Nádas Péter Egy családregény vége című kisregénye nemcsak időkezelésében és narrációs technikájában tekinthető a XX. századi magyar széppróza mérföldkövének, hanem többek között azért is, mert meghatározó motívumként jelenik meg benne a manapság közkeletű fogalommal apázásnak nevezett problematika. Nádas regényét követően több olyan szöveg is megjelent, mely – szintén a családregény műfajával folytatott párbeszédben – elsősorban az apa-problémára reflektált. Ezt a regénytematikai fordulatot, mely összekapcsolódott egyben a prózatechnika fordulatával is, olyan szövegek jelzik, mint például Lengyel Péter: Cseréptörés és Bereményi Géza: Legendárium című regénye. A 70-es évek végén kibontakozó prózairodalom hamarosan a kritikai recepcióban is megfelelő válaszra talált éspedig úgy, hogy a szövegekben az új narrációs technikára, valamint az új tematikára adott reakció összekapcsolódott. 1978-ban jelent meg Kulcsár Szabó Ernő esszéje Az elbeszélés néhány kérdése új íróink regényeiben, melyben a szerző a prózafordulat példájaként három író alkotását hozza fel, Bereményi Géza, és Nádas Péter már említett szövegeit, valamint Esterházy Péter Termelési regényét: A kitágult, nyitott szerkezet montázsszerűen rakhat össze sorsképleteket (Bereményi), az “életről” szóló mesékké ötvözhet mítoszt és történelmet (Nádas), vagy szélső esetben apró történésekből épít köznapi univerzumot (Esterházy).[1] A prózapoétika hangsúlya áthelyeződött az “elmondásról” az “alakításra”, a szerzői beszédről a regényvilág beszédére.[2] Az említett szövegek hasonlóan fontos helyet foglalnak el Balassa Péter kritikáiban és esszéiben a 70-es évek végén. (A bárány jegyében. Nádas Péter: Egy családregény vége, A családfa-vágás nehézségei (Gondolatok Bereményi Géza Legendáriumáról és a családregény-írásról), Vagyunk [Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény) ] )[3]. Az észjárás és forma (megújuló prózánkról) című esszéjében pedig úgy fogalmaz, hogy modern prózánkban a pózaírás témája tulajdonképpen az elbeszélés módja lett. A családi genealógiában bekövetkező szakadások – amely az aparegények szövegének egyik jellegzetes sajátossága – ha távolról is, de párhuzamba állítható e szövegek narrációjának a „szakadozottságával”. A családi viszonyok rekonstruálhatatlan töredezettségét egy töredezett próza viszi színre.

            A prózafordulatot jelölő szövegek tematikájának meghatározó motívuma az apához fűződő viszony. Lengyel Péter szövege egy apa-nyomozás, Bereményi Géza nem teljesen következetesen végigvitt családregényében pedig az elbeszélő egyik legbiztosabb viszonyítási pontja az apa személye: Az asztalnál apám apja ült, az asztalon rádió szólt, belőle Szepesi György hadart kiabálva.[4] A mondatban szereplő családtag tehát nem csak a visszaemlékezőhöz, hanem annak apjához képest is meghatározódik. Lengyel Péter szövegében pedig a “cseréptörés” motívuma egy olyan aktust jelöl, amely lehetővé teszi az emlékező én identitásának újbóli meghatározását egy új, már az eredeti apához képest: – Cseréptörés! – Előjönnek, továbbadják utcahosszat, hogy mindenki tudja: cseréptörés van. Nem ér. Nem tiszta a játék. Előlről kell kezdeni, hogy érvényes legyen.[5] A prózafordulatot követő aparegény kezdeteként Nádas Péter Egy családregény vége című szövege jelölhető meg, míg e folyamat kiteljesedése Esterházy Péter Harmonia caelestise. Az apa-téma színrevitele kortárs prózánkban egyébként egy nagyobb folyamat részének is tekinthető, melyben újra napirendre került az irodalomnak a mítosszal (elsősorban a zsidókeresztyén hagyománnyal) folytatott párbeszéde. A szövegekben azonban már nem a mítoszok újraírása, hanem ennek az újraírásnak, s ezáltal továbbadásnak a lehetősége tematizálódik.

            Az aparegény keletkezése így valószínűleg a családregény műfajának a bomlási folyamatához, tehát ahhoz a problematikához tartozhat, hogy egyáltalán lehetséges-e ennek a műfajnak az újraélesztése, s ha nem, akkor milyen okok vezettek ehhez a bomlási folyamathoz. Balassa Péter szerint Nádas címadása egyszerre azonosítja szövegét a családregény műfajával, és jelenti be ennek végét, s ezáltal egyúttal egész világot, a zsidó-keresztény és hellenizált gyökérzetű folytonosság keresztény, polgári és polgárság utáni epochéját „szórja szét”; a mondott tradíciók pozitív, fejleszthető lehetőségébe vetett meggyőződést teszi – legalábbis – kétségessé, de inkább melankólikusan , helyenként tragikusan érvénytelenné.[6] Ennek az érvénytelenségnek a kimondása pedig nemcsak tematikailag, hanem poétikailag is bekövetkezik azáltal, hogy a szöveg narrációjában kiiktatódik a célirányos linearitás.

