Barbárok

tumblr_ma0c2536131r1in4vo1_1280
Fotó: Rodney Smith | http://bit.ly/1kW3zDE

A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.

– Mija? – szólt rá a juhász.

A kutya csak még jobban ugatott.

– Városifélék? – kérdezte a juhász.

A kutya egy pillantásig hallgatott.

– Pusztabéli?

A kutya ugatni kezdett.

– Akkor mi bajod?

A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.

Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.

De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.

Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.

A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.

A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.

Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.

– Hé.

– Netehé.

A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.

Elkurjantotta magát:

– Iszkite.

Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.

Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.

– Aggyon Isten.

– Fogaggy Isten.

Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?

De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:

– Szájj le tésis.

Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.

A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.

Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.

A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.

Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.

– Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász.

Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.

– Itt vót.

– Mikor?

– Van egy hete.

– Mikor gyün megint?

– Majd elgyün.

– Van eleség?

– Van valami.

– Elég lesz két hétre?

– Tíz napra.

– Tíz nap.

Újra hallgattak.

Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.

Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?

Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.

A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?

Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.

– Hallod.

– No.

– Van neked egy szíjad?

– Van.

– Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.

– Megvan.

– Aztat kéne eladni.

– Eladni?

– El.

– Nem eladó.

– Nem?

– Nem.

– Mír nem?

– Hát csak nem. Magamnak csináltam.

– Magadnak?

– Magamnak. Meg a fiamnak.

– Meg a fiadnak?

– Annak.

– Kettőtöknek?

– Hát.

Evvel újra tovább ültek.

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

– Hát nem adod el?

– Mondtam.

Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.

– Ez az utolsó szavad?

De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.

Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.

Az megtántorodott.

– Ezír gyüttetek?

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.

A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.

– Vedd le az apád szíját – mondta neki a veres ember.

A fiú állott.

– Veszed le rögtön?

A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.

– Add ide.

A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.

A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.

A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.

A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.

A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:

– Kaparjatok.

A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.

Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.

Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.

– Ott a szíj.

Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.

Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

– No e megvan – mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.

Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.

A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.

2

Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

– Jó napot, jóemberek – állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

– Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.

– Háromszáz birkával.

– Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

– No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.

– Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

– Ugyan hová ment volna?

– Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

– Dunántúlra?

– Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

– Neki?

– Neki.

– Fogdmegekkel?

– Törvénnyel.

– Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.

– Hallgató ember volt.

– Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

– No egyék kend.

– Ettem.

– Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

– Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

– Az ű vót – mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.

– Kértem tülle, adja ide, nem adta.

– Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

– Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.

– Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.

– Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

– Mondott-e engem?

– Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

– Egy szót se?

– Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

– Vagy egy hete? Úgy mondta?

– Úgy.

– De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

– Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

– Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

– Hun vótak?

– Ki erre, ki arra.

– Újak?

– Újak, nem újak, nem vótak velem.

– Mégis akkor minek gyütt?

– Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

– Ű vót – mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

– Semmi jelt nem hagyott?

– Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

– Hát akkor…

Felállott.

– A gyerek nem vót vele?

– Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

– Igen.

– Két komondora is vót, meg egy pulija.

– Úgya, úgy.

– Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

– Majd utána mék.

– Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

– Dunántúlra mondta?

– Dunántúlra.

– Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

– Csak mindig napszállat felé.

– Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:

– Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.

Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

– Az uramé, – mondta az asszony – hol vetted puji? – A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

– Hun van az a veres juhász, – kérdezte – aki tavaly errefelé legelt?

– Szögödébe – mondták idegen juhászok.

– Ugye.

– Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.

Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.

Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.

3

A vizsgálóbiztos vallatott.

Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:

– Hát a Bodri juhász?

A veres ember szeme meg se rezdült.

– Bodri juhász?

– Az, úgy híjták, míg élt.

– Míg élt?

– Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?

– Nem esmerem, uram.

– Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.

– Lehetséges.

– Esmeri mán?

– Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.

– Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?

– Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.

– Szállatra, vagy nyugovásra?

– Nyugovásra, gondolom.

– Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.

– Én, uram?

– Fiával egybe.

– Soha, uram.

– Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?

– Semmit, uram.

– Semmit se tett?

– Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

– Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?

A veres juhász megrántotta a szemöldökét.

– Nem mondtam én azt.

– Hallották.

– Azt nem hallotta senki fia.

– Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?

– Ha mondtam, nem azért mondtam.

– Hát miért?

– Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.

– Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?

– Igaz.

– De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?

– Inkább birka vót, ha vót.

– Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?

– Ű tudná megmondani.

– Magának hogy mondta?

– Én nem szóltam vele soha.

– Akkor honnan tudja?

– Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.

– Hallgatott?

– Hát… hallgatott.

– Akkor is hallgatott?

– Mikor?

– Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.

– Fia is vót?

– Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.

– Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.

– Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.

– Mit akar tőlem a tekintetes úr?

– Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.

– Nincs mit gondolkozzak.

– Ásót is vittek magukkal?

– Ásót?

– A szamáron.

– Szamáron?

– Mer tiszta munka vót.

– Nem enyém, uram.

– A birkát elhajtották?

– Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.

– Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.

– Lehetséges. Nem tudok felőle.

– Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?

