Igazi kihívás könyvismertetőnyi terjedelemben szólni G. István László legújabb, hatodik verseskönyvéről, hiszen abból egyetlen költemény szorosabb olvasása is tanulmányíróra cserélné a recenzenst, aki máris azon tűnődve kapná magát, hogy az irodalom melyik elméletét engedje el a pórázról.
A „miről is szól a kötet” kényszerű összefoglalásának helyére, inkább a kiadói ajánlást állítom: „A 2007-ben Zelk Zoltán-díjjal elismert költő új kötete fanyar búcsú egy párkapcsolattól. A kötetcím a hétköznapok gyakran tanácstalan, sivatagos útkeresésére és a tapasztalatok kényszerű körbenjárására, újragondolására utal. Bátor, kockázatvállaló könyv, lenyűgöző formakultúra.”. Érvényes érzületi instrukciókat kapunk a négyciklusú (Házasok; Feloldozás; Hármasút; Homokfúga) kompozíció mozgósításához és fontos sémát a versek történetbe rendezéséhez. Utóbbival azonban a lineáris olvasat során meggyűlhet a bajunk, mert a versnyelv kauzalitását fokozatosan veszítve tömörödik, s az utolsó ciklus ráolvasásszerű hanghordozása olyan intellektuális mélyörvénnyé alakul, amely komoly kihívás elé állítja olvasóját.
G. István hallása abszolút, látása éles, és a vájt fülű „szerény megvetéséből” első ránézésre, mintha a költészetre is vetülne, mintha rontott képek sorjáznának: „Úgy nézett rám, ahogy a szivacs / kifacsaráskor veszti a vizet.” (Női portré); „(…) egy hangszer zengése fér / a szemedbe, mondtam, oktávokat /nézel át, (…)” (Dzsungel)
Azonban, többek között a következő szövegrész: „Sírt a víz az utcán, a sárhányókra / csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy / utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha / íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg / és ragyog.” (Út az őszbe) – olyan briliáns képalkotói intellektusról tesz tanúbizonyságot, amely gyanúba kever minden „képzavart”.
Ami a Homokfúgában „katakrézis”, azért tűnik annak, mert G. István olyan képalkotói frekvenciát használ, amely a topikus viszonyok hullámhosszán „zajnak” hallatszik. Tehát versei olyan interiorizálandó tartományt jelölnek, folyamatot modelleznek, amelyben a korábbi „zajt” már dallamnak hallani.
Persze, nem könnyű látni e képeket, hallani a dallamot, például: „Eltépett szárny, olyan volt az arcod, / nem néztél már vele (…)” (Szemfedő). Cserébe nincs affektáló posztmodern spleen, nem habzik szereppé a szerepelutasítás. A nyelvi játék G. Istvánnál sohasem jópofa, ez nála nem invenció, ha a nyelv játszik, akkor azért, mert hagyja játszani azt, amit játszik. A nyelv egyébként sem lehetne itt közeg, esetleg a lét háza, inkább hordaléka, hiszen hámlik, fennakad: „(…) minden szót magadba szippantasz, / reggel eldugulsz – ha torkodat kinyitnám, / ott lenne a sok szőr, szappan, mint a mosdó szűrője / alatt, (…)” (Útszéli alba); „(…) szádból a szó / hűvös port fúj át, / fejbőrről fújja le így a szél / a korpát.” (Új élet küszöbén).
Mégis, mi a Homokfúga? Tekintsünk a kibontakozó, majd elmélyülő örvénybe, hátha visszanéz ránk: „Kiállhatatlanul kevés, / amit megélek – / mintha nem volna bennem Nap helye, / csak ami éget. / Mintha nem lenne Hold, csak a fátyol – / megóvna, szétszakadna / bármivé változástól.” (Égitestek); „(…) nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat / közé befér tán egy valódi, abban mutat fel, / ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer / a nap.” (Járókő)
Modortalan, manír nélküli költészet ez, de értsük meg, nem csenghet-bonghat, ami a létet a „valamilyenként-valóságnak” a kényszerében problematizálja. Csak a távolság bizonyos, a mindenkori adottól való távval kel, avval fekszik. A versbeszélő hangja a távolság megszemélyesítése.
A Homokfúga, számomra centrifuga (minden irónia nélkül!), ami, elidegeníti az ént a szerepeitől: kipörgeti a kultúrából a „ki vagyok én” kérdés kérdezőjét. A szerepváltások növekvő sebességben azonosíthatatlanná lesznek a szerepek, amelynek hátteréből kiemelkedik a szerepek különbsége: újra és újra felvillan az én transzcendenciája.
G. István Lászlónak szinte nincsen stílusa, amely kivételes képességű és felkészültségű költőre vall. Teszi a dolgát, heroizmus nélkül, mintha tudná, nem tehet mást.
