A múlt a jelenbe
keveredett,
ahogy a piszok
fénylik tiszta gyermek
arcokon,
mint az almában
a rothadt részek.
Én nem tudom
az időt felbontani.
Memoire – Buddha mosolya
Az emberi lélek halhatatlan. Legalábbis azé, aki elhiszi. Az élet vagy akár a kozmosz igazságtalan. Az emberek nem egyenlők: vannak köztük hívők és vannak akik nem. Ugyanakkor semmi nem fekete vagy fehér. Az európai időszámítás szerinti i.e 483-as halálomat követően, az elsőről senki nem beszél szívesen, a halhatatlan lelkem újjá született. Ez egy „buddhista” számára nem újdonság. Azonban az, hogy az élet kereke Európában dobott partra a Krisztus utáni ezernyolcvanadik esztendőben, már jóval inkább. Főleg, hogy nem valamilyen biblikus kígyó formájában, hanem emberként. Ezek szerint a kozmosz igazsága mégis felettébb bűnösnek tarthatott valamiért. Ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amely a lelkem halhatatlansága nem, de tisztasága mindenképpen sérült, miközben megértettem létem új aspektusát, a fekete és fehér, a jin és a jang vékony európai határvonalát, az iróniát. Innentől vette kezdetét a tisztulásért folytatott harc, amelyben az élet tényeivel szemben már az elején vesztésre kezdtem állni.
A Franciaországnak nevezett, korábban nyugati frank, területen születtem és ébredtem öntudatra a mi Urunk (inkább az ő uruk) 1080. esztendejében. Állítólag minden emberi öröm mások bánatából születik. Anyám belehalt nyolcadik szülésébe, amely mindenkin más nyomott hagyott, bár nem volt szokatlan. Az élet öröm, a halál bánat. Apám hittel fogadta ezt a közhelyes igazságot, és a statisztikát, hogy az asszonyok jó fele belehal a szülésbe. Én dadával, majd nevelőkkel nőttem fel. Akiktől emberséget kaptam, és azt a keménységet, amellyel őket is nevelték. Lelkem halhatatlan és érinthetetlen volt, testem nem. Így pofonnal neveltek emberségre. Volt közte jogos és tanulságos egyaránt. Erőt és tiszteletet adott az élet nehézségeihez. Tanultam latint, a zene alapjait, a hitet és a vas igazát.
Egy olyan világban élve születni és megélni a tizennyolcadik életévet, amelyben ez mindössze tízből két embernek sikerül, szerencse. Férfiként születni kegyelem. Végül pedig nemesként látni meg a napvilágot egy olyan országban, ahol az emberek zöme jogtalan, napszítta bőrű, földtúró paraszt, már-már az élet finom egyensúlyának felborulását jelzi. Márpedig ennek mindig ára van. Harmadik fiúként látni meg a napvilágot pedig az európai népi kultúra meséivel ellentétben nem jelentett plusz szerencsét, csak annyit, hogy emelkedett lelkem nem apám örököseként vagy egyházfiként, hanem rablólovagként tengette életét. Az is szép mesterség. De a lélek törekszik a jóra. Általában. Többszöri fosztogatás és rablás után egyetlen kiút látszott a lelki és anyagi fertőből, az első, később nagyként titulált keresztes hadjáratban való részvétel. II. Orbán pápának igaza volt: lelkem „megbocsátást nyert” és később újabb földi létre ítéltetett, megint csak emberként. Lovagtársaimmal Magyarországon át vonulva, Croatia partjaitól hajóztunk át a Szent Földre. Az út során megtisztulva bűneinktől készültünk a szent háborúra. Persze fosztogatásra amúgy sem volt lehetőség, mivel a magyar király, László, halálbüntetés terhe mellett tiltotta és a keresztényi bizalom jegyében lovagjaival kísérte át csapatainkat országán. Öltük hittel a hitetleneket a hitért. Majd ők tették ugyanezt. Kik kezdték? Francia születésűként hősként tartottuk Martell Károlyt, aki 732-ben legyőzte Poitiersnél a Spanyolországból észak felé nyomuló mórokat. De ez a kérdés annyira már nem számított. A küzdelmes évek a hit és a harc rítusa mély hitet vájt belém. Lancelot, a kerekasztal lovagjai, Szent György és a sárkány romantikus történetei véres valósággá váltak. Nem láttunk sárkányt, sem szüzeket. Csak a sivatagot és a délibábként felderengő oázisokat. Harcoltunk és éltünk. Sosem éreztem létem kettősnek és nem merengtem tetteim kettősségén. Európai birodalmat építettünk a Szent Földön. Hogy miért tettük ezt, mikor odahaza sem sikerült, nem tudtuk. De a harcban jobban megértettük magunkat és keletet, mint a nyugatot.
Ezeregyszáztizennyolcban II. Gelasius pápasága idején ellátogattam Rómába, amely hosszú, veszélyes és fáradtságos zarándoklat volt hitem és nyugati szülőföldem központja felé. Jó év volt ez Európának. Nem pusztán látogatásom miatt. Valamikor e tájt kasztrálták féltékenységből Franciahon egyik legnagyobb filozófusát, Pierre Abelardot, akit később eretnekséggel is vádoltak, továbbá alapították meg a tiszta lovagok rendjét, a Templomos Lovagrendet. Később, két újjászületésem között utolsó nagymesterüket Jacques de Moleyt máglyán égették meg 1314-ben. A szerelem és a szenvedély tüze már csak ilyen. Gelasius alatt az egyház és Róma a dőzsölés bűne helyett másik szenvedélyének hódolt, a hatalmi harcnak: a VIII. Gergely ellenpápával és a német-római császárral, V. Henrikkel folytatott harc kötötte le a figyelmet. Miközben körülbelül negyvenmillió buzgó hívő tényleg igyekezett keresztényi életet élni. Így hát nem zavart sok vizet római zarándoklatom nemesi körökben.