            Gerd Theissen meghatározása szerint a vallás olyan kulturális jelrendszer, amely azt igéri, hogy megfelelve egy végső valóságnak, megnyerhető az élet.[7] Nézete szerint a kulturális jelrendszerek a benne részt vevőknek mítoszokat, rítusokat és ethoszt közvetítenek, melyek számukra úgy jelennek meg, mint szerepek, szimbólumok és normák.[8]A kulturális jelrendszer tehát a kulturáció és a szocializáció által építi fel a benne élő emberek identitását.[9] Az egyik jelrendszerből a másikba történő átlépés következménye természetesen a személy identitásának változásával is együtt jár. Az a személyiség tehát, aki e jelrendszerek közötti határátlépések tapasztalatát éli meg egy nevelődési folyamat részesévé válik. Az Egy családregény vége kritikai recepciója úgy interpretálta a regény szövegét, hogy az nemcsak a családregény, hanem a nevelődési regény felől is olvasható. Az unoka nevelődésére ható különböző diskurzusok, mindannyian egy-egy kulturális jelrendszert képviselnek (a nagymama a katolicizmust, az apa a szocializmus szekularizált eszkatológiáját). A legérdekesebbek azonban, azok a diskurzusok, melyek átmeneti pozíciót foglalnak el több jelrendszer között, mint amilyen például a nagypapa szólama (a zsidóság és a keresztyénség között), vagy az unokáé, aki körül a jelek kavalkádja még nem állt össze egy lezárult jelrendszerré.

            Az Egy családregény vége szövegében egyaránt fellelhető a zsidóság és a keresztyénség kulturális jelrendszere. Az apa (atya) szimbólum mindkét jelrendszer központi eleme, bár Nádas regényében elsősorban az ószövetségi atyakép válik meghatározóvá. Az Ószövetség népe – Izráel – számára Isten az atyák istene, akik a vele kötött szövetséget, mintegy továbbhagyományozzák utódaiknak. A zsidóság kulturális jelrendszerében tehát az apa elsősorban a kulturális tradíció átadásának legfontosabb letéteményese. Jan Assmann az Izráelben kialakult kulturális és kollektív emlékezet egyik legfontosabb elemeként mutatta fel azt a nevelési folyamatot, amely által az apák a fiúk számára Isten törvényeit közvetítik.[10]  Assmann példaként a Deut 6,7-et idézi: Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz. Akár lefekszel, akár fölkelsz.[11] Az emlékeztetésre való felhívás a felejtés traumájától való félelem kontextusában nyerte el igazi értelmét. Ez fejeződik ki például a zsidó páskaliturgiában (széderest) is, melynek gyökerei talán a Deut 6,20-21-re nyúlnak vissza: Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és döntések ezek, amelyeket megparancsolt nektek Istenetek az Úr, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott  bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel.  A kollektív emlékezet, és az olyan emlékezeti alakzat, mint a kivonulástörténet Assmann szerint saját hordozóihoz tapad, ami azt jelenti, hogy nem ruházható át tetszőlegesen, hanem akinek része van benne, az a csoporthoz való tartozását tanúsítja ezáltal.[12] A kivonulás, mint emlékezeti alakzat a zsidóság kultúrájának konnektív struktúráját jeleníti meg, mely Assmann meghatározása szerint: összefűző és elkötelező hatását (ez) két síkon  – a társadalmi és az idődimenzióban – fejti ki. Az embert azáltal fűzi embertársaihoz, hogy “szimbólikus értelemvilág” (Berger/Luckmann) gyanánt közös tapasztalati, várakozási és cselekvési teret alakít ki, amely a maga elkötelező ereje révén bizalmat szerez és eligazítást nyújt.[13] A kultúra konnektív struktúráinak, mint amilyenek például a mítikus és történeti elbeszélések, alapvető jellegzetessége az ismétlés aktusa, ami gyakran rítusokhoz és ünnepi alkalmakhoz kötődik. A konnektív struktúrák továbbadási formáinak a kialakítása döntő fontosságú minden közösségre nézve: A társadalmak azáltal formálják önelképzelésüket – írja Assmann – s teszik nemzedékeken át folytonossá identitásukat, hogy kialakítják az emlékezés kultúráját: ezt pedig – s számunkra ez a pont a döntő – a legkülönfélébb módon teszik.[14]  Ha egy csoportnak az identitása függ az emlékezés kultúrájától, akkor természetesen kulcspozícióba kerülnek azok a személyek, akik ennek a kulturális emlékezetnek a hordozói. Izráelben hosszú időn keresztül a papság töltötte be ezt a funkciót, majd később a szétszóratás idején a Deuteronomium rendelkezéseinek megfelelően, a történetek és a törvény továbbadásának funkciója a családfőre hárult. A kulturális emlékezés folyamata így az apa és fiú – nemzedékről nemzedékre rituálisan újraismételt – kommunikációjába helyeződött át. 

