Galego trubadúrok

Joam Airas de Santiago

Todalas cousas eu vejo partir

A világon minden megváltozik,
ahogy eddig minden megváltozott,
látom, mint változik az itt, s az ott,
ahogy az idő mindent eltemet.
Csak a szív az, ami sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

 

Az ember szíve így változik meg,

attól, hogy szeret vagy nem, hitemre,
változik, akár a föld felszíne,
s megváltozik az, ki vagyont szerez.
Csak a szív az, mi sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

Látom jól, miként lesz minden mássá,
a kint, a bent, a ma és a holnap,
mássá lesz az ember, tegyen jót, rosszat,
– innen vagy onnan fújnak a szelek.
Csak a szív az, mi sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

Dom Sancho

Ai eu, coitada

Jaj, én szegényke, sorvadok nagy gondban,
mert barátom tőlem olyan távol van.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, nagy gondtól sorvadok,
mert barátom elment, engem itt hagyott.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, sorvadok nagy vágytól,
mert barátomtól elszakít a távol.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, elsorvaszt nagy vágyam,
mert barátom elment, s én oly rég láttam.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

(M. József Karcsa fordításai)

Terek nélkül

Jegyzetek az I. Nautilus Szabadegyetemről

Nem kötődöm a terekhez. Legalábbis nem az olyan, sokaknál csak névként létezőkhöz, mint Erdély, Felvidék, Kárpátalja. Az olyanok viszont kifejezetten érdekelnek, mint: a tarlón, Csordás Lacival, Marcsák Gergellyel és Bakos Kiss Károllyal szemben vagy a Helikon szálló virágágyásában.

Igaz, csak két nap múlva, de ekkor áll bennem össze valami, Orbán Gyöngyi a hermeneutika pedagógiájáról beszél előadásában (A hermeneutika pedagógiai programja). S aztán nekem is külön egy beszélgetésben. Kérdezem, hogyan „talált rá” a témára. S egészen addig nem is értem, amíg nevetve rá nem mutat: hiszen mindez azért fogott meg engem, mert ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak a kritikaműhely miatt. A kérdések azonossága tértől és időtől függetlenül: ez az egyik sarokkő a konferencián. Mert megtérhet Saulus, de például kérdés lesz, mindegyikünk kérdése is, hogy a megtérés után vissza- vagy megtérhet-e megint valaki.

Ebben erősít meg, amikor Kondor Petivel összefutok a lépcsőn: „ismerjük egymást?” – kérdezi. S persze igen, mondanám vigyorogva, de mintha már a többiekkel is ismernénk egymást, nem érzem folytonosan a különbségeket. A generációk közti feszültséget, azt igen, persze, hiszen látom, hogy Bakos Kiss Károly és Csordás Laci milyen bátorsággal, hévvel mondja a szövegét a szekciókban (Tükör, szél, forgás (Fodor Géza költészetéről). Variáció versregényre. (Nagy Zoltán Mihály. Messze még az alkonyat című kötetéről is.); Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban. Blatnoj, pornó casting, madárrepülés-részlet (Brenzovics Marianna: Kilátás). Ez csak akkor lehet így, ha valaminek az áttörésére is vállalkoznak. A két előadást éppen ezért nagyra értékelem már ott is, hiszen újraolvasni, továbbvinni – ennél nincs fontosabb, úgy tűnik. De a többiekkel is érzem a közösséget, a kérdések közösségét, mert meg akarnak érteni valamit, és mi is ezt akarjuk.

Vassányi Miklós Schelling esztétikájáról beszél németül (is). Mitől lenne ez idegenebb, mint a turulmadár? Idegen, saját – amíg rá nem jövünk, hogy a saját idegenségünket kell meglátni, észrevenni a másikban, addig minden csak turizmus, kuriózum, tét nélküli játszadozás, s igaz ez ránk éppúgy, mint a kárpátaljaiakra.