Amíg alszol, vigyázok magamra
Augusztus utolsó napja volt.
Márton két szikár karját keresztbefűzte a mellén – szorosan átölelve felsőtestét. Hosszas töprengés után, kissé rekedten így szólt:
– Köszönöm…
– Én köszönöm…
Egymás mellett ültek, a lány most egészen közel hajolt hozzá, combjára tett jobb kezét, a balt a fiú ölére húzta, mélyen a szemébe nézett, és simogatni kezdte az ágyékát.
– Szeretsz még mindig, ugye?
– Figyelj, te is tudod, hogy most milyen a helyzetem… Aláírom: gyáva, semmirekellő, konform szar vagyok. Töketlen értelmiségi. Te is tudod…
– Ugyan! – lökte el magát sértődötten Barbara, s duzzogva elnézett a Kiskorona utcai házak felé. – Utálom, amikor pozőrködsz! Mindig utáltam. Régen zenésznek és költőnek álcáztad magad, most meg tudósnak…
– És te újra sértegetsz, mint akkor! – csattant fel most a fiú.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, tudom, hogy mennyit dolgozol, hogy mennyit olvasol és írsz. Komoly ember lettél, jó? Kérlek ne haragudj! – simult hozzá megint a lány.
Sokáig hallgattak.
– Egyébként igazad van – mondta aztán Márton – hülye kis pozőr voltam mindig. Kurva háryjános.
– Dehogyis! Szerettem, amikor mesélsz!
– Mit értem vele?
– Mit? Nagyonis sokat, de minek győzködjelek? Úgyis tudom, hogy az rajtad nem segít.
Megint sokáig hallgattak.
– Mi van, ha most?
– Mi most?
– Ha most segít, ha ezúttal meg tudnál győzni?
– Nem hiszem.
Most ő tette a lány combjára a kezét és gyengéden megszorította.
– Na! Kérlek!
– És mi lesz a helyzeteddel? Van barátom, amúgy…
Márton gyomrán hideg félelem futott át. Szeretett volna hangot adni szégyenének, dühének, de nem talált szavakat.
Barbara hirtelen feléje fordult és szájoncsókolta.
Nézték egymást tétován, nem éreztek bűntudatot, sőt, egyenesen azt érezték – valami módon jogos, amit tettek.
(…)
– Szeretkezzünk! – súgta a lány.
Ahogy hátradőlt – magával húzva a fiú pólóját – az lassan föléje hajolt, a mellére szorította a fejét és nem mozdult.
Gyermeki fáradtság szállta meg testét-lelkét; szótlanul feküdtek egymáshoz-egymásba bújva. Végre itt voltak újra az alma mater udvarának antik padjain. Édenkerti érzésük támadt. Szavakra nem volt szükség.
Márton fülében öntudatlanul dübörgött Barbara szívverése; érezte, hogy a lány ujjai a fülét simogatják, ágyékában feszülten dobolt a vér, sírás és álom határán lebegett.
*
Valahol megrezzent egy mobiltelefon; a fiú feltápászkodott, kinyújtózott; Barbara zavartan keresgélt aprócska női táskájában. Halkan beleszólt a készülékbe, majd felugrott a padról és hadarva beszélni kezdett.
Márton álmosan nézte a sötét udvaron imbolygó lányalakot; sejtette kivel beszél. Feltámadó kétség telepedett mellére, s hogy elűzze, cigarettára gyújtott.
(…)
Barbara zavartan bámult maga elé, mikor már ismét mellette ült.
– Ne félj, ma még a tiéd vagyok.
(…)
– Na! Tudod, hogy szeretlek, csak még egy kis időt kérek tőled.
(…)
– Hallod?
De a fiú már nem hallotta. Lógó fejjel aludt a padon, mellén keresztbefont karral. Jobb keze ujjai közt még égett a cigi, a hamu méltóságteljesen zuhant a kőre.
Barbara kivette a kezéből a csikket, elgondolkozva beleszítt még egy utolsót, aztán messzire dobta a klarissza kolostor romjai közé.
A Mókus utca fölött már sűrű, sötét éjszaka volt.
A lány befészkelődött Márton ölébe. Aludnia kellett, másnap hétfő, itt is megkezdődik az iskola.
*
Szeptember elseje van, de az még teljesen homályos, hogy e kis intermezzoval elindult vagy épp véget ért valami…
Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio
Amores cativos
Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.
Álnok szerelmek
Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.
(Baglyosi Leona fordítása)
Silêncio
A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!
Csend
Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?
