Sherlock Holmes másképpen – Arthur Conan Doyle: A három Garrideb rejtélye

Ez az eset pont annyira magán hordozza a komédia, mint a tragédia tipikus ismérveit. Az ügy megoldása egy férfiú épp elméjébe, nekem jó pár csepp vérembe, valamint egy másik férfiú szabadságába került. Mégis úgy vélem, az egészben volt valami komédiára jellemző. Nos, ennek az elbírálását mégis az olvasóra bíznám.

Nagyon jól emlékszem az eset pontos idejére, hiszen ugyanabban a hónapban történt, mikor Holmes visszautasította a szolgálatai miatt előterjesztett lovaggá ütését, melynek pontos körülményeire talán majd máskor részletesebben is kitérek. Csak említés szintjén hivatkozom a fenti eseményre, hiszen társként és bizalmasként különösen fontos a diszkrécióm. Azonban, ismétlem, pontosan emiatt tudom az eset pontos időpontját, amely 1902. június végén történt, röviddel a Második búr háború lezárta után. Holmes jó pár napot töltött akkoriban az ágyában, mint ahogy az szokásává vált időről időre, de azon a reggelen egy hosszúkás nyomtatott papírossal a kezében, és szórakozott csillogással a szemeiben lépett elő a szobájából.

– Úgy néz ki, pénz áll a házhoz, Watson barátom. – mondta Holmes – Hallotta már valaha a Garrideb nevet?

Elismertem, hogy még nem.

– Nos, ha találni tudna egy Garridebet, minden bizonnyal megérné a fáradalmakat.

– Miért?

– Ó, ez egy hosszú történet, és nem kevésbé különös. Úgy hiszem, hogy az összes eddigi, az emberiség bűneinek feltárására tett vizsgálódásaink mellett is egyedülálló esettel van most dolgunk. A történet kulcsfigurája alighanem hamarosan megérkezik hozzánk, hogy információkkal bonyolítsa az ügyünket, amíg azonban megérkezik, nem is szeretném önt beavatni a konkrétumokba. Addig is, van egy nevünk, amiről többet akarunk tudni.

A telefonkönyv éppen előttem hevert az asztalon, és el is kezdtem lapozgatni, habár éreztem, a küldetésem reménytelen mivoltát. Legnagyobb megdöbbenésemre mégis megtaláltam ezt a furcsa nevet, pontosan ott, ahol lennie kellett. Győzedelmesen felkiáltottam.

– Parancsoljon, Holmes! Itt van!

– Garrideb, N. – olvasta – , Little Ryder Street, W, 136. Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsam, kedves Watsonom. Ez az a férfi, aki a levelet küldte nekem. Látja, itt a név a boríték tetején. Egy másik Garridebre vadászunk.

Ekkor belépett Mrs. Hudson, egy tálcával, amin egy kis kártya díszelgett. Elvettem és futva rápillantottam.

– De hiszen itt is van! – kiáltottam meglepetésemben – Ezek már különböző kezdőbetűk! John Garrideb, jogi tanácsadó, Egyesült Államok, Kansas, Moorville.

Holmes elmosolyodott, ahogy a kártyára nézett.

– Attól tartok ismét csak zsákutcába futott, Watson. – mondta Holmes – Ennek az úriembernek a szerepével is tisztában vagyok a mi kis históriánkban, habár, be kell valljam, nem számítottam ma reggel a látogatására. Ugyanakkor úgy vélem, pozícióját tekintve értékes információval szolgálhat a számomra.

Egy pillanat múlva már bent is termett a szobában. John Garrideb, a jogi tanácsadó, alacsony, ám erőteljes férfi volt, frissen borotvált, kerek arccal, mely oly sok amerikaira jellemző. Összhatás tekintetében kissé pufóknak és gyermekdednek találtam, széles mosolyával az arcán fiatal férfiú benyomását keltette. A szemei mégis különösnek tűntek. Ritka, hogy egy emberi fejen ilyen erős, belső életet sugárzó szempárt láthattam, melyek ennyire ragyogóak, ennyire éberek és fogékonyak lettek volna a gondolatok folytonos váltakozásaira. Az akcentusa kétségkívül amerikai volt, bár nem kísérte semmilyen kirívó beszédjellemző.

– Mr. Holmes? – kérdezte, és közben kettőnket fürkészett – Ó, igen! Ha szabad így fogalmaznom, uram, nem is képzelhettem volna el különbnek! Úgy vélem, már megkapta a névrokonom, Mr. Nathan Garrideb által küldött levelet, nem igaz?

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta Sherlock Holmes – Úgy gyanítom, van mit megbeszélnünk. – majd felvette az asztalon heverő papírost – Ön nyilvánvalóan az a Mr. John Garrideb, akit ez a dokumentum is megemlít. Ennek ellenére meg kell, hogy kérdezzem: ön már egy ideje itt él, Angliában, igaz?

– Ezt meg miből gondolja, Mr. Holmes?

Különös gyanakvást véltem felvillanni azokban a kifejező szemekben.

– Az egész öltözéke… olyan angolos!

Mr. Garrideb nevetést erőltetett magára.

– Olvastam már a varázslatos képességeiről, Mr. Holmes, de soha sem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a céltáblájuk! Mégis, honnan jött erre rá?

– A kabátjának a szabása, különösen a váll résznél, valamint a csizmájának az orra – ugyan, ki kételkedne ezek után?

– Nocsak, nocsak, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyilvánvaló a britségem. Az üzleti ügyeim miatt vagyok itt már egy jó ideje, és mint látja, az öltözékem majdhogynem teljesen londoni! Mindazonáltal, úgy vélem az ideje meglehetősen drága, és én sem azért akartam találkozni magával, hogy a zoknim szabásáról beszélgessünk. Mit szólna, ha rátérnénk arra a papírra, amit a kezében tart?

Holmes viselkedése felizgatta a látogatónkat, akinek a pufók arca egyre barátságtalanabb kifejezést öltött.

– Türelem, Mr. Garrideb, türelem! – csillapítgatta barátom – dr. Watson a legbizonyosabb megmondója annak, hogy ezek a lényegtelennek tűnő kitéréseim gyakorta oroszlánrészét teszik ki az ügyeim felgöngyölítésének. De hogy lehet az, hogy Mr. Nathan Garrideb nem tartott magával?

– Egyáltalán miért vonta bele magát ebbe az egészbe? – kérdezte a látogatónk, hirtelen haragra lobbanva – Mi az Isten nyila köze van önnek ehhez? Az egész két úriember hivatalos üzleti ügyeként indult, erre az egyiküknek mindenképpen be kellett vonnia egy detektívet is! Találkoztam vele, pont ma reggel, és elmondta, micsoda kis piszkos játszmát űzött a hátam mögött, és látja, itt vagyok. Bár be kell valljam, kissé feszélyez a dolog.

– Semmiféle játszmáról nincs itt szó, Mr. Garrideb. Egyszerűen lelkesedésből keresett meg az említett úriember, márpedig egy olyan cél érdekében, mely mindkettőjük számára elsőrendű. Tudta, hogy mennyire értek az információszerzéshez, és ebből következik, hogy természetesnek gondolta a bevonásomat.

A látogatónk arca fokozatosan megenyhült.

Nos, így már más a helyzet. – mondta Mr. Garrideb. – Mikor találkoztam vele reggel és elárulta, hogy felbérelt egy detektívet, azonnal elkértem a címét, és jöttem, amint tudtam. Nem szeretném, hogy a rendőrség olyasmibe üsse az orrát, ami teljes mértékben személyes természetű. Amennyiben azonban önnek szándékában áll segítségünkre lenni az emberünk felkutatásában, semmi okát nem látom annak, hogy ne bízzak a szaktudásában.

– Nos, akkor ezt máris tisztáztuk. – mondta Holmes. – És most, uram, mivel itt méltóztatik lenni, az lesz a legjobb, ha a saját szavaival meséli el az ügyét. A barátom még semmit nem tud a pontos részletekről.

Mr. Garrideb barátságtalan tekintettel mért végig.

– Mindenképpen tudnia kell? – kérdezte.

– Általában együtt dolgozunk.

– Ebben az esetben semmi okom titkolózni. Olyan röviden mondom el a tényeket, amilyen röviden csak tudom. Ha Kansas-ből származnának, fölösleges lenne elmesélnem önöknek, hogy ki volt a nagy Alexander Hamilton Garrideb. Ingatlanüzletből tett szert jelentős pénzre, aztán gabonatőzsdébe fektetett be Chicagoban, de végül az egész összegen földeket vásárolt az Arkansas folyó mentén, nyugatra Fort Dodge-tól, méghozzá annyit, hogy Anglia bármely megyéje beleférhetne. Legeltető földek, erdőségek, és szántóföldek, és bányászvidékek, akkora mennyiségű birtok, mely gazdaggá teszi a tulajdonosát.

Másrészről pedig, se kutyája, se macskája nem volt az öregnek, vagy ha volt is, én nem hallottam róluk. Mégis valahogyan tovább szerette volna örökíteni a nevével együtt a tulajdonát is. Így hozott össze minket a sors. Topeka közelében dolgoztam egy bíróságon, mikor megkeresett az öreg, és teljesen el volt ragadtatva, hogy talált még valakit, akivel a nevén osztozik. Ez volt a vesszőparipája, hogy olyan embereket találjon a világban, akik maguk is a Garrideb nevet viselik. „Keresned kell nekem még egyet!”, mondta, mire én azt feleltem, hogy elfoglalt ember vagyok és nincs időm Garridebek után kutatni a világban. „Nem hát, de mégis ezt fogod tenni, mert gazdag ember leszel, ha követed az utasításaimat!” Azt hittem viccel, de aztán hamar rájöttem, hogy minden szava szóról szóra igaz.

A mondottak után egy évvel elhalálozott, de hátrahagyott egy végrendeletet. A legkülönösebb végrendelet volt, amit valaha Kansas állam területén alkottak. A földjeit három részre osztotta, és nekem szánta az egyiket, amennyiben találok két másik Garridebet, akik osztoznak velem a hagyatékon. Öt millió dollárt érnek készpénzben a birtokok, de egy vasat sem kaphatunk addig, míg meg nem jelenünk mindhárman.

Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy felhagytam a praktizálással, és elindultam Garridebeket hajkurászni. Az Egyesült Államokban egyet sem találtam, pedig igen alaposan vizsgálódtam. Aztán megpróbáltam az anyaországban. Találtam is egyet a londoni telefonkönyvben. Két napja kerestem fel és elmeséltem neki az egész ügyet, töviről-hegyire. De ő is ugyanolyan magányos férfi, mint jómagam, néhány női rokontól eltekintve, egyáltalán nincsenek családtagjai. A végrendelet három felnőtt férfit ír elő. Mint látja, még mindig van egy megüresedett poszt, és amennyiben ön segít ezt betölteni, szíves örömest kifizetjük a munkájáért kért összeget.

– No, Watson? – mosolyodott el Holmes – Hát nem megmondtam, hogy igen különös ügyről van szó? Gondolom, uram, már nyílván feladott egy hirdetést a helyi lapokban az ügyét illetően.

– Természetesen, Mr. Holmes, de válasz sajnos nem érkezett.

– Ezt nevezem! Egyre biztosabb vagyok az ügy különlegességében! Mindenképpen foglalkozni fogok vele a szabadidőmben. Mindemellett, nagyon érdekes, hogy ön épp Topenka városából származik. Régebben volt ott egy barátom – sajnálatos módon azóta már elhunyt – a jó öreg dr. Lysander Starr, akit 1890-ben polgármesternek is megválasztottak.

– A jó öreg dr. Starr! – ismételte a látogatónk – a nevét még mindig nagy becsben őrzik. No, Mr. Holmes, azt hiszem minden, amit tehetünk, hogy továbbítjuk önnek az információinkat. Előreláthatólag egy-két napon belül értesítem a fejleményekről – és ezzel az ígérettel meg is hajolt az amerikai, majd távozott.

Holmes meggyújtotta a pipáját, és egy ideig különös mosollyal az arcán ücsörgött.

– Na? – kérdeztem végül.

– Csak eltűnődtem, Watson – csak eltűnődtem…

– Mégis min?

Holmes kivette a pipát a szájából.

– Azon tűnődtem, Watson, hogy vajon mi vihet rá egy férfit, hogy ilyen nevetséges hazugságokkal traktáljon minket! Majdnem meg is kérdeztem tőle – néha-néha legjobb a kíméletlen, nyílt támadás – de végül úgy döntöttem, hagyom neki, hadd higgye azt, hogy bolondot csinált belőlünk. Itt van ez a férfi, a kabátján összerongyolódott könyökkel és a nadrágja csak úgy virít a legalább egy évi aktív használattól, és az állítása szerint mégis igazi amerikai, aki nem régiben érkezett Londonba. Egyáltalán nem voltak hirdetmények az apróhirdetések között. Tudja, hogy minden reggel elolvasom őket. A legjobb módszeremnek tartom, hiszen már sok-sok madárka fennakadt az ilyen keresztkérdéseimen, és úgy néz ki, hogy most egy igencsak kövéret fogtunk ki! Nem ismerek én semmilyen dr. Lysander Starr-t Topeka városából. Ott üssük a vasat, Watson, ahol meleg! Azt hiszem, a barátunk mégis csak amerikai, habár az akcentusát már elpuhította a Londonban töltött idő. Vajon mik lehetnek a szándékai, és vajon milyen motivációk húzódnak meg az egészen abszurd rokonkeresés mögött? Az ügy megérdemli a figyelmünket, hiszen közönségessége ellenére ez a férfi meglehetősen összetett és agyafúrt. Most már csak arra kell rájönnünk, hogy az ügy másik érintettje is egy követ fúj-e vele. Hívja fel, Watson!

Így is tettem, mire egy vékony, remegő hangot hallottam meg a vonal túlsó végéről.

– Igen, igen, én vagyok Nathan Garrideb. Mr. Holmes is ott van? Szeretnék vele szót váltani, ha lehetséges.

A barátom erre elvette a kagylót, és én végighallgattam a szokásos, egyoldalú dialógust.

– Igen, járt itt. Megértem, hogy maga igazából nem is ismeri… Mióta is? … Mindössze két napja! … Igen, igen, természetesen már vannak ötleteim. Estefelé esetleg otthon lesz? És számíthatok arra, hogy a névrokon nem lesz ott? … Nagyszerű, akkor odamegyünk, azt hiszem, van mit megbeszélnünk … Igen, dr. Watson is velem lesz … Úgy vettem ki a leveléből, hogy nem nagyon jár el otthonról … Nos, ha minden igaz, hat körül ott leszünk! Nem kell, hogy az amerikai ügyvéd is tudjon róla … Nagyszerű! Viszontlátásra!

Szürkület szállt a gyönyörű tavaszi tájra, és még a Little Ryder Street is, mely az Edgware Road egyik mellékutcája, s a nyilvános bitófától egy kőhajításnyira található, arannyal bevont látványt nyújtott, ahogy a lenyugvó Nap utolsó sugaraival megvilágította. A ház, melyhez tartottunk egy hatalmas, régies stílusú, kora György-kori építmény volt. A sík téglahalmazokat csak a két földszinti ablakmélyedés törte meg. Ezen a földszinten lakott a megbízónk is, akinek a hatalmas szobájába, ahol a napjait töltötte, könnyedén be lehetett látni a két ablakon keresztül. Holmes rámutatott a rézből készült névtáblára, mely a ház falán díszelgett.

– Már jó pár éves lehet, Watson – jegyezte meg az elszíneződött felületet nézve. – Legalább azt már tudjuk, hogy ez az igazi neve, ezt érdemes megjegyeznünk.

A házban egy közös lépcsőt pillantottunk meg, és az előteremben több név is fel volt festve, néhány irodákat, másik lakásokat jelölt. Nem annyira önálló lakások gyűjteményének tűnt, inkább a kor bohém legénylakásaira emlékeztetett. Az ügyfelünk nyitott nekünk ajtót, és bocsánatot is kért a bejárónő miatt, akinek négykor lejárt a munkaideje. Mr. Nathan Garrideb nagyon magas, nyakigláb, görnyedt hátú férfiú volt, sovány és kopasz, hatvanvalahány év körüli. Az arca hullaszerűnek tetszett, pontosan olyan hullaszerűnek, mint a holttesteké, akik már soha életükben nem járnak el sehova. Hatalmas, kerek szemüvegével és kecskeszakállával, valamint a görnyedt tartásával, olyan benyomást keltett, mintha örökké kíváncsian kémlelt volna. Az összbenyomása azonban mégis barátságosnak, bár kissé különcnek tetszett.

A szoba pontosan olyan különös volt, mint a lakója. Kisebbfajta múzeumra emlékeztetett. Tágas volt és egyben zsúfolt is, mindenhol szekrényeket láttam, és mind tele volt geológiai és anatómiai látványosságokkal. A szoba egyik felében gombostűre szúrt pillangók és molylepkék sorakoztak. A középen lévő asztal tele volt mindenféle szövet- és kőtörmelékekkel, míg mellettük egy hatalmas mikroszkóp díszelgett, akár valami fúvós hangszer. Ahogy körülnéztem, meglepett a férfi érdeklődési körének sokszínűsége. Míg az egyik dobozban régi érméket találtam, egy másikban pattintott kőszerszámokat. A központi asztal mögötti szekrényben őskori fosszíliák díszelegtek. Felette gipszből készült koponyák, olyan nevekkel, mint Neandervölgyi, Cro-magnoni, Heidelbergi. Nyilvánvaló volt, hogy mennyi mindennek volt a tudósa. Ahogyan most előttünk állt, a jobb kezében lévő szarvasbőrrel egy érmét törölgetett.

– Szirakúzai, az aranykorukból –, magyarázta, és magasra emelte az érmét –, persze az utolsó időszakukra a társadalmuk teljesen elkorcsosult. Mégis a fénykorukban szerintem seniálisak voltak, habár néhányan jobban szeretik az alexandriai tanításokat. Foglaljon helyet, Mr. Holmes. Kérem, engedje meg, hogy arrébb tegyem ezeket a csontokat. És maga, uram – dr. Watson, ha nem tévedek. Ha volna olyan kedves, és odébb tenné azt a japán vázát. Ha körülnéznek, az életem gyönyörűségeit láthatják. Az orvosom azt ajánlotta, hogy ne nagyon hagyjam el a házat. De miért is tenném, ha ennyi érdekes dolog vesz körül? Biztosíthatom róla önöket, hogy csak annak a szekrénynek a precíz katalogizálása jó három hónapomba kerülne!

Holmes érdeklődve nézett körül.

– De vajon tényleg soha nem hagyja el a házat? – kérdezte.

– Néhanapján kocsival meglátogatom a Sotheby’s és Christie’s aukciós házakat, de egyébiránt igencsak ritkán hagyom el a szobámat. Elég gyenge már a szervezetem, és a kutatásaim is nagyon kimerítőek. De képzelheti, Mr. Holmes, micsoda óriás – kellemes, de óriási – sokk ért, mikor tudomásomra jutott ez a páratlan szerencse. Már csak egy Garridebre van szükség a végrendelet teljesítéséhez, és biztos vagyok benne, hogy találunk egyet! Nekem volt ugyan egy bátyám, de mostanra már elhunyt, a nőrokonok pedig, sajnos, nem számítanak. De lennie kell még egynek valahol a Földön! Úgy hallottam, hogy már jó pár különös esetet megoldott, ezért is üzentem magának. Persze az amerikai üzletembernek is igaza van, és kikérhettem volna előbb az ő véleményét az döntésről, de csak a jó ügy érdekében cselekedtem.

– Valóban bölcsen cselekedett – mondta Holmes, – de csakugyan ennyire szüksége van arra az amerikai földbirtokra?

– Természetesen nem, uram. Semmilyen szín alatt nem hagynám itt a gyűjteményemet. De ez az úriember biztosított engem arról, hogy kivásárol a birtokomból, amint kézhez kaptuk az örökségünket. Az egész öt millió dollárt ér! Csak jelenleg több tucatnyi mintapéldány van az aukciós házaknál, melyek hiánypótlóak lennének a gyűjteményemben, olyanok, melyeket jelenleg nem engedhetek meg magamnak. Képzelje el, mi mindent megvehetnék öt millió dollárból! Hiszen magjaiban már most is megvan az anyagom egy múzeum létrehozásához. Én lehetnék a korunk Hans Sloane-je!

A szemei csak úgy csillogtak a szemüvegén keresztül. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mr. Nathan Garridebb sem időt, sem fáradtságot nem kímélne, hogy megtalálja a névrokont.

