-26)Isten színe elől nem lehet elbújni: „Orcád elől hova fussak?” (Zsolt 139) Ezzel szemben Isten arcának a megvonása egyet jelent a pusztulással. Ezért kéri a zsoltáros: „Ragyogjon rá orcád szolgádra” (Zsolt 31,17). Az aposztrofikus szerkezet leginkább a zsoltárok könyvében, Jób könyvében (azon belül is a panaszénekekben), valamint a prófétai iratokban kap komolyabb hangsúlyt. Az Ószövetség úgy deklarálja a hívő identitását, mint ahogy az Isten színe előtt megképződik: Istennel a kapcsolatot felvenni azt jelenti, hogy Isten színe (arca) elé járulni. A viszony tehát két egymásra utalt tekintetet feltételez.

A zsoltárok könyvében megjelenő költői hang egyrészt arra kéri Istent, hogy Isten arca ragyogjon rá (Zsolt 80,4,8,20; Zsolt 31,17; 119,135), melyben egyértelműen az isteni kegyelem felé való törekvés fogalmazódik meg, másrészt a zsoltáros annak a félelmének is hangot ad, hogy Isten elrejtheti előle arcát (27,8,9; 44,25; 69,18; 88,15; 102,3;), mert ha Isten elrejti arcát, akkor a hívő olyan lesz, mint a sírba leszállók (143,7). Hans Joachim Kraus a zsoltárokról írt kommentárjában úgy fogalmaz, hogy míg Isten arcának az elrejtése az ember Istentől való elhagyatottságát jelképezi, addig Isten arcának a hívőre ragyogása nem más, mint a Deus praesens.[36] Kraus szerint: „Jahwe arcának a mindenféle szükségben való keresésére vonatkozó nyomatékos kérés nagy szerepet kellett hogy játsszon Isten népének az életében.”[37]

Martin Buber Én és te című esszéjében az Arc szintén Isten praesenciájának a kifejeződése a szövegben, mint ahogy ezt a szövegben több helyen meg is figyelhetjük: „Csak aki ismeri a viszonyt, és tud a Te jelenlétéről, csak az képes dönteni. Aki dönt, szabad, mert a döntéssel az Arc elé lépett.”[38] Míg másutt: „Mi különbözteti meg az áldozatot és az imát minden mágiától? A mágia hatni akar, anélkül, hogy belépne a viszonyba, és üresen működteti a mesterség fogásait; amazok „az Arc elé” állnak, a szent alapszó beteljesülésébe, mely a kölcsönhatást jelenti. Te-t mondanak és fogadnak.”[39] Bubernél tehát a Te kimondása az Arc (Isten színe) elé állás kinyilvánítása, melyet a világtól való elfordulás előz meg, és aminek következménye az autentikus élet: „az Arc előtt élt élet az egy valóságbanélt élet, az egyetlen igazi „objektívum”-ban élt élet, s az ember, aki kivonul, a valóságosan létezőben keres menedéket.”[40](kiemelés Martin Buber)Isten pánimja tehát úgy jelenik meg, mint a kinyilatkoztatás tere.

Isten arcának a hívőre ragyogása, illetve ennek az arcnak a hívőtől való elrejtése természetesen alapvetően egy etikai kontextusba írható be: a becsületes és igaz emberek meglátják az Úr arcát (11,7; 17,15), de ugyanígy azok a nyomorultak is, akik hozzá fordulnak segítségért (22,25). Egyes esetekben a zsoltáros arra kéri Istent, hogy ne tekintsen az ő vétkeire. Ez az etikai viszony még hangsúlyosabbá válik a prófétai iratokban, ahol szintén fontos elemként jelenik meg Isten arcának az elrejtése (Ézs 54,8; 64,6; Jer 33,5; Ez 39, 23; 39,24; 39,29; Mik 3,4) azzal a megkötéssel, hogy itt a panaszzsoltárokból ismert kifejezés új értelemben jelenik meg: Ézsaiás már nem arról beszél, hogy Isten elrejtette előle az arcát, hanem arról tesz tanúságot, hogy Jákób háza elől rejtette el.[41]