            Nádas Péter kisregényében a család alapító mítoszának bevezető mondata – a nagypapa emlékezete szerint – a következő: A kezdet pedig: kohen vagy. Áron főpap nemzetségéből való… a kiválasztott nép kiválasztottja.[15] Ebben az eredettörténetben tehát a család egyrészt úgy határozódik meg, mint az Ószövetség üdvtörténetének a csúcsa, másrészt, mint aki önmagában hordozza az Ószövetség eszkatológikus célját (a templom felépítése és a kultusz ismételt beindítása).[16] Ezért számítja a nagypapa a család történetét a jeruzsálemi templom lerombolásának időpontjától: Ez családunk története. Jeruzsálem pusztulása óta a végtelen körön hat kört már megfutott.[17] A templom pusztulásával ugyanis megszűnt az a keret, melyben a család történeti célját – amit az alapító mítosz tükröz – elérhette volna, pontosabban ez a beteljesítés a templom felépülésének az eszkatológiai horizontjába tolódott ki. A család szempontjából az alapító történet még akkor is döntő jelentőségű, ha annak létjogosultságát egyetlen történeti tény sem támasztja alá (A bibliai kivonulás függetlenül attól, hogy történeti tények nem támasztják alá, a zsidóság számára egy meghatározó identitásképző alapmítosz). Ez a döntő jelentőség abban nyilvánul meg, hogy ezeknek az elbeszéléseknek – írja Assmann – mindig van valamilyen funkciója: vagy a “fejlődés motorjaként” működnek, vagy a folytonosság fundamentumát alkotják. A múltra azonban egyik esetben sem “önmagáért” emlékeznek.[18] A történetek a csoport identitását megalapozó alaptörténetté válnak. Gerd Theissen ezeket az alapító történeteket nevezi alapelbeszéléseknek, mivel mind egész csoportok, mind egyes emberek identitását megalapozhatják.[19] Az alapelbeszélések azáltal képesek befolyásolni egy csoport önelképzelését, hogy egyrészt megalapozzák a közösség identitását, másrészt pedig kontrasztot vetnek a jelennek. Assman ezt a jelenséget nevezi mitomotorikának. Az alapelbeszélés elhagyása, az identitásvesztés és átalakulás krízisét vonja maga után. Ez a krízis jelenik meg például akkor, amikor a kisregény szövegében a nagypapa elbeszélése a család történetét egy másik alaptörténetbe írja vissza: Krisztus passiójába. A tradíció átadásában tehát nemcsak a tradíció teremti meg az elbeszélőt, hanem az elbeszélő is átírja a hagyományt. A nagypapa esetében ez egy olyan radikális fordulatot jelent, ami az eredeti alapító mítosz cseréjét eredményezi.

            Mivel az alapelbeszélések mítikus formában jelennek meg, ezért formai szerkezetükre a ciklikus ismétlődés a jellemző. Hans Blumenberg megahatározása szerint a mítikus szerkezet ellentmond a történelem szerkezetének; nemzedékekre, világkorszakokra, uralkodási periódusokra tagolódik.[20] Blumenberg a görög filozófia talaján állva egyértelműen szembeállítja egymással a mítosz körülményességét és ciklikus szerkezetét az újszövetségi várakozás radikális eszkatológiájával. Ugyanakkor azonban azt is elismeri, hogy a végidőről szóló váradalmak kitolása újra színre vitte a mítoszt a keresztyénségben: az eszkatológia térvesztése a mitológia kiterebélyesedésével jár.[21](Kiemelések a szerzőtől) Ennek a ciklikus ismétlődésnek a jellegzetes példájaként jelenik meg az a rituális továbbhagyományozódás is, amely a családban apáról fiúra (nagyapáról unokára) száll.[22] Az az alapelbeszélés azonban, ami a család identitását befolyásolja egyben egy eszkatológiai váradalom is. (A család eredeti alapelbeszélése esetében ez a templom felépülése, a nagypapa váradalmában Krisztus visszajövetele, míg az apánál a szocializmus szekularizált eszkatológiája jöhet szóba). Az adott jelenben ez a váradalom még csak a hiányt érzékeli, aminek következtében az emlékezés várakozásba csap át, a mitomotorikusan alakított idő természete megváltozik. Az örök visszatérés körforgása kiegyenesedik, és egy távoli célra szegeződik.