– Csakis azért jöttem most el, hogy megismerjem. Nem akarom zavarni az elfoglaltságában – mondta Holmes – De jobban szeretek személyes kapcsolatba kerülni az ügyfeleimmel. Van néhány dolog, amit muszáj megkérdeznem, annak ellenére, hogy levelében már röviden összefoglalta a történteket, és az amerikai úriember is segített kiegészíteni a hiányzó részeket. A telefonon mondta, hogy eddig a hétig, nem is tudott a létezéséről.

– Így igaz. A múlt kedden telefonált először.

– Mesélt önnek a mai találkánkról?

– Igen, rögtön ide jött utána. Rendkívül dühös volt.

– Miért is volt dühös?

– Szerintem úgy gondolta, hogy folt esett a becsületén. Habár mikor visszatért, már elég jó kedélyű volt.

– Tett valamilyen javaslatot, a következő lépést illetően?

– Nem, uram, nem tett.

– Kért valaha pénzt öntől?

– Nem, uram, soha!

– Nem tudja, hogy mik a tervei?

– Nem, kivéve, amit már mondtam korábban.

– Mesélt neki a telefonos konzultációnkról?

– Igen, uram, elmeséltem neki.

Holmes elgondolkozott. Láttam rajta, hogy zavarba jött.

– Van különösen értékes darab a gyűjteményében?

– Nem, uram. Szegény vagyok, mint a templom egere. A gyűjteményem ugyan kitűnő, de nem különösebben értékes.

– Egyáltalán nem kell tartania betörőktől?

– A legkevésbé sem.

– Mióta is lakik itt?

– Lassan már öt éve.

Holmes keresztkérdéseit türelmetlen kopogás zavarta meg a bejárat felől. Nem sokkal azután, hogy házigazdánk ajtót nyitott, az amerikai ügyvéd viharzott be izgatottan a szobába.

– Megtaláltam! – kiáltotta egy papírdarabot rázva a kezében – Reméltem, hogy még itt találom önöket! Mr. Nathan Garrideb, gratulálok! Uram, ön gazdag ember! Az ügy ezzel be is fejeződött, méghozzá a lehető legjobban! Önnek pedig, Mr. Holmes, hagy fejezzem ki legmélyebb sajnálatomat, amiért fölöslegesen zargattuk.

Majd átadta a papírt az ügyfelünknek, aki csak állt, és a megjelölt hirdetést bámulta. Holmes és én pedig mögé álltunk, és a háta mögül olvastuk:

HOWARD GARRIDEB

Mezögazdasági gépészmérnök

Kévekötők, aratógépek, gőz- és kézi ekék, fúrók, lószerszámok, parasztszekerek, homokfutók és egyéb szerszámok

Artézi kutak felkutatását vállalom.

Aston, Apply Grosvenor Épületegyüttes

– Ragyogó! – zihálta a házigazdánk – Így meg is van a harmadik emberünk!

– Elkezdtem kutatni Birminghamben – mondta az amerikai – ,és az egyik közvetítőm nemrég küldte nekem ezt a hirdetést a helyi lapból. Most viszont nyomban lépnünk kell! Írtam ennek az úriembernek, hogy holnap délután négykor ön fel fogja keresni az irodájában.

– Azt akarja, hogy találkozzam vele?

– Ön mit gondol, Mr. Holmes? Nem gondolja, hogy így lenne a legbölcsebb? Itt vagyok én, egy amerikai látogató, a tündérmesémmel. Miért is hinné el, amit én mondok? De maga igazi brit, és az emberünk minden bizonnyal könnyebben szót ért magával, mint velem. Szívesen elkísérném, ha mégis feltétlen szükségét érezné, de még rengeteg dolgot elő kell készítenem holnap. Természetesen, ha valami probléma adódna, csak hívjon, mindenképp ott leszek.

– De hiszen, már évek óta nem indultam ilyen hosszú utazásra.

– Ugyan, hisz ez semmiség, Mr. Garrideb. Már utána is néztem a csatlakozásoknak. Ha tizenkettőkor elindul, kettő után egy kicsivel már ott is lehet, majd ugyanaznap estére már haza is érhet. Csak annyit kell tennie, hogy találkozik ezzel a férfival, elmagyarázza neki a történteket, majd bizonyítékot szerez a létezéséről. Magasságos egek! – fűzte hozzá hevesen – ha végiggondoljuk, hogy én képes voltam Amerika kellős közepéről idáig utazni, ez a legkevesebb, hogy pontot tehessünk az ügy végére.

– Valóban – mondta Holmes. – Amit ez az úriember itt mond, teljes mértékben jogos.

Mr. Nathan Garrideb szomorkásan megvonta a vállát.

– Nos, ha ön úgy véli, hogy mennem kéne – mondta, – akkor nem látom okát, miért ne tennék eleget a kérésének, annál is inkább, mivel igazán sokkal tartozom önnek, amiért ismét reménnyel telivé tette az életemet!

– Akkor ebben meg is egyeztünk – mondta Holmes, – és remélem majd engem is tájékoztat, hogy mi lett az ügy kimenetele.

– Ebben biztos vagyok – mondta az amerikai, majd az óráját nézve hozzáfűzte. – Nos, nekem most mennem kell. Holnap felhívom, Mr. Nathan, és jó utat kívánok a birminghami utazáshoz! Ön is jön, Mr. Holmes? Nos, ez esetben, viszont látásra, uraim, és remélem, holnap jó hírekkel tér vissza!

Észrevettem, hogy barátom arca érezhetően kitisztult, amint az amerikai távozott a szobából, és a zavarodottság is eltűnt az ábrázatáról.

– Bárcsak végignézhetném a gyűjteményét, Mr. Garrideb. – mondta – Tudja, a szakmámban minden fajta tudás igen jól jön, és az ön szobája valóságos gyűjtőhelye ezeknek!

Az ügyfelünk elégedetten elmosolyodott, és a szemei valósággal felcsillantak a szemüvegén keresztül.

– Mindig is tudtam, uram, hogy maga rendkívül intelligens férfiú. – mondta. – Ha gondolja, és van még ideje, szívesen körülvezetném.

– Sajnos attól tartok, hogy nincs. De a kiállítási darabjai annyira jól rendezettek, hogy aligha lenne szükség az ön személyes bemutatására. Ha nem lenne gond, holnap szívesen végignézném a felbecsülhetetlen kincseit.

– Természetesen! Sőt, örömmel töltene el! A lakás, természetesen, zárva lesz, de Mrs. Saunders a földszinten négyig a rendelkezésére áll, és minden bizonnyal be tudja engedni a kulcsával.

– Ebben az esetben, holnap délután visszajövök. Ha volna olyan kedves, és szolna Mrs. Saundersnek… Megkérdezhetném még az ingatlanügynöke nevét?

Az ügyfelünk meglepődött a váratlan kérdés hallatán.

– Holloway és Steele, az Edgware Roadon, miért kérdezi?

– Magam is igazán szenvedélyes vagyok, mikor házakról van szó. – mondta Holmes felnevetve. – Épp azon gondolkoztam, hogy az öné Anna- vagy György-korabeli?

– György-korabeli, kétségkívül.

– Tényleg. De hiszen magam is gondolhattam volna. Legalább tisztáztuk a dolgot. Nos, viszont látásra, Mr. Garrideb, remélem sikerrel jár a birminghami utazásán!

Az ingatlanügynök egészen közel volt, de sajnos zárva találtuk, így egyenesen a Baker Street felé vettük az irányt. Vacsoráig Holmes fel se hozta a témát.

– A mi kis ügyünk a végéhez közeledik. – mondta – nem kételkedem benne, hogy már maga is megtalálta a titok nyitját.

– Szerintem az egésznek se füle, se farka!

– Én a fülét már tisztán látom, és holnapra a farka is előkerül. Semmi különöset nem vett észre az újsághirdetésben?

– Úgy láttam a „mezőgazdasági” szót rosszul írták le.

– Ó, szóval észrevette? Watson, maga napról-napra fejlődik! Valóban rossz angolossággal van írva, ugyanakkor amerikaiul kitűnő! A nyomdász nyílván már ezt a változatot kapta. Aztán ott vannak a homokfutók. Ez is a gyanúmat erősíti. Az artézi kutak pedig sokkal gyakoribbak Amerikában, mint Angliában. Egy tipikus amerikai apróhirdetés, de egy angol újságból. Mi lehet erre a magyarázat?

– Csakis arra gondolhatok, hogy az amerikai ügyvéd tetette az újságba. De hogy mi lehetett ezzel a célja, arról fogalmam sincs.

– Erre többféle magyarázat is kínálkozik. Egy azonban biztos: azt akarta, hogy ez a vén kövület Birminghambe utazzon. Világos, mint a nap. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megkímélem a fölösleges vesződségtől, de aztán jobbnak láttam megtisztítani a terepet a nagy finálé előtt, így hagytam, hadd menjen. Holnap, Watson – , nos, holnap mindenre fény derül!

Holmes hamar kelt, majd korán elviharzott. Csak ebédidőre tért vissza, és észrevettem, hogy az arca a szokásosnál is komorabb.

– Sokkal súlyosabb az ügy, mint vártam, Watson – mondta. – Megérdemli, hogy beavassam a részletekbe, habár, tudom, ez sem tántoríthatja el, hogy kövessen a veszélybe. Ebben teljesen biztos vagyok, Watsonom, de most igazi veszélyről van szó, és tudnia kell róla.

– Nos, ez nem az első eset, hogy osztozunk a bajban, Holmes! És nagyon remélem, hogy nem is az utolsó! Most mi fenyeget minket?

– Nem mi, hanem ki. Sikerült kiderítenem, hogy ki is a mi kis jogi tanácsadónk, Mr. John Garrideb. Nem más, mint a „Gyilkos” Evans néven elhíresült gonosztevő és gyilkos.

– Attól tartok, ettől nem lettem bölcsebb.