Az arc elrejtésének és felragyogásának az aktusa egy kommunikációs folyamat kontextusában értelmezhető. Isten arcának elrejtése, ahogy ezt Ámósz könyvében is olvashatjuk – szoros összefüggésben áll Isten beszédének, igéjének hiányával. Az Isten és ember közötti kommunikációs viszonyban az etikum úgy jelenik meg, mint felelősség.[42] Martin Buber szerint valódi felelősség (Verantwortung) csak ott lehetséges, ahol valódi válasz (Antwort) van. Az olyan felelősség, ami nem egy szóra, vagy egy kérdésre válaszol (Ádám, hol vagy?) csak a morál egy metaforájaként értelmezhető, ehhez a felelősséghez azonban szükség van a szó beszélőjére, akinek válaszolnunk kell.[43]

Az arc elrejtésének kifejezésében Izráel idegenségtapasztalatának a kinyilvánítását figyelhetjük meg. Jacob Taubes szerint az apokaliptika legfontosabb kulcsszava az idegenség, mely otthontalanságot, hontalanságot fejez ki az Itt-ben, ahol Isten és a világ elidegenedett egymástól.[44] Isten arcának az elrejtése úgy értelmezhető, mint Izráel személyes apokalipszisének a leírása, mely egyszerre figyelhető meg a történetteológiában és több prófétánál, valamint az egyéni kegyesség szintjén a zsoltárokban. „Mit jelent az, amikor Jahwe Izráel elől elrejti arcát? Egyáltalán nem azt, hogy Jahwe tevékenysége egy kifürkészhetetlen titokban marad. Amikor Isten népére ragyogtatja arcát, kegyelmével fordul hozzájuk. Amikor elrejti arcát, akkor kiszolgáltatja őket a rémületnek és az elhagyatottságnak.”[45] Másrészről a próféták szövegeiben gyakran már nemcsak az arc elrejtéséről esik szó, hanem arról is, hogy Isten elfordul a néptől, valamint, hogy a nép fordult el Istentől. A zsoltárok könyvében Isten jelenlétét tételező megszólítások arra szolgálnak, hogy e jelenlét – a ráragyogásban – visszahajoljon a tételező személyére, miközben az arc megvonása egyenlő a pusztulással.

Paul de Man Az önéletrajz, mint arcrongálás című sokat idézett írásában a prosopopeia alakzatának a használatát úgy mutatja be, mint amely “menthetetlenül előhívja a prosopopeiában megbúvó látens veszélyt, nevezetesen, hogy a holtak megszólaltatásával – a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően – az élők ugyanazon oknál fogva egy csapásra némává válnak, beledermedve saját halálukba.”[46] A prosopopeia egyszerre hajtja végre az arc adásának és megvonásának az aktusát. Az arc adása (felragyogása) és megvonása (elrejtése) közötti mozgás az Ószövetségben tulajdonképpen nem más, mint Isten és választott népe közötti szövetség története: az arc felragyogását csak az arc elrejtésének, míg az elrejtést csak az arc felragyogásának a kontrasztjában képzelhetjük el. Az elrejtés már eleve magában hordja a megmutatás, míg a megmutatás pedig az elrejtés lehetőségét. Az arc megvonásának a fenyegetettségében élni az ószövetségi hívő jelenlétének a tétje. Isten jelenlétéért való könyörgés a zsoltáros számára önnön jelenlétének a tételezéseként kerül színre.