[23]  Az alapelbeszélések tehát egyszerre hordozzák magukon a mítikus szerkezet ciklikus struktúráját a hagyományozódásban, valamint azt az eszkatológikus horizontot, mely ennek a mozgásnak a lezárulását ígéri. Lehetséges, hogy a ciklikus és egyenes időfelfogás egymással összeegyeztethetelen, de ha ezeket az időképzeteket az egyén, vagy a csoport saját időérzékelésében vizsgáljuk, akkor gyakran figyelhetünk meg az egyikből a másikba történő átcsapásokat. Az alapelbeszélések, mint történetiesült mítoszok ezt a folyamatos átcsapást viszik színre. Ez a szerkezet figyelhető meg az Egy családregény vége nagypapájának az ősökről szóló elbeszélésében is. A történetnek  alternatív eredetpontjai vannak (a papi származás, Kürénei Simon és Jézus találkozása), melyek aszerint válnak hangsúlyossá, hogy az elbeszélő milyen lezárást vár a történettől (miben látja a család sorsának a beteljesedését). A templom lerombolása és Kürénei Simonnak Jézussal való találkozása egyfajta távlatvesztést és hiányt – s ezáltal a körülményesség struktúrájának a megjelenését – idéz elő a történetben. A család mintegy kilép a történelemből, mely ezután a történet mögötti állandóan változó színfallá változik. A nagypapa beszámolójában hét ciklus követi egymást: a szépség, az értelem, a hatalom, a szenvedés, a ravaszság, a béke, valamint hetedikként a pusztulás ciklusa. A történet hét ciklusra való korszakolásában a teremtés folyamatának hét napjára ismerhetünk rá. A bibliai teremtéstörténetben minden egyes nap önmagába zár egy ciklust (Így lett este és lett reggel) kivéve a hetedik napot, mivel ez a nap már magát a teljességet hordozza magában. A hetes ezáltal lett a teljesség száma az Ószövetségben, és ez az oka annak is, hogy például a Deuteronómiumban, valamint az apokaliptikus iratokban az időszámítás legfontosabb eleme.

            A hetedik körben a nagypapa, az apa, és a fiú életében megszakad a család története. Ha a család alapelbeszélését úgy értelmezzük, mint a család identitásának alapvető letéteményesét, akkor a hetedik körben lezajló események úgy jelennek meg, mint a kulturális jelrendszerek közötti határátlépések. Az az alapelbeszélés mely a család eredeti alapító mítoszaként állt (kohén vagy) egyértelműen a zsidó vallás kulturális jelrendszeréhez kapcsolható. A történet innen íródik át a nagypapa interpretációjában a keresztyénség  jelrendszerébe. A nagypapa a családi tradícióhoz képest egy hermeneutikai pozíciót foglal el, mivel nemcsak továbbadója az ősök történeteinek, hanem egyben értelmezője is. Saját identitását alapozza meg azáltal, hogy elmeséli Cirénei Simon történetét, akinek a kérdésére (azt kéri imáiban az Úrtól, hogy az világosítsa meg elméjét a történetek felől, akkor a nagy sötétségben, amiben fuldokol, néha felsejlik ennek a pillanatnak a fénye, de nem érti a fényt; Simon nem érti, sötétsége a fényt nem tudja befogadni, pedig a fény a sötétségben  világít; abba kéne kapaszkodnia.[24]) saját – a holocaust alatt játszódó – története adja meg a választ: És már tudtam a sorsom nem a halál, mert akkor haltam meg, amikor születtem, s amikor majd meghalok, az életem következik.[25] Érdekes megfigyelni a nagypapa interpretációjában a kérdés és válasz cseréjét. Tulajdonképpen az értelmező az, aki kérdéseket tesz fel a hagyománynak, és a tradícióból meríti ezeket a válaszokat. A nagypapa elbeszélésében ez a kapcsolat megfordul: az egyik ősapa tesz fel egy olyan kérdést, melyre a leszármazott élete lesz a válasz. A nagypapa válaszának a kontextusa a regény egy “korábbi” pontján bővebben is ki van fejtve: saját akaratából akart meghalni, és ezért maradt életben: De azt akartam, azt akartam, hogy ne az ő, az én akaratomból legyen.[26]  Ahogy ez a szerző jegyzetéből is kiderül a nagypapa által citált szöveg a Fil 1,21 parafrázisa: Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség![27] Pál itt a keresztény szabadságról beszél, melyet Rudolf Bultmann a következőképpen  értelmez: Keresztényként létezni annyi, mint szabadságban élni – olyan szabadságban, amelyhez a hívő a Krisztusban megjelent isteni kegyelem révén jut el.