A Csehszlovák Flottánál szolgáltam én,
és František voltam, míg éltem;
míg vízbe nem fúltam, a fedélzetet
én mindennap vígan keféltem –
Az élet az szép, az élet az szép, az élet az olyan vidám,
és ölembe kaptam a kedvesem, szép Eufóriám.
Most itt lenn a tengerben szeretek én
egy édes és sós kis szirénkét,
és irigyel engem a vízbeveszett
nagy csehszlovák flottalegénység –
Az élet az szép, az élet az szép, az élet az olyan vidám,
és ölembe kapom a kedvesem, szép Eufóriám.
Havasi Attila fordítása
ígéretek
szememre veted hogy halandó vagyok
miközben egy szeg lendületével átfordulsz
a másik oldalra én csak lassan közelítek
pedig azonnal rád vethetném magam hisz
már nem sértenek fel ölelésünk kicsorbult
élei
vérzik homlokod hát mi lenne ha nem simogatnálak
térdre rogyva az ágy mellett mozdulatlan vagyok
alatta már kerestelek szólítottalak de nem szólsz
nem válaszolsz olyan vagy akár a fegyencek vagy
még inkább olyan mint az angyalok amikor háttal
állnak
hagyod magad követni de kerülöd a csókok
kereszttüzét mert ott te is csak egy szeretetlen
árva vagy zsebre dugott kézzel támaszkodsz
arra a legelső pillanatra amikor még elbújhattál
az ígéretek mögé én pedig soha nem kerültelek
meg
ha nem jött volna akkor az a vihar még mindig
egymás ölében ülünk és bizonytalanul várnánk
a halált de akkor közénk csapott a távolság és
a szeg lendülete visszavonhatatlanul belefúródott
az ágy mellett összefolyt harangozásba azóta nem
láttalak
ami bizalom
amit mondasz, inkább elhiszem,
csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,
tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,
vagy úgy, mint aki épp indulni készül.
inkább háttal és semmiképpen ne a
szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,
tudod: az ígéretek általában zátonyra
futnak. nem, dehogy, a fogadalom még
Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se
próbáld, onnan nincs vissza. a templom
hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb
zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.
akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében
és ami üveg, az egyszer úgyis. még most
csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk
a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,
ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk
a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most
mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az
összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.
a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik
a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,
mint egy ima, vagy mint a hideg csempén
száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,
a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,
átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden
addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz
könyörgések. összerogyok roppant előteredben,
látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz
valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim
földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.
ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-
kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy
elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja
neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről
még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a
templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok
vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a
zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,
csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve
Egy gondolkodó munkássága köré szerveződő konferenciának, illetve egy ráépülő tanulmánykötetnek számos apropója adódhat – elsősorban centenáriumok, évfordulók, de egy régóta hiányzó fordítás megjelenése is bírhat efféle erővel. Edmund Burke fiatalkori, 1757-es Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően című hagyományteremtő művének Fogarasi György általi fordítása 2008-ban látott napvilágot, a hazai esztétika egy jelentős mulasztását orvosolva ezáltal. Részben ez indította Horkay Hörcher Ferencet és Szilágyi Mártont egy kétnapos konferencia megszervezésére 2008 őszén, amely alapjául szolgált a 2011-ben megjelent, Edmund Burke esztétikája és az európai felvilágosodás című tanulmánykötetnek.
A kötet már címében is jelzi a vállalkozás interdiszciplináris arculatát, amely szinte elkerülhetetlen, amennyiben a burke-i életmű egészét teszik vizsgálat tárgyává. Esztétikai, eszme- és politikatörténeti valamint társadalomelméleti perspektívák jelennek meg a kötetben – éppúgy, ahogyan a XVIII. század gondolkodásába ágyazott Burke-életműben is. Egyfelől különböző diszciplínák tekintik sajátjuknak a munkásság két sarokkövét: az esztétika a Filozófiai vizsgálódást, míg a politika- és eszmetörténet az 1790-es Töprengések a francia forradalomrólt. Másfelől ezek a művek már magukban hordozzák e perspektívák szétválaszthatatlanságát, abból eredően, hogy a XVIII. századi tradícióban – amelyben gyökereznek, és amelyet a Vizsgálódás megingatni látszik –, az „esztétika” sajátosan összefonódott a kor társadalom-, morál- és politika-filozófiájával.
