(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.

 Lajos Krisztián tiszteletére

A hulló zimankó Lali vállain cseppfolyóssá vált. Egyre csak húzogatta az öngyújtó forgófejét, a hüvelykujján a bőr már keményre dagadt, de továbbra is csak a tűzkövet karistolta, lángot nem tudott csiholni.

– A rohadt életbe! – ideges ritmussal verte a tenyerébe a gyújtót.

Újra próbálta. Az előtte álló kocsi kipufogójából áradó füst, most kezdte igazán idegesíteni.

– Most beszállsz, vagy megvárod, amíg hóember leszel? – a parkoló kocsiból Krisztián úgy szólt ki, hogy a kinyitott ajtóba addig kapaszkodott, amíg neki nem vágta a megállni tilos táblának.

– Cseszd meg, ez jól sikerült. – öntudatlanná vált rutinnal kikapta a cigit a szájából, az ujjai között az öngyújtóval együtt addig forgatta, míg a másik kezével felnyitott cigarettásdobozba feltűnés nélkül be nem csúsztatta őket.

– Most aztán pláne nem szállok be! – idegességében keresni kezdte a szájából eltűnt cigit. Lassan kapott észbe.

Krisztián kidugva a fejét rápillantott az ajtóhorpadásra, brekegett egy jó ízűt Lali felé, de ő láthatóan nem vette a lapot.

– Ne legyél gumi zsuzsi! Már tíz perce jár a motor! Nyomom a fűtést tökig. Toppanjál már be! – kiáltotta feldúlt hangon. Az arcán mintha a hajszálerek felrobbantak volna, mert a szeme körül a bőre vörösre vált. Ez a hirtelen feltűnő élénk szín nem túl előnyösen emeli ki a szúrós zöld szemeit, gondolta nevetve Lali.

 – Olyan vagy, mint egy hüllő, ha felhúzod magad, tudsz róla? – beszállt a kocsiba, nevetésével próbálta kedélyesebbé varázsolni felpaprikázott barátját.

– Nem tudtam. De most már igen. Köszönöm professzor úr. – ingerült hangja a feneke alatt forgolódó sebváltónak szólt. Lali azonban szokás szerint magára vette.

– Prométheusz magamra hagyott. – Lali melankolikus arccal figyelte, hogyan halványodik el a lehelete a kocsi fűtött terében.

– Ja. Ja. Gondolom nem ő volt az első. – Krisztián érdektelenül válaszolt, a rádióadók keresése gyermeki figyelmet követelt tőle. Miután megtalálta a legjobb zenét, a feje a zavarodottságtól hátrarúgott.

– Mégis ki a faszom az a Prométheusz?

– „Ne legyél már tufa!” – idézett a Moszkva tér című film párbeszédjéből, majd válaszolt – Az a görög hérosz, aki az embereknek odaadta a tüzet. – szólt okító hangon.

– „Anyád a tufa!” – folytatta a film párbeszédjének replikájával, mielőtt értetlenkedni kezdett volna – Mi? Hérosz? – mintha keserű lenne a tudatlanság, összegyűrt arcbőrrel rázta a fejét.

– Az, hérosz. Egy kibaszott hero!

Krisztián majdnem feltolta a hajára a szemöldökét, olyan felderült arccal kiáltotta, – Vágom, a csávó olyan volt, mint a Chuck Norris.

– Mondjuk. – hagyta annyiban.

– Na figyelj! Én vagyok a te hősöd. – laza ujjmozdulattal benyomta a szivargyújtót.     

Lali ajkai közül kibuggyanó mosolyra Krisztián azonnal lecsapott.

– Te figyelj, ne parázz, patent kis autó ez. Senki nem fogja észre venni, hogy elvisszük.

– Csak a tulaj? – kérdezte segítő szándékkal Lali.

– Nem gondolhatok mindenkire.

– Az igaz.     

– Most miért vagy ekkora geci? Félórával ezelőtt még te is benne voltál! – fakadt ki Krisztián, láthatóan nagyon a szívére vette az ügyet.

– Igen, mert rá akartam gyújtani. Egyébként is, hova mész ezzel? – kezével rátenyerelt a vezetőülés fejtámlájára, hogy könnyebben hátranézhessen.