(Baglyosi Leona fordítása)
Minden lépésnek története…
Avagy miért nem lettem világutazó? Erre a nyilván retorikus kérdésre nagyon egyszerű a válasz: nem ez a sorsom. De azért mintha mégsem lehetne ilyen könnyen elintézni. Világot látni ma már állítólag nem olyan nagy dolog, kell hozzá egy pár jó cipő, némi vállalkozó kedv és rongyos ezer dollár, az se baj, ha kettő és néha a fele is elég – rongyos legyen, ez a legfontosabb. Sejteni lehet már ebből, hogy ez a kis pénzmag számomra mindig a hiány megtestesülése, és nem csak ha utazásról van szó, hanem úgy általában. Nem az a sorsom tehát, hogy utazó legyek, ha hiányzik valami – mindegy, mi –, akkor ez már egészen biztos. Mert igazi utazónak a pénz meg minden pénzben mérhető dolog teher, és nem szokott retúrjegyet venni. A biztonság minden látszata teher, mert aki utazik, tudja, nincs biztonság, a látszat pedig nem érdekli. Akinek fontos a látszat, nem utazik, hanem otthon ül, mert a világot egy helyben ülve is megismerheti az ember, de önmagát csak utazva. És ebből már lehet következtetni arra, hogy mit értenék legszívesebben utazáson. Magamról írok tehát megint…
Ha utazókra gondolok, általában két ember jut eszembe. Az egyik Kőrösi Csoma Sándor, a másik Percy Harrison Fawcett. Csoma útján számomra két mozzanat bír igazán nagy jelentőséggel: az egyik, amikor a Vöröstoronyi szorosban elhagyja az utolsó osztrák határállomást, bizonyára visszanéz, tudván, hogy sosem látja többé Erdélyt, és itt nem fontos, hogy ez dokumentálható-e; a másik, amikor a lámakolostorban olvasni kezdi a tibeti szövegeket. Ezt a pillanatot megérkezésnek tekintem, innen már az ég felé visz az útja. Fawcett ezredes, amikor 1925-ben nekivág a Mato Grossonak, hogy megtalálja az eltűnt várost, amiről az indián legendák és az álmai szólnak, nem visz puskát magával, mert fölösleges. Azóta sem találkozott vele senki. A Xingu folyó forrásvidékén tűnik el, én tudom, hogy rálelt arra, amit keresett, akkor is, ha nem város az. És persze Tendzing, a serpa, akinek három tüdeje volt, és tudta, hogy akkor is ott laknak az istenek a Csomolungmán, ha az ember is feljuthat. Tendzing a legszerencsésebb, még a faluja határán sem kell átlépnie, hogy világutazó legyen. Utazás talán az, amikor minden lépés az ég felé vezet, nem csak fölfelé, el, vagy máshova.
Jártam egyszer én is Bécsben, egyszer meg Grúziában. Nem saját érdem, szóltak, hogy mehetek, ha van kedvem, és természetesen volt. Kitöltöttem az elém tett űrlapokat, átnyújtottam az útlevelemet, ahol kellett, és bámultam – volt retúrjegy. Bécsben nem akartak beengedni egy lokálba, mert szakállam van, a vak is látja, hogy narkós vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ez diszkrimináció, de a kísérőm tudta, patáliát csapott, kikérte magának és végül beengedtek. Eredetileg – azt hiszem – nem is (én) akartam bemenni. Ilyen helyre ma már aligha ülnék be. Inkább drogoznék, pedig ellene vagyok. Grúziában, a Kis-Kaukázusban (de láttam én az Elbruszt is!) találkoztam három férfivel az erdőben. Az egyiknek puskája volt, a másiknak meg láncfűrésze, a harmadik olyan részeg volt, hogy támogatni kellett. Grúzul, oroszul, törökül nem tudok, de mikor hosszú társalgás után azt mondtam végső elkeseredésemben, hogy Puskás, Hidegkuti, Kocsis, felcsillant a szemük, vállon veregettek, vengerszki, mondták, és nagyon sok vodkát kellett innom velük… Persze négy nap Bécsben, hat nap Grúziában nem akármi, csak nagyon kevés, azóta sem tettem semmit, hogy több legyen, vagy legalább még egyszer. Az a rongyos ezer meg a retúrjegy. És nyilván sem Bécs, sem Grúzia nem ennyi, a világért sem akarom ezt az elcsépelt keleti ember–nyugati ember szembenállást, ellentétet erőltetni. Bécsben egy gorilla állta utamat, akinek franciául magyaráztam kilétemet, Grúziában pedig erdőjáró embereknek angolul. Végül magyarul értették meg, jól megmagyaráztam. Különben angolul sem tudok. Nem bűn ez, nem is hiba: lustaság. Lusta embernek honnan is volna rongyos ezer, főleg ha nem ez a legfontosabb. Bécs akkor is Musil, Freud, Wittgenstein városa marad nekem, és Grúziáról is inkább Abuladze filmjei jutnak eszembe, nem pedig Sztálin szülőháza.