Dupka Györgynek fáj a keze a rossz utak miatt – rángat a kocsi kormánya, ide-oda kell kapni, tartani, amíg az ember túljut egy kátyún. Igen, voltak olyanok is konferencián, akik (meg)tartottak, s valamit nyilván le kell bontani magunkban, hogy ezt érthessük: láger, katonák, turul, éhség. De igaza volt Borbáth Petinek, harminc év múlva ő fog berohanni a konferenciázók közé félrészegen, azt ordítva, hogy „ez ráfogás!” S Kondor Peti fogja kivezetni, mondván „jól van, Petikém, majd elmondhatod Te is, most hagyd a fiatalokat szóhoz jutni.” S Csordás Laci (ezt már csak én teszem hozzá) csóválja majd a fejét: „ezek mindenben egyetértenek…” S valakik, az akkori fiatalok majd biztosan megértik ezt is.

Valami történt a Helikon szálló konferenciatermében, na, nem folyamatosan, de voltak igazi történések. Valami megtörtént Jánosi éttermében a beszélgetések alatt, ahogy a Munkácsi vár előtt is. Mert az is valami, hogy az ember fekszik éjszaka a hideg tarlón szemben az esővel, mellette egy állat. Buksi.

Lent is, fent is – Konferencia Makkosjánosiban

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.



[1] A mondat túl nehézkes lett volna az összes kárpátaljai támogató egyesület, társszervező felsorolásával, akiknek pedig mind köszönettel tartozunk: Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége

Géza bácsi esete a virággal és egyéb abszurditások Kárpátalján

 

Az I. Nautilus Szabadegyetemről

 

Most, hogy eltelt néhány nap a nyáriegyetem óta, neki merek ülni végre véleményem megírásához. A maga frissességében egyszerűen nem lett volna türelmem szétválogatni a lényegest a lényegtelentől. Most sincs ugyan, de kissé átláthatóbb lett néhány emlékem.

Kezdeném azzal, hogy igencsak meglepett, amikor megtudtam: az I. Nautilus Szabadegyetem Kárpátalján kerül megrendezésre. Miért pont itt? – vetődött fel bennem egyből a kérdés, hiszen a nemzetiségi irodalmak közül a kárpátaljai van a legkevésbé középpontban… (Később Borbély Andrástól egy tartalmas beszélgetés során megérdeklődtem, és kiderült: pont ezért). Aztán átfutott az agyamon az is, hogy a határontúliság kezd divattá válni, ami mindenképp fantasztikus („Na végre!”), másrészt viszont, ha nem társul kellő érzékenységgel, megérteni akarással, éppúgy veszélyes lehet, mint az eddig is tapasztalható közöny, az állandó fanyalgás és nem utolsósorban az előítéletektől/elvárásoktól megterhelt, alapjában véve sematikus megközelítés.

 

Az ehhez hasonló kétségeket nem egyszerű eloszlatni, mert aki valamennyire is ismeri Kárpátalja kulturális életét, magába zártságát, tudja: önértelmezési és egyéb zavarokkal találkozik lépten-nyomon. Éppen ezért egy ehhez hasonló rendezvény két csapdába futhat bele: idegenkedünk a másiktól, ledilettánsozzuk és sznobnak nevezzük egymást, illetve megértően bólogatunk az előadások közben, majd megveregetjük a másik vállát érdemi hozzászólás, vita nélkül. Ezekbe a csapdákba, úgy érzem, végül is nem sétáltunk bele. Hiszen amikor például az első szekcióülést követően feltettem az alig leplezetten cinikus kérdést: mit értenek azon, hogy az Újnautilus nem sorolható sehová, ugyanis minden és mindenki besorolható, legalább öt ember emelte a kezét és ugrott fel majdhogynem egyszerre a székéből. Ekkor győztek meg a jelenlévők: tényleg élni fog ez a rendezvény.