– Nem is tartozik a szakmájához, hogy fejből tudja a Newgate Kalendáriumot. Ma meglátogattam Lestrade barátunkat a Scotland Yardnál. Kissé híján vannak ugyan a képzelőerőnek, de nagyon alaposak és megvannak a módszereik. Úgy éreztem, talán találunk valamit az amerikai barátunkról is az aktáikban, és meg is találtam a kis pufi arcát, egyenesen rám vigyorgott a Bűnözők Arcképgyűjteményéből. James Winter, alias Morecroft, alias Gyilkos Evans, olvastam a képe alatt. – Holmes előhúzott egy borítékot a zsebéből – Lejegyeztem néhány adatot a dossziéjából. Negyvenhat éves. Chicagóból származik. Három embert ölt meg az Államokban. Politikai kapcsolatai révén menekült meg a felelősségre vonás elől. 1893-ban jött Londonba. Lelőtt egy férfit valami kártyaügylet miatt az egyik éjszakai szórakozóhelyen, a Waterloo Roadon, 1895. januárjában. A férfi meghalt, ezzel le is leplezve a kis madarunk előéletét. A halott férfit később Rodger Prescottként azonosították, híres hamisító és érmeverő, Chicagóból. Gyilkos Evans-t 1901-ben szabadlábra helyezték. Azóta rendőrségi felügyelet alatt áll, de eddig becsületes életet folytatott. Nagyon veszélyes férfi, fegyvere is van, és nem fél használni. Ez a mi madárkánk, Watson – sportos madárka, ezt gondolom, maga is belátja.

– De mik a szándékai?

– Nos, lassan körvonalazódnak a részletek. Az ingatlanügynöknél is jártam. Az ügyfelünk, ahogy nekünk is állította, öt éve lakik ott. Előtte egy évig nem adták ki senkinek. Az előző bérlő egy Waldron nevezetű úriember volt. Erre az úriemberre nagyon jól emlékeztek az irodában. Nyom nélkül eltűnt, és azóta sem hallatott magáról. Magas, szakállas férfi, sötét vonásokkal. Na már most, Prescott, a férfi, akit Gyilkos Evans megölt, a Scotland Yard feljegyzései szerint magas, szakállas, sötétbőrű férfi volt. Munkahipotézisként, el is fogadhatjuk, hogy Prescott, az amerikai bűnöző, ugyanabban a szobában élt, ahol az ártatlan barátunk most épp a házi múzeumát működteti. Tehát, mint látja, megtaláltam az első láncszemet az ügyünkben, ami közelebb visz a megoldáshoz!

– És a következő láncszem?

– Nos, ami azt illeti, pont azért indulunk!

Elővett egy revolvert a fiókból, és átnyújtotta nekem.

– Én is magammal hozom a kedvencemet. Ha a vadnyugati barátocskánk hű próbálna lenni a becenevéhez, készen kell, hogy álljunk. Egy órát még sziesztázunk, Watson, de aztán ideje indulnunk a Ryder Streetre, madárvadászatra.

Négy óra körül járt, mikor megérkeztünk Nathan Garrideb különös lakásához. Mrs. Saunders, a cseléd, már éppen indult volna, de készségesen beengedett minket, majd Holmes megígérte, hogy mindent úgy hagyunk majd, ahogy itt találtuk. Nem sokkal azután, hogy a bejárati ajtó becsukódott, és láttuk a nő távolodó sziluettjét az ablakon keresztül, tudtuk, hogy egyedül maradtunk a ház alsó szintjén. Holmes villámgyorsan átvizsgálta a helyiséget. Találtunk egy szekrényt az egyik sötétebb sarokban, amely kissé távolabb volt a faltól, mint a többi. Végül e mögé kuporodtunk le, míg Holmes suttogva felvázolta a feltevését.

– Az volt a célja, hogy a békés kis barátunkat kicsalja a szobájából – ez teljesen világos, és, mivel a gyűjtő magától soha nem utazott sehová, valamilyen csellel rá kellett vennie. Az egész Garrideb-koholmánynak ez volt a célja. Be kell valljam, Watson, ördögien zseniális tervet eszelt ki a gazfickó, még akkor is, ha az előző bérlő személyéből fakadó buktató elkerülte a figyelmét. Az egész tervet figyelemreméltó ravaszsággal kivitelezte.

– De mi volt a célja?

– Nos, azért vagyunk itt, hogy ezt kitaláljuk. Semmi olyasmi nem lehet, ami az ügyfelünkhöz kapcsolódik, legalábbis én így vélem. Valami olyasmit keresünk, ami kapcsolatban van azzal a férfival, akit meggyilkolt, a férfit, aki talán bűntársa volt valami gaztettben. Valami bűnös titok lappang ebben a szobában. Én valahogy így értelmezem. Először arra gondoltam, hogy a barátunknak van valami a birtokában, ami értékesebb, mint azt gondolná, olyan értékes, ami felkeltette ennek az ördögi gazfickónak az érdeklődését. De a tény, miszerint Rodger Prescott gonosz emlékei is itt rejtőznek, ebben a szoba, valami sokkal mélyebb okot feltételez. Nos, Watson, a legjobb lesz, ha türelemmel várunk, és az időre bízzuk az ügy felgöngyölítését.

És az idő nem is volt hálátlan szövetségesünk. Amint meghallottuk, hogy a bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott, közelebb kúsztunk a sötétben. Aztán egy kulcs éles, fémes hangja csörrent, és az amerikai már bent is volt a szobában. Lassan, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd élesen körülnézett, hogy minden biztonságos-e, ledobta a felöltőjét, majd olyan mozdulatokkal, mint aki pontosan tudja, mit keres, a középső asztalhoz sietett. Arrébb húzta az asztalt, felgöngyölte a négyzet alakú szőnyeget, amin pihent, majd amint arrébb tette, egy feszítővasat előhúzva élénken foglalatoskodni kezdett a padló felületén. Hallottuk, hogy a titkos csapóajtó enged, majd a négyzet alakú hely széltében kettényílt. Gyilkos Evans elővett egy doboz gyufát, meggyújtott egy gyertyát, majd eltűnt a szemünk elől.

Tisztán éreztem, hogy eljött a mi időnk. Holmes finoman megérintette a csuklómat, ezzel jelezve, hogy kövessem, és a csapóajtóhoz lopakodtunk. Óvatosan közeledtünk, mégis, az öreg padló megcsikordult annyira, hogy az amerikai barátunk csendhez szokott füleit azonnal riassza, aki aggódó tekintettel kémlelt ki a nyílásból. Az arcán iszonyú düh tükröződött, mikor megpillantott minket, mely fokozatosan bűnbánó viccsorrá változott, amint rájött, hogy két revolverrel néz farkasszemet.

– Nocsak, nocsak! – mondta hidegen, majd feltápászkodott a nyílásból. – Azt hiszem alulmaradtam magával szemben, Mr. Holmes. Gondolom átlátott a tervemen, és már az elejétől az orromnál fogva vezetett. Nos, uram, elismerem, legyőzött engem, és

ennél fogva…

Abban a pillanatban előrántott egy revolvert a mellényéből, és két lövést adott le vele. Hirtelen egy tompa, forró nyomást éreztem, mintha izzó vasat nyomtak volna a combomhoz. Aztán egy puffanást hallottam, és láttam, ahogy Holmes halántékon vágja Evans-t a pisztolyával. Szinte látomásszerűen volt, ahogy a férfi elterül a padlón, és a vér végigfolyik az arcán, míg Holmes lefegyverzi őt. Aztán a barátom inas karjait éreztem magam körül, ahogy az egyik székhez vezetett.

– Megsérült, Watson? Az Isten szerelmére, mondd, hogy jól vagy!

Megért egy lövést – pontosabban kettő lövést – , hogy megtudjam, micsoda hűség és szeretet lapul a mögött a rideg maszk mögött. A kemény, szúrós tekintete egy pillanatra meglágyult, és az erőteljes ajkai megremegtek. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor megláthattam, mekkora szív rejtőzik a zseniális elme árnyékában. Több évtizednyi hűséges, bár egyszerű szolgálatom ebben a pillanatban, ebben az önvallomásban csúcsosodott ki.

– Semmiség, Holmes. Egyszerű karcolás az egész.

Erre ő feltépte a nadrágom szárát a zsebkésével.

– Igaza van – mondta Holmes, és láttam rajta, hogy nagy súly esett le a válláról – , csak felületi karcolás.

A szeme azonban szikrákat hányt, amint a kábultan feltápászkodó foglyunkra pillantott.

– Istenre mondom, ez a maga szerencséje! Ha megölte volna Watsont, maga sem hagyja el élve ezt a szobát! Nos, uram, van valami, amit felhozhat a maga mentségére?

De semmit nem tudott felhozni, csak feküdt és vicsorgott. Holmes karjaiba kapaszkodtam, majd együtt lenéztünk a titkos pincébe, ami a csapóajtó alatt rejtőzött. Még mindig meg volt világítva a gyertyával, amit Evans vitt le a lövöldözés előtt. Hirtelen megpillantottunk egy hatalmas, rozsdás gépezetet, sok tekercs papírt, néhány üveget, és nem sokkal mellette, egy kis asztalkán, jó pár köteget.

– Egy nyomdagép, pontosabban egy pénzhamisító gépezet. – mondta Holmes.

– Pontosan, uram – mondta a foglyunk, majd bizonytalan léptekkel feltápászkodott és leült a székre. – London legnagyobb pénzhamisító gépezete! Prescott masinája, és az a kétezer köteg ott az asztalon, Prescott bankjegyei, egyenként száz fontos értékben. Szolgálják ki magukat, uraim! Kössünk üzletet, engem meg engedjenek szabadon!

Holmes felnevetett.

– Mi soha sem egyeznénk bele ilyesmibe, Mr. Evans. A mi országunkban nem talál kiskapukat. Maga lőtte le Prescottot, nem igaz?

– Igen, uram, és le is ültem az érte kapott öt évemet, pedig ő volt az, aki belém kötött. Öt évet… pedig emlékérmet kellett volna kapnom, akkorát, mint egy levesestál! Senki sem leplezhette volna le Prescottot az Angol Nemzeti Banknál, és ha én nem állítom meg, elárasztotta volna Londont a bankjegyeivel! Én voltam az egyetlen, aki tudott erről a helyiségről. Képzelheti, mennyire rá akartam tenni a kezemet! Képzelheti, mit éreztem, mikor itt találtam ezt a bolond bogárgyűjtő vénembert, az ostoba névtáblájával, és az örökös otthonücsörgésével! Mit tehettem volna? Talán bölcsebb lett volna, ha rögtön megszabadulok tőle. Könnyen ment volna, de látja, Mr. Holmes, milyen vajszívű férfi vagyok, nem kezdek én el lövöldözni, csak ha az ellenfelem is pisztolyt ragad. De mondja, Mr. Holmes, hol rontottam el? Soha sem használtam eddig ezt a trükköt, még csak nem is bántottam ezt a vén pojácát. Mégis, hogy fogott meg?