Utazásom és ottlétem két évet emésztett fel életemből. Először életem utolsó napjaiban, a Szent Földre való visszaérkezésem után egy évvel, értettem meg a létemet átszövő iróniát, mikor immár gazdag emberként, jeruzsálemi birtokaimon ugyanazzal a fogóval húzták ki gennyesen fertőzött fogamat, amellyel előtte egyik szolgám fogát és lovam lábából egy patkószöget. A fájdalom hitet, az azt követő vérfertőzés megértést adott. Az utolsó kenet pedig belépőt a mennyek kapuján. Életem negyvenegyedik évében az Úr ezeregyszázhuszonegyedik évében mosolyra húzott vicsorral arcomon tettem meg a nagy lépést.
Harmadszor emberként születni egy korban, amelynek jelképe a nap, amelynek hangadói végtelen arroganciájukban a hitet tagadva a józan ész jegyében felvilágosítani akartak mindenki mást, ez tényleg ironikus. Hogy erre rájöjjek, már nem kellet életem végéig sem várnom, éltem közepén eljutottam a következtetésig. A sötétség viszonylagos. Európa ezen sötétség egyik oldaláról billent a másikra, akár egy rosszul összeszerelt inga.
Később, negyedszerre, Freud tanácsát megfogadva eldöntöttem, hogy kiírom magamból ezt a létélményt. Bár háromszor egymás után ugyanoda születni, és ugyanazt a leckét megtanulni, már több, mint szorgalom. Inkább létállapot. Európai. Így megírtam lelkem memoireját. Emlékezetből…
John Wilmot: Séta a Szent Jakab parkban (részlet)
Borral s vitával folyt az éj,
beszéltük, ki kivel kefél,
s én, ki arra mindig ügyel,
hogy a szeszt dugás váltsa fel,
ekkor a Saint James parkba mentem,
hogy állapotom rendbe szedjem.
Bár Szent Jakabnak jár imádat,
itt farkakat találsz s pinákat;
megannyi korcs fa terem itt,
buján ölelnek ágaik,
minden gallyuk úgy tekereg,
mit Aretino szeretett;
s terem alattuk éjszaka
erőszak, pederasztia,
szodómia; és persze, kurvák
járják a szent parknak sok útját;
és van sok hölgy, előkelő,
és szobalány meg rongyszedő;
papok és nagyurak teszik,
amit a költők és stricik;
piperkőc jár a fák alatt,
smasszert sodor a forgatag.
(Horváth Viktor fordítása)
A sirály ideje (Bálint Tamás, A pap leánya, birtokostul)
Új lendületet látszik venni a kortárs erdélyi irodalom transzközépként (ön)aposztrofált iránya, a Helyőrség-könyvek sorozatszerkesztői legalábbis bizonyítani igyekeznek, hogy a 90-es évek kezdeményező ereje – amelyről ki lehet jelenteni, hogy termékenyen nyúlt az irodalom státuszának kérdéseihez az ezredfordulón –, átmenthető a fiatalabb, most induló nemzedékbe. A folyamatosság megteremtéséhez azonban másfajta, úgy tűnik kevésbé látványos, poétikailag azonban talán kifinomultabbnak mondható utak látszanak alkalmasnak.
Bálint Tamás debüt-kötete amellett, hogy meg- és felidézi a (persze nem egynemű) „irányzat” egyes stílus- és formai jegyeit, mégis a maga útján jár, amennyiben egy hangsúlyozottabban „lírai”, kevésbé travesztizáló és szatirikus, mégis távolságtartó és finoman ironikus versnyelvet igyekszik kialakítani.
A barna csomagolópapírt imitáló kötetborító hátlapján olvasható önironikus szerzői megnyilatkozás a „transzközépesek” ismerős, erősen önaffirmáló gesztusát is felismerhetővé teszi: „…először érzem, hogy súlya van annak, amit írok!” A „csomagolópapír” ellenére azonban egy igen ízléses, keményborítójú könyvet vehetünk kézbe, melynek tartalmát három – mind az egyes ciklusbeli szövegeket, mind a ciklusokat illetően – csak lazán összefüggő ciklusszerkezet alkotja. A kötetet a cikluson kívüli Vászon halakkal című szöveg nyitja egy igen tetszetős, bizonyos értelemben „klasszikus” hajóút-metaforával: „Az áramlat kedvező, és a horgony sincs sehol, / mi a reményt megtartaná, hogy ne bontson vitorlát.”
A „reménykeltő” kezdés utáni ciklus (A vikomt) érzésem szerint nem túl szerteágazóan kidolgozva idéz meg hagyományokat: a villoni-faludyas balladát (a „transzközép kánonban” már ismerős módon), illetve tágabban a középkori szerelmi költészet szerepjátékait. A Bálint Tamás által preferált forma itt a hétsoros (a/b/a/b/b/c/c rímszerkezetű) balladastrófa az ismétlődő strófazáró sorral, amelyet az egész kötet során gyakran és biztosan használ. A stílusjáték az alteritásban elterjedt allegória-párok (a szeretkezés ütközet, a női test beveendő vár) használata, illetve a hölgy-főúr-hódoló szereplői-szerelmi háromszög működtetése, az Ajánlásokban használatos megszólítások („Herceg”, „Hercegnőm”, „Uram” stb.) révén bontakozik ki. A ciklus egyes darabjai (pl. A hajdan volt vígságról, Az örömlányhoz), biztos forma-, nyelv- és témakezelésük ellenére sematikus paneleket mozgatnak, afféle formagyakorlatok, számomra legalábbis nem igazán tűnik nyilvánvalónak a megidézett hagyományokkal való dialógus (?) hozadéka, sőt a sodró villoni szarkazmus és a könnyelmű halálmegvetés többnyire el is marad, utóbbi helyett inkább csak egyfajta modoros nosztalgiát érzek. Ezek a szövegek valahogy „fáradtak” (talán a tematika elhasználtsága miatt is), így akár ki is maradhattak volna a kötetből. Megkapó viszont a kötet címadó versének felütése, ahol mintha kibukkanna a szerepjáték mögül egy „alanyi” hang is: „Az erdő, a szemet nyugtató lomb / hiányzik, a fennsíkok és a dombok / ölén a felhős ég játéka, vagy a / völgy, melytől kisimul a homlok”, majd az