– A hátunk mögött ott áll egy kisteherautó, épp csak a rendszámtábláját nem akasztotta rá a kocsi lökhárítójára. Előttünk itt van ez a kibaszott fényes hatos BMW. – a mutatóujjával kocogtatta a szélvédőt – Nem tudsz kiállni úgy, hogy neki ne menj valamelyiknek. Ha előre mész, a BMW riasztója tuti sípolni kezd, mögöttünk, a kisteherautóból, pedig még vagy egy óráig pakolni fogják a cuccot ide a boltba. Válassz, melyiknek a sofőrjével akarsz egyezkedni?

Ebben a pillanatban pattant ki a szivargyújtó.

Lali előkaparta a rágott szűrőjű cigijét, és boldogan érintette hozzá az izzó fémrugót. Krisztiánnak az egész úgy tűnt, mintha egy eszkimó dugná az orrát valami meleghez.

…emlékszel-e még, karcos szél fújta szárazra az arcunkat, a tőlünk kimért távolságát ezerszeresére növelő Nap fénye a szitálós ködön szüremlett át, átgyürkőzte magát, átpréselődött, megfogyatkozott a fény, de átért, át azon a tejes ködön, mint a hegytetőkön, mint a hegyek tetején terpeszkedő réteken, ahol lovak szaladgálnak, az orrukból páragomolyagot pöfékelve, mint az unikornisok, köd, város, tejszitálás, napfény megszűrve, emlékszel, vajon, még, akkor beléd karoltam, és te nem ellenkeztél, vajon eszedbe jut-e néha.

A beléd-karolás. Vagy, hogy voltunk. Hogy megtörtént. (Ha, tényleg.) Csak a derengés, és a mellékutcák, amiknek útvesztőjében céltalanul bolyongtunk. Fagyott, és nemrégen kelt fel a Nap. Beszéltél. Velünk szemben emberek, babakocsik, hajléktalanok fél-fagyva, ugyanaz a póz, a sietés és a zsebbe tömött kéz póza, merevgörcs, hideg. A kar a testhez dermedve, torz kérdőjel. Az előző éjszaka, hogy akkor mi volt, és mi most jobban fázunk, mint mások, mert nem is nagyon aludtunk, igen, néhány óra a közös ismerősnél, aztán a hasító ébredés, révedés, kóválygás, egy falat ráncos zsemle, háromnapos, újramelegített citromáztatott tea. Az előző éjszaka, amely, mint mondtad, feljogosít minket arra, hogy csak csellengjünk – az egyik kedvenc szavad –, meg, hogy fázzunk. A legjobb, mondtad vacogtatva a hangokat, egymáshoz koccintva a fogaid recéjét, a legjobb az lesz, amikor hazaérünk, lezuhanyozunk, még néhány korty forró tea mézzel, és utána bebújunk a meleg ágyba, a hajunkban, mert nem fogjuk megmosni, az túl sok időt venne igénybe, a hajunkban majd érezzük a cigarettafüstöt, ami odafészkelte magát, és így alszunk el, tökéletes békében önmagunkkal.. Akkor felvetettem, jó volna együtt, összegabalyodva elaludni, de ügyet sem vetettél rám, ahhoz túl hideg volt, ahhoz alapvetően voltál közömbös és önző. Megálltunk a kis parkban, nem ültünk le, állva gyújtottunk rá, állva a pad mellett, amire hártyát nyalt a dér. Felkacagtál. (Hogy tudsz ilyen iszonyú hidegben.) Beszéltél. Emlékszel, kérdezted, arra a fickóra  – ósdi szó, olyan, mint az ósdi szó maga, de szívesen használtad, kissé megpöccintve az első szótagot -, aki a végén a combodat markolászta, csipkedte, az én kis cérnavékony, nyúllábvég combocskámat, mint a csirkéét, vagy istentudja, az olcsó kurvákét, a két ujjával, a hüvelyk-és mutatóujjával szinte átérte a térdemnél, az állandóan azt sugdosta, hogy te, te, te, hogy te-te-teee, de szeretnélek az ágyamban látni, teee. Hogyne emlékeznék, vékony volt, beesett arcú, a szeme két kis sziklácskába igénytelenül belevájt odv, az egész maszk szögletes, mint a hanyagul formált kövek az idők kezdetén, a karjai hosszúak, és úgy kérette magát, mint a gyerekek, apu, lányok, lányok, tiii, ha megkértek, még itt maradok veletek, három napja nem alszom, de ha tiii megkértek, megteszem értetek. Fogta a combodat, fogdosta, markolászta, tapintgálta, mintha lehetne, de te nem ellenkeztél, talán nem tudtad, hogyan kell. Felkacagtál. Akkor és most. (Mintha mindig.) Nem ez volt a lényeg, folytattad, mikor tettünk még néhány didergős lépést a tér körül, nem ez, hanem a forgás, a pörgés, emlékszel, amikor a madarak felrepültek a hajunkból és körtáncot repültek a kócos fejünk felett, amikor a cigarettafüst mint a kilélegzett eleven pára megállt a levegőben egy nagy foszlós tömbben, akkor, akkor történt valami. Nem kérdeztem, nem kérdezem, micsoda. Nem is akarnád soha elmondani. Közelebb húzódtam, szipogtál, nem volt zsebkendőd, a leheleted maró alkoholbűz, mosatlan fogakon erjedő ropimaradványok. Meg a dohány. Az ajkaid cserepesek. Most is azok, nem mindig, csak a nagy hidegben, s folyton nyálazod, a nyelved mint az ajkaid szorgalmas dajkája, néha elő-előbukkan, és elvégzi a rutinos fényesítést, karbantartást. Megöleltelek volna. A történetünk akkor vette kezdetét, pedig nem, nem öleltelek meg, és nem, egyáltalán nem zavart igénytelen voltod, amit hiába kendőztél a kis parfümillattal, amit mosdókban, titokban permeteztél a ruhádra meg a nyakhajlatodra. Megtettem volna, csak a hideg, tudod, meg a mennem kell, vár a paplan. Valahogy így kezdődött, emlékszel-e.