A kötet tanulmányai sorában pontosan ezért azok a szövegek a legérdekesebbek, amelyek ezt a szétválaszthatatlanságot véve alapul, felhívják a figyelmet az esztétikai és a morális közötti feszültségekre Burke gondolkodásában. Mindenekelőtt Radnóti Sándor és Horkay Hörcher Ferenc kontextualizálják a „rettenetes”, emberen és erkölcsön túli, leigázó fenségest, ütköztetve azt a XVIII. századi „társiassággal”, azzal a térrel, amelyet a szabad, egyenlő felek diskurzusában megjelenő, a szép normativitásán alapuló jó ízlés konstruál (amely – ahogyan erre Radnóti Sándor felhívja a figyelmet – maga is „megroppan” a fenséges burke-i elméletével). A Burke-recepciót taglaló tanulmányok közül ehhez kapcsolódik Gárdos Bálint írása az angol esszé klasszikusainak (Leigh Hunt, Charles Lamb, William Hazlitt) fenséges-ellenességéről, ugyanis az emberi viszonyok között maradást, és a bokszmérkőzésként fölfogott konverzáció adok-kapokját összeegyeztethetetlennek tartották a fenséges retorikájával. Nagyon is központi probléma ez – amint arra Hankovszky Anikó rámutat Burke nyelvfelfogását vizsgálva a Filozófiai vizsgálódás mellett a Töprengések alapján –, mégpedig magának a – kommunikáció egyedülálló, ám pl. ideológiák, forradalmak által kihasználható, így sérülékeny közegeként felfogott –, nyelvnek a központi szerepe okán, amelyet Burke nagyon is élesen látott.
A Burke-recepciót tárgyaló tanulmányok, közöttük pedig a hazai esztétikai, valamint politikai recepcióval foglalkozó írások teszik ki a kötet legnagyobb részét. A szerzők különböző aspektusokból világítanak rá, milyen módon válhatott lehetségessé, vagy maradt lehetetlen a burke-i gondolatok megjelenése a brit tradíciótól igencsak elütő magyar közegben, ahol nem foglalt el centrális helyet annak a „kultúrtársadalomnak az ideálja” (Gadamer), amely az ízlés fogalmában, és az általa megalapozott társiasságban rejlett. Balogh Piroska Szerdahely György Alajos és Schedius Lajos esztétikáiban kutatva föl a lehetséges Burke-hatásokat, Keszeg Anna pedig Burke erdélyi „negatív recepciótörténetét” vizsgálva mutat rá a korabeli egyetemi-akadémiai intézményrendszer nyújtotta lehetőségekre. Természetesen a német filozófiai hagyományokon átszűrve érkezett a brit tradíció, nem csupán a filozófiai esztétika, hanem a politikai gondolkodás is – ezért bír jelentékeny pozícióval Kontler László tanulmánya a Töprengések német recepciójáról. A politikai hatástörténet során olvashatunk például Dessewffy József gróf konzervatív kiállásáról a sajtószabadság mellett (Vaderna Gábor), vagy a magyar „protokonzervatív” politikai nyelv megjelenéséről az 1790-es évek második felében egy korabeli „burke-iánus” kapcsán (Szűcs Zoltán Gábor). Az esztétika és a politikatörténet esetében is láthatóvá válik, hogy a XVIII. század végének – XIX. század elejének Magyarországa mennyire idegen táptalajt nyújthatott Burke gondolatainak, ám – amint ezt a kötet tanulmányai bizonyítják –, ez korántsem jelent terméketlenséget.