Nyugat tehát az, amiről a magamfajta leginkább olvas, sokat, de nem eleget. Kelet az, amiről álmodik. Úgy álmodik a Keletről, ahogy a Nyugatról olvas: felületesen, hitetlenül – nem csak egészségesen kételkedve –, és van legalább egy hátsó gondolata. A hátsó gondolat nem mindig rossz gondolat, de többnyire.
Amikor a repülő elemelkedett a ferihegyi betonról, és Tbiliszi felé vette útját, stílszerűen arra gondoltam, amit egy barátom mondott többször is, hogy már csak Kelet felé érdemes utazni, a Nyugat sokáig olyan marad még, amilyen, ebbe fog belepusztulni. Keleten naponta világok tűnnek el, és tudás, amivel a Nyugat már sosem fog rendelkezni. Mindenki tudja, hogy a Nyugat el fog pusztulni, és Nyugaton is tudják, hogy a Kelet mindent megtesz azért, hogy úgy éljen, mint a Nyugat. Meg sem próbálom ezeket a fogalmakat itt most pontosítani, lebegjenek csak abban a zűrzavarban, amit világként élek. És nem vagyok pesszimista…
Kőrösi Csoma és Tendzing, meg Fawcett ezredes. Nyugat-e a Mato Grosso vagy kelet? Megint egy retorikai kérdés. Persze nincs nyugati meg keleti ember. Jó ideje úgy gondolom, hogy ha már mindenképpen osztályozni és csoportosítani szeretnék, akkor három féle ember van: az egyik komolyan veszi az istenét (isteneit), a másik nem, a harmadik sosem hallott róla (róluk). Negyedik csoport is van, nevezetesen azok, akik számára ez nem értelmes kérdés, akiknek ilyen probléma föl sem merülhet a tudáshorizonton, ám fölöttük már irtják az őserdőt a többiek. Azért jó ez a felosztás, mert csak akkor alkalmazható, ha előbb magamat is elhelyezem valamelyik csoportba, tehát az alapviszonyt tisztázom, ami nem distanciás, nem jó (Balázs Béla), és talán nem is tisztázható. Az utazás nyilván nem földrajzi kérdés, hanem metafizikai, akkor is, ha minden bölcsészhallgató tudja, hogy metafizika már nem lehetséges, pedig bizony, képzelet kell hozzá, semmi más.
Körülbelül egy órával azután, hogy felszállt Budapesten a gép, és nyilván Kelet felé repültünk, valahol nagyon messze lent, a felhők nyiladékán át megpillantottam egy behavazott hegyhátat. Azóta sem néztem utána, pontosan merre van az a légifolyosó, de a hegyhát alakjából arra következtettem, hogy ez csak a Fogarasi-havasokban lehet. És volt még egy olyan érzésem is, hogy nekem ott, pontosan azon a behavazott hegyháton valami fontos, halaszthatatlan dolgom van. Azokban a percekben derülhetett ki, hogy a repülést nem nekem találták fel, náthás is voltam, meg egyáltalán. És amikor az Elbruszt láttam a repülőből, meg az egész Kaukázust, amint kiemelkedett a felhők koszorújából, megint olyan érzésem volt, hogy én most inkább ott, pedig akkor már a repülőt is megszoktam, dohányozni is lehetett a gépen – meg kell becsülni az olyan helyeket, ahol még szabad.
Szóval a Fogarasi-havasok, az alapviszony, és tisztázni, amit még lehet. Tendzing is dohányos volt, de mindig abbahagyta, amikor az Everestre indult. Ez persze nem fontos, könnyű annak, akinek három a tüdeje, lélegezni is tud, meg hát a lélek, ha nem az agyban van, hanem ahol néha elszorul. Nekem persze nincs három tüdőm, de néha elszorul, és meg fogok tanulni lélegezni. Kemény tréning, aki próbálta, tudja. Különben a Fogaras Bécs és Tbiliszi között nagyjából félúton van. Erről fogok most beszélni, hogy félúton.