 

Szerintem egy eredeti, több szempontból kifejezetten provokatív konferencián vagyunk túl. Eredetin, hiszen az apró nüanszok, kisebb kellemetlenségek néhány nap elteltével olyan hatást keltettek bennem, mintha mindez előre így lett volna tervezve. Például Fodor Géza esete a virággal és a szálloda tulajdonosával bármelyik abszurd novellában megállta volna a helyét. Provokatív pedig azért volt, mert valóban lényeges hozzászólásokat is hallhattunk, melyek segíthetnek a meglehetősen merevvé vált értelmezések felülvizsgálatában, hangoztatva az újraolvasás, újragondolás szükségességét, elkerülhetetlenségét (mondjuk Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényével kapcsolatban). Hozzá kell tenni, ekkor éreztem leginkább a szervezés gyengepontjait: három-négy előadást hallgattunk meg egy-egy szekcióülésben, ehhez képest kevés időt kaptunk az érdemi vitára (kb. 20-30 perc), pedig nem egyszer kifejezetten érdekes párbeszéd kezdett kialakulni a konferenciateremben. Szintén meggátolta a mélyebb tartalmak felszínre hozását az, hogy első este a vacsora közben kezdeményezett beszélgetést félbe kellett szakítani különféle felemás indok miatt (igaz, erre a későbbiekben már nem került sor). De ezekért nagyrészt kárpótolt néhány olyan megjegyzés, amely szinte aforizmaként maradt meg mindannyiunk tudatában (itt csupán az azóta a net-folklorizálódás útjára lépett ominózus Zselicki-mondatot idézném, mégpedig: „Probléma akkor van, ha van.” A folytatása már kevéssé maradt meg bennünk: „De ne legyen!”).

 

Továbbá szeretnék megemlíteni egy előadást a rám leginkább hatást gyakorlók közül. Vincze Ferenc (Regionalitás, hatalom, identitás néhány kelet-európai regényben), olyan kérdéseket vetett fel és válaszolt meg újszerű megközelítésben, amelyekkel én magam is folyamatosan szembetalálom magam, pl. mi ma a régiók szerepe az irodalomban, hogyan képződik meg a szövegek által egy ilyen elkülöníthető térség? Bánki Évától a magánbeszélgetések során több olyan dolgot megtudtam a könyvkiadástól a szellemi mozgások hiányáig, amikről eddig sejtésem sem igen lehetett. Dobás Katával pedig őszintén megvitathattam a kritikaírás problémáit. Csak címszavakban: mélyolvasás, sorozatgyártás, exkluzív terminológia és esszéstílus stb. De a konferenciát végiggondolva a műfordítói hűtlenségtől a történelemhamisításig majdnem mindenre oda tudtam figyelni. Különösebb megerőltetés nélkül…

 

Összegezve az élményeket, valóban örülök annak, hogy – bár kezdetben nem volt könnyű – a végére sikerült termékeny párbeszédet kialakítani. Az a rengeteg széttartó élmény pedig, amit még most sem tudok egybeterelni, azt bizonyítja: pótolhatatlan, valódi tapasztalatokkal lettem/lettünk gazdagabbak a nyáriegyetem után.

Emlék: jel nélkül. A magyar-maja ősrokonság

följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről

 

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.

A lélektisztító vízözön és az elmúlás cseresznyeszirmai (Miura Sion világa)


Miura Sion: Titkok kertje

Sincsó Kiadó, Tokió, 2008

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

Sincsó Kiadó, Tokió, 2007

 

 

Amikor Kavabata Jaszunarit (1899–1972) Hóország című regényéért 1943-ban Nobel-díjjal jutalmazták, a Nobel-bizottság azzal indokolta döntését, hogy az író műveiben visszatért a japán írói hagyományokhoz, és ezáltal egy ezer éves örökséget elevenített fel. A XXI. századi japán irodalomban ugyanennek a hagyománynak a folytatója a fiatal katolikus írónő, Miura Sion (1976–).