– Csak gyilkossági kísérletnek fogják elkönyvelni. – mondta Holmes. – De ez már nem a mi problémánk. Mi csak feladjuk magát, a következő lépés már a rendőrségen áll. Watson, hívja a Scotland Yardot! Már várják a hívásunkat.

Szóval így lepleződött le Gyilkos Evans és a három Garrideb rejtélye. Csak később hallottuk, hogy öreg barátunk soha nem heverte ki a sokkot, amit a meghiúsult álom okozott. Mikor a légből épített vára leomlott, maga alá temette őt is. Úgy tudom, hogy most a brixtoni szanatóriumban ápolják. Nagyon örültek a Scotland Yardnál, hogy Prescott gépezete előkerült, hiszen a férfi halála után szinte lehetetlen lett volna a nyomára bukkanni. Evans valóban nagy szolgálatot tett, hiszen a rend őrei válláról hatalmas terhet vett le a pénzhamisító gép előkerítésével. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átadták volna neki a kért levesestál méretű emlékérmet, de a bíróság kevésbé fényesen ítélte meg a helyzetet, így a Gyilkos visszatért az árnyak közé, ahonnan előbukkant.

Fordította: Pádár András

Angyalmúmiák (Csetneki József Második ablak című kiállítása kapcsán)

A Kondor Béla-szerkezetek felett

 angyal lebeg.

Az ősgépek, szöcskeóriások

gőzmozdony-szörnyetegek között az ember

filtrált lényege megtört, akár a kereszt.

És utak lebegtek láthatatlan rendezetlenségben

mintha tudná az ember: honnan hová?…

A semmibe így szakadt ki a tér

mint vászon a kereten.

Egy hasítás – akár Munch sikolya.

S a vászon végtelen hómezeje megtörik.

Geometriai  éle sötét távlatokat mutat.

A háttérből az ismeretlent.

Mögöttünk nem lehet, előttünk van, a vászon mögött.

Színpad. Játszótér. Ismeretlenek.

 

Csetneki angyalai: szkafanderek

leányarcba göngyölve, szétkent, eltorzult asszonyarcba rejtve

módosulásokba fogalmazva

ahogy a tudatalatti bűnszövetkezik

az angyali ellen.

Miként a kezdetek múltán a következők.

Jönnek, mosódnak, torzulnak arcok, fejek

a test talán nincs, talán múmiapólya fedi

nem űrruha

s talán nem a végtelen a mély körülötte

hanem a mélység maga.

Kezdetben vala…

Kezdetben vala a tökéletes

majd jöttek sorscsavarások, egyebek

s egy névtelen kínpad ágymelegében

szerelembe takart gyerekek.

Kezdetben vala a tökéletes.

Azóta messzire húznak rakétaszárnyú bordaívek

s a gerinc, akár propellerek felfűzött lánca

forog, elfordul, sajogna is, ha lehet.

Sámántánc ez egyazon tűz körül

melynek lelke ugyanaz

s a férfi, Ádám örök képletével  – rettegi

amit szeret.

Kezdetben vala a tökéletes.

Burgoházi Torkonya (részlet)

Amikor Balázs másnap délután Boglárkáékhoz ment, az utcán sétálva a nevét hallotta.

– Vajon ki szólít engem ilyen különösen? – nézett körbe csodálkozva. Nem a nevén nevezték. Nem azt mondták, hogy „Balázs”! Se azt, hogy „Bazsi”, amit egyébként sem szeretett.  Se azt, hogy „Hé, te!” ahogyan azt a fiúk szokták a focipályán. De valaki őt szólította, ebben egészen biztos volt.

Maga mögött csak egy vénségesen vén nénit látott, arca ráncosabb volt, mint a kezében tartott törökszegfű szirmai. Nem ismerték egymást. Az idős hölgy is egykedvűen álldogált, szerette volna eladni az utolsó csokor virágját is, ügyet sem vetett a kisfiúra. Akkor hát ki szólította?

Már majdnem elsietett, amikor még egyszer hallotta a hangot, és láss csodát – ehhez nem férhetett semmi kétség –, az a csokor virág hívogatta őt.

Balázs közelebb somfordált. De nem mert odamenni egészen. Hiszen most először szólították meg őt így. Érezte, hogy valami furcsa dolog zajlik a szívében.

– Ne siess el Balázs, kérlek, hallgass meg minket! Tudod, mi nem messze innen bújtunk ki a föld alól, egy aprócska magból, ennek a néninek a kertjében – mondta az egyik fehér virág.

– Egész tavasszal szépen nőttünk, növekedtünk, míg ez a néni ma reggel levágott minket. – folytatta a mesélést egy másik fehér szirmú.

– Ha ma estig nem visz el minket senki, akkor el fogunk hervadni, és hiába nőttünk ilyen szépre – szólt a harmadik, akin már csak néhány szirom volt és szégyenlősen bújt meg a többi társa között.

– Tudod, mi egész életünkben arra készültünk, hogy valakinek elmondhassuk, mennyire szeretik őt – magyarázta a negyedik szál, de nyomban az arcára szaladt a pirulás.

– Estére meghalunk. Ha ma nem adnak el minket, sose lesz alkalmunk betölteni életünk célját. – Az egyetlen lila színűnek mélyebb, bölcsebb hangja volt, amiből hiányzott a bánat. Mintha csak ennyit jelentenének a szavai: „A nap sárga, az ég kék, a fű zöld. Ezek a tények megmásíthatatlanok.”

– Mi virágok szívekbe látunk. És látjuk, hogy te nagyon szeretsz valakit! – bordó volt a hangja is, akár a legpuhább bársony.

– Kérlek, vigyél magaddal, és adj oda Boglárkának minket! – így a cirmos. Nem könyörgött ő sem. Olyan természetesen mondta, ahogyan csak a virágok képesek kérni.

Balázs már egészen az árus előtt állt. A néni ránézett, a fiú összerezzent, de csak állt, és figyelt a szívében gyűlő hangokra.

– De hát miért akartok velem jönni?  Ha a szívekbe láttok, biztos találtok olyat, akinek nagyobb szeretet él a szívében.

– Sokféle virág él a földön – mondta most egy rózsaszín, hangja csengők kacagása. – A rózsák a forró szerelmet mesélik el, az ibolyák a szomorú vágyakozást, a büszke kardvirágok a tiszteletből fakadó szeretetet. A kálák az álmodozó rajongást kedvelik. Mi éppen azt a szeretetet szeretnénk elmesélni, amit te érzel Boglárka iránt.

– És meg fogja érteni? – kérdezte Balázs kicsit félve.

– Biztosan – felelte egy sárga, hangja lágy, tavaszi napsütés. – Hiszen te is meghallottál és megértettél minket ebben a hangos forgatagban.

A virágok elhallgattak, mert soha nem fecsegnek feleslegesen. Balázs előkereste a pénzét. Dehogy bánta ő a két gombóc fagyit, amit igazából venni akart! Hiszen most sokkal fontosabb dolog történik az édes málnaíznél.

Nyomban elment Boglárkához, zavartan átadta neki a virágot – és hát valljuk be, elszaladt. Nem is tudott volna mit mondani Boglárkának. Remélte, hogy majd a virágok elmesélnek mindent helyette.

Boglárka állt meglepetten, majd visszament a házba, és vázát keresett a csokornak. Ült egész este a szobájában, nézte a virágokat. Nem hallotta meg a hangjukat úgy, mint Balázs, mégis, mire a nap és a virágok feje is lebukott, Boglárka érezte, hogy Balázs milyen titkot hord a szívében.

És saját szívében is föllelte ezt a titkot. 

 

Leánybúcsú (37/13) – Meddig tart?

– Ha jól értem, amit mond – szólalt meg Tiszai professzor, fölrántva szemöldökét, félrecsapva a tömjénillatú pipafüstöt –, kételkedik abban, hogy van párbeszéd lét és létező között, kételkedik abban, vajon megszólítottság-e az, ami magával történik, és kételkedik abban, hogy van-e válasz azokra a kérdésekre, melyeket föltesz magának mindaz, ami körülveszi és fölforgatja az életét.

– Kételkedem. Kételkedem abban, hogy valóban ilyen mélységű az, ami az emberrel történik. Kételkedem, pedig…

– Pedig nagyon jól tudja és érzékeli, hogy aki tagadja a létezés ilyen szintű alapformáit, az a választásaival, döntéseivel, viszonyulásaival éppenhogy igazolja ezeket az alapformákat.

– Tudom, de kételyem ennek ellenére nem mondvacsinált. Jóllehet minden percben, igen, bevallom, minden percben világosan érzem, hogy beteljesítek valamit, aminek ha nem is értem a tartalmát, de tapasztalom a logikáját, mégis minden percben kibillenek ebből a tapasztalásból, és rémülten keresem azt a lelkiállapotot, melyben ez a logika valóban bizonyosnak mutatkozik számomra. Vagyis… nem tagadhatom, hogy ez a szerelem rengeteg örömet ad nekem, de azt sem hallgathatom el, hogy a legbanálisabbnak mondható fájdalmak zavarnak. Ilyenkor pedig fölfakad bennem az öröm, és helyébe költözik a …

– szorongás. Ugye?

– Igen. Tudom, hogy gyermeteg problémának tűnik, de félek. Félek attól, hogy rendkívüli dolog történik velem, de egyszersmind attól is, hogy nem történik velem semmi. De leginkább attól félek, hogy nem tudom eldönteni, nem látom be igazán, ami most velem történik, rendkívüli-e vagy szinte nincs is jelentősége.

– Nyomot hagyni a világban, és nyomtalanul távozni: egyaránt félelmetes.

– Nem tudom, fenséges-e az ilyen szerelem, vagy egyszerűen nyomorult. Nem tudom, védtelenné tesz, vagy fölfokoz bennem valamit, ami talán már eddig is bőségesen megvolt. Mert azt tulajdonképpen kezdettől fogva tudom, hogy ennek az érzésnek nincs köze hozzá, és valahogy hozzám se igazán. Mintha független volna az én személyemtől is, mégis csak ebben a szerelemben érzem azonosnak önmagamat önmagammal. Mindez talán csak azért van, mert ő semmit nem tud a kínjaimról, de egyben tudom, hogy többről van szó. Vagy kevesebbről. Nem tudom. Képvisel, megjelenít valamit számomra ez a szerelem, de megrémülök, ha arra gondolok, hogy ez teljességgel független a személyességtől! Mi ez a személytelen erő, amely magával ragadott, és meddig tart még?