utolsó sor frappáns megoldása: „mindig a nő jut eszembe a földről.” A kissé frivol feudális „vágygépezet” nyelvezetét itt egy személyesebb hang ellenpontozza, de talán nem is ez, hanem a „nő” és a „föld” hiányként való megjelenítése az, ami ebben a tekintetben érdekes lehet. Hiszen mind a „főúri lét”, mind a „nő” „eltaszítja” a beszélőt (Véletlen bolyongás, Jog az első éjhez), s különösen a nő által felbontott/megszegett „birtokviszony”, tehát a beszélő periferikus szituáltsága miatt indul be néhol egy agresszívebb retorika: „Felejts bár gyorsan, szerét / ejtem, hogy szűklátókörű, / ostoba fejedbe verjem, / magad becsapni nem egyszerű, / és megérzel minden mozdulatban, / vágyban, szívedbe égve mozdulatlan.” (Jog az első éjhez) Túl a szerepjátékon, a megszólított „te” érzései, tehát a „másik” nyelvének kognitív vetülete fölötti rendelkezés vagy uralom nyilvánítódik itt ki, ami még első személyű beszéd esetén is problematikus, hiszen aligha képes egy én tanúskodni versben akár saját érzéseiről sem. S mivel a „másik” szintén képtelen tanúskodni saját érzéseiről, veszélyessé válik a kijelentés performatív hatékonysága, hiszen egy valóságos beszédhelyzetben az agresszió nyelve ténylegesen is birtokviszonyt hozhatna létre az agresszor és „áldozatának” érzései között, kiszolgáltatottá (szolgává?) téve voltaképpen mindkét felet. Itt sikerül a szöveg segítségével rálátnunk a „feudális vágygépezet” mélyebb indítékaira, noha egyáltalán nem biztos, hogy a trubadúrköltészet esetén működne ugyanez a képlet…
Hogyha a „nő” és a „föld” mint önmaguk hiányának jelölői lesznek tárgyai a vágynak, s hogyha mondjuk Roland Barthes-ból indulva ki a műveket az „írás vágyára” próbáljuk visszavezetni – a kötet első ciklusa kínál erre lehetőségeket – egyfajta önmagát elveszejtő beszélő alakja bontakozhat ki. Az erre kiindulópontként kínálkozó A vikomt című szöveg előtextus-imitációjából értesülünk a vikomt haláláról, akit „egy agancsos” (vélhetően: „felszarvazott”) hívott párbajra. Maga a szöveg az utolsó strófából kiérthetően egyfajta tiszteletadásként jelenhet meg a vikomt, illetőleg tágabban a főúri lét nagyvonalúan önmagát is felszámoló magatartásmintája előtt, ám egyéb szövegekben (pl. Őrölthús) a beszélő éppen a főúri magatartással járó belső vívódások első személyű hangadójaként áll elő.
Ezt a lehetőséget, azaz az írás és a nő/föld utáni vágy egybemosását vezeti tovább a második ciklus első, címadó szövege, amely ismét a párbaj-szituációt idézi meg, ám úgy, mintha a költő szó szerint már csak „párbajtanú” lenne ennél az esetnél: „Elült a puskaporszag, de nem alvad / még, átüt a vörös pecsét az ingen, / az orvos izzad, s hátralépve hallgat, / kezemben penna, folytatom hát innen”. Az önértelmező beszélői megnyilvánulások (pl. „Soraim olvastán, ne szűrd betűim, / A zár vagy kulcsa nem lapul a szóban,”) és a visszatérő utalások a sebre, például a Ne keresd hol a szép s a jó, hiszen című szövegben („még nem fagyott meg a sebben a sár”, „Még nem bírna el senkit a karom”), ebben a ciklusban túllépnek az első ciklus nosztalgikus, életútra visszatekintő szerepjátékain, és többször is utalva, mint föntebb, a beszélő fiatal életkorára, saját jelenének, a bejárt helyszínek, szobák, tájak tanújaként fellépő költői attitűdöt sejtetnek.
Ezen a vonalon viszont, az én olvasatomban legalábbis, sokkal izgalmasabb szövegeket találunk. Ilyen például az Itt a piros… című, amely nem eljátssza, hanem mintegy témává emeli a költői szerepjátékot, illetve tanúskodást: „Ma más leszek, kiszállok útközépen, / megnézni jól, amit naponta látok”. Itt sikerül a kötet eddigi képi utalásrendszerét is gazdagítani. A cím például egyszerre utal a városi szcénát játékba hozó „itt a piros, hol a piros”, illetve a párbaj „szerencsejátékára” a seb, a vér színének megidézésével, s az utolsó sorban az önmagukat felszámoló szerepek végső állomásaként maga a tanú, a beszélő is felszámolódik, amikor saját gyilkosát játssza el: „s mögöttem állva már a kapunál / is lennék – látva, ki sunyin lelő.” A szerepjáték szemantikai értékeit igencsak gazdagon vonultatja föl a szöveg a „máz”, a „kétszínű inas”, „tükör” , a „színházias cukrászinas” emlegetésével.
Ugyancsak a második ciklusban olvasható A sirály című szöveg, amely azt hiszem, igazi „nagy vers”, a „költői pillanat” szüleménye. Minden sikerült benne és nincs benne semmi zavaró fölösleg. Maga a beszélő vissza is húzódik, hogy a maga tisztaságában, kételyek nélkül mutathassa fel a mellékes, mégis valamiképpen az idő foglalatává váló képet:
„A parti sík homokpadjára vijjogó sirály
ereszkedett, apály alatt, ahogy teszi gyakorta,”
Az igazán lényeges itt vélhetően az, hogy a narratív elbeszélés, az „eset” elbeszélésjellege csak látszólagos, amit a vers rögzíteni kíván, az nem valamilyen történés, hanem a pillanat egyszerisége. Azért is fontos ezt kiemelni, mivel elég gyakori a kortárs költészetben az az eljárás, hogy a vers töredékesen, kihagyásokkal, az elemek szétrendezésével ugyan, mégis valamilyen narratív eseményt, szituációt próbál „elbeszélni”, amihez viszont a próza hatékonyabb eszközöket kínál. A líra ideje ugyanis vertikális, míg a prózáé horizontális.