Valahol nagyon mélyen jártam egy aszexuális szférában, ahol hogy nő voltam vagy férfi, nem számított semmit, a nemek mint távoli csillagok ragyogtak jelentéktelen fénnyel a földbe süppedt jelenre, nő-férfi, férfi-nő voltam, vagy gyerek vagy aggastyán, igazából talán egyik sem, furcsa szagtalan tér, inkább homály, azok a köddel és dérrel bevont fenyvesek, azok a buggyanó mocsarak, vagy a furcsa lázzajjal felserkentett pestistáborok, esetleg a tenger vagy az óceán fullasztó halálsötét mélysége, a fény hiánya, a fénytelenség maga, csak azok a lámpás hatalmas szemű nagy halak meg a láthatatlan baktériumtenyészetek, szóval távol a fénytől, az élettől, a nemzéstől, a harctól, a falástól és a felfalatástól – de mégsem fenyvesnyugalom, ez amolyan gyermeki vagy aggastyáni füllentés, tévesztés vagy felejtés, nem nyugalom vagy béke, hanem az érintetlen szenvedés egy nagyon őszinte, idő előtti világból, amikor még minden elkülönített kategóriákban, csak fogalmakban létezett, vagy nem létezett, csupán volt, mint egy ötlet, a teremtő vagy a véletlen csupasz, hideg ötlete –

Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.

Az épület a Csiki-hegyek lábánál állt, nem messze a kőgörgető szikláktól, a települést átszelő műúttól számított harmadik házsorban, a hegyoldal fölső részéhez tapadva.

Lassú volt a járás odáig.

A meredek, bazaltkövekkel kikövezett ösvény próbára tette a lábat, és az is nehézséget jelentett, hogy hirtelen bukkanók, gazos, kikerülhetetlen árkok törték meg a járás ritmusát. Annak is tartogatott meglepetést, aki naponta közlekedett rajta. Én pedig jöttömben és mentemben kétszer megtettem az utat a buszmegálló és a ház között

Jobbra kellett elindulnom, amikor a Templom előtt lekászálódtam a tömött buszról, mely ebben a megállóban mindig kiürülni látszott. Eltelt egy kis idő, talán néhány hónap is, amíg észrevettem, hogy a régi falusiak képtelenek elfogadni a településen bekövetkezett változásokat, és ma is úgy tesznek, mintha ez tér maradt volna  meg  buszvégállomásnak, ahol muszáj lecihelődnie az embernek; aki távolabb lakott innen, az is itt szállt le, mert a megszokás nagy úr, és vajon ki közösködne közülük az idetelepedett idegenekkel? Ez abból is látszott, ahogy szemük sarkából a városi utasokat méregetik.