De Man szerint a prosopopeia segítségével olyan dolgoknak is arcot adhatunk, amelyek korábban nem rendelkeztek arccal.[47] Az arc adás aktusa az Ószövetségben mindig a megszólításhoz köthető. Paul Ricoeur helyesen mutat rá, hogy a héber Bibliában az ima, ahhoz az Istenhez szól, aki már eleve megszólította az embert.[48] Az arcadás aktusa, tehát elsődlegesen Isten cselekedete, míg az ember kérése már csak egy válaszreakció. A zsoltárok könyvében csak az a személy kap arcot, akire Isten arca ráragyog, mivel a bűnös ember elől elrejti arcát az Úr. Isten arcának a hívőre való ragyogása tulajdonképpen megelőlegző kegyelmének, és szövetségének a kinyilvánítása az ember számára, tehát úgy is megközelíthető, mint az (élő)halottaknak való arcadás, akik csak ebben a ragyogásban lesznek elevenné. Amíg azonban Isten arca jelenlétéhez a szöveg folyamatosan olyan fényjelenségeket társít, amelyeknek forrása éppen ez az arc, addig az arc elrejtése a fény hiányaként határozható meg. Cynthia Chase a zsoltárok fénymetaforikáját hozta összefüggésbe a prosopopeia alakzatával, amikor Hegelnek már említett zsoltárkommentárjáról ír: „A “Fény a ruhád” egy figura, egy megszólítás, amely leír, vagy inkább tulajdonít egy figurát. Mint ilyen hasonló szerepet tölt be, mint a prosopopeia, ami Hegel következő idézetében nyíltan meg is jelenik: “Elrejted arcod…””[49]

Jézus kiáltása, amikor a 22. zsoltár 2. versét idézi az arc adásának és esetleges elrejtésének az összefüggésbe írható be. Az Istentől való elhagyattatás a passiótörténetben úgy értelmezhető tehát, mint Isten arcának az elrejtése. Amíg azonban a zsoltárosok folyamatosan attól félnek, hogy Isten elrejti előlük arcát, addig a 22. zsoltárban és ugyanígy Jézus kiáltásában ez a félelem realizálódik. Joachim Gnilka hasonló összefüggést figyel meg, amikor a Zsoltárok könyvében olyan textusokat vizsgál, amelyek az elhagyattatástól való félelmet mondják ki: „aki azt a tényt, hogy Isten elhagyja a zsoltárost, nem rendkívüli, hanem tipikus mozzanatnak tekinti, nem vette észre a Zsolt 22,2 sajátos jellegét. A megadott ‘helyek’ mindegyikén azért imádkozik az ember, hogy Isten ne hagyja el őt. Ez pedig nagyon különbözik attól, hogy Isten ténylegesen elhagyta.”[50]

Isten távolléte azonban korántsem ilyen egyértelmű a szövegben, mivel Isten arcának az elrejtettségét felülírja az a körülmény, hogy a textus szerint a keresztrefeszítés idején beállt sötétség éppen a kiáltás pillanatában szakad meg. A fénymetaforák pedig, mint korábban láttuk éppen Isten arcának az elrejtetlenségét jelenítik meg az Ószövetség szövegében. Amikor például a zsoltáros arra kéri Istent, hogy ragyogtassa rá arcát tulajdonképpen egy teofániáért könyörög.[51] Mindebből arra kellene következtetnünk, hogy Isten mégis jelen van a kiáltás pillanatában, aminek azonban pont az elhagyatottság kimondása mond ellent. Az elhagyatottság kimondását azonban – mint azt már korábban is tettük – külön kell választanunk attól az interpretációtól, melybe az evangéliumok írói helyezik. A kiáltás kimondása után megjelenő fényjelenség pontosan az elhagyatottság kimondásának a brutalitását ellensúlyozhatja a szövegben, s ezáltal hasonló funkciót tölthet be, mint a kiáltás szövegének helyettesítése a lukácsi változatban. A kiáltás erejének tompítását szolgáló motívumok azonban mindkét esetben a szöveg eredetiségét támaszthatják alá.