– Addig tart, amíg a sorsává nem lesz.

– A sorsommá? Dehát mi az én sorsom?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Fél attól, hogy sorsa van? Vagy csodálkozik rajta? Nem tudom, mi a maga sorsa, Mariann. De egyszer majd megérzi, hogy van, és akkor azt is tudja majd, hogy mi az.

– De most nem értem, hogy mi ez. Ez az egész.

– Érti, csak azt hiszi, hogy ezzel a zavarkeltéssel még jobban megérti. Mert ebben is telhetetlen. Maga egyszerre fogékony és makacs lélek, és ez így okoz bizonyos nehézségeket. Végtelenül nyitott a játékra – a szó legnemesebb értelmében, de egyébként is, ha megengedi –, de alig várja, hogy abbahagyhassa, és egy másodpercnyi fölösleges töprengés után újrakezdhesse. Kizárólag sorsértékű fogalmakban képes gondolkodni, remekül érzi és éli magát ezekben, de el van képedve, ha valóban sorsértékű helyzetek adódnak magának. És mindezt tökéletesen belátja, elemzi és helyezi el saját történetében, ugyanakkor végsőkig hajthatatlan, végsőkig kételkedő. Pontosan tudja, hogy a létezés akkor hiteles, ha vallási természetű, mégis ki akar térni a szerelem abszolútumba hívó felszólítása elől. Nem az őszinteségét teszem mérlegre, hiszen a problémát nem ebben kell keresni. A türelmetlensége, az indulatai, a csillapíthatatlan szomja az, ami miatt kínlódik, miközben bőségesen kényeztetik az istenek. Voltaképpen mivel elégedetlen annyira?

– Egyedül vagyok. Nem tudok, nem tudom, nem…

– Nem tudja szeretni az embereket. Nem képes értékelni a dolgokat a maguk emberi voltában. Lesöpör mindent, ami nem méltó a nagyszabású álmaihoz. Maga csak az álmait szereti. Csak az eszméit. A rögeszméit. Maga egyszerűen nagyképű, kedvesem.

– Hát…

– De ez végül is nem olyan nagy baj. Csakhogy nem használja elég jól az ebből fakadó intenzitást. Nem gondolt még arra, hogy minden szenvedése mellett milyen irigylésre méltó a helyzete? Hogy milyen minősített ez a lét, amelyet a szerelem nyitott meg magának? Miért nem becsüli meg jobban?

– Félek elveszteni ezt a biztonságot. Úgy érzem, kívül kerülök mindenen. Meg merek tenni bármilyen mozdulatot, de belül akarok maradni azon belül, amin belül mindennek léte van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy legalább egyszer kívül kell kerülnöm ezen a varázskörön. De hogyan? Mit kezdjek azzal, ami bennem van, kínoz és lelkesít végeérhetetlen?

 

Peter Hoeg: Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe

 Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.

  Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.

  Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.

  Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.

  Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.

  Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.

  Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.

  Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.

  Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.

  Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam. 

  Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.

  A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.

  A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.

  H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.

  Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.

  A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta:

T.R.I.A.N.O.N

– vagyis a barátságról –

Hosszú lesz ez a történet, barátaim, hosszú és nehéz. És lehet, hogy már nem is egy történet, vagy nem is egy történet. Mert ha kimondjuk, ha címként mondjuk ki ezt a szót, az azt feltételezi, hogy tudjuk: mi az a dolog, amit megnevez ez a szó, ez a fogalom, ez a betűsor, ez a név. Lehet-e jól érteni egy ilyen címadást? Hisz ez az úgynevezett probléma, aminek hallgatólagosan – hiszen hangosan kimondani szinte lehetetlen – ez a neve, végérvényesen megoldhatatlannak, kibeszélhetetlennek tűnt és tűnik még most is. Mégis, anélkül, hogy tudnánk, anélkül, hogy lehetőségünk lenne/lett volna tudatosítani, számtalanszor beszélünk/beszéltünk már róla.

Van egy érzékeny pont, ahol két redukálhatatlan eseménysorozat, Trianon és a Holokauszt egymásba csavarodnak: az a pont ez, amikor a II. bécsi döntés után elhurcolják a zsidókat a visszacsatolt területekről is. A revízió eseménye egyidejű egy olyan folyamattal, amiről utólag kiderül, hogy világtörténelmi szégyen. Nehéz pontosan meghatározni ennek az érintkezésnek, egymásba csavarodásnak a jellegét, hiszen nincs ok-okozati összefüggés aközött, hogy a német birodalom „atyai” segítségével megtörténik a revízió és aközött, hogy a zsidókat elhurcolják – az esemény idején még úgy tudták, hogy munkatáborba. A revízió nem cserébe történik a zsidók elhurcolhatásáért. Mégis van valami obszcén és szétválaszthatatlan ebben az érintkezésben: mint amikor egy bevarrt sebet rögtön a varratok befűzésekor megint fölvágnak és ugyanabba a sebbe még egy vágást metszenek bele. És ez az érintkezés, újra hangsúlyozom, szigorúan képi jellegű, vagy éppen jelképes, azaz nincsen történelmi relevanciája a történelem szokásos hétköznapi értelme szerint, nem lehet egy történészi logika szerint az összefüggést leírni, hiszen abban a pillanatban összemosnánk a két esemény redukálhatatlan egyediségét, és többé-kevésbé öntörvényű „logikáját”. Ha tetszik, ez a kép szigorúan a képzelet szüleménye – ám tudjuk, hogy a képzeletnek is van egy sajátos értelmű történetisége. Két dráma találkozása, két dráma egymásba íródásának pontja ez, ám a történelmi emlékezet éppen ezt a vakfoltot nem látja, hiszen legföljebb a két esemény párhuzamosságát lehet történetileg úgymond „bizonyítani”. De ha létezne olyan, hogy „traumatörténet”, amely mondjuk a pszichoanalízis és a történettudomány keresztezéséből jönne létre, akkor ez a dupla seb, azt hiszem, a kiemelt példák között kellene szerepeljen.

És ha megtörtént a seb bevarrása, majd újra fölvágása, akkor, még ha némán is, az egyikre való emlékezés magával hozza a másikra való öntudatlan emlékezést is, az egyik valamiképpen a másik árnyéka lesz. Ez a néma hely, az egymásba csavarodás helye, én úgy érzékelem, valamiképpen kimondatlan archeológiáját képezi a Holokausztról és a Trianonról való politikai és emlékezés-beszédeknek. Az egyikben némán jelen van a másik és fordítva. Egyik eseményt sem lehet pusztán erre az érintkezési pontra redukálni, de attól sem lehet eltekinteni, hogy ennek a néma helynek a tudattalan emlékezet szintjén való jelenléte írja elő azt, hogy azok, akik Trianonra emlékeznek, ne szívesen emlékezzenek a Holokausztra, vagy egyenesen Holokauszt-tagadókká váljanak, és akik a Holokausztra emlékeznek, ne találjanak szavakat Trianonra. Ha az egyikről, a Holokausztról egy idő után egyre pontatlanabbul beszéltünk, miközben a másikról egyre dühösebben és értelmetlenebbül hallgattunk, nem hallgattunk-e akkor egy kicsit mindkettőről? Nem hallgattunk-e ennek a két Másiknak a részleges és végzetes összetartozásáról mérhetetlenül nagyot tévedve, amikor csak az egyikről beszéltünk? El- és megosztottuk egymás között a két eseményt: vannak olyanok, akik csak az egyikre, és olyanok, akik csak a másikra hajlandóak a saját személyes érintettségük tétjével együtt emlékezni. Ezt a meg- és felosztást legitimálja egyebek mellett a magyarországi „politikai kultúra” (?) kétosztatúsága is. Miért van az, hogy a „határon túliságról” szóló politikai elbeszélések, ezeknek az elbeszéléseknek vélt vagy valós antiszemita terheltségével együtt, dominánsan jobboldaliak, miközben maga a helyzet mára inkább egy posztkoloniális beszédrend felől lenne érvényesebben megtárgyalható? Miért van az, hogy a „vesszen Trianon”-t kiabáló szélsőbaljobb (vagy minek nevezzem?) és a jobboldal az, amely agresszíven és gyarmatosító módon intézményrendszert, politikai hátországot épít magának a határon túli közösségekben, nem törődve azzal, hogy újabb szakadékokat nyit így meg e régiók magyar és nem magyar anyanyelvű lakói között? Miért nincs még mindig olyan politikai köznyelv, amely képes reflektálni saját beágyazódásait a traumatörténetekbe és képes saját politikai beszédének rejtett emlékezetére etikai igényességgel válaszolni? Miért fordulhat elő az, hogy van olyan kolozsvári magyar anyanyelvű lakos, aki aszerint ad vagy nem ad a szembejövő koldusnak adományt, hogy az román vagy magyar? Miért nem világos, hogy „aki szegény, az a legszegényebb”, azaz miért nem világos, hogy semmilyen politikai vagy nemzeti elköteleződés nem helyettesíti az adott szituációban való helyes etikai magatartást? Miért van az, hogy a néma hely megfertőzi a Saját és az Idegen, az Én és a Másik közti viszonyokat? Miért csak a sajátot látjuk szívesen vendégül, miért nem a tényleges Vendéget is, az Idegent?

Valamiképpen tehát túlságosan is érintettek vagyunk, „határon innen és túl”, Trianon kérdésében, még mindig túlságosan benne vagyunk, olyannyira, hogy még mindig nincsen meg az a távolság, még nincs meg az a hermeneutikai szakadék, ami a reflexivitást és a diszkurzívvá tételt könnyeddé és elegánssá tenné. Még mindig valamifajta tartozásnak, lelkiismeret-furdalásnak, megnevezhetetlen, de mégis elfogadhatatlan szörnyűségnek gondoljuk. Nem tudjuk, mi az, nem ismerjük „a dolgot magát”. Amit ismerünk, azok a történeti, politikai, társadalmi körülmények, a múlt, meg a különféle ehhez a dologhoz kapcsolódó sorsok, művek, utalások, a vállalt, a vállalható és a vállalhatatlan beszédmódok ezzel a dologgal kapcsolatban, a hozzá kapcsolód kultúr- és politikatörténet, a dolog körüli felhajtás, főhajtás, hallgatás, mismásolás, sírás-rívás, hősködés, menetelés vagy az egyszerű szomorúság, még pontosabban a mosolygó sajnálat (ez talán a legőszintébb, de legalábbis a legritkább módja a dologhoz való viszonyulásnak). De hát ennek a bizonyos dolognak mára már annyi áttétele van, annyiszor adaptálódott, annyiféleképpen és formában gyakorolt hatást ránk és személyesen rám is, méghozzá anélkül, hogy tudomásunk/tudomásom lett volna róla, hogy képtelenség végigkövetni a dolog útját. Már nem „Trianon-probléma” van, már nem, azaz már nem lehet onnan és akkortól elgondolni azt, ami most van. „Traumatörténeti” nézőpontból figyelembe kell venni az esemény különféle adaptációit, kereszteződéseit, bevarrásait és elvarasodásait. Ami azonban nem azt jelenti, hogy a dolog nem létezik, csupán azt, hogy rejtőzködik, folyton másnak állítja be magát, mint ami, berendezkedik különféle kényelmes beszédmódok mögé, amelyek sokszor a nem-beszélés vagy a túl-beszélés beszédmódjai.

