Bartók Imre első regényének 2011-es megjelenését jelentős kritikai visszhang követte. Szinte valamennyi a szöveg központi jegyeként említi az elbizonytalanítás különböző stratégiái köré épülő fejezetek egymásutánjának az olvashatósághoz intézett kihívását. Így a szövegdarabkák, amelyek világokat törnek szét, és ebben a széttörésben világokra nyitnak rá, a kötet világát is darabokra tördelik, elbizonytalanítva a lehetségesként kínálkozó olvasatokat. A tehetetlenség és a kiúttalanság nem csupán a lidércnyomásszerű létezés által maga alá temetett narrátor(ok) sajátja, hanem az olvasó is így áll a szöveg előtt. A regény felsérti a jelentéstulajdonításra irányuló olvasatot, ám nagyon is tudatos szövegkompozíció eredményeként.
A szöveg rövid egységekből áll össze, amelyek egymás mellé rendelődése fölborítja az újra- és újrainduló értelmezést. Nevelődési regény – olvassuk az alcímben, és valóban, kezdetben komolyan vehető a regény a terápiától várt gyógyulás útjának bejárásaként, amely megszabadítja a narrátort a tévképzetekről, hallucinációktól vagy riasztó álmoktól. Azonban gyorsan világossá válik, hogy bár valóban egyfajta úton való végigmenésről van szó, korántsem a gyógyulás útja ez. A rövid fejezetekben korán egybemosódnak a határok fantázia és valóság, vagy álom és valóság között, lehetetlenné lesz annak eldöntése, melyik tér is az, amelybe beleveszünk. Ugyanis beleveszésről van szó, egy olyan térbe, amely hirtelen nyílik meg valami számunkra idegen és borzongató, az elviselhetetlent hozó megjelenése során. Wolfgang Kayser 1957-es groteszk-monográfiájában ezt nevezte a groteszk struktúrájának, az elidegenítés struktúrájának, amely során szétrepednek a saját világ falai, és előtűnik mögöttük az idegen, az emberi életre alkalmatlan. Hirtelenségében és sokkszerű fantasztikumában rejlik az ereje, amelyből adódik, hogy a groteszk a novella műfajában tud leginkább működni. Amennyiben mégis ki akar terjedni egy regény világára is, úgy lehetséges útként kínálkozik a rövid, groteszk jelenetek egymás mellé sorakoztatása, amely során az abszurdba, az értelem nélkülibe fut a regény. Ez lenne Kayser szerint a groteszk mint regény – ő példaként Bonaventura 1804-es Éjjeli őrjáratok-ját hozza. Ha olvashatná a Fémet, bizonyára boldog lenne. Bartók regénye ugyanis hiba nélkül felel meg Kayser definíciójának.
Kérdéses, hogy mit nyerünk egy, a fentihez hasonló definícióval, azonban talán lehetségessé válik a zárójelezése azoknak a kérdéseknek, amelyek hiábavalóak a szöveg szerveződése okán. Egyszerűen értelmetlen a „milyen térben mozgunk” kérdése, el kell fogadnunk a szöveg szédítő működését, és nem ennek (lehetetlen) kibogozásába kezdeni. Másfelől nem tehető fel a „mit mond” kérdése sem, hiszen ha a Fém működik mint szöveg, magánál tart, és nyugtalanít, akkor az egyáltalán nem a jelentéstulajdonítás nyugvópontra juttatása miatt lehetséges. A rövid fejezetek mint groteszk-struktúrák ereje a kimozdításban rejlik, amelyek számában és variánsaiban bővelkedik a regény: a szülő nő széttrancsírozásától, a vágóhídi marhák lázadásán vagy a vámpírnő etetésén keresztül, a legkülönbözőbb (ön)csonkítások és kínzások aprólékos leírásáig. Mindeközben egyaránt merítve a horror/gore filmek és a szépirodalom tradíciójából, mely utóbbira példa Hoffmann Coppolájához/Coppeliusához kötődő szemkivájás-motívum, vagy Kafka Gregor Samsájának metamorfózisának finom, az eredetit is át- és visszafordító újraírása. De más intertextuális utalások is fel-feltűnnek, ha más kontextusban is, legyen szó Dosztojevszkij szembenézéséről a géppuskákkal, Pilinszky kinn feledett nyugágyáról, Minósz király torzszülött fiának építtetett labirintusáról, Poe halált hozó álarcosbáljáról vagy Kierkegaard Félelem és reszketéséről.