Ez a vers, noha narratív és „tárgyias” elemek kerülnek bemutatásra, az utolsó sorban is megismételt „ahogy teszi gyakorta” kitétellel a pillanat egyszeri-, ismétlés-jellegét emeli ki. Ez a pillanat (ismét csak látszólag) felbontható ugyan különféle mozgásokra, narratív történésekre („hidegtől reszketett (…) / a szerteszórt kagylókat szűk halomba hordta.”), mégis a maga egységében lesz megragadva. Hiszen amit a vers megragadni próbál, az nem a sirály mozgása, megérkezése vagy távozása, nem olyasmi, ami látható vagy érzékszervileg tapasztalható, hanem maga a pillanat, ami mindezeknek a történéseknek azok háttereként „helyet” ad. Hogy a sirály mindig visszatér ebbe és ebbe a térbe ekkor és ekkor, azt mondhatnánk: csak „jelenség”, hiszen ami folyton visszatér, egységenként ismétlődik, az maga az idő.
A vers rögzített pontja a jelenbeli pillanat. Innen nyílik kitekintés a múltra és a jövőre is. A múltra – s ez ismét telitalálat – egy magára a költői tevékenységre utaló önreflexív gesztus által nyílik rálátás:
„… s hóka színe nem mutatta,
hogyan ihletett meg egykor annyi zengő éneket.”
Ezáltal viszont a rögzített pont maga a „költő pillanat” lesz. Azt a pillanatot énekli, ismétli (?) a szöveg, amit a múltban bármikor bárki, többnyire mégis egy (vagy több) költő is meg kívánt örökíteni: a költészet pillanatát, az örökös jelent. A szöveg beszélője ebben a pillanatban, ebben a jelenben tartózkodik, mely mindig elmúlik, de mindig újra eljön.
A jövőre az utolsó sorban nyílik rálátás. De az, ami visszatér (a sirály vagy maga az örökös jelen) nem jöhet bejáratott utakon, nem követi előző pillanatok „lábnyomát”, mindig új jelenként jön el. Hiszen ez (vagy valami ilyesmi) lenne maga az idő:
„(…) (elmosódnak bár a fövenyen a lábnyomok)
hat óra múlva visszatér, ahogy teszi gyakorta.”
Folytathatnám a kötet további, jól vagy kevésbé jól sikerült szövegeinek boncolgatásával. Minek? Azt hiszem, hogy A sirály egyáltalán nem „korszerű” szöveg, nem dönget kapukat, nem „transzközép”, nem is „posztmodern”, nem is „modern”, nem csinál nyelvi forradalmat, egyszerűen csak, számomra legalábbis: költészet. Rokonai talán a romantikusoknál keresendők. Köszönöm a Költőnek.
(Bálint Tamás, A pap leánya, birtokostul, Erdélyi Híradó Kiadó/Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007.)
„Most itt van az azután…”(Tormay Cécile Bujdosó könyvéről)
Tormay Cécile (1876-1937), noha írói kvalitásait soha senki nem vonta kétségbe, a magyar irodalom nagy elfeledettje. A sokáig a világirodalom rangos alkotójának tartott (Szabó Magda előtt a legnagyobb nemzetközi elismertséget örvendő) írónő, aki jelentős szerepet vállalt mind a magyar nőmozgalomban[1], mind a Népszövetségben[2] is, ma radikális politikai nézetei miatt vállalhatatlan a magyar írók többségének.
Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos. Nemcsak kendőzetlen és még a negyvenes években is túlzónak számító antiszemitizmusa okán, hanem úriasszonyos osztálygőgje miatt sem. Tormayt – gróf Zichy Rafaelné, gróf Mikes Árminné barátnőjét –, más fajvédő magyar írókkal ellentétben senki soha nem vádolhatta – nem is vádolta – „népies” elfogultsággal, vagy akár a népi kultúra iránti érzékenységgel. Talán ennek is köszönhető, hogy Tormay Cécile-nek, Wass Alberttel ellentétben, ma sincs reneszánsza, a Bujdosó könyv kiadására 1989 után csak a Gede testvérek[3] vállalkoztak, ahol Anatole France és és Gabriele d’Annunzio levelezőpartnerének, a Horthy-kor reprezentatív írónőjének regényét együtt közlik Luzsénszky Alfonz, Bosnyák Zoltán „műveivel”.
Tormay, akit 1937-ben leszbikus botránnyal vádoltak meg, semmiképp sem nevezhető a konzervatív-keresztény nőideál megtestesítőjének. A Bujdosó könyvben új nőszerepet teremt meg: az izgága, férfiasan jövő-menő, mindenhol összeesküvéseket leleplező írónő alakját. Mintha a regénybeli Cécile alakjára a Monarchia végnapjainak legendás újságírója, a világjáró, a Redl-ügyet is „leleplező” Egon Erwin Kisch lett volna hatással. Tormay összekapcsolja a „mozgalmár” és „tényfeltáró újságíró” (többnyire baloldali ihletésű) figuráját a nemzete sorsán aggódó nagyasszony szerepével.
De a regénybeli „én” – amelynek mitikus, a jövendő közéleti szerepvállaláshoz „igazított” dimenziói már 1919 után színre lépő Tormay Cécile-t ígérik – nemcsak „üldözött nő”, 1918-19 „szemtanúja”, hanem mint a Szentlélek modernkori megtestesülése eleven bizonyság Isten emberi történelemben játszott szerepére. A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
Talán a jövendő közéleti figurának bemutatott regénybeli „én” (főhős, elbeszélő) és regénynek a két világháború közötti politikai közgondolkodásban betöltött szerepe teszi, hogy a Bujdosó könyvet a rendszerváltás után részletesen elemző Kádár Judit inkább foglalkozik a regény szerzőjének politikai szemléletével, közéleti szerepvállalásával, szexuális botrányaival, vélelmezhető pszichikai zavaraival, mint a mű – egy, a magyar irodalmi hagyományban újszerű regény – nyelvi megformáltságával[4].
Nem véletlenül. A Nobel-díjra is jelölt, a század első két évtizedében igen termékeny Tormay Cécile igencsak próbára teszi az elemzőit. Nehéz ugyanis összeegyeztetni a korban roppant népszerű „életképek”, történelmi- és családregények világát, szerzői tudatát a Bujdosó könyvvel. Bár ma is születnek érdekes elemzések[5] Tormay két korai, a századfordulón még a világirodalom jelentős alkotásai között számon tartott Emberek a kövek között (1911) és Régi ház (1914) című regényeiről, de ma már nehéz elképzelni, minek is köszönhette korábban a sikereit.