[28] A nagypapa mondata azonban talán még ennél is szélesebb jelentési mezőbe kerül, ha a Lk 9, 23-24-et is bevonjuk az értelmező textusok közé (ezt a páli textus is megengedi különösen akkor, ha azt a Gal 2,20-al együtt olavassuk): Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. A nagypapa élménye úgy jelenik meg, mint ennek a Krisztus logionnak a megértési pillanata, ami a keresztyén szabadság alappillére is egyben. Másrészt pont ugyanez a logion alapozhatja meg a kontrasztot az ősapa (Kürénei Simon) és a leszármazott viselkedésében. Cirénei Simon kényszer hatása alatt vette fel a keresztet, míg a nagypapa saját döntése következtében. A nagypapa mondatának a kontextusaként ugyanezt a Krisztus – logiont jelőlte meg kritikájában Bernáth Árpád is, de ő ezt nem kapcsolta össze a kereszthordozásra felszólító logionnal.[29] A két Simonról szóló történetben azonban e két logion összekapcsolódik. Simon úgy veszi fel a keresztet, hogy nem fogadja el Jézus messiás voltát, míg a másik Simon – Jézus tanítványa – elfogadja Jézus messiás voltát, de megbotránkozik annak halálán (nem fogadja el a kerszetet). A nagypapa ezt követően egyszerre azonosul a két Simonnal: elfogadja Jézust és a keresztet is. A kereszthordozásban pedig Jézus passióját másolja. Valóban két Simon volt akkor Jeruzsálemben, de a Jézus tanítványa Simon végérvényesen csak húsvét után kapta meg a Péter nevet. A névadás aktusa (Mt 16,18) ugyanis a névhez egyértelműen az egyház megalapításának az eszkatológiai eseményét kapcsolja. Az unoka neve – Simon Péter – önmagában rögzíti a keresztyén eszkatológia már igen, még nem-jét (Bultmann).  Simon Péter neve egyszerre utal vissza az ősökre és utal előre az utódokra, s ezáltal a név önmagában hordja a személyiség átíródását a zsidóság kulturális jelrendszeréből a keresztyénség jelrendszerébe. Ez az átíródási folyamat azonban a szövegben nem zárul le, hanem meghagyja Simon Péter alakját a döntés határhelyzetében.

            Az édesapa a nagypapával szemben, amikor az állam hivatásos elhárítótisztjévé válik, mintegy feloldódik a történelemben. Az apa nem részese a tradíciónak (mivel neki nem mesélt senki), tehát nem egy ellentradíciót képvisel, amit esetleg egy ellen nagypapa közvetített felé.[30] A család ellen elkövetett árulása a szöveg egyik kulcsmozzanata. A hét főbűn felsorolásakor a hetedik bűnként a család ellen elkövetett erőszak szerepel: És az Isten, már a hatodik égből tekintett ránk, mivel egy király elvette Ábrahámtól, az egyik feleségét, és ezzel bűnt követett el a családi boldogság ellen.[31] Az apagyilkosság azonban a nagypapa által közvetített családi tradíció ellen is elkövetett erőszak, mivel a családot úgy használja fel a koncepciós perben, mint egy egyszerű “díszletet”, szemben azzal az elképzeléssel, hogy a történelem legyen a családtörténet díszlete: Táviratot kaptam az édesanyámtól, hogy nyolcvannégy éves apám az éjjel meghalt és kér, hogy azonnal menjek haza.[32] Másrészről az édesapa cselekedete úgy is felfogható, mint egy rituális apagyilkosság, melynek célja, hogy a fiú az apa helyére léphessen. A különböző kulturális jelrendszereket közvetítő diskurzusok azáltal képesek egymás helyére lépni, hogy felülírják az őket megelőző jelrendszer alapelbeszélését. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a nagypapa elbeszélésében, s hasonló jelenség tapasztalható az apa diskurzusában is. Hernádi Mária hívta fel arra a figyelmet, hogy a regény szövegében az apának a világhoz fűződő viszonyát leginkább a csizmákról szóló mese fejezi ki. Hernádi a kezdetben egymástól elválaszthatatlan, majd később külön-külön (egyiket bal felé, a másikat jobb felé) a szemétre dobott csizmák meséjét[33] az apa kapcsolatainak a leírására használja fel. Véleménye szerint ez a mese az apa diskurzusának alapja, melyet mint az új rend szolgája apjával szemben érvényesít.[34] Annak a körülménynek, hogy az apa nem kíván segíteni gyerekkori barátján szintén a mese által demonstrált világfelfogás lehet az oka.[35] A csizmákról szóló mese az apa által képviselt kulturális jelrendszer alapelbeszélése, amely a regény szövegében a koncepciós perek leírásaiban ismétlődik meg. Az egyik kulturális jelrendszerről a másikra való átkódolás természetesen állandóan a botránkozás lehetőségét hordozza magában. A nagypapa és az apa vitatkozása[36] a különböző kulturális jelrendszerek képviselői közötti harc, ahol a megértést csak az egyik személy megtérése idézhetné elő (az esemény értelmezésének az egyik jelrendszerből a másikba való átkódolása révén).