Amikor életemben először láttam meg a Fogarasi-havasokat, vonaton ültem, vagyis állingáltam a folyosón, éjszaka volt, és a hegyek fölött nagyon villámlott. Valahol Nagyszeben és Fogaras városa között száguldott a vonat, és a hegyek olyan kísérteties, rőt fényben világlottak, hogy azonnal megértettem, mire gondolt Babits, amikor azt írta, hogy Isten fogai között. Lehet, hogy Babitsot később olvastam, de én láttam azokat a fogakat, és talán így a legjobb. Éppen katona voltam, ki hitte volna kisdiák koromban, amikor Fawcett ezredes könyvét olvastam, hogy térképész alakulatnál fogok szolgálni, mert Fawcett is térképész volt. Különben jó dolog, ha az ember előbb tapasztalja meg azt, amiről majd pontos mondatokat olvas, de az sem baj, ha megtapasztalja azt, amiről már olvasott. Azt hiszem, az éjszakai villámlás meg a konokul rohanó vonat, a hegyek sápatag, delejes fénye, a mégis hihetetlenül éles kontúrok elég rémisztően hatottak rám. De azért nagyon szerettem volna akkor leszállni, és elindulni a villámló hegyek felé. Innen most már úgy tűnik, felismertem kedvenc hegyvonulatomat. Minden hegy a kedvencem, az Alföldön születtem, hát csak természetes.
Amikor végül 1991 nyarán először vágtam neki a Fogarasi-havasoknak, volt már némi tapasztalatom a magasabb hegyekről, de mikor morajlani kezdett az ég, és patakban hömpölygött szembe velünk az ösvényen az esővíz, kiderült, hogy e tapasztalat nem sokat ér. Minden pontosan olyan, amilyen. Az ember kicsi, a hegy nagy, legalább akkora nekem, mint Tendzingnek az Everest, ha nem nagyobb. Ebből kell kiindulni. Szóval nem három tüdő, hanem igen kicsi lélek, és hogy elszorul néha. Mert ki hitte volna, hogy az a cingár középiskolás, aki tornaórán az 1000 métert kitevő síkfutás szintidejét csak nyögve, és botladozva, éppen hogy, és a sportosabb lányok is jobban, szebben; de ki hitte volna, hogy némi gyakorlás és léleknövelés után 10 kilométeren csak tíz, rossz napokon tizenöt percre marad el a női világszinttől, és 20 kilométeren ez huszonöt perc, amit sehogy nem tud ledolgozni, viszont nem fárad el. Azt hiszem, maratoni távon jó félórával a női mezőny után érnék be, ami azért nem olyan rossz eredmény. Persze én soha nem versenyeztem, nem is edzettem, nem melegítettem be, csak futottam, mert miután az első egy-két kilométeren meghal az ember, a következő tízet vagy húszat egész kellemesen végig lehet szaladni. Az órával sem versenyeztem, még magammal sem. Röviden azt mondhatnám, hogy megleltem a futás idejét, a számomra egyedül érvényes tempót, ritmust, elmaradtak a rossz meg a jó gondolatok is, nem ziháltam, nem recsegett a térdem, a bokám, és nem tudok számot adni arról, mi történt másfél vagy két óra alatt. Futottam, ennyi az egész. Valami ilyesmit csinálnak az etióp futók is, no nem az ünnepelt versenyzők, hanem a névtelenek a szavannán – megélik a futás idejét. A fiziológusok azt mondják, ilyenkor az agy valamilyen hormont kezd el termelni, aminek már-már narkotikus hatása van a szervezetre. A bécsi gorilla is mondta, hogy narkós vagyok… De nyilván nem ezért fut az ember, a hormon van a futásért, nem fordítva. A futás rítus, elég itt a marathóni hírvivőre gondolni.
Évekig tartott a hosszútávfutó korszakom, és mielőtt bárki azt értené meg belőle, hogy milyen jó fizikai kondícióban lehettem akkor, gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem voltam. Ez először a Fogarasban derült ki – mert más ideje van a futásnak és más a hegymászásnak. Szóval az első komoly emelkedőn úgy haltam meg, mint valamikor a tornaórákon. Rettenetes érzés, ha az ember jó pár ezer kilométer futás után egy sziklás hegyi ösvényen leroskad, és felnyög: nem bírom tovább. Nagyon szégyelltem magam, mert a társaim sokkal jobb erőben voltak, mindig megvártak, ha lemaradtam. És azután megjött a hegymászás ideje is. Azóta nem futok, nincs rá szükségem. Persze minden téli túra előtt megfogadom, hogy az indulásig hátralevő két hétben edzeni fogok, de nem lett még belőle semmi. Az első emelkedőn meghalok, azután az agy termelni kezdi jótékony hormonjait, és minden megy magától, csak lépegetni kell, cipelni a hátizsákot, jól megfontolni minden lépést, ha olyan a terep, elkerülni a lavinás helyeket, vagy az Istenre bízni azt, ami fölött az embernek nincs hatalma. Nem sport, nem kirándulás. A hegymászás ideje a hegy ideje.