Azonban az ekképpen kiépülő regénystruktúra önmaga ellen fordulhat. E lehetőség mentén egyensúlyozik Bartók regénye is, amennyiben idővel mechanikussá válik a fejezetek kezdése és működésmódja. Az ébredés mindig előrevetíti a borzalmat, és ennek a várakozásnak a gyakori beigazolódásával gyengül a fejezetek alapjaként szolgáló kibillentő, elidegenítő (Kayser) eljárás. Természetesen erre is rájátszik a szöveg, időnként pontosan ezek maradnak meg valamilyen valószerűségen belül, és pont ellenkezőleg, időnként a rémképek sorából kiemelkedő orvosnál tett látogatások fordulnak át egy tűrhetetlen világba – például egy Bosch vagy Pokol-Brueghel munkáit idéző festmény földre „ömlése” következtében.
Azonban mégsem pusztán groteszkek sorozata a Fém. Számtalan motívum ügyes egymásba fonódása erősíti a regény kohézióját. A fémvilágot maga alá gyűrő- illetve azt magában rejtő növényvilág, az ember-fa metamorfózisok, a kastélybeli bálok ismétlődése, a férfi-nő kapcsolat (hiányának) töredékei – mindez a regény bizarr világának állandósuló mályvaszín falai között.
A szövegdarabkák mégis egy utat adnak ki, még akkor is, ha ez az út nem egyenes vonalban vezet valahová. Sokkal inkább visszahajlik, rácsapódik mindarra, amit önmagán hordoz. A mindvégig névtelenségében megmaradó narrátort – akinek pusztán orvosa adja a John nevet –, szintén maga alá szorítja, egész életével, gyógyulásának egykori reményével. Ennek az útnak az állomásaira az orvosnál tett látogatások során reflektál a szöveg. Hamar nyilvánvalóvá lesz: nem a gyógyulásé ez az út, sokkal inkább az ellenkező irányba mutat már a legelső (narrátor által elbeszélt) találkozás is. Az orvos mint szöveggenerátor kezd el működni különös érdeklődésével a narrátor rémképei iránt, aki ennek következtében még „színesebbé” is teszi, és állandó megőrzésben tartja őket, hogy aztán később elmondhassa az orvosának. A kis fejezetek így alapanyagul szolgálnak az elbeszélőnek, és lényegtelenné válik jelentésük vagy a tér, amelyben mozognak, pusztán a fantázia elrejtő-kibomló „redőiként”, szabdalt, redőzött tájaként nyernek jelentőséget. Egy olyan játékba kerül a narrátor, amelynek nem ismeri szabályait, amely lerombolja a gyógyulás útját, és a szövegcsinálás útját, a szövegek világát építi ki. „Johnnak” emlékeznie kell, hogy fönntartsa a másik világ épülését. Az orvos egy helyen így beszél hozzá: „Te valójában egy másik világba vágysz, amely még sosem hallott rólad, egy olyan világba, amelynek síkságai telis-tele vannak redőkkel és ráncokkal, apró domborulatokkal és gyűrődésekkel, amelyek szinte hívogatnak, hogy elrejtőzz bennük, el az emberi tekintetek és kívánságok elől, hogy magad légy egészen.” (60.) Ez a redőzött, szerzőjét magába rejtő szövegvilág az, amely épül, amely elrejti az elbeszélőt, és amely ellenáll az olvasói megközelítéseknek a maga mindent bekebelező másságában. E táj redőzöttségének teremtő látása fájdalmas, akár a szemhéj alá szórt üvegszilánkok (126.). Az orvosi látogatások efféle szöveggeneráló, a világot szöveggé átíró funkciója a narrátorban is tudatosul: az orvostól a lelkesedése általi ösztönzésen kívül mást is nyer – „betűket”, amelyek „bőrünk alá kerülnek” minden emberi interakció során, azonban még nem olvashatók. Az orvos ellenben az, aki segít a „bőr sorvasztásában” (154.), amelynek során az szárazzá válik, a betűk pedig olvashatóvá. A bőr szárazsága, vagy egy szintén itt használt metaforával, a „falak közelebb húzódása” többször is előkerül, mint a pusztulás, vagy sokkal inkább a metamorfózis jelölői, illetve a fenyegetettségé. Az ember eltűnik, a betűk előtűnnek.
A Fém tehát a szöveggé válás regénye, szöveggé, amely kiolvashatóságához minden előtte lévőnek el kell sorvadnia. Nem véletlen, hogy a regény második felétől már legtöbbször kritikusként vagy íróként szerepel a narrátor, mígnem eljut a regény utolsó részében a gépírónőig, aki már nem is saját szövegét írja, hanem egy tőle idegen, számára már alig-alig követhető szöveget gépel – gépként. A szoba, amelyben az íróval dolgoznak, lassan rájuk zárul, kívülről elfedi a moha. Az íródó szöveg világa egybemosódik valóságukkal, mígnem – talán kilátástalan munkájuk megváltásaként – bezárultságukra nyitnak a „fiaik” és „lányaik”, a szöveg világában elszökött gyerekek.
Bartók Imre: Fém, Kalligram, 2011.
A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.
http://www.facebook.com/events/432774516746453/