Jézus kiáltása tehát egy olyan kijelentésszituációba íródik be, ahol Isten és népe szövetségét nem egy dogmaként kell elképzelnünk, hanem úgy, hogy e szövetség tulajdonképpen egymás után bekövetkező oda és elfordulásokat, megszólításokat és megszólíttatásokat visz színre, s mindennek nyomán egy folyamatos, kölcsönös prosopopeiát, mely a jelenlét deklarálásának és megvonásának a kontrasztjában újra és újra létrehozza a szövetség eseményét. A szövetség két egymás felé forduló, és egymás arcát kölcsönösen és folyamatosan létrehozó tekintetet jelent, amelyek képesek a másik jelenlétét biztosítani. Csak ebben az összefüggésben válik érthetővé Jézus kiáltása, mivel ebbe a kontextusba illeszkedik az Újszövetség Atya – Fiú viszonya is, mely szintén egy kölcsönös arcadás következtében valósul meg. Jézus kiáltását így az intertextualitás függvényében úgy kell értelmeznünk, mint egy összekötő kapcsot az Ó- és az Újszövetség kijelentésszituációja között, mivel a zsoltáridézet egyszerre idézi meg és kapcsolja egybe a két szövetség kinyilatkoztatási szituációját.

A Fiú kiáltása a kereszten az Atya jelenlétének a hiányát deklarálja miközben maga a kiáltás figurálisan éppen ennek a hiánynak a felszámolására törekszik. A kiáltás megteremti az Atya jelenlétének az illúzióját, de úgy, hogy közben lelepleződik ennek a jelenlétnek az illuzórikus volta. Az Atya hiányának élménye kényszeríti a Fiút arra, hogy megpróbálja helyreállítani kettejük viszonyát. A megszólító fiúsága azonban annak a megszólításnak a függvényévé válik, amelyet végrehajt, s ami nem vezethet máshoz, csak a megszólított jelenlétének illúziójához: saját Atyja atyaságának és önnön fiúságának az illuzórikus feltámasztásához, szemben a valódi feltámadással.

A pánim a zsoltárok szövegében Isten és ember egymásra vonatkozásának közvetítő médiuma. Jézus kiáltása nem csupán e vonatkozás eredendő problematikusságát mutatja be, hanem az elhagyatottság kimondása szotériológiai kontextusba is állítható. Az Újszövetség a pánim helyére Krisztust helyezi, aki egyszerre képviseli az ember felé Isten és Isten felé az ember arcát, mint e kapcsolat mediátora. Jézus kiáltását tehát azt a pontot jelenti az evangéliumban, ahol az Ószövetség kijelentészituációjában megszületik az újszövetségi kijelentés. A fátyol, mely Istent az őt keresőktől addig eltakarta meghasadt.


[1] Hartmut Gesse: Vom Sinai zum Zion, Alttestamentliche Beiträge zur biblischen Theologie, Chr. Kaiser Verlag München, 1974. 196.o.

[2] Gesse: 195.o.

[3] Gesse: 196.o.

[4] Gesse: 195.o.

[5] Gesse: 196.o.

[6] Joachim Gnilka: Márk,  fordította: Turay Alfréd, Agapé Kiadó, 2000. 885.o.

[7] Samuel ben Chorin: Bruder Jesus, Mensch nicht Messias, List Verlag München, 1972. 224.o.

[8] Ulrich Luz: Das Evangelium nach Matthäus, in: EKK (Evangelisch – Katolischer Kommentar zum Neuen Testament), 342.o.

[9] Luz: 342.o.

[10] Luz: 343.o.

[11] Luz: u.o.

[12] Gnilka: i.m. 885.o.

[13] Paul Ricoeur: A panasz, mint ima, in.: Paul Ricoeur, André LaCocque: Bibliai gondolkodás, fordította: Enyedi Jenő, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 353.o.