A kötet tematikájának és felépítésének konzisztenciája azonban megtörik az eszmetörténeti megalapozás, valamint a külföldi és a hazai recepciótörténet után. A Burke és a posztmodern címmel ellátott V. rész mindösszesen két tanulmányt foglal magába: Bazsányi Sándor a „radikális fenségesről”, az undorítóról, Tillmann J. A. pedig a technikai fenséges kortárs lehetőségeiről ír például az ambient zene, a western vagy Barnett Newman absztrakt expresszionizmusa kapcsán. A tanulmányok önmagukban érdekes perspektívából tematizálják a (burke-i) fenségest, nem „távolodnak el” tőle jobban, mint a korábbi tanulmányok némelyike. Megjelenésük egyben üdítőként hat a kötetben, tekintve, hogy olyannyira elütnek az őket megelőző tanulmányok megközelítésmódjaitól és témáitól. Azonban – és főként a fejezet rövidsége okán (kb. 30 oldal a 330-ból) – fölmerül a kérdés, miért kerültek a kötetbe, mintegy gyorsan a végére tapasztva? Ha már így alakult, én szívesen fogadtam volna még hozzájuk hasonló tanulmányokat. Ugyanakkor nem merült volna föl bennem hiányérzet akkor sem, ha hiányzik a posztmodern „a végéről”.
A Ráció Kiadó Burke-kötete azonban ettől eltekintve kitűnően szerkesztett munka, sokfelé mutató tanulmányokkal, amely mégis egy sajátos képet mutat a körültekintő (esztétika-, eszme-, politika-) történeti metodológia szinte valamennyi tanulmányt meghatározó alapállásának köszönhetően.
Edmund Burke esztétikája és az európai felvilágosodás, szerk.: Horkay Hörcher Ferenc és Szilágyi Márton, Ráció Kiadó, Budapest, 2011.
Alig zajjal, ami szóra sem érdemes, siklunk tovább a síkon, elhaladunk egy éles, rozsdás helységnévtábla mellett, aminek örök idők óta a kisváros nevét kell viselnie, itt vagyunk, mondja Nomi, a húgom, a temetőre mutat, ahol feltűnő igazságtalanság uralkodik, a gyommal benőtt sírok, amelyeket senki sem gondoz, már alig felismerhető fakeresztek, szinte megfejthetetlen évszámok, betűk, itt vagyunk, mondja Nomi, s szemében félelem csillan, attól, hogy a napokban valamikor a temetőbe kell majd menni, tehetetlenül állni a sírok mellett, szüleink könnyei miatt szégyenkezni, amikor nekünk is sírhatnékunk lesz, elképzelni, hogy alant a koporsóban ott fekszik apai nagyapánk, anyai nagyanyánk, akiket mi, Nomi és én soha nem ismertünk, dédnagybácsik és dédnagynénik, hogy olyankor a kezek valahogy mindig útban vannak, az időjárás azokhoz a pillanatokhoz soha nem passzol, ha sírnánk, legalább tudnánk mit kezdeni a kezünkkel, kardvirágok és puha rózsák a kőlappal fedett sírok mellett, halottak, akiknek a nevét kőbe vésték, az utókor számára olvashatóan, kőlapok, amiket nem szeretek, mert lenyomják a síkság földjét, nem engedik az alant fekvő lelkeknek, hogy elszálljanak.
Családunk néhai tagjainak, akik anyai és apai ágon a kőlapok alá temetve nyugszanak, legrosszabb esetben is csak a virágok hiányozhatnak, a sárga és rózsaszínű rózsák, kardvirágok, de a kőlappal fedett sírok nincsenek lepusztulva, még akkor sem, ha senki nem látogatja őket, Mindenszentekkor sem, még csak Mindenszentekkor sem, mondja Anyám, amikor valamelyik unokanővére felhívja, fojtott hangon közli vele, hogy rajta kívül senki nem volt kinn a temetőben mécsest gyújtani az elhunytaknak, de legalább nincsenek elhanyagolva a sírok, mondja olyankor Anyám, s ebben a mondatban ott rejlik az élet mély szomorúsága, hogy még a halottakkal sem tud törődni, mert túl távol vannak ahhoz, hogy legalább évente egyszer, Mindenszentekkor virágot vigyen a sírjukra.