Tehát a Fogarasi-havasok télen – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni –, mert télen az igazi, bár nyáron sem rossz, csak annyi a turista, hogy a szűkebb átjárókban néha sokáig várakozni kell. Télen senki, csak néhány elvetemült, és még örülnek is egymásnak az emberek, ha egy szélfútta nyeregben találkoznak. És persze ugyanúgy nem tudom, miért kell nekem télen a Fogarasi-havasokba mennem, mint ahogy nem tudom elmesélni, mi történik velem egy húsz kilométeres futás alatt. Amikor előveszem a hátizsákot, a hágóvasat, a jégcsákányt és a többi kacatot – olyan nehéz mindig az ember lelke, mint a csomagja –, és néz rám a család, mint egykor a szomszéd néni: hová szalad, szomszéd, valami baj van? Vagy ahogy az oltári szentségre néz a protestáns ember, hogy ez a valami, ebben van a valami vagy ettől lesz? Magyarázkodni nem érdemes. Vagy csak fellengzősen, hogy például, amikor elindul az ember egy meredek, behavazott hegyoldalon, és fölsóhajt a szürkésfehér vagy éppen ragyogó semmibe, akkor ott ül fent az Isten, és ha felérek, már nincs ott, de amikor elindulok, mindig ott van. Persze, mindig, mindenütt ott van, de egy hótorlaszban kétezer méter fölött más az én ottlétem, másfajta jelenlét az, de aki Istent keresi, jobban teszi, ha templomba megy és imádkozik, ez a módszer ki van próbálva. Én is csak Sir Hillaryt próbálom utánozgatni, véletlenül sem Mózest. És hencegek tovább: ha az ember akar valamit, fölmegy a hegyre, és ha van magához való esze, csak akkor jön le, ha már nem akar semmit. Vagy: aki otthon nem találja meg élete értelmét, az a hegyen sem fogja. Lehetne még ezt folytatni.
Normális ember ilyesmire a hegyekben sosem gondol. Csomagoláskor talán, mielőtt megígérné a családnak, hogy vigyáz magára, nem, nem, lavinás helyre most sem, és nem lesz bivakolás, azért van menedékház, hogy fedél alatt töltsük az éjszakát. Fönt már minden sokkal egyszerűbb. Lépni, leszúrni a jégcsákányt a hóba, megtámaszkodni vagy megkapaszkodni, lépni még egyet, azután még egyet, mondjuk tízezerszer vagy többször. Mindig még egy lépést, és egyetlen rossz lépést sem. Mert nem az a veszélyes hely, ahol száz öles mélység ásít lent, lökdös a szél, vagy omlik a szikla, hanem ahol az ember nem figyel. És ez a figyelés befelé történik. A tempó, a ritmus, az idő. Amikor a hegy ideje az én időm lesz. Nehéz erről beszélni. Amiről viszont nem lehet beszélni, arról történeteket mesélünk. Egyfajta hallgatás ez is.
Három évvel ezelőtt egy márciusi napon – a Fogarasi-havasokban ez még tél – az Árpás völgyén indultunk el a gerinc felé. Azután, már nem tudom, milyen megfontolásból, a patak völgyéből kimásztunk a keleti hegylábra és azon mentünk tovább, majd ahol az ösvény elágazik, ott a Turnuri menedékház felé tértünk el. Térdig ért a hó, nem volt könnyű a járás, és egyszer eltűnt a turistajelzés is, de még jól látszott az ösvény. Egy idő után már nem látszott, de kis csapatunk ment tovább, amerre a sejtés vezette, és mikor kiderült, hogy se jelzés, se ösvény, akkor is csak mentünk tovább, mert a térkép szerint valahol itt van már a menedékház. Ott is volt, csak mi nem jutottunk el odáig. Elkövettük a legnagyobb hibát, amit télen egy hegymászó elkövethet, ha úgy érzi, hogy eltévedt és esteledik: nem fordultunk vissza a nyomainkon, csak mentünk előre, míg este nem lett, úttalan utak, sziklák, bozótos. Végül egy meredek, szinte függőleges vízmosásban úgy döntöttünk, hogy beereszkedünk a patakhoz, valahol ott kell lennie az ösvénynek is, keresztezni fogjuk.