[14] André LaCocque: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? (Zsoltár 22) in: Bibliai gondolkodás, 347.o.

[15] Luz: 335.o.

[16] Gerhard Ebeling: Dogmatik des christlichen Glaubens, Zweiter Teil, Der Glaube an Gott den Versöhner der Welt, Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 1982. 192.o.

[17] Kraus: Systematische  Theologie im Kontext biblischer Geschichte und Eschatologie, Neukirchener Verlag, 1983. 421.o.

[18] Karl Barth: K.D. III./1. Evangelischer Verlag A.G. Zollikon- – Zürich, 1947 121.o.

[19] Gnilka: i.m. 885.o.

[20] Hans Joachim Kraus: Psalmen 1-59. Neukirchener Verlag, 1978, 325.o.

[21] Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája, fordította: Görföl Tibor, I.kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 315.o.

[22] Ricoeur: im.: 358.o.

[23]Hans Joachim Kraus ezt a következőképpen világítja meg a kiáltásnak a 22. zsoltár szövegével való kapcsolatát: Pedig õ mindebben, összhangban van a Zsolt 22,2 kiáltásával;  az Istentől elhagyott imádkozó zsoltárossal, valamint az összes hasonlóan elveszett ember szituációjával identifikálja önmagát. Hans Joachim Kraus: Systematische Theologie im Kontext biblischer Geschichte und Eschatologie, Neukirchener Verlag, 1983, 421.o.

[24] Wilhelm Gesenius: Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch, Leipzig, Verlag von F.C.W. Vogel, 1921.

[25] Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, Band VI. herausgegeben: Gerhard Friedrich, W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1966.773.o.

[26] Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája, 227.o.

[27] u.a. 228.o.

[28] u.a. 127.o.

[29] Kraus: Psalmen, 242.o.

[30] Gesse: 67.o.

[31] Paul de Man: Az önéletrajz, mint arcrongálás, fordította: Fogarasi György, Pompeji 1997/2-3. 101.o

[32] Paul de Man: Hypogramma és inskripció, fordította: Nemes Péter, in: Olvasás és történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 421.o.

[33] G.W.F. Hegel: Esztétikai előadások, fordította: Zoltai Dénes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. I. kötet 380.o.

[34] Paul de Man: Hegel a fenségesről, in: Esztétikai ideológia, fordította: Katona Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 111.o.

[35] u.o.

[36] Kraus: Psalmen, 368.o.

[37] Karus: Psalmen, u.o.

[38] Martin Buber: Én és Te, fordította: Bíró Dániel, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999. 63.o.

[39] u.a. 100.o.

[40] u.a. 145.o.

[41] Hans Wildberger: Jesaja, Kapitel 1-12, Neukirchner Verlag, 1980. 347.o.

[42] Martin Buber: Zwiesprache, in: Das dialogische Prinzip, Lambert Schneider, Gerlingen, 1994.

 161.o.

[43] u.a. 164.o.

[44] Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia, fordította: Mártonffy Marcell, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004. 53.o. Taubes az apokalipszis leírásában elsősorban a gnosztikus apokalipszisekre támaszkodik, amelyek azonban már egy kulturálisan erősen kevert gondolatvilágot képviselnek. Az elrejtem arcom, mint apokaliptikus kifejezés ebben a korszakban már nem töltött be központi szerepet.

[45] Hans Wildberger: Jesaja, Kapitel 1-12,  Neukirchner Verlag, 1980. 347.o.

[46] Ö.A.: 103.o.

[47] H.I.: 421.o.

[48] Ricoeur: i.m. 354.o.

[49] Cynthia Chase: Arcot adni a névnek, De Man figurái, fordította: Vástyán Rita és Z. Kovács Zoltán, Pompeji, Szeged, 1997/2-3. 124.o.

[50] Gnilka: i.m. 885.o.

[51] Kraus: Psalmen, 398.o.

Fekete Anna: Húsvéti vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info