Mivel a halál ritkán jelenti be magát előre, ezért mi szinte soha nem vagyunk ott, amikor a családunkból meghal valaki a Vajdaságban, s ha Manci néni vagy Móric bácsi felhív, mert ők az egyetlenek, akiknek telefonjuk van, hogy sajnos rossz hírük van aznap, akkor nálunk érzékelhetően csend lesz a nappaliban, talán lenne mit mesélni a halálról, ha ott lennénk, ahol az összes rokonunk él, legalább mi is hallanánk valamit abból, amit az elhunytról beszélnek, ha Mamika, aki a hangjával az emberi lélek legrejtettebb zugait is eléri, énekszóval siratja, ott, ahol az emberek három napon át búcsúztatják a halottat, mielőtt, mint mondják, porhüvelyét visszaadnák az anyaföldnek, mivel nekünk csak telefonunk van, egy távoli hang tanúsítja, hogy valami visszafordíthatatlan történt, azon a napon, a rossz hír napján úgy járunk-kelünk, mint a szellemek, pillantásunkkal sem érintve egymást, s emlékszem, hogy a sárga krizantémokat, amelyeket Anyám a nappali asztalára tett, Apám erélyes mozdulattal vágta a kukába 1979 egyik októberi napján, amikor hírét vettük, hogy meghalt Apám kedvenc dédnagynénje. Nem akarok halottas virágokat, mondja Apám vöröslő tarkóval, kezében a távirányítóval; én és Nomi azóta a krizantémot tiltott virágnak hívjuk, mert még asztalra sem tehetjük, s mikor otthon, a szülőföldünkön felkeressük a temetőt, halottaink sírjait virággal díszítjük, de krizantémmal soha, még ősszel sem, akkor már túl későn érkezünk, gondolom én, s gyászunkkal akkor maradunk másodszorra is egyedül.
S akkor még csak nem is sejtettük, hogy néhány éven belül a sírköveket felforgatják, a gránitlapokat széttörik, a virágok fejét letépik, mert háborúban az sem elég, ha az élőket megölik; ha ezt sejtettük volna, akkor a halottunk sírjánál, lehajtott fejjel nyilván azért is imádkozunk, halk seppegésünk mágikus oltalmában, hogy a halottak örök nyugalmát, ahogy mondani szokták, ne háborgassa senki, de azt is kérhettük volna, hogy a földigiliszták, pajorok, ugrófarkasok és mindenféle bogár a fény hirtelen változásakor ne kezdjen vadul hemzsegni egymás hegyén-hátán, hogy aztán a zavaró körülmény megszűntével visszaosonjanak a sötétség oltalmába.
Fordította Turucz Éva
(Részlet Melinda Nadj Abonji Tauben fliegen auf c. regényéből,
Jung und Jung, 2010, 5-12. old.)
– Dehát nem érted, hogy a kezét fogta és annyira kedves volt hozzá, mint énhozzám sohasem lesz, és most ott van nála, én pedig itt vagyok egyedül?
– Mennyit ittál?
– Nem tudom és nem is érdekel, nem érdekel semmi, mert rettenetesen fáj a szívem.
– Tudom, de gondolkodj! Mibe viszed bele magadat?
– Elina, rettenetesen érzem magam. Mi lesz most velem? Szereti! Tudom, hogy szereti, láttam az arcán, mert úgy nézett rá. És én is szeretem, és nincs jogom semmihez, csak ahhoz, hogy ilyen nyomorult legyek. Gyűlölöm magam, gyűlölöm magam.
– Kérlek, menj haza!
– Ne haragudj rám, csak te ne haragudj!
– Nem haragszom, tudod, hogy nem haragszom, csak nagyon kérlek, menj haza!
– Gondolod, hogy elment hozzá? Tudnom kell, muszáj, hogy tudjam, anélkül nem megyek haza, inkább ott állok egész éjjel, egész nap, csak tudjam meg, hogy szereti-e.
– De nem is tudod, melyik házban lakik! Gondolj arra, hogy úgyis megismered nemsokára. Nincs vége semminek.
– De vége van, vége van, mert ha szereti, sohasem lesz az enyém, sohasem lehetek az övé, és akkor minek is az egész, akkor nem marad más hátra nekem, mint a szenvedés, mert hazugság az egész!
– Nem ismered a helyzetet, csak a magad érzései felől ítéled meg. Kérlek, várd ki, amíg találkoztok, és most menj haza.
– Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, ne aggódj értem, nem lesz semmi bajom, csak olyan rettenetesen fáj a szívem. És nincs erőm.