A község végéhez tapasztott tízemeletes betonsilókban a Pestről kiszorult embertömeg préselődik össze, akiket a fővárosi lakhatási szabályok az agglomerátumba száműztek; emiatt a helység sokat változott az elmúlt évtizedekben, de korántsem minden esetben történt ez előnyére; a lakótelep éjjeli szállás volt csupán a szegényebb rétegek számára, akik a szűkös garzonokban rakosgatták éleire a félretett forintokat, hogy családi házra váltsák az álmaikat. A tehetősebbek a régi falu távolabbi, félreeső zugaiba, a szélső házak és a rétek, fasorok közeibe, és az elhagyatottabb területeken egymás hegyén-hátán építkeztek tulajdonosi öntudattal, melyet a korszak urai meghagytak a számukra. Az eredetileg egyutcás falu hosszúra nyúlt svábházait, és a tekergő házsorokat is megbontották, toldozták, alakították, a nyárikonyhákból – házilagos kivitelezéssel – szobákat fabrikáltak, úgyhogy a község már a Budai-hegyvidék egyik külső nyúlványa alatt kígyózott ide-oda, és kicsinyke beszögeléseket, utcákat magába fogadva szinte lepényszerűen terült szét.

A helység alaktalansága azonban a Templom térnél válik első ránézésre is szembeötlővé; a kövezett útnak erre a pontjára esik a domborzat legerősebb lejtése, mégis itt – meglehetősen előnytelen módon – a tölcsérszerűen kiszélesedő vágatban alakították ki egykoron a buszfordulót.  Amiből arra következtettem, hogy hosszú időn keresztül, talán még az első lovaskocsik korától ezen a kis teraszon kapcsolódott össze a település a külvilággal.

Itt, a kopott, kékfestésű angyalos gipszdomborzattal díszített templombejáróval szemközt keskeny lépcsők emelkednek, kicsit tévetegen rádőlve egy lelapított földhalomra, melyben elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsatövek állnak. Egy-egy lépcsőfok hullámot vetve előrebukik, hogy helyet csináljon a föltörő, méretes dudvának. Ezt a rozoga följárót kevesen használják, mert a bejáratot a helybeliek inkább kétoldalról közelítik meg; a parasztember fölöslegesen nem pazarolja az energiáit, hallottam egyszer a Marx Károly utcai vegyeskereskedésben egy számító gazda megütközését szomszédjának fölösleges mozdulatát kommentálva.

Szemem érdeklődés nélkül, szinte közömbösen elsiklik a málló lépcsők fölött.

Nem mulasztok semmit vele, mert pillantásom szinte elrepül a hegygerincig, ahol egy fenyősor árnya mered a csillagok alatt a dermedt tájra.

Nem ragaszkodom a Templom tér látványának közvetlenül előttem föltáruló darabjához, mert nem idéz meg bennem visszatérő érzéseket. A templom harangkongatása sápadtul csendül, ha a vasárnapi nagymisére hív; a helyiek sem tartják becsben. Ezt a tényt, szót sem érdemlő apróságként könyvelik el a lelkészi hivatalban, amely nem igényel intézkedést.

Amikor kiverekedem magamat az utazás hangulatából, elsőnek széles ívben az öreg sírkertet kerülöm meg; a kőkerítés maradványai között lerövidíthetném a járást a magam számára, ha átvágok a mohos és az évszázadok múlásával küszködő megpenészedett sírkövekkel szegett ösvényen; de kiszámított pontossággal ragaszkodom a másik, bevált úthoz. Úgyhogy egészen a mai temetőig elmegyek. Az idegenség mélyhullámai hirtelen föltörnek bennem, amint elhagyom a maradék bitumenből összegyúrt utat, és elindulok egy betonoszlopokról gyéren megvilágított emelkedő felé. Az emelkedő a temető után következik, egyre meredekebb szögben. Az egyik házban szellőztettek, a hegy lankája felől támadt hirtelen fuvallat kidagasztotta a megfakult csipkefüggönyöket. Olyan érzésem támadt mintha tavasz lenne, pedig már jócskán bent jártunk az őszben.