Tehát egy újabb osztódás, egy újabb egymásba csavarodás az, ami most történik, ami bennem történik ezzel a dologgal kapcsolatban, s amihez a magam részéről kapcsolódni szeretnék ebben a szövegben. Hiszen – már megint – két folyamatról van szó egyszerre: az egyik (és innentől kezdve egy darabig nagy betűvel írom, azaz elnevezem) az Esemény átváltozása, adaptálódása, varasodása, ami nem engedi, hogy bármilyen revízióról („Lesz még, lesz még…”), jóvátételről, helyrehozatalról beszéljünk. A Trianonnal kapcsolatos hangos vagy hangtalan, rejtett vagy nyilvánvaló nosztalgikus beszédmódok érvénytelenségéről van szó, és arról, hogy új helyet kell találni a nyelvünkben ennek az Eseménynek. A másik folyamat az Esemény redukálhatatlansága, az a tény, hogy a varasodás ellenére az Esemény nem múlik, itt van, akkor is itt van, ha nem akarom – azaz még mindig tart. Vannak történelmi események, amelyek nem érnek véget azzal, hogy befejeződnek, hanem sündisznóállásba húzódnak, elfekszenek a tudattalanban, észrevétlenül és rejtetten tovább történülnek. Ez az Esemény akkor is akarja magát, ha én azt nem akarom, mivel máig a személyes vélekedésen, az ideológiai állásponton, a politikai állásfoglaláson túlható hatalma van.

Mit jelent ez a még mindig ható történülés? Az én nézőpontom, papírforma szerint (!), vagy „ha úgy tetszik” kisebbségi, de ez itt csak példa lesz. Végső soron nem ismerem el, hogy én kisebbségi lennék, nem ismerek el magamra nézve egy ilyen meghatározást mint identitást, és talán ennek a szövegnek a végkicsengéséből majd kiderül, hogy miért nem. De most szükségem van erre a példára, hogy jelezzem a probléma testi mélységét. Ha kimondod (és persze csak akkor, ha kérdezik), hogy honnan jöttél, mindenki úgy tesz, mintha meztelen lennél. Mindenki tudni véli, hogy mit jelent az a hasadtság, ami mindkettőtökben megvan, miszerint egyszerre kellene otthon legyél itt is, meg ott is. Magyarországra „hazulról haza” megyek, Erdélybe „hazulról haza” jönnek a magyarországiak. Azonban valami még sincsen rendben ezzel a két hazával, mert rögtön érzed azt is, hogy te sem vagy egészen otthon sem itt, sem ott, ahogyan ő sincsen otthon egészen abban a pillanatban sem itt, sem ott. Nem mondja ki egyikőtök sem, de mindezt érzed a testén, érzed a testeden. Abban a pillanatban, kontrollálhatatlanul, mindketten asszisztálunk a szégyenhez, a saját meztelenségemhez és az ő meztelenségéhez, vagy ha tetszik, a kettős hazátlansághoz. Innentől kezdve az úgynevezett jobboldali érzelmű személy (és most szándékosan használok leegyszerűsítő kategóriákat) működésbe léptet egy hamis és nem egyszer erőszakos „szolidaritást”, míg benned fölébred valamifajta öntudatlan kisebbrendűségi komplexus, biztonsághiány, amit aztán adott esetben éppen ellenkező irányban kompenzálsz túl. Ám ugyanebben a pillanatban el is fojtjuk – és ez még a jobbik eset – az erőszakos “szolidaritást”, meg a komplexust, visszatartjuk, és köszönettel kellene tartozzál neki azért, hogy nem szeretne beszélni róla, ő pedig neked azért, amiért nem szeretnél beszélni róla. Mindeközben te sem és ő sem tudná pontosan megmondani, hogy miről is nem-beszéltek, mit hallgattok el. Minden úgy zajlik le, mintha mindez természetes lenne, mintha nem történne semmi, legalábbis semmi, ami a dologhoz kapcsolódna, mégis mindvégig valamiről nem-beszéltek. Valami hasonló zajlik le az úgynevezett baloldali érzelmű személy esetén is: nagyon szeretne egyenrangú félként beszélni veled, vagyis nem-beszélni a dologról – „hagyjuk ezt, polgártárs” –, de valójában azért nem szeretne beszélni róla, mert éppen erről a valamiről akar nem-beszélni, ám ezzel figyelmen kívül hagyja, vagy éppen tagadja ennek a megsebzettségnek, hazátlanságnak a meglétét. Valószínűleg nincsen olyan politikai diskurzus („határon innen és túl”), legalábbis e diskurzusok főcsapásait illetően, amely ne élné meg titokban provokációként és ugyanabban a pillanatban totális politikai csődként is ezt a viszonyt. Nem igaz tehát az, azaz nincsen igaza a „vesszen Trianonozóknak” abban, hogy méltatlanul keveset foglalkoznának általában a kérdéssel, hogy magukra hagyták a  határon túliakat. Az ezekhez hasonló részvét és mélység nélküli beszédek szerintem „traumatörténeti” nézőpontból elvétik a dolog helyes megragadását. Igen, sokszor magukra hagyták őket, kihasználták, átvágták őket, sokszor magukra hagyták saját magukat a határon túliak is és így tovább, de nem azért, mert feledékenyek voltak/voltunk, hanem azért, mert ez a valami, ez a mezítelenség vagy hazátlanság, olyan mélyen zajlik és zajlott bennünk, mindannyiunkban, hogy az amúgy is igénytelen politikai diskurzusok szintjén képtelen a dolog mindmáig értelmesen artikulálódni. Hiszen világos, hogy ebben a kérdésben mindannyian magunkra maradottak vagyunk, és éppen ezt jelenti az Esemény redukálhatatlansága, vagyis egészen pontosan azt hogy nem személyes döntés, politikai, ideológiai pártállás kérdése a vele való viszony. Ez a trauma tehát, szigorúan strukturális szempontból, vagyis azon sajátossága szerint, hogy nem lehet nem viszonyulni hozzá (tudatosan vagy öntudatlanul) – mivel már nincs meg, sőt már Trianon megtörténtekor nem volt meg vele kapcsolatban a személyes döntés szabadsága –, a Holokauszt mellé állítható Esemény. Itt most nem a kettő történeti összefüggéséről, a kettős sebről és a néma helyről van szó, hanem traumatikus jelentőségükről. Lehet tagadni egyiket is és a másikat is, lehet nem beszélni róla, a pontatlanságig túl is lehet beszélni, azonban az, hogy a dolog megtörtént és a mai napig redukálhatatlanul, de nem változatlan formában és alternatívákkal jelen van személy fölötti, illetve tudat alatti erejével, az nem azon múlik, hogy politikai vagy ideológiai szinten elismerjük-e.

Ezt a viszonyt minden oldalon rejtett szégyen fertőzi, jobb- és baloldalon, Magyarországon és a “kisebbségekben”, tudva vagy öntudatlanul. Hibát hibára halmozunk, amikor erről próbálunk beszélni, sőt már akkor, amikor megnevezzük a dolgot. Ha valaki, egy másik országból jövő határon túli, vagy magyarországi személy adott esetben a testével tudja az elszakítottságot, miközben sétál egy szabadkai utcán, de közel sincsen ahhoz, hogy nyelvileg artikulálni tudná ezt a tapasztalatot, sőt éppen az ellenkezőjét kellene artikulálnia, amikor ott megszólal, akkor nyilvánvaló, hogy az erről való irodalmi és politikai köz- és magánbeszéd valamiképpen tehetetlen és egyáltalán nem hatékony, azaz nem beszél érvényesen a dologról. A Trianonról szóló elbeszélés-kísérleteink, néhány régi kivételtől eltekintve – amelyek közül egyre majd még vissza fogok térni – a legtöbb esetben nem érik el a probléma testi mélységét, sőt még egyáltalán nem tettük nyelvileg hozzáférhetővé a dolgot. Éppen ez az a rejtett fertőzés, ami – nyilván egyebek mellett – máig hatóan lehetetlenné teszi a kétosztatú politikai beszédrend görcsös pábeszéd-képtelenségének feloldását, ez az a sodródó szakadék, ami újabb kimélyülés felé látszik most sodródni. És éppen ezért lenne fontos annak tudatosítása, hogy Trianonról és a Holokausztról a rájuk rakódott politikai, ideológiai érdekeltségeket átvágva lehet csak etikailag is érvényes beszédet folytatni. Mindezt két további nehézség terheli: az egyik, hogy nem pusztán a politikai retorikák beágyazódásairól, hanem a politikai retorikák archeológiájának beágyazódásairól kellene beszéd közben tudomással lenni; a másik, hogy korántsem lehetséges egyértelműen meghatározni, hogy hol van a politikai retorikák határa, ha van egyáltalán, hiszen egyre inkább nyilvánvalónak tűnik, hogy ugyanúgy, ahogyan a gazdaságot, például a művészetet és intézményeit sem lehet elválasztani a politikai retorikáktól és érdekeltségektől.