– Nagyon sok erőd van. És majd kitalálunk valamit. Csak juss haza.
– Jó, jó, megyek… De gondolod, hogy szereti?
– Ugyan. Ez a férfi már nem ilyen kategóriákban gondolkodik. Nyilván földobja, ha beszélgetés közben foghatja a kezét. Ficsúr. A tiedet is megfogja majd, meglátod.
– Nem. Soha nem fog megszeretni. Nem érek annyit. Miért is történt mindez? Miért kellett ma este éppen ott lennie? És most pedig vele van…
– Nem hiszem.
– De nem lehet tudni! Semmit nem tudhatok. Minden rejtve van előttem. Úgy kell az életébe lépnem, mint egy betörőnek, egy kémnek, egy titkosügynöknek, aljas szándékkal, mert az is vagyok, aljas, hogy ilyeneken gondolkodom.
– De most az a legfontosabb, hogy hazamenj.
–Jó, megpróbálok. Tudom, hogy szörnyen értelmetlen, amit teszek, de nem tehetek mást, mert már nem vagyok magamé.
– Ez nem igaz. Szándékosan veszejted el magad. De ezt majd megbeszéljük holnap. Mindenképpen szállj fel a villamosra, és menj haza.
Nem sokra emlékszem a hazafelé vivő útból. Folyvást úgy éreztem, a fájdalom kifelé húzza a fejemet a villamosablakból. A létezésem émelyítő lassúsággal és kimérten egy gondolat körül forgott, s úgy tűnt, egészen föltekeredik erre a gondolatra. Ma ezt a kérdést a következőképpen fogalmaznám: van-e valami túl a játszmákon, valami, amit semmi más, csak a boldogság elemi igénye és az a nem várt kísértés, melyet szeretetnek nevezünk, igazol. Akkor azonban nem terült szét ilyen pontossággal ez az utólag banálisnak tetsző probléma darvadozó szemléletem előtt, mert minden megragadási kísérletét magába nyelte az a végeérhetetlen imbolygás, mely néhány perc – másodperc? – után mégiscsak megkegyelmezett nekem. Elaludtam.
És innentől kezdve tulajdonképpen új korszak kezdődött bennem, olyan érzésvilág, melyet nagyon nehéz könnyen szétválasztható ellentmondások alapján jellemezni. Mert egyfelől látnom kellett, hogy választott szerelmemnek valóban élete van, másfelől azonban nem kínálkozott esély arra, hogy ebbe az életbe beléphetek, ily módon pedig továbbra is nekem kell vállalnom a felé való viszonyulás egészét. Egyszerűbben szólva: hiába szereztem néminemű bizonyosságot arra nézvést, hogy szerelmem szeretni látszik valakit, nem merülhetett föl az a lehetőség, hogy afféle riválisként jelenhessek meg. Nem magam miatt, és nem is a valójában csak a képzeletemben élő kapcsolata miatt, hanem mert nem ilyen úton akartam megszerezni őt. Távol akartam tartani magam minden olyan trükktől, mely a férfi meghódításához vezet, mert valójában és éppen annak az eszeveszett akaratnak az ellenében, mely az ő megszerzésére irányult bennem, ki akartam engedni a kezemből a kapcsolatunk formálódásának kulcsát, s rábízni arra az ismeretlen irányelvre, mely az utamba hozta őt. Furcsa helyzet volt ez. Egyfelől mindent meg kellett tennem, hogy a lehető legkedvezőbb színben lásson engem, másfelől egyetlen gesztust sem tehettem azért, hogy valamennyire nyilvánvalóvá váljék számára a szándékom. Pedig mennyi mindent megtehettem volna! Hányszor intézhettem volna úgy, hogy „véletlenül” találkozzunk, hány lehetőségem lett volna arra, hogy megindítsam köztünk azt a sávot, mely a közeledés minden további lehetőségét hordozhatta volna! De nem. Én kiválasztott akartam lenni. Én a szerelem törvényét akartam követni. A szerelmes és a kiválasztott pedig, ami nagyjából ugyanaz, sokkal többre tartja magát, minthogy megdolgozzék felséges helyzetéért. A helyzetéért, amit kizárólag önnön lelkületével tarthat fönn. És leginkább csak a maga dicsőségére.