            Az aparegények szövegében jellegzetes elem az egyes nemzedékek egymásra cserélődésének (egymásra cserélhetőségének) a leírása. Az egymásra cserélődés aktusa egyébként a családregényt alapvetően meghatározó genealógikusság jellegzetessége is egyben: A család – írja Bónus Tibor – nem más, mint a helyettesítés par exellence helye, melynek a hasonlóság képezi az alapját, mely ennélfogva a genealógiának is alapelve, s mely a körforgás, a személyközi cserefolyamatok s így a nyilvánosság  értelmezői mentén is párhuzamba kerül…[37] Ebben a tropikus folyamatban az apa a fiúnak az előképévé, míg a fiú az apa utóképévé válik: A nagypapa mégis a fotelban ül, a vörös bársonyon pihen a keze. De ez nem a nagypapa, ez az én kezem.![38]  valamint néhány sorral korábban: Mintha én feküdnék ott a helyén, pedig itt ülök, de ez nem ő! valami fekszik ott, ami rám hasonlít, vagy én vagyok. Csinálni kellene valamit! Felugrani! De valami ideköt. Nem tudok sehová. Itt ülök, vagy fekszem ott, mert lehet hogy ez az egész valami tévedés, és én nem vettem észre, hogy nekem közben fiam született és unokám;  én megöregedtem és meghaltam és most néz az a fiú, aki én vagyok.[39] Az apák és fiúk láncolatában tehát az éppen aktuális jelenvaló helyettesíti és megjeleníti a lánc többi tagját. Ez az a sorozat, ami az apa árulásával – az apagyilkossággal – megszakad. A nagypapa halála utáni események leírásában egy olyan párhuzamos szerkesztésű gondolatsort találunk, melynek minden egyes része az ürességre való következtetéssel zárul: Mindig ugyanúgy feküdt. Nem veszi észre, a szemébe száll az a légy. El kell hajtani! A szája olyan mély, sötét, arra gondoltam, a nagypapa üres belül. A temetőben a szél valami tüzet lobogtatott, s az olyan volt, mint a nagy gyertyák tüze. A koporsó egy mély lyukba tűnt és a föld dübörgött a fedelén, mintha nem is lenne benne a nagypapa, hanem üres. Amikor a temetőből visszatértünk, nyitva találtuk a kertkaput, a lakás ajtaját és a lakásban minden ajtó nyitva volt és a nyitott ajtókon át láttuk, hogy a nagypapa  a fotelban ül. A nagymama a kilincsbe kapaszkodott. De láttam, hogy ez nem a nagypapa, hanem a nagypapa köntösében az apám.[40] (Kiemelések tőlem) A három egymásra következő gondolati egység azáltal is diferenciálódik, hogy három egymás után – bár közvetetten – játszódó idősík követi egymást. A három szöveget azonban nem az egymásra való következés időbeli okozatisága tartja össze, hanem a nagypapa hiányának a háromszori állítása. Az apa tehát nem helyettesítheti a nagypapát (a nagypapa köntöse olyan mintha üres lenne) és így nem lehet a család aktuális jelenvalója. A nagymama kérdése (Mit tettél?[41]), amit a temetés után az édesapának szegez a Biblia első két bűnbeeséstörténetének meghatározó fordulata (Gen 3, 13 valamint Gen 4, 10, melyek közül a második utalás a szöveg szempontjából különösen fontossá válhat, annak ismeretében, hogy a nagypapa úgy értelemzi a világot, hogy abban csak két párt létezik a Káiné és az Ábelé). Miután az apa nem tud tettére magyarázatot adni, a nagymama szájából úgy hangzanak a következő szavak, mint egy ítélethírdetés: Ami rajtad van, vesd le. És menj ki a szobánkból.[42]   

            Az Egy családregény vége központi szereplője, és egyben “narrátora” a család legfiatalabb tagja, az unoka. Az elbeszélő felette áll a regényvilágnak, de úgy, hogy közben egy gyermek szenzuális készségét és jelképiségét viszi színre.[43] Az elbeszélő – írja Kulcsár Szabó Ernő – regénytechnikailag paradox módon nem él benne ebben a világban (nem jellem), nem dramatizálja önmagát, hanem a centrumban állva is valamiképpen  kívülről tudósítja az olvasót.[44] A szöveg recepciója során többen is felhívták a figyelmet arra, hogy Nádas szövege nemcsak a családregénnyel, hanem a nevelődési regény műfajával is párbeszédet folytat. A történet központi szereplője fejlődése során valóban különböző diskurzusok hatása és uralma alatt áll, mivel még az identitásképződés korai fázisában van, szemben a nagyapával, aki már azt a kort képviseli, amikor az emberek már átadják tapasztalataikat az utókornak. Az unoka nem képvisel egyetlen jelrendszert sem, hanem mindhárom jelrendszer határán áll: pontosabban egy olyan mítikus jelszövevény veszi körül, mely még nem alakult át, és nem is alakulhatott át egy rendszerré. A szomszéd gyerekekkel való játékában is ez tükröződik, akikkel “családosat” játszik: Hárman voltunk a család: papa, mama és a gyerek. Én voltam a papa, Éva volt a mama.