Mi tesz egy neobiedermeier írónőt „női szentlélekké” és egy ma is borzongással emlegetett regény, a Bujdosó könyv szerzőjévé? A válasz könnyű: a gyűlölet. A huszadik század ismer fasiszta írók alkotta, esztétikailag értékes műveket, ám sem Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére, sem Ezra Pound Cantókja – bármi is volt szerzőjük politikai hovatartozása – nem azonosítható teljes mértékig egyetlen politikai irányvonallal. Emellett nehéz is lenne a francia író és amerikai költő műveit egyszerű személyes állásfoglalásként olvasni, míg a Bujdosó könyvben azonban ezt a vallomásforma is lehetővé teszi.
Tormay Cécile – a szokványos memoárirodalmon túlmutató szándékait – a cím is leleplezi. Ki vagy mi bujdosik ugyanis? A főszereplő, a könyvnek titulált regény vagy maga az igazság? A kérdés nem könnyű, hiszen a regényben ábrázolt „én” nemcsak egyszerű történelmi szereplőnek, hanem női szentléleknek, megváltónak is tekinti magát. A címben megidézett bújik, bujdos, bujdosó szó a magyar irodalom egyik „legsúlyosabb”, szemantikailag egyik leginkább terhelt szava: a „bujdosás” egy létező társadalmi csoport megnevezése mellett a számkivetettek, az igaztalanul üldözöttek epitethon ornansa („Bujt az üldözött, és felé kard nyúlt barlangjában…”). Petőfi a bujdosás biblikus értelmét hangsúlyozza a XIX. század költőiben („pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott…”). Ebben a teljesen innovatív műben, a bujdosó könyv, a regény „sokat mondó” címe talán az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja.
De a „bujdosásnak”, a bujkálásnak nemcsak politikai vagy vallásos, hanem érzelmi-szexuális értelme is lehet. Tormay az édesanyjának, a regény legmagasztosabb, szinte szerelmes odaadással ábrázolt nőalakjának ajánlja a művet. A szereplő bujdosása, a nagy apokalipszis és számkivetettség akkor ér véget, amikor a regény zárójelenetében a bujdosó hazatér, és beleomlik vagy inkább belebujik anyja karjába.
Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem igazi könyvek, nem könyvek, csak „szép mesék”. Egyetlen elbeszélés szolgál csak illő tanúsággal: az Ördögök, Dosztojevszkij a regény elején, kitüntetett helyen megemlített nagyregénye.
Ám továbbra is homályban marad, hogy ki vagy mi bujdos hát: a kézirat, az elbeszélő, az igazság. Mintha 1918-19-ben a rejtőzködés, a „bujdosás” ideje jött volna el: a „jóknak” és az „igazaknak” bujdosniuk kell – köztük a „könyv” elbeszélőjének, a kommünárok által üldözött Tormay Cécile-nek[6] is. A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A regényben egymást érik a bombasztikus hatású, metonímián alapuló („örökös tüntetésekben rángatózik a lázbeteg város…”[7], és ehhez hasonló) kijelentések.
Mindez összefügg a szerző már első regényeiben megfigyelhető, sajátos szimbolizmusával[8] is. Tormay már a Régi házban sem beszélteti a szereplőit, hanem az őket körülvevő presztízs- és műtárgyakkal jellemzi őket, ám e technika természetesen nem érvényesülhet egy politikai regényben. Hiszen a Bujdosó könyv hiába vonultat fel töménytelen szereplőt, az elbeszélésének nincsenek autonóm egyéniségei, ellentétben Dosztojevszkij polifonikus, nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető Ördögökjével.
Tormaynál a természeti elemek és politikai katasztrófák apokaliptikus színpadán, 1918-19-ben a zsidóság „bűvölő tekintetével” csak a bátor „magyar nő” finom arcéle, gyöngéd tekintete áll szemben. Hiszen mindvégig két szervezkedés párhuzamos – hol titkos, hol nyilvános – történetét olvashatjuk: a kommünárokét és az ellenforradalmárokét. De sokáig mintha az élményeit naplószerű feljegyzésekbe sűrítő, a későbbi közéleti szerepre készülő regénybeli „én” lenne az egyetlen, aki mitikus „szempárbajt” vív ezzel a sátáni tekintettel. Az annyit emlegetett „magyar nőknek”, de még Tormay harcostársainak, a „női összeesküvőknek” sincs életkoruk, egyéniségük, csak nevük – többnyire történelmi nevük[9].
Ez az egyéniségeket, osztályokat („dölyfös paraszt”), embercsoportokat a természeti elemek állandóságával felruházó szemléletmód illik a Bujdosó könyv évszak-szimbolikájához. A regénybeli én örökösen úton van, rója a pesti utcákat, vagy vidéken utazgat, és ehhez a kerethez természetesen illenek az allegorizált természeti elemek.Ebbe a keretbe – a Bujdosó könyvből összeállíthatnánk 1918-19 meterológiai eseménytörténetét is – illeszkedni látszanak a plasztikusan leegyszerűsített emberi „állandók” is. A típusok, az osztály- és rasszjegyek. És mindenekelőtt a „bűvölő tekintetek”.
Ugyanis ez a transzcendens küldetésre vállalkozó, mindentudó (és rendkívüli módon izgága) „én”, azaz a regénybeli Cécile az egyszerű biologizmus segítségével tudja a Tanácsköztársaságot, a „nagy összeesküvést” leleplezni. A testi fogyatékosság is narratív funkciót kap, az „árulást” magyarázza: pl. mindjárt a regény elején: „(a) gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges (…) A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben…[10] Ez a biologizmus nemcsak embercsoportok, politikai eszmék jellemzésére szolgál, hanem meghatározza Tormay bizarr miszticizmusát, sőt esztétikai nézeteit is[11].
Ez a testies, gyakran önmaga paródiájaként ható determinizmus ellentétben áll a magyar és európai irodalomra való számtalan hivatkozással. De az ellentét csak látszólagos: Tormay – mint már említettem – szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa őket. Hiszen a Bujdosó könyv a szerző történelemfelfogásának megfelelően a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció (mindenféle humanista tradíció[12]) lelepleződött és érvényét vesztette. A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…”[13].