Amikor Elina másnap hosszasan ecsetelte, meddig mehet el az ember bizonyos helyzetekben, már csak mosolyogtam. Nem azon a hétfő esti rémületen, mert arra máig sem borítottam az ostoba megbékélés ízléstelen, szakadozott gyászfátyolát, hanem azon a kétértelműségen, amely az ember sorsszerű és pillanatnyi önreflexiója között feszül. Mert e rémület, melynek ízét azóta is, az emlékeim megidézése nélkül is érzem, nem volt más, mint könnyelmű elbizonytalanodás e kettő: a Felügyelő, kit sorsommá fogadtam és a Felügyelő, aki életté lett, között. Megértettem, hogy ami történik nemcsak nagyszabású és félelmetes, hanem egyszeri és egyedi is. És amikor Elina kedves, aggódó pillantásával felém legyintette a tématervem neki szánt másolatát – mikor nyugszol meg végre? –, úgy tettem, mintha egy percre eltűnődnék az egyébként teljesen nyilvánvaló válaszon. Ez volt a baj? Ez a csöppnyi évődés volt az oka, hogy azóta számtalanszor szembetalálkozom ezzel a kérdéssel: mikor?, mikor?, mikor?. Mert akkor nem válaszoltam, csak visszaadtam a süteményestál felett kedves, aggódó pillantását, és mohón nagyot haraptam a kezemben billegő-incselkedő, hatalmas rebarbaráslepényből, amit olyan mesterien tudott készíteni – sűrű mézzel vastagon locsolva –, mint senki más talán a világon.
Neked mondom, hátha én is tanulok belőle…
Az az igazság, hogy minden téren, minden problémában egyre inkább tehetetlennek, ezért marha feleslegesnek érzem magam. Tehetségtelennek. Persze, az én koromban már nem engedheti meg magának az ember, hogy képtelennek tartsa magát az írásra. Ez már műveltség, önfegyelem, akarat és tudás kérdése is. Az embernek tudnia kell leszarnia a saját elképzeléseit, a világ állását, az ország hangulatát, a saját lehetetlen anyagi állapotát. A profi az profi. Az ír, ha kell ha nem, majdnem olyan már, mint a dilettáns, aki szintén. Ha kell, ha nem. Fossuk a szót. Ugyanakkor a tehetséges ember nem azért ír, hogy úr legyen, nem is azért, hogy megjelenjen, hogy olvassák, hogy valami hatást gyakoroljon a
világra… nem. Akkor? Miért? Ki tudja már, minek ír, aki írni tud? Talán megszokásból. Muszájból. Sorsból. Hitből? Tehetséges ember nem a sikerre megy. Tehetséges ember nem megy már semmire.
Bár a siker csak annyi, amennyit a közönség belőled megért, és az nagyon kevés. Így mondja Márai. De már közönség sincs.
Elmondom mi van.
Negyvenkét éves vagyok, és van egy rossz mosógépem. A kedvesemhez hordom át a szennyest. Mert van kedvesem. És persze van egy lakás, ahol a rossz mosógépem áll. Tehát van fedél a fejem a felett. Nincs lakáshitelem. Ez tehát nem panasz. Csak tény. Hogy máshová hordom a koszos ruhát. Ahogy ma mindenki. Képletesen persze.
A liberális értelmiség a “nácikhoz” viszi. Akiket lenáciznak – ha azok, ha nem -, kézenfekvően a zsidókhoz. (Elgondolkodom, vajon ezt is idézőjelbe kéne-e tennem, hogy értsd, nem vagyok antiszemita. Mégsem. Ez nem szitokszó.) Persze, nem mindenki olyan, mint a kedvesem vagy édesanyám, nem mossák ki a másik szennyesét, explicite a magukét sem.
Kurva nagy kosz van.