Amit a magam részéről, a magam határai között, ezzel kapcsolatban javasolni szeretnék, az nem az, hogy „tudomásul kell venni a Trianon-Eseményt”, vagy hogy kiemelt történeti tényként kell kezelni, vagy hogy a kultusz, illetve a politikai retorikák szintjén végre birtokba kell venni, hiszen a kultusz és a politikai retorikák szintjén most is jelen van különféle kisajátító formákban. Amit állítani szeretnék, az az, hogy mivel egy személytelen, a személyes és felelős döntésen túlható Eseményről van szó, éppen a személyes szabadság kivívása szükséges az Esemény rajtam túlható erejével szemben. Éppen ezért nevezem meg az Esemény személyes oldalát mezítelenségként, illetve szégyenként. A szégyen ugyanis, a szokásos kiszolgáltatottság- és áldozat-szerepekkel, harapófogó és kényszerpálya elbeszélés-sémákkal szemben tartalmaz egy önreflexív mozzanatot: mindig magamat szégyellem és csak magamat szégyellhetem. Ha olyasmiért szégyellem magam, amit nem én követtem el, amit nem követhettem el, de ennek ellenére az Esemény redukálhatatlansága miatt érintett vagyok a kérdésben, akkor ebben kifejeződik egy személyes döntés, amelynek értelmében azt, ami személytelen volt, a szégyen fölvállalásával önként veszem magamra és személyessé teszem. Ha szégyellem magam, akkor nem pusztán áldozat vagyok, nem pusztán eredménye vagy terméke az Eseménynek, hanem egy sajátos hasadás révén látom is magamat, saját magamat az elszakítottság és a hazátlanság testeként képes vagyok megismerni, azaz már nem tudat alatti, hanem szolidáris a viszonyom az eseményhez (és innentől kezdve írom kisbetűvel a szót). Aki szégyelli magát, az ebben a hasadásban a Másik szemével pillant magára, hiszen a szégyenben látom is magamat megszégyenülten. Mindig csak egy potenciális vagy valóságos Másikkal szemben szégyellhetem magam. Ezért az önként vállalt (!) szégyenben (vagyis nem az önkéntelen megszégyenülésben) önmegosztás és nyitottság fejeződik ki a Másik iránt. Ezáltal megnyílik a Trianonról szóló történelmi és politikai diskurzusnak az etikai dimenziója.

Lehetőleg távol attól, hogy túlságosan naivan új nevet próbáljak adni ennek a hazug kényszernek, amit itt munkál bennem sok éve, vagy talán mindig is – miközben nem akartam és nem is tudtam beszélni róla, nem akartam tudomásul venni, hogy van, hogy egyáltalán kellene, nekem, erről beszélnem, s miközben nem hittem el, hogy akik erről beszélnek, azok tényleg tudják, hogy miről is beszélnek –, tehát távol attól, hogy egy csapásra valami másról kezdjek beszélni, mert hát nyilvánvalóvá vált, hogy akkor is erről beszéltem, amikor fogalmam sem volt róla – végül is tehát a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal mondom ki: Trianon számomra nincs többé. Hogy miért nincsen, hogy miért nem kimondhatatlan titok számomra Trianon neve, azt Karinthy Frigyesnek a Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára című szövegéből vett idézeten demonstrálnám: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Opponálni szeretném ezeket a szavakat, amelyeknek apasági és kasztrációs túldetermináltsága egészen megdöbbentő, szinte redukálhatatlan. Hiszen itt vagyok. Nem igaz, hogy az fáj, ami nincs. Nem egy levágott testrész vagyok, hanem egy másik test. Ugyanúgy, ahogyan Karinthy fia, aki ennek a levélnek a címzettje, nem egyszerűen egy Karinthyról levágott testrész, hanem egy másik test. Amikor azt mondom, hogy Trianon nincs többé, akkor azt úgy értem, hogy nem tartom magam egy levágott testrésznek, nem tartom magam annak a nélkülözhető fölöslegnek, ami után, mivel már nincs, lehet és kell sóvárogni, mert ezt kívánja a „magyar becsület”. Nem fogadom el, hogy egy rejtett metonímia és egy totalizáló metafora ragályos működése eredményeképpen levágott testrésznek tekintsenek nyílt vagy burkolt politikai retorikák. Inkább legyek a sértett, megosztott, különböző, a Másik Fél, az Idegen, mint a levágott testrész.

Ha tehát sértettség érződik ezen a szövegen, amit most írok – és nem tudom már, hogy hányadszor írom újra –, akkor ez már, azt szeretném, ha nem egy kisebbségi személy sértettségeként lenne olvasható, hanem a sértettség, vagy a megsebzettség általi érintettségként. Az elhallgatás, a titkos és öntudatlan érintettség fölszakadásának nyelveként, a szégyen miatt, hogy közöm van olyasmikhez, amikhez nem szeretném, hogy így közöm legyen, de nem dönthettem róla. Sértett vagyok, igen. És ebben a kérdésben, ezt szeretné állítani ez a szöveg, „határon innen és túl” a legtöbben kisebbségben vagyunk, mivel ez nem speciális „határon túli és magyar” probléma, hanem egy történelmi léptékű eseménynek a túlhatalma rajtam és rajtad, amit, most így látom, csak egy személyessé tett és etikaivá formált beszédben lehet érvényesen tematizálni. Azzal, hogy kijelentem, Trianon nincs többé, nem szűnik meg egy csapásra az esemény történülése, legfeljebb egy fokkal tudatosabbá válik és másként lesz megnevezve. Hiszen a dolog ragadványai, adaptációi, varasodásai, határcsíkjai meg vannak, meg lesznek, legföljebb csak a nevük nem lesz ugyanaz, pontosabban nem teszek úgy, mintha lenne pontos és örökre szóló nevük. Mert határokat tapasztalunk, határokat, melyek átvágják, fölrepesztik a meghatározatlant és rajtunk is átvágnak. A heg és a varrat határ lesz annak belsejében, annak bőrén, aminek határa. A határ a bensőnkbe vág, a határok a bensőnkben rajzolódnak: minket magunkat rajzolnak ki. Valójában tetovált testek vagyunk, nomádok, vadak, kinnszülöttek, nem innen, hanem már túl a gyarmatosításokon és a gázkamrákon. Kirajzolódásunk sohasem marad jele valaminek, ami túl lenne a határokon. Ami politikai határ volt, az valamiképpen geológiai határrá válik, emberi léptékkel alig befoghatóvá. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy akit testvéremnek, “nemzettársnak” hittem és hívtam (valójában leszakadt testrésznek) és aki előtt megszégyenültem, mert látott meztelenül, az Idegenné lett, és ha láthat meztelenül, az azért lesz, mert vendégül láttam, mert vendégül látott, mert igyekeztem többre tartani őt saját magánál, hogy megmaradtam a saját belső határaim között és meghagytam a Másikat is akként, ami ő lenni akart és tudott a saját határaiban. Lehet, hogy tényleg nincsenek testvéreink, „nemzettársaink”, de lehetnek vendégeink és vendég-látóink, sőt barátaink is. Pár évvel ezelőtt írtam egy szöveget Vendégvárás címmel. Ebből idézek most egy bekezdést: „A barátság mint a Másik szabad lehetővé válásának megengedése és megalapítása csak ott lehetséges, ahol a törvény nem szerződés és szövetség, hanem határmegvonás. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a vendégbarátság (xenia) mint vallási intézmény a különböző politikai alkotmánnyal és államformával rendelkező államok között éppenséggel a totális háború, vagyis az ellenfél totális megsemmisítése elleni egyetlen biztosíték. Homérosznál a különféle politikai és katonai szövetségek ellenére az egyén saját hatáskörben visszavonulhat a háborútól, amennyiben az esetleges érdekek szerinti katonai és külpolitikai szövetségek két vendégbarátsággal biztosított felet kényszerítenének egymás elpusztítására, mivel a barátság mint a lehetővé válás szabaddá tétele a Másik számára felülír mindenféle a háborút.”

Végül a politika nyelve számára is érthetővé kellene tenni, amennyire tőlem telik, hogy Trianon veszése, ahogyan én elképzelem és megpróbáltam elmondani, nem azt jelenti, hogy nem kell(ene) a dologról, vagyis a szégyenről politikai diskurzust (is) folytatni. A kérdés inkább az: lehet-e? Mert ehhez előbb a politikának adekvát etikai diskurzussá kellene válnia, vagyis látnia kellene a Másikat, az Idegent, a Vendéget, a Kinnszülöttet, a Nomádot, a gyarmatosítás utáni Vadat, sőt még az Állatot is, méghozzá valószínűleg csak őket szabadna látnia, és saját magát is csak bennük. Tehát nem arról van szó, hogy a Trianonnal mint szociálpszichológiai, történelmi, politikai, politikai-lélektani, netán szexuál-szocio-pszichológiai, stb. problémával való szembesülés lenne etikai kötelesség, hanem arról, hogy Trianon maga már egy etikai kérdés, pontosabban csak etikai kérdésként van értelme, súlya. Ami azt jelenti, hogy megváltozott Trianon helye. Trianon, ha már megtörtént, de már előtte, az úgynevezett „nemzetiségi kérdések” idején a 19. században és a 20. század elején, eleve az Idegen, a Vendég, a Szomszéd kérdéseként kellett volna fölvetődjön, az akkori államterület saját belső határai megvonásának kérdéseként, csak így lehetett volna bármit kezdeni vele – mivel ez egy egyszerre politikai és etikai gesztus lehetett volna, amely a sajáton belül tiszteli meg és vet ágyat a Vendégnek. Amit most kívánhatok, az annyi, hogy ne legyen nosztalgia, ne legyen komplexus, ne legyen kompenzáció; hogy a hiányzó testrész helyén egy másik test, egy másik ember, egy másik hely váljon szabaddá; hogy a mártírság passzivitása helyett a szégyen és a belőle kiaknázható szabadság mint a belső határok megvonásának szabadsága váljon személyes élménnyé.  A szégyen ugyanis a test és az arc kérdése, a mezítelenség kérdése, ezért nem lehet absztrakt diskurzusok szintjén viszonyba lépni az eseménnyel; illetőleg a Másik, az Idegen látásának és az általa való látottságnak a kérdése, ami lehetővé teszi a vendégvárást. Csak ennek a szégyennek a lehetőségén keresztül látom most kivihetőnek, hogy TRIANONról ne a kiszolgáltatottság, a kényszerpályás politika, a kiszolgáltatottság szükségszerűsége, a tragikus történelmi örökség, a csonkolt test képe, hanem a barátaim, vendégeim és vendég-látóim neve jusson egyszer majd az eszembe.

(Saját gondolataimért és pontosításukért Nagy Krisztiánnak, Vincze Ferencnek, Bánki Évának, Kránicz Gábornak, Németh Lórántnak, Borbáth Péternek tartozom köszönettel.)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info