Ma is csodálkozom, hogy a vízmosásban egyikünk sem törte ki a nyakát. Az utat nem találtuk meg, nagy volt a hó, és a hegyoldalban vivő ösvény nem látszott, hetek óta nem járt arra senki. Én maradtam leghátul, a többiek jól megelőztek, és lejárták előttem a havat, a vízmosásban jég volt, csúszott, és szinte minden lépés előtt biztosítanom kellett magamat a jégcsákánnyal, ezért nagyon lassan haladtam. Lent zúgott a patak, hallottam a többiek hangját, ők nem hallhattak engem. Egy meredek helyen – nyáron kis vízesés lehet ott – megcsúsztam és jó tíz métert zuhantam, de lehet, hogy többet. Valahogy megakasztottam a csákány hegyét a hóban, és megpróbáltam számba venni, eltörött-e valamim, vagy csak megijedtem, de nagyon. És ahogy ott ülök a szürkületben, kimerülve, a kétségbeesés szélén, jobbkéz felől meglátok valami furcsát. Egy madonna volt, gyermekkel a karján, mintha csak Boticelli festette volna, és nagyon érdekes ezüstös-arany fényben játszott. Hamar kiderült, hogy csak egy behavazott fenyőcsemete. Ott volt az útjelzés a mellette sötétlő fatörzsön, de ezt csak akkor láttam, amikor egészen közel mentem, ott szelte át az ösvény a vízmosást, ahol a zuhanásom véget ért. Nem vagyok katolikus, és vallásos sem, Carl Gustav Jungot (Emlékek, álmok, gondolatok) akkor még nem olvastam, vagy ki tudja? De az út ott volt, ahol a madonnát láttam. Előbb az élmény, azután a rá vonatkozó mondatok. Ugyan miért ne jelenhetne meg egy majdnem szerencsétlenül járt hegymászónak „Isten fogai között” a Madonna?
A társaim akkor már leértek a patakhoz, hiába kiabáltam nekik, hogy megvan az ösvény, nem hallották. Én is utánuk mentem. A hóban aludtunk a vízparton, és reggel elindultunk a szurdokban lefelé. Ma sem értem, miért nem másztunk vissza az ösvényhez, miért nem erősködtem, hogy ott van az út, azon kell menni. A patak mellett nem volt út, és csoda, hogy senki nem törte a nyakát, olyan helyeken jártunk, és többször át kellett gázolni a patakon – mínusz tíz fokban ez nem akármi, de elgémberedett lábunknak a víz meleg volt…
Mi ebből a tanulság? Az, hogy amikor az embernek megjelenik az angyal, rájön, hogy az egy behavazott fenyőcsemete, és megy tovább a butaság, a tehetetlenség által megszabott úton, de az angyal akkor is vigyáz rá, azért jelent meg. Éjszaka, mikor aludtam a hóban, ezt pontosan tudtam. Közben az egyik társam beleesett a vízbe, a jég alól szedte ki a bakancsát, és még sok érdekes dolog történt. Lefelé a szurdokban is tudtam, hogy baj minket itt már nem érhet, csak megfogalmazni nem volt erőm akkor.
Dolgom volt nekem a Fogarasi-havasokban, mindig is tudtam, de leginkább a felhők között, útban Budapestről Tbiliszi felé, Nyugat és Kelet között, mert féltem a repülőn. Az ember felületesen olvas, bután álmodik, és ha egyszer végre lát, nem hisz a szemének. Hogy miért éppen a hegyekben kellett nekem tisztáznom a viszonyt Istennel, nem tudom, de hát ez nem is fontos. Nem vagyok vallásos, nincs az az egyház, ahol az eretnekség gyanúja ne esne rám, de amit régebben hittem, azt most már tudom. Ha tesz egy nagyon kis lépést az ember az ég felé, az ég is tesz egy nagyon nagy lépést az ember felé, mert minden út az első lépéssel kezdődik.
Kőrösi Csoma az út végén leül olvasni. Fawcett ezredes nem visz magával puskát az utolsó útjára. Tendzing faluja fölött meg ott magasodik a Csomolungma.
Világutazó vagyok, de nem az én érdemem. Ha lesz majd rongyos ezer, talán messzebbre is, kedves tájakra és vidáman – ám addig csak befelé. Egyszer már zuhantam retúrjegy nélkül a hegyekben, ott állt az angyal, ahol talajt fogtam. És ez nem retorikai fordulat.
Pedro Mendes: Az argentin arcél védelmében
(fikció-válasz egy Borges-esszére)
A minap eljutott hozzám egy jóbarátom révén, hogy egyes írótársaim körében heves ellenkezést váltott ki egy tanulmány, melynek szerzője – a nagy „szabadgondolkodó” Jorge Luis Borges – mindenféle „látszatköntörfalazás” kíséretében és szerintük „gyalázatosan okoskodó” hangnemben állítja pengellérre az argentin költészet és nemzeti irodalom hagyományait, mintegy megkérdőjelezve mindazt, ami mi tisztelünk és szeretünk a Martin Fierroban, a Paulino Roceroban és társaiban, röviden: az argentin világ – ha mondhatunk ilyet – ezidőbeli eposzaiban.