És ahol kosz van, ott kosz van a fejekben, a kéz redőiben, ott kosz van a tiszta lapban. Egy mondat. Érted? Dehogy érted, testvér! Nem a zsarnokságra gondolok. A szó szoros értelmében arra gondolok, hogy ma, amikor mindenki olyan végtelenül tehetséges, művelt és okos – és mind megírja, hogy a többiek miért nem tehetségesek, műveltek és okosak – én nem tudok már leírni egy mondatot félelem nélkül. Nem megtorlásról tartok, Te rajtam nem tudsz semmit megtorolni. Attól félek, hogy tehetségtelen és alkalmatlan vagyok, mert nem szándékolok szónoklatokat mondani, hadüzeneteket írni, tréfás metaforákba csomagolni az ellenvéleményemet. (Elegem van a súlyos bizánci gesztusokból, szépek, de romlottak, szívtelenek. Nem festményeket kell megrendelni, hagyni kéne az életet megfesteni. Elegem van a nérói őrületből, a pusztulás pompájából is.) Sem elég laza, sem elég patetikus nem vagyok. Hogy értsd, elmondom mi történt tegnap. Éjjel jöttem haza Óbudán, kezemben három sajtburger- az én vétkem, az én igen nagy vétkem, s hozzá utolsó forintjaim! – , sorban álltam miattuk az autók között – még ez is! -, amikor is az Újlaki templom után egy garázs lejárat lépcsőin, a meleg léghuzatban félig éber, félig alvó hajléktalanokat pillantottam meg. A szemem sarkából. Tovább mentem, vitt a magam éhsége, fáradtsága – egész nap próbáltam elintézni valamit, valaminek a létrejöttét megalapozni, persze nem sikerült semmi, semmi nem úgy sikerült, hát ittam, na, ittam -, nem akartam törődni velük. De éreztem, hogy az egyik csak néz utánam. Nézte a zacskót, a három hamburgerrel. Nézte, hogy hogyan fogok majd enni. Nézte, hogy böfögök utána, jóllakottan, a kötelező cigaretta előtt, az ágyban, a kedvesemnél mosott tiszta ágyneműn. Én azt hiszem, ez a nézés állított meg. Visszafordultam, a hamburgereket megosztottuk. Ő enni kezdett. Én tovább indultam haza. És nem beszéltünk. Ha ezt a csendet meg tudnám írni, akkor tehetségesnek tartanám magam. Akkor úgy érezném, hogy érdemes. Akkor is, ha nem közölnek sehol. Ha közölnek, de nem fizetnek érte. Ha nem értenek, akkor is. Ezt a csendet… Amit csak csámcsogás és cipőkopogás zaja tör meg. Kicsit később. De én félek attól, hogy ezt a csöndet nem tudnám megírni. Ehhez a csöndhöz, amire szükségünk volna, egyként magyarnak, ehhez én kevés vagyok, barátom. Ehhez már kellenél Te is. Most nem tudom, megértesz-e engem, vagy csak jár az agyad, hogy miről is próbálok beszélni…? Pedig éppen azt mondom, hogy próbálj megérteni. Anélkül nem megy. Én nem fogok visszaköpni, ha leköpsz, amiért azt állítom, hogy olyan világban élünk, amiben Kertésznek is, meg Csurkának is igaza van. Olyan ez, mint a lágy viasz. Mindenki ujja nyomot hagy benne. (A dilettáns kommentelőből előtör az intellektuális fenevad, és saját létbizonytalanságának félelmeit gépeli ki magából lázas indulattal. A profiból meg elősettenkedik az ősember. A művelt zombi. A horda szónok. Vagy az in usu hordár.) De miből fakad ez az egymás elleni felzúdulás? A( új) magyar demokrácia pubertáskorából? Ebből az énkép alakító, önmagát kereső, drámai harcból és analízisből, melyben mindenki eszeveszetten keresi önnön identitását, eredetét, múltját, az ősei múltját, amiket mind elvettek tőle, amiket mind letagadtak előtte, amiket mind elfojtott magában, mint egy gyerekkori traumát? Vagy a kultúra hiányából?