A Bujdosó könyv tudósításnak álcázott vízióiban a felhők mögött megsebzett városok vonaglanak, tekintetek villannak, az „elkínzott” horizont előtt „ősellenségek” vívják ősi harcukat. A szerző zaklatott, lüktető prózanyelvét nevezhetjük expresszionistának is, ám én erősebbnek érzem a romantikus és szimbolikus versnyelvvel való rokonságot; ilyen értelemben Tormay nyelvteremtő fantáziája rokon a nagy „ellenség”, Ady Endre látomásos költészetével is. Mikor a regénybeli én vidéken „bujdosik”, az olvasó úgy érezheti, az „eltévedt lovas” országába jutottunk. Ám semmilyen „szimbolikus látás” nem kell, hogy az olvasó értse, kit ért Tormay a fő ellenségen: „A nagy, keleties szem, amely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintetével, amerre járunk, leskelődik, zaklat, fenyeget…”[14])
Ezekben a víziókban összeolvadnak fantazmagóriák és valószerűnek tűnő emléknyomok. Ám Tormay miszticizmusának semmi köze nincs a zsidó-keresztény hagyományhoz. Ez az irracionalizmussal összefonódó[15], bizarr, lidércnyomásos, szinte mindig gyűlöletből fakadó megszállottság nem ismeri a kegyelmet, az örömöt és a szabadságot. (Egy groteszk vidéki „életképében” jegyzi meg: „A feltámadás itt elmaradt, és a sírásók röhögve ülnek a sírokon.[16]”) Ám a Bujdosó könyv nem az emberi megváltatlanság regénye, hanem egy párhuzamos politikai összeesküvés története. Minthogy a „tetteseket” leleplezik, akár politikai thrillernek is nevezhetnénk.
1918-19 – démonok, megváltó mozgalmárok, éjszaka mélyéből feltűnő rémalakok, szentlélekként viselkedő írónők, szeánszok módjára, az „éjszaka mélyében” szerveződő szerveződő politikai mozgalmak. Íme, Magyarország, ez a kísértet járta hely. És egy olyanféle katolicizmus, mely már-már ezotériával érintkezik. Tormay miszticizmusa semmiképp sem egyedülálló a két világháború közötti magyar irodalomban A korszakról, a „politikai fordulópontról” írott Édes Anna szintén bővelkedik az ezoterikus utalásokban. Vizyné egy spiritiszta szeánszon próbál lánya szellemével kapcsolatba lépni, aki csak annyit üzen neki: édesanya. (Ez a jövendő cselédlány nevére rímel: édesanya, édesanya… Édes Anna)
Kosztolányi gyakran írt át a „másvilágba”. Margitka, egy halott kiscsecsemő nevében írnak képeslapot Esti Kornéllal, és nem az Édes Anna az egyetlen Kosztolányi-regény, ahol a holtak mélyértelmű dolgokat vagy blődségeket „üzengetnek” a túlvilágról a rokonaiknak. Az irracionalizmus és az ezotéria iránti felfokozott érzékenység talán kortünet[17], és a „kísértetesség” talán nemcsak Tormaynál kapcsolódik 1918-19 recepciójához és a politikum témájához. Ilyenféle kíváncsiság vagy inkább érzékenység Kosztolányit is jellemezte – őt játékosan, ironikusan, míg a női váteszt, Tormayt teljesen komolyan.
A Tormay által (gyakran igen hatásos) költői prózában előadott összeesküvés-történet olykor akkor is unalmasnak hatna, ha eltekintenénk – amitől persze nem lehet eltekinteni – hogy kevés mű „büszkélkedhet” a Bujdosó könyvhöz hasonló „gyűlölet-töltettel”. A mű csak akkor válik igazán regényszerűvé, mikor a regénybeli Cécile elhagyja a „megrontott várost” és Észak-Magyarországra indul „bujdosni”. A regény második felében megcsillannak Tormay regényírói erényei.
Dagályos eszmefuttatások helyett kitaposott cipők, hagymázas „szempárbajok” helyett körbe-körbe-járó vonatok. Politikusok helyett névtelen csavargók, koldusok, vasutasok. A Galgaguta-Aszód-Balassagyarmat közötti vonatúton, az egyéni fenyegetettség árnyékában – „milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsönadná az arcát[18]” – eltörpülnek a korábbi „látomások”. Tormaynak nincs érzéke a cselekménybonyolításhoz, viszont mesteri atmoszféra-teremtő. Groteszk vidéki életképei („halálképei”) a kései olvasót már-már Krasznahorkai vagy Tar Sándor néhány leírására emlékeztethetik.
A Bujdosó könyv nemcsak témája vagy a benne megrajzolt új „nőszerep”, hanem a szerkezete miatt is radikálisan újszerű. Ha utal is a magyar elbeszélélő hagyományra, azt – ellentétben például Wass Alberttel vagy Szabó Dezsővel – csak a tagadás gesztusával teszi. Míg ma a 19. századi narratívákhoz való visszatérést, azok játékos vagy épp ironikus felidézését, a Mikszáth-, Jókai-hagyomány „kibeszélését” kártékony maradiságnak, a régi Magyarország visszasírásának tekinti a kortárs magyar kritika egy része, addig érdemes tudni, hogy elsőként épp az ultraradikális Tormay Cécile állította, hogy 1918-19 után mindenféle elbeszélői hagyomány értelmetlenné vált[19]. Azaz a hagyományos magyar elbeszélésformák oly mértékben kötődnek a Régi Magyarországhoz, hogy a „megváltozott világ” másfajta elbeszélést kíván. Hogy egyes elbeszéléstípusok politikai törekvések álarcai volnának? Ez a marxista esztétikára is hajazó felfogás egybecseng Tormaynak a civilizációról, mint puszta „épületállványról” vallott pesszimista koncepciójával.