[45] (Ennek a játéknak lesz az éles kontrasztja az intézetben újra lejátszott koncepciós per.) A gyermeki nézőpont következtében a szövegben egy jellegzetesen mitogenetikus (olyan hely, ahol a mítoszok keletkeznek és elsajátításra kerülnek)[46] világ tárul az olvasó elé. Ebben a mitogenezisben minden történet mítikussá válik, egymás mellé rendelődik és egymásba játszódik, mint például az édenkert, az Istar mítosz (Azt mondta, ha akkor éjjel nem aludt volna el, biztosan nem hal meg a nagypapa. És ezért most az a büntetése, hogy nem tud aludni, csak várni az órát, amikor nagypapa meghal, mert minden éjjel neki is el kell mennie, visszahozni nagypapát, mert néha azt gondolja, nem is halt meg, csak térfa az egész[47]), a halszagú lány, az ősök, vagy a zongorista története. Az egyes történetek elemei és szereplői átcsúszhatnak egy másik történetbe. A család története feloldódik a mítoszok sokaságában, miközben történelem és fikció egybemosódik. A regény szövegében gyakran felismerhetővé válnak egyes mítoszok, esetleg ezek fragmentumai, valamint a gyermeki tudatban mítikusan ciklikusan ismétlődő élmények, midezek azonban még nem állnak (állhatnak) össze egy jelrendszer alapját képező alapelbeszéléssé. A szöveget nem az ok-okozatiság, vagy a térben és időben való elhelyezhetőség irányítja, hanem sokkal inkább a mítoszok ciklikus struktúrája. Egy-egy történetfoszlány vissza-visszatér, s gyakran kerülnek elő olyan történetelemek, amelyek a regény végéhez tartoznak: Még ott a hal. De az ablakon a függönyöket szél dagasztja, a nap szépen besüt, a szél lebegteti a vérfoltokat. Tíz fehér. Emeletes ágyak, fehér falak. Itt senki sincs. Akkor húszan laknánk, ha nem hiányozna; mindig egy a betegszobán.[48] Csak az emlékezés jelenideje van, ahol az egyes események elbeszélése zajlik egy meghatározhatatlan sorrendben. Nincsen kronológia: a történetet a narrációban magába szívja az a mitogenezis, melyből az identitásképző alapelbeszélések születhetnek. A nagypapa elbeszélése hasonló módon a tradíció átadásának a jelenjében játszódik (Nincs idő! ez a tévedés, idő nincs! csak én, én, én vagyok! Csak én vagyok, az aktuális jelenvaló! Én.[49]) A jelen pillanata mindig a továbbadás pillanata, ami egybekapcsolja azokat a történelmi kronológián  belül elszórt pillanatokat, amikor még, és amikor majd a tradíció átadása megtörténik: Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk[50], és mondják a történetüket: Később meghalt öregapánk, s mi ott maradtunk ketten az állatokkal – meséli Júda.[51] Talán megkockáztatható a párhuzam állítása a szöveg elbeszélője és a nagypapa narrációja között: az olvasás így az elbeszélő és az olvasó közötti hagyományátadás aktusa lenne.

            Ha a szöveget meghatározó mitogenezist vizsgálat alá vesszük, akkor egyrészt megfigyelhetjük, hogy minden egyes történet magában hordozza azt a potencionális lehetőséget, hogy alapelbeszéléssé váljon, másrészt pedig azt, hogy nem minden történetelbeszélő jut egyenlő lehetőséghez. Az unokát körülvevő mitogenetikus diskurzust egyértelműen a nagypapa történetei uralják, ami egyben azt is jelenti, hogy az alternatív diskurzusok tiltás alá esnek: A nagymama nem mesélt, csak akkor kezdett a legendákról mesélni, amikor a nagypapa már meghalt.[52] (A nagymama által elmondott történet – a Genovéva legenda – egyértelműen ábrázolja azt a helyzetet, amit a nagymama a nagypapa árnyékában elfoglalt. Ebből a szempontból ez a történet a nagymama alapelbeszélésévé válik) Hasonló módon esik tiltás alá az unoka édesanyjáról szóló beszéd is: Ezért vetettem én keresztény nőbe a magomat és megosztottam a vért; de az apád zsidó nőt vett magának, és így elvesztegette benned, amit én nyertem, a te véred így felerészben megint csak zsidó; de te is keresztény vért veszel magadnak, és elenyészik a vér.[53] A gyermeki szenzualitásban a mítoszképződés aktusai nemcsak a hallás, hanem a látás által is létrejönnek. Mivel a nagypapa egyértelműen a zsidó hagyományt képviseli, ezért a mítoszok továbbadásában a hallásra helyezi a hangsúlyt, miközben a látást kifejezetten tiltja. A nagypapa diskurzusában még világosan olvasható a zsidóság jelrendszere: így például a vér és lélek kapcsolatának hangsúlyozásában, és a széder est liturgiájában, de a tartalom már az új rendszerre utal, ugyanígy az intézetben még olvashatóak a keresztyénség jelei, mint például templom, freskó, térdhajtás, de a tartalom már itt is az új rendszerre utal. Az utóbbi jelrendszer azonban nem az előző kettő átmeneteként, hanem kiüresedéseként határozódik meg (pontosan úgy, ahogy korábban az apa úgy mutatkozik meg, mint a nagypapa hiánya).