(Nemzetinek lenni nyelv, kultúra dolga. Nemzetinek lenni az anyaföld fogalmának megértése is. Azé a földé, mely etet, amiben őseid nyugszanak, ami nyelvnek és kultúrának hazát (házat) adott. Nemzetinek lenni – megérteni a nemzet tagjait. Az ősök őseit, a múltat. Én tudom, hogy nem mindenki tehet arról, ha hontalanná válik a hazájában – elszakítják a gyökereit. Nincs szülőföldje, csak lakáscíme, valahol, bárhol, ahová elsodorta a gond. “A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb utóbb a szülőföldre, a “szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta.” Így ír Illyés. És gyanítom, a világ is ebből a házból megismerhető, “széles gyűrűkben”, “mint a hullám a vízbe dobott kavics körül”. S aki maga sem tudja honnan való, azazhogy micsoda, honnan tudná az másról, hogy miféle, s hová való. Határtalanok vagyunk és boldogtalanok. Tantaluszi kín. Mindent megkaphatunk, de semmink sem marad. Személyes ügyünk a történelem, cserébe nem vesztettünk mást, csak személyes életünk. S ez nem pusztán belügy, azt hiszem.)
Ma mindenki ahhoz beszél, aki meghallgatja. Ha azt mondom: nemzeti, mindenki érteni vél valamit. Egészen meglepő élmény, amikor nem. Amikor egy ember, mondjuk Badacsonyban az egyik borozó előtt, nem ért ezen semmit. Ez neki természetes. Sem cinkosság, sem cinikusság nem tör ki belőle. Egyszerűen nem döbbenti meg, hogy magyar. Ez persze nem túl korszerű. Olyan tizenkilencedik századi stichje van. Szóval. Érezni igen kevesen érzik, hogy a szó, ez a múlt, ez a történelem, ez a kultúra mit is jelent. (Persze ma nem sikkes megértőnek, figyelmesek, gondolkodónak lenni, még egy opportunistának is magasabb erkölcsi státusa van, mint annak, aki igyekszik elválasztani az ocsút a tiszta búzától. Nehezebb is, mint szériában zsidózni és fasisztázni, az igaz.) Na, azon kevesek csöndje, amit nem tudok szavakba önteni. Abban a józan, szeretetteli csöndben nem hallatszik sem az amit én mondok, sem az, amit Te. Hiába is ordibálunk. Az a csönd más.
Van más csönd. Zajos és makacs és fiatal. Elmondom ezt is. A Pesti Magyar Színházban jártam nemrégen, egy, az Akadémia megmentésére rendezett gálaműsoron. (A gálára nem ültem be, bevallom fáradt voltam hinni, fáradt voltam, ha most szégyenlem is.) Maradtam a “Gobbiban”, a kis sarki művészcsehóban. Maradtam az ott lármázó ifjúság között. Az első, amit megláttam a falon, a Megmaradni plakátja volt. Csurka István írta, 1988-ban. (Tanult publicista ilyenkor odaírja, hogy “no comment”, művelt pedig azt, hogy (sic!). Hát (sic!). Én tudom, hogy már akkor háború volt. Én tudom, hogy háború van az Új Színházért, a Pesti Magyarért, a magyar drámáért, a magyar kultúráért, de még emlékszem arra, hogy akkor béke is volt. Béke és Advent a Hargitán. És valahol béke van ma is. Azokban a zabolázhatatlan “gyermekekben”, akik ott a Gobbiban, ott a Pesti Magyar színpadán, a bölények nyomában a lépcsőfordulóban színházról, életről vitáztak, egyetlen nagy, szerelmes háborúban. Mert abban a háborúban igenis béke van. Nem zsíros, fáradt, füstös, áporodott ügyeskedés, kémek és szárnysegédek játékai, nem “odamondások” és cáfolatok, nem sértődések és ellentámadások, hanem virtus. Hit, akarat, álom zajgása. És ebben a zsongásban, ebben a hangzavarban az emberben csönd terem.
Hát ezekben a csöndekben még azt is elhiszi az ember, hogy nagyon, halaszthatatlanul fontos, hogy nekiveselkedjen megint. Hogy írjon. Csak lassan. Csak keveset. Abban a csöndben végre újra egyértelmű a gondolat, mint viaszban a kanóc. Abban elővilágol valami újra, apró fénnyel, persze, mint gyertyán a láng.
Abban a csöndben nem érzi feleslegesnek magát az ember, mert tudja, hogy ami felesleges, az mind kívül maradt.