(Teljes cikk: Múltunk. 2008. II. szám)
[5] Bencsik Gábor előszava: Tormay Cécile: Emberek a kövek között. Kard és Jogar Kft. kiadása, Budapest, 2001., Pirint Andrea érdekes és alapos esszéje (A régi ház mint kortörténeti dokumentum. Adalékok Tormay Cécile életművének újrafelfedezéséhez) nem kérdőjelezi meg a korábban a műveknek tulajdonított esztétikai értéket (Az Új forrás 2006-os esszépályázatára érkezett írás: http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
: http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
[9] Az előkelően személytelen, „látomásszerűen” elsuhanó arisztokrata hölgyek nemcsak Tormay szublimált vágyképeit vagy éppen ábrázolástechnikája sajátosságait példázzák. A regénybeli nőalakok „elsuhanós” személytelensége azt is jelzi, hogy Tormay milyen ellentmondásos viszonyban van a két világháború közötti jobboldal, a „fehér irodalom” az általa szerkesztett Napkeletben is megjelenő női eszményképeivel (erről Sipos Balázs: „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról – In: Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk.: Palasik Mária-Sipos Balázs. Napvilág Kiadó. Budapest. 2005. 11-38). Jellemző vagy inkább sokatmondó, hogy Tormay az oly becses „tehetséges” jelzőt egyetlen nővel kapcsolatban használja – mégpedig egy férfivel való összehasonlításban – ez pedig a kommunista Rosa Luxemburg. (Bujdosó könyv, 204.)
[12] Érdekes Tormay Cécile-nek, a Régi ház írónőjének a régi épületekről és építészetről szóló fejtegetése: „Gyermekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett házakat. (… ) Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, amely mögött támadás vagy védelem ne rejtőznék… (Bujdosó könyv, 185.).
Guillame Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény (részletek)
Addig folytattam utamat,
míg láttam, hogy forrás fakad,
s fölötte szép fenyőfa áll.
Nagy Károly és Pipin király
sem látott szebbet, mint e fa,
hisz úgy nyúlik fel sudara,
hogy nincs itt szebb s hatalmasabb.
Márványkő volt a foglalat,
melyből – Természet remeke! –
forrás buzgott fa tövibe’.
Írást is láttam a kövön,
apró betűkkel vésve fönn:
itt történt az, lám írva áll,
hogy érte Narcissust halál.
Narcissus egy ifjú neve.
Szerelem volt az istene,
s az megkínozta annyira,
hogy lett sok búja és baja,
s halálba fordult élete.
Echo, hölgyek legszebbike
csak őt szerette, senki mást,
s tűrt tőle sok próbáltatást,
hívén, szerelmét elnyeri,
s ha nem, halálát keresi.
Szépséges volt ez a legény,
de büszkeség ült kőszivén,
s nem hajlott rá, bár kérte az
– hiába mind a szép szavak.
S látván, hogy nem hallgatja meg,
dühöng Echo és kesereg,
lesújtja a szégyenülés,
meghal, csakhamar elenyész.
Ám mielőtt érné halál,
Isten felé fohásza száll:
Narcissus kapjon oly sebet
– ki volt az esdőhöz hideg –,
hogy érje el nagy szerelem,
s attól kínozza gyötrelem,
hogy örömét nem lelheti.
Így fogja csak megérteni,
mint szenved a jó szerető,
ha rideg, kit szeretne ő.
Fohásza láthatón jogos,
s iránta Isten hajlamos.
Egyszer Narcissus arra jött,
hol tiszta forrás felszökött,
s árnyékba tért a fa alatt
– éppen vadászott ama nap.
Hajtott (s el is lankadt bele)
a hegyre föl s a völgybe le,
s a hőségtől is szomjazott,
hisz naphosszat csak fáradott,
s majd elakadt lélegzete.
Jutván forrás közelibe,
hol fenyőág árnyat adott,
gondolta, itt most inni fog.
Hajlott a forrásvíz fölé,
mert szomját már enyhítené,
de tiszta víztükörbe lát,
s ott nézi arcát, ajakát.
Ámult, elfogta döbbenet,
látszat, tükörkép csalta meg,
ifjú tekint rá – vélte ő –,
s szépsége alig hihető.
Szerelemisten bosszuja
elérte most: lám ostoba
kevélységéért bünteti,
s a megvetés árát veszi.
Hisz addig bámult ott csodát,
imádva víztükör-magát,
míg végül ebbe halt bele
– így végződik ez a mese.
Mert látván, el nem érheti,
sem vágyát be nem töltheti
azzal, kiért felgerjedett,
s nem ad már az enyhületet
sem így, sem úgy, sem semmiképp,
bánat rabolta el eszét,
s halál elérte nem soká.
Lesújtott büntetése rá
a megvetett leány miatt,
s mert szeretni adós maradt.
Kik gyötritek kedvesetek,
hölgyek, példán épüljetek!
Ha tőletek szenved halált,
Isten rosszat lám rosszra vált.
(…)
Való, mit mondok itt, ime:
a nő csak Isten szégyene,
ha balga módon tévelyeg,
szépségét nem becsülve meg,
mit Istentől ingyen kapott,
s aranyhímes kis kalpagot
hord, min virág és lágy selyem,
s fenn hordja orrát, úgy megyen
billegve át a városon.
Lealázza magát nagyon
a szánalmas kis mákvirág,
vélvén, fején ez ócskaság
– mi hitványabb, mint ő maga –
szépségének lesz támasza.
Istent lám ekként megveti,
művét silányságnak hiszi,
s úgy véli nagybolond esze,
hogy elbánt véle Istene,
mert a szép arcot s termetet
hanyag kézzel formálta meg.
S szépségét náluk keresi,
mik Istennek selejtjei:
növényke, mindenféle fém
s egyéb tünékeny szerzemény.
A férfi is hasonlatos:
kívánja, hogy legyen csinos,
s ékítse dísz, virágfonat
a szépséget, mit Isten ad.
Lefitymáljuk, mit alkotott,
a szép arcot meg alakot
illendőn nem becsülve meg
– nem kap más teremtmény ilyet.
Ily álcázás nem kell nekem!
Csak arra jó öltözetem,
hogy ne bántson hőség, se fagy.
Hitemre, jobb védelmet ad,
fejem befedve s testemet
– jön bár eső, szél, förgeteg –
e báránybőr s daróckabát,
mint a mókusprémes brokát.