… De miért ne mondhatnánk? Népünk vezéreket választ, saját útjának meghatározó mérföldköveit jelöli ki évről-évre – s ugyanígy kiszitálja az elétálalt irodalmi lisztből a javát, amelyben igazán kedve telik. Ez így történt mindig is, a világon szerte mindenütt – de azt is tudjuk, hogy amennyiben felcsapunk egy irodalomtörténeti enciklopédiát, és csak egy cseppnyivel értünk jobban az irodalomhoz, mint a mezők csodás művelői vagy a gyárakban életerejükből valamit belénk visszaforgató munkások, hogy ez a képzeletbeli szita az idők változásával mindig máshogy forog. Amit egykor népköltészetnek neveztek, mára már csupán hagyomány, egy régmúlt tünemény, amit ma már csak eldugott vidékek anyókái énekelnek esténként unokáiknak – meseszerű tüneménye az irodalomnak.
S mintha szemünkbe húztuk volna kalapunkat, amikor városokat építettünk, burjánzó és szinte megállíthatatlanul szaporodó lények hátára költözvén, úgy szakítottuk el magunkat mindettől. Egyben pedig a lehetőséget is megkaptuk az emberi emlékezés adománya folytán, hogy – bár már pampák helyett grundokra, hegyvidékek helyett többemeletes tömbházakra néznek ablakaink – valamit átmentsünk mindebből a gyönyörű örökségből.
Abból az örökségből, amit méltán nevezhetünk az argentin lét gyökerének, s amelyet az az ember, akit már emlegettem névtelenül, úgy szel ketté tanulmányában, mint egy irodalmi gordiuszi csomót, melyen a penge saját elméjének brilliáns volta. Jorge Luis Borges egy alapvető tévedést emleget írásában irodalmi hagyományunkban, pedig voltaképp ő is bukfencet vét, mikor metrumok emlegetése és stíluseszközök tettenérése közben elfelejti az irodalmi örökséghordozással való komolyabb szembenézést.
Amit ő elválasztani igyekszik, lényegében ugyanaz, anyagában megbonthatatlan, csupán azért tűnik másnak, mert olyan, mint egy gyermek színjátszó üveggolyója – a szemnek kellemes, ahogy azt forgatván a szivárvány változó színeiben pompázik. Szembeállítani egy született gaucsót és valakit, akinek nem adatott meg csupán sorsa szerint, hogy az előbbi anyaföldjét tapodja, szörnyen igaztalannak tűnik. A Martin Fierro talán nem igazi népköltészeti sarjadvány metrumai és a „hely szelleme” alapján, de ki írta, kérdem? Egy olyasvalaki, akiben legalább annyira buzog az a szentimentális szilajság, ami egy valódi, hazáját szerető gaucsóban megvan. S Borges könnyed nyelvizmaival igyekszik fedni argentin agyának baljós gondolatait, miszerint ugyanattól a magánytól prüszköl és krákol, mint a többi, ehonbéli nemzeti író, akik elhagyták európaiság ellen kapott vakcinájukat.
Kik írták ezeket a „gaucsó stílusú műveket”? Olyanok, akik születésük helyétől függetlenül ugyanúgy rájöttek, hogy bilincsbe vert szellem vagyunk, mert nincs erőnk egy második gyarmatosításhoz; belovagoltunk pampáinkra, kiaggattuk zászlainkat hegyeink ormára, nagyot fújtattak mének délre érvén, a Tűzföld szívében. De ez csak odafelé-út volt, nincs retúr, amikor liheghetnénk diadalittasan, hogy hazafelé tartunk. Ami csodás itt, csupán körülvesz minket, de csak a bőrünket szikkasztja, húsunk nem érleli. Büszkeségünk elragadhatatlan, de önnön magunkat nem hódítottuk meg, csak birtokainkat. Hogy Borges is értse: ennyi volt, slussz, grand entrée, nincs tovább.
Mi, gaucsók, nem tehetünk mást, mint alázatos honfiként álljunk ki a világ elé, mert mi nem vagyunk tudósok, sem méla, aranyszájú papok – mi Argentína végzetszagú sorsa vagyunk. S ez az alázatosság, mellyel térdünk a port veri, megkövetel egyet s mást attól az ajkainkon visszaszüremlő léganyagtól, amivel mi „nemzetieskedünk”, ahogy Borges állítja.
A poétikus doktrínák szerint élő ember legalább annyira pap, mint tudós és költő – ezáltal elhiteti magával szüntelen, hogy egy fentebb síkon mozog, s akár igaza van, akár téved, nadrágja vásznát, poncsóját sárral nem szennyezi. Kinek azonban ebben nincs ismerete, ítélni ítélhet vádlottai felett, de a gyanú lobogó napkorongja gyötri majd örökké, hogy tévedhetett. S Jorge Luis Borgest is ez a veszély fenyegeti.
Jorge Luis Borges: Az argentin író és a hagyomány
http://mek.niif.hu/00400/00461/html/borges21.htm#xii
Rosaria de Castro két versének fordítása
Álnok szerelmek
Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.
Amores cativos
Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.
Csend
Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?
Silêncio
A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!