 

 

Az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg regényei és esszékötetei, amelyekkel különös népszerűségre tett szert napjainkban, olyannyira, hogy 2006-ban munkásságáért Naoki-díjjal[1] jutalmazták.

 

De mi okozhatja ma egy igényes szépíró ilyen mértékű sikerét? A válasz minden bizonnyal az írónő által ábrázolt problémák aktuális voltának, a rendkívüli stílusnak és a virtuóz narratív megoldások alkalmazásának együtthatásában keresendő. A mai japán társadalom szinte minden problémáját lélektani hitelességgel elemző regényei Miurát ez által kétségtelenül korunk más jelentős japán íróival, például Murakami Harukival és Josimoto Bananával teszik egyenrangúvá.

 

2000-ben megjelent első regényében, amelynek főhőse egy pályakezdő képregényíró, azt a mindennapos küzdelmet mutatja be, amely a japánok életének igen nagy részét foglalja el, vagyis a munka világában való helytállás embert próbáló harcát.

 

Elbeszéléstechnika és problémafelvetés szempontjából is kiemelkedő két regénye: a 2002-ben megjelent Titkok kertje () című ifjúsági regény és két évvel később napvilágot látott műve, Akiről mesélni kezdtem ().

 

Adott egy katolikus leányiskola Jokohama környékén. A Titkok kertje hősei, a három középiskolás lány számára meghatározó lesz ez a miliő személyiségük kibontakozásában, a fókuszban mégis a tizenéves lányok – Igarasi Najuta, Nakatani Szui és Bója Tosiko – külvilághoz való viszonya – elsősorban férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságuk –, illetve a felnőtté válás lépcsőfokai állnak. A regény három részének elbeszélője a három lány, így biztosítva a különböző nézőpontok érvényesítését környezetükhöz és egymáshoz való viszonyuk értékelésében. Az írónő kitűnően érzékelteti a serdülő lányok élénk fantáziavilágát, valamint élő és élettelen környezetük iránt mutatott fokozott érdeklődésüket. A vízözön után című első rész Igarasi Najuta története, amelynek központi problémája a fiatal lány tisztulási szertartása. Ennek alapja pedig a bibliai vízözön, Najuta ugyanis így akarja megtisztítani lelkét azoktól a hatásoktól és rendellenességektől, amelyeket életében addig elszenvedett. Abban biztos volt, hogy a vízözönnek mindent el kell söpörnie, ami kisgyermekkorának azon napja után történt, amikor szexuális zaklatás érte. Az azonban sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, kit, illetve mit vegyen be maga mellé az új Noé bárkájába, mely személyek és mely érzések, eszmék maradjanak meg újra kezdett élete számára. Két barátnője közül a számára kedvesebbiket, Szuit talán érdemesnek tartja erre, ugyanakkor a Krisztus által hirdetett reményben az őt ért megpróbáltatások (többek között az említett gyerekkori trauma, anyja halála) következtében már nem hisz, ahogyan a békét hozó olajágban sem, így ezeket az összes többi zavaró tényezővel együtt elsodortatná, s önerőből kezdene új életet. Tekinthetjük ezt kamaszkori dacnak vagy kiábrándultságnak, Najuta lelki vívódásairól azonban senki, még két legjobb barátnője sem tud, s amikor a lány több hétre bezárkózik otthonába és még az iskolából is hiányzik, csak találgatják, mi lehet ennek oka. Ezt a mozzanatot azonban már Bója Tosiko szemével láttatja az írónő. Tosiko titkos szerelmi viszonyt folytat egyik tanárával, ám amikor ez kitudódik, véget kell vetniük a kapcsolatnak. A tanár ugyanis egy fenyegető levelet kap, amelyből kiderül, valaki tud kapcsolatukról. A levelet feltehetően Szui írta, nyilván barátnője védelmében, Tosiko esetében azonban ez éppen ellenkező hatást vált ki, szégyenében elmenekül az emberek elől: a Csiba megyei Kjúdzsúkjúrihama tengerpartra indul, s nem látják többé. A regény legintellektuálisabb alakja Nakatani Szui, akit Tosiko is úgy jellemzett, mint egy kivételes, felnőttesen viselkedő fiatal lányt, aki fokozott távolságtartással viseltetik környezete iránt. Neki is megvan azonban a titka, egy meg nem született fiútestvér „személyében”.