Vélem, pazarlom pénzemet,
ha néked damasztot veszek,
vagy bársonyt, finom vásznakat,
fűzöldet, kéket, pirosat,
s cobolyprémmel béleltetem,
mert forgolódsz csak esztelen,
és illegsz-billegsz, mórikálsz
úton-útfélen, merre jársz
– Istenre nem nézel, se rám!
Sőt éjszaka a nyoszolyán,
midőn ott fekszel meztelen,
testedet sem ölelhetem,
hiszen ha hozzád fordulok,
hogy felvidítson már a csók,
s ég bennem tűz, mint vad pokol,
te ördögként rugódozol,
s akárhogy ajnározzalak,
csak elfordítod arcodat.
Magad lázasnak tetteted,
sóhajtasz, nyögsz mint nagybeteg,
ellenem szegülsz konokul.
Szívem féltemben elszorul,
s majd hozzáfogni sem merek,
ha szunnyadásból ébredek,
mert félek, balul üt ki tán.
De attól ámulok csak ám,
hogy célba mint jut sok ficsúr,
ki napközben melléd simul,
s ruhástul is teszed magad,
ha e népség veled mulat!
Őket is éppúgy kínozod,
mint nékem elrontsz éjt s napot?
De vélem, kedved másmilyen:
táncolsz, dalolsz negédesen
a kert ölén s a szép mezőn,
ha ottan néhány selma jön
a férjes asszony elibe,
s vonják a friss zöld gyepre le.
Engem meg csak ócsárlanak,
maguk között így szólanak:
‘Féltheti férje, a piszok!’
Falják fel testét farkasok,
csontjait meg veszett kutyák,
ki engem ekként meggyaláz!
Miattad van, te riherongy,
ki esztelen vagy, sült bolond,
szajhálkodó rossz nőszemély!
Kívánom, egy évig se élj,
ha ily ebekkel édelegsz!
Gyalázatot fejemre vetsz,
s rút léhaságod bánhatom:
Szent Ernoul lett patrónusom,
ki szarvazottak védnöke!
(…)
Fogtam hát fegyverem legott,
vélvén, célomhoz eljutok,
s a szép ereklyét elveszem,
ha kézzel már elérhetem.
S mert érte kínlódtam sokat,
hordván vasatlan botomat,
mint fürge ifjú, gyors, kemény
a drága oszlopok közén
csúsztam nem késve térdemen,
(hittem, imára éhezem
a szentséges szentély előtt),
s nem volt nálam serénykedőbb.
Ott minden már a földre hullt,
mert a tűz úgy elszabadult,
s nem állt már semmi ellene,
bár nem sérült még semmi se.
Elhúztam hát a kortinát,
a szép ereklye fátyolát,
s ott voltam már a bábunál
– tudtam, hogy e szentélyben áll –
buzgó csókokkal lepve el.
S hogy körbe fogta jó hüvely,
botom már a résnek bökött
(alul iszákom lötyögött).
Belémegy, véltem, s bent marad,
de hőkölt, s böktem újra csak.
Hiába, újra visszajött,
át nem hatolt két szél között.
Palánk volt ott bent, feszülő,
nem látni, ám érezhető
– a lőrést bentről zárja le.
Így alkották meg eleve:
bejáratánál ez a zár
széltől-szélig szilárdan áll.
Erővel kell mennem neki,
egyre döfök, s visszaveti.
Ki nézte hősi harcomat,
s figyelt rá, nem volt bávatag,
vélhette, látja Herkulest,
amint Cacusba kést meneszt!
Háromszor támad ajtaján,
háromszor is hiába ám,
s a völgyben háromszor pihen,
ernyed, s szusszanni kénytelen,
hisz roppantul iparkodott.
Úgy véltem, éppúgy izzadok,
s a félelem mindegyre bánt,
hogy nem reped bent a palánk,
s végül már éppúgy csüggedek,
sőt jobban is, mint Herkules.
S hogy nyomakodtam egyre csak,
botom apró nyomra akadt,
s véltem, hogy arra átjutok,
bár palánkot kell törnöm ott.
Egy ösvény rejtett nyomain
– bár keskeny volt s igen kicsiny –,
hol sejthettem az áttörést,
botom vágott palánkba rést,
s éreztem, félig bent vagyok:
bent a résben munkált a bot.
Bántam volna, ha megreked,
pedig tovább nem engedett.
Ám azt már mégse hagyhatom,
hogy ne csússzék tövig botom!
Végül mégis sikeredett,
de az iszák kívül rekedt,
s benne a két kicsiny pöröly:
mik ott rázkódtak kint le-föl.
Kínlódtam bíz én egyre csak,
míg megleltem e szűk utat,
hisz nem tárult ki szélesen,
hogy bejussak kényelmesen.
S ha jól láttam természetét,
nem járt ott arra senki még,
első voltam, ki bejutott,
s e hely még ahhoz sem szokott,
hogy vámot szedjen mindezért.
S hogy tán azóta más elért
szintannyit, mint én, nem tudom,
de úgy szerettem, mondhatom,
hogy én ilyent el nem hiszek,
akármilyen igaz lehet,
mert becsben tartja kedvesét,
ki hű – fecseg bár szóbeszéd.
Ezért hát ezt én sem hiszem!
De akkor – higgyétek nekem –
nem törte útját senki még.
S betörtem én, mert csak e rés
adott oda bejáratot,
hol majd bimbót szakíthatok.
Halljátok hát, mint lett enyém,
s bimbóm miként téphettem én.
Halljátok hát, mint volt s hogyan,
ifjú urak: ha arra van
szükségetek tavaszidőn,
s támad a vágy is ébredőn
szép friss rózsát szakítani
– zárt bimbó még, vagy nyílna ki –,
hozzá vigyázva lépjetek,
nehogy bármit elvétsetek.
Tegyetek úgy, mint mondom itt,
vagy leljétek jobb módjait.
Ha útatok tán szélesebb,
s jártasak vagytok s ügyesek,
s nektek könnyebb ott törni át,
nem béklyóz kín és fáradás,
menjetek inkább arra csak,
bár ismeritek útamat.
Az lesz csupán előnyötök,
hogy hogy-s-mint jártam én előbb,
azt ingyen hallottátok ám,
s érte köszönet járt csupán.
Rajnavölgyi Géza fordítása