                A tradíció abszolút szakadása az unoka életében következik be. Ez a szakadás azonban szintén úgy jelenik meg – akár a nagypapa esetében – hogy a család alapelbeszéléseit meghatározó kulturális jelrendszer egy újabb rendszerbe íródik át. Ez az új jelrendszer a kommunizmusnak az intézet világában megjelenő szekularizált eszkatológiája. A történelmi materializmus világnézetében – írja Bultmann – a keresztény történelemteleológia és annak eszkatológiája tökéletesen szekuralizálódtak.[54] Az állandóan a feloszlatás szélén álló intézet világa ezt a szekuralizálódott keresztyén eszkatológiát több ponton is színre viszi: az igazgatónő beszédében, a “kápolna” leírásában, és végül Merényi alakjában. A szekularizáció mindhárom esetben kiüresedést jelent (ugyanezt a folyamatot figyelhettük meg korábban az apával kapcsolatban, aki szintén ezt a világot képviselte). Az igazgatónő beszéde olyan, mintha a tradícióval való szakítás őskeresztyén követelményét visszhangozná: Egyszóval: itt új életed következik. Ahhoz, hogy a közösségnek hasznos tagja légy, mintha most születtél volna, úgy kell eltakarja új életed a régit; hogy új ember lehess![55] Hasonló módon jelenik meg a szekularizált keresztyén jelrendszer a kápolna leírásában: Átmentünk azon az udvaron és egy templomba bementünk. De belül nem olyan volt, mint a miénk. Nem láttam semmi díszt és az oltár helyett egy hosszú dobogón asztal állt, piros terítővel. (…) látni lehetett a fehér festék alatt a színes festmények foltjait (…)  nem mozdult senki, csak a térdét roggyantotta;[56]  Ezen a helyszínen – mintegy rítusként – ismétlődik meg a koncepciós per liturgiája. Végül ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg Merényi alakjának a bemutatásában. Az intézet folyósóján Simon Péter és Merényi közötti párbeszédben a fiú alakját mintegy krisztusivá teszi a Simon Péter te vagy? megszólítás, valamint a követésre való buzdítás (Gyere. Gyere már! Ne félj! )[57] Ezt követően azonban Merényi esetében a személyiség folyamatos devalvációja következik be, azáltal hogy az eredetileg a keresztyénség jelrendszerében értelmezett alakja szintén az intézet szekularizát világába íródik vissza. Átíródásának jellegzetes pontjai, hogy azt a nevet viseli, amelyhez az olvasó Ottlik Géza Iskola a határon című szövegéből jól ismert negatív szereplő karakterét társítja, ezenkívül furcsán hat a kirakatperben betöltött funkciója, mely egyben az apa figurájával kapcsolja össze.

            Az Egy családregény vége kulturális jelrendszerek közötti drasztikus határátlépéseket visz színre: a zsidóság jelrendszeréből a keresztyénség, majd végül a keresztyénségből a kommunizmus jelrendszerébe lép át a család története. Az egymást váltó jelrendszerek folyamatosan teremtik meg az olvasás referenciális terét: a határátlépések azt ígérik, hogy újabb és újabb terek nyílnak, egészen addig a pontig míg végül egy jelrendszer az összes korábbit olvashatatlanná teszi, azáltal, hogy megtiltja bármilyen a korábbi jelrendszereket is megőrző tradíció kialakulását. A történet mottója pontosan azt a krízist (Bultmann) idézi meg, amikor a zsidóság jelrendszerében megjelenő megváltót csak úgy lehet megérteni, ha egy új jelrendszerbe írjuk át.

            Az itt említett „jelrendszer”, mely tulajdonképpen gátat szab bármiféle tradíció kialakulásának nem a szocializmus jelrendszere, bár fontos kapcsolatban áll vele. A zsidóság és a keresztyénség jelrendszerének alapmítoszai a személyiség identitásával szemben egy  totális követelményt fogalmaznak meg. A szocializmus kiüresítő jelrendszere hasonló mértékű totalitást tükröz. Az abszolút tartammal szemben áll az abszolút üresség. Az abszolút ürességben jelenik meg a káosz. Az unoka diskurzusa, melyet a szöveg narrációja a leginkább tükröz nem magukkal a lehetséges jelrendszerekkel száll szembe, hanem az ezekre épülő megszilárdulni akaró hagyománnyal. Nem egy abszolút hagyományt hoz létre, hanem a hagyományképződés folyamatát totalizálja: a kozmosz helyett a káoszt. Simon Péter nem a határátlépés, hanem a határonmaradás folyamatában nyeri el végleges karakterét. Krízise nem az egyik jelrendszerből a másikba való átlépés következménye, hanem az ebben a krízisben való megmaradás. A világosság (Isten kábódja) a sötétségben (seol-Infernis) fénylik, de a sötétség nem fogadta be.