 

Az Akiről mesélni kezdtem bonyolult lélektani regény, amely lazán kapcsolódó fejezetekből áll, és a modern japán társadalom, valamint az egyetemes emberi természet valamennyi problémáját felvonultatja. Miura ezen szövegében is különböző elbeszélőkkel mondatja el a hat fejezet eseményeit, a narrátorok – akik minden esetben férfiak – azonban mind valamilyen kapcsolatban állnak a központi figurával, a nőügyeiről elhíresült történelemprofesszorral, Muragava Tóruval. A férfi így szintén különböző nézőpontokból kerül górcső alá, ám az apró mozaikokból így sem derül fény minden őt övező titokra, talán ezzel is érzékeltetve, mennyire nehéz megfejteni egy ember személyiségének minden apró részletét. Az elbeszélők, illetve az általuk bemutatott személyek valamilyen módon szenvedőalanyai Muragava tetteinek. Megjelenik a regény lapjain a megcsalt feleség, a Muragava miatt megcsalt családapa, Muragava fia, akit apja kamaszkorában hagyott el, Muragava mostohalánya és vér szerinti lánya.

 

Az első fejezet – ahogyan a későbbiek közül valamennyi – az igazságkeresésről szól. Ki írta azt a fenyegető-figyelmeztető levelet, amelyben leleplezik a professzor egyik szerelmi viszonyát, s mi igaz az abban foglaltakból. Miszaki, Muragava volt hallgatója meglátogatja tanára feleségét, hogy együtt derítsék ki a levélíró kilétét, s megvitassák a további teendőket. A szöveg hangsúlyozza a japán nők sok tekintetben máig kiszolgáltatott helyzetét. Muragava felesége alaposan megfigyeli férjét, s pontosan tud annak kicsapongásairól, mégsem szólhat ellene semmit.

 

Hasonlóan általános társadalmi kérdést feszeget az írónő, amikor a családok látszólagos boldogsága, látszatbékéje mögött rejlő elfojtott konfliktusokat mutatja be. A japán ember ugyanis igyekszik minél inkább eltakarni a külvilág elől saját személyes problémáit. Az egyetemista Sibuja Sunszuke részletesen megfigyeli a szemközti lakásban lakó, elsőéves Muragava Ajakót, a professzor mostohalányát. Befelé és kifelé mutatott életének kettőssége így nyilvánvalóvá válik, ennek megnyilvánulása padig a lány öltözéke: amíg az emberek között mindig színes ruhákban jelenik meg, addig otthon csupa feketét visel. Muragava Ajako egy Sibujával való beszélgetés alkalmával utal a családjában húzódó feszültségekre, és arra, hogy anyja annyira nem bízik mostohaapjában, hogy mindenhová vele utazik. A lány azonban képtelen feldolgozni a belső konfliktust, s egy kamakurai nyári tábor alkalmával a tengerbe öli magát. A következő részben Muragava Ajako rejtélyes halálának körülményeit igyekszik kideríteni Muragava első házasságából született lánya, Hotaru és vőlegénye.

