Jegyzetek az I. Nautilus Szabadegyetemről

Nem kötődöm a terekhez. Legalábbis nem az olyan, sokaknál csak névként létezőkhöz, mint Erdély, Felvidék, Kárpátalja. Az olyanok viszont kifejezetten érdekelnek, mint: a tarlón, Csordás Lacival, Marcsák Gergellyel és Bakos Kiss Károllyal szemben vagy a Helikon szálló virágágyásában.

Igaz, csak két nap múlva, de ekkor áll bennem össze valami, Orbán Gyöngyi a hermeneutika pedagógiájáról beszél előadásában (A hermeneutika pedagógiai programja). S aztán nekem is külön egy beszélgetésben. Kérdezem, hogyan „talált rá” a témára. S egészen addig nem is értem, amíg nevetve rá nem mutat: hiszen mindez azért fogott meg engem, mert ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak a kritikaműhely miatt. A kérdések azonossága tértől és időtől függetlenül: ez az egyik sarokkő a konferencián. Mert megtérhet Saulus, de például kérdés lesz, mindegyikünk kérdése is, hogy a megtérés után vissza- vagy megtérhet-e megint valaki.

Ebben erősít meg, amikor Kondor Petivel összefutok a lépcsőn: „ismerjük egymást?” – kérdezi. S persze igen, mondanám vigyorogva, de mintha már a többiekkel is ismernénk egymást, nem érzem folytonosan a különbségeket. A generációk közti feszültséget, azt igen, persze, hiszen látom, hogy Bakos Kiss Károly és Csordás Laci milyen bátorsággal, hévvel mondja a szövegét a szekciókban (Tükör, szél, forgás (Fodor Géza költészetéről). Variáció versregényre. (Nagy Zoltán Mihály. Messze még az alkonyat című kötetéről is.); Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban. Blatnoj, pornó casting, madárrepülés-részlet (Brenzovics Marianna: Kilátás). Ez csak akkor lehet így, ha valaminek az áttörésére is vállalkoznak. A két előadást éppen ezért nagyra értékelem már ott is, hiszen újraolvasni, továbbvinni – ennél nincs fontosabb, úgy tűnik. De a többiekkel is érzem a közösséget, a kérdések közösségét, mert meg akarnak érteni valamit, és mi is ezt akarjuk.

Vassányi Miklós Schelling esztétikájáról beszél németül (is). Mitől lenne ez idegenebb, mint a turulmadár? Idegen, saját – amíg rá nem jövünk, hogy a saját idegenségünket kell meglátni, észrevenni a másikban, addig minden csak turizmus, kuriózum, tét nélküli játszadozás, s igaz ez ránk éppúgy, mint a kárpátaljaiakra.

Dupka Györgynek fáj a keze a rossz utak miatt – rángat a kocsi kormánya, ide-oda kell kapni, tartani, amíg az ember túljut egy kátyún. Igen, voltak olyanok is konferencián, akik (meg)tartottak, s valamit nyilván le kell bontani magunkban, hogy ezt érthessük: láger, katonák, turul, éhség. De igaza volt Borbáth Petinek, harminc év múlva ő fog berohanni a konferenciázók közé félrészegen, azt ordítva, hogy „ez ráfogás!” S Kondor Peti fogja kivezetni, mondván „jól van, Petikém, majd elmondhatod Te is, most hagyd a fiatalokat szóhoz jutni.” S Csordás Laci (ezt már csak én teszem hozzá) csóválja majd a fejét: „ezek mindenben egyetértenek…” S valakik, az akkori fiatalok majd biztosan megértik ezt is.

Valami történt a Helikon szálló konferenciatermében, na, nem folyamatosan, de voltak igazi történések. Valami megtörtént Jánosi éttermében a beszélgetések alatt, ahogy a Munkácsi vár előtt is. Mert az is valami, hogy az ember fekszik éjszaka a hideg tarlón szemben az esővel, mellette egy állat. Buksi.