 

A reggeltől estig dolgozó, ezáltal családjától távol maradó férj is megjelenik a műben. A második fejezet narrátora ugyanis ennek következtében lesz kárvallottja Muragava nőcsábász tevékenységének, mivel távolléte alkalmat ad az akkor éppen háziasszonyok oktatását végző tanárnak, hogy elcsábítsa feleségét. Az utolsó fejezetben újra elbeszélővé előlépő Miszaki házassága sem tökéletes, hiszen feleségével hosszú évtizedek alatt sem születhetett gyerekük. Az asszony ezért saját magát hibáztatja, lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért képtelen megfelelni női kötelezettségeinek. Ők ugyancsak próbálják fenntartani a boldogság látszatát a társadalom felé, s még a gyerek hiányát is igyekeznek kompenzálni: gyakran vendégeskedik náluk egy gyermekkorában elveszett, és néhány napra idegen asszonyhoz került középiskolás fiú.

 

Végül fontos megemlíteni, hogy Miura Sion többek között ebben a regényében is megjeleníti a természeti katasztrófák általi örökös félelemben élő japánok képzetvilágát. Muragava fia, Johito világvégeként élte meg azt a napot, amikor apja elhagyta őt, Hotarut és anyját, s attól kezdve újra és újra megjelent előtte egy apokaliptikus látomás.

 

Külön ki kell emelni az írónő lírai, minden apró részletet érzékletesen bemutató stílusára, amely a kezdetektől fogva sajátos vonása a japán irodalomnak. A klasszikus japán költészetből ismert motívumok főként természeti képekből építkeznek, és sajátos szimbólumrendszert alkotnak a japán köztudatban. Ennek egyik közismert eleme a cseresznyevirág, amely Miura Sion Akiről mesélni kezdtem című szövegében a második fejezet vezérmotívuma. Az elbeszélő kertjében lévő, ám útépítés miatt kivágásra ítélt cseresznyefa lehulló szirmai most, a XXI. században is a boldogság és a szépség mulandóságát, a folyamatos változást szimbolizálják. „Egy esős vasárnapon a cseresznyeszirmok egyenként peregtek az ágakról, mintha valami elviselhetetlenül rájuk nehezedne. Abban a pillanatban, amikor a szél szárnyára kelnek, megfeledkeznek a súlyról, ami őket nyomja, s apró remegésekkel tarkított körkörös pályát írnak le, ahogy a föld felé igyekeznek.”[2] Ilyen érzékletesen jelenít meg az írónő egy apró mozzanatot, különleges atmoszférát teremtve ezzel. A regény első fejezetének vezérmotívuma a kristály, amely a társadalom bonyolult, játszmákkal és veszélyekkel teli sötét erdejéből való szabadulást jelképezi. „Ő most egymagában sétál a széles pusztaságban – mondja a narrátor Muragava második feleségéről – Tudatában annak, hogy lába elé egy-két összeszáradt holttest gurul. Lelkében mégis a világ legcsúnyább, de leggyönyörűbb kristályával.” A Titkok kertjének zárójelenetében az utolsó rész elbeszélője, Nakatani Szui hosszasan elnézi az ereszcsatornából esővízzel együtt kifolyó kaméliaszirmokat, s megilletődve gondol arra, hogy a világ első szülésének szemtanúja volt ez által. Az Akiről mesélni kezdtem pedig a behavazott Nyugat-Japán egyik buddhista temetőjében ér véget, ahol utolsó felesége örök nyugalomra helyezi Muragava professzor hamvait, amellyel együtt a fölbe száll a férfit övező titok: kit szeretett igazán életében, szeretett-e egyáltalán valakit. Idézhetnénk még az utolsó fejezet címének – Hazaút kettős szimbolikáját, vagyis az utat eltévesztő, ezáltal hazatalálni képtelen öregemberek konkrét problémáját, illetve a lélek halál utáni megnyugvásának, „hazatalálásának” mozzanatát…



[1] Az egyik legjelentősebb japán irodalmi díj, Naoki Szandzsúgo író tiszteletére alapították 1935–ben.

[2] A művekből vett idézetek Fittler Áron fordításai.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info