– Nekem ilyet ne tessék mondani.

– Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?

– Nem tehetek róla.

– Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.

A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.

– Nem illet, uram.

– Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.

A juhász megingott.

– Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.

– Ami nem enyém, nem vehetem magamra.

– Mars!

A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.

Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.

A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.

A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.

– Tekintetes uram… beismerem…

A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.

– Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.

Evvel meghajtotta a fejét.

A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.

Két pandúr lépett be.

– Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.

A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.

– Köszönöm alássan.

A bíró utána nézett s eltűnődött:

– Barbárok.

 

Kajla vers

Ennek a kajla versnek a

szerelemről kellene szólnia,

de nehezen jönnek a rímek,

betűim összekeverednek,

szavaim is csámpásak, kuszák,

mosdatlanok és kócosak, előbb

meg kellene füröszteni őket,

rendbe szedni mindegyiküket,

megmosni a fogukat, jól kitisztítani

a fülüket is, mert az mindig csupa

szutyok, s akkor, ha már szép

tisztára sikálva, fénylő szemmel,

üde mosollyal állnak, várva,

hogy strófákba, csengő rímekbe

szedve sorra kerüljenek, és hosszan

mesélhessenek egy kislány szőke

hajáról, csak akkor lesz értelme

nekifogni, jól megírni ezt a verset.

Anyacsavar

 

 

Köptem egyet a tenyerembe, még egy gyors pillantást is vetettem a turhában fürdőző életvonalamra, majd megragadtam a talicskát és kitoltam a kerti kapun át a ház mellett fekvő üres telekre. A szerencsétlenül jobbra-balra dülöngélő buckák közé borítottam a sittet és egy szempillantásnyi pihenőt engedélyeztem magamnak. Megálltam a dombon teher nélkül lógatva a karomat, élvezve, ahogy a homlokomon dagadó ér lassan visszamászik a helyére és újra kiszökik a vér az agyamból, aztán egyszer csak a sűrű fénytől jojózó szemem egy géppisztolyos katona alakjában botlott meg, aki a telek szélén álldogálva tekintetemnek háttal cigizett. Nem is tudtam ezt mire vélni, lévén hogy ő az első, akit ebben a városban dohányozni látok, persze rajtunk kívül. Na jó, azért a fegyver is elgondolkodtatott. Hirtelenjében meghátráltam, majdnem estem egyet, a talicskát magam mögött hagyva rohantam be ismét az udvarba, szólítgatva Imre bá’-t. Azt hittem értünk jöttek. Egyébként Május elseje volt és a mai naptól legálisan is vállalhattunk munkát Ausztriában. Azaz vállalhattunk volna. Imre bá’ kulcscsontig volt elmerülve abban a szaros gödörben és úgy lapátolta maga fölé az agyagos földet és dobálta ki sűrű „kurvaanyázások” közepette a talajban elrejtett féltéglákat. Meglepettségemre nem igazán izgatta fel a mondani valóm, a házfalnak dőlve füstölő Leventét még kevésbé. Még így is éreztem azt a púposra szart Toi-Toi szagot, amit árasztott. Amikor múlt héten elindultunk Budapestről hajnalban, rendkívül elszégyelltem magam, amikor azt tapasztaltam, hogy a kocsiba beülve valami gyomorforgató alkoholos bélszag táncolja körbe a jármű szent légterét. Biztos voltam benne, hogy a farmerom bűzlik annyira, amit három hete nem mostam ki lustaságból. Már javában Fejér megyében jártunk, amikor utolért a felismerés, hogy a szag áramlása pontos szinkronban van azokkal a pillanatokkal, amikor Levente beszélt, tehát szája a világ felé nyílott. Ekkor még senki nem mondta, hogy vele fogok lakni egy szobában. És ez akkor még csak a szája volt… Imre bá’ lapátolás közben felvilágosított, hogy itt így őrzik a szőlőföldeket. Katonákkal. Nem értettem a módszert, lévén hogy Nyugat-Európát mindig békésnek, megértőnek és szabadnak képzeltem el, munkaadóm szavait idézve, mint „egy nagy rózsaszín punci, ami örökké nedves és sosem hűl ki”. Pláne, hogy nálunk az Alföldön a mezőőr fogalmát abszolút kielégítette egy hatvanéves falusi bácsi egy haldokló Opel Corsában, akitől legfeljebb azért tartottunk, mert félő volt, hogy a szesztől beindulva figyelmetlenségből áttapossa rajtunk a gázpedált. Azt mesélte, hogy ököllel ki tud ütni egy fenyőt. Minek ide fegyver. Képtelen vagyok elviselni ennek az országnak a rendezettségét. Annyi gyümölcsöt tömtek belém szinte akaratomon kívül, hogy egész nap csak fosok, még a levegőből is patakzanak a buzi vitaminok, a húsnak semmi íze és annyira sovány, hogy napestig ehetem, éhen maradok, a sörük jó. Sokkal teltebb, ízesebb és laktatóbb, mint a miénk, tehát aki erre jár, táplálkozzon ezzel, ha élni akar. A legjobban a színek zavartak, egy festő ismerősöm mesélte egyszer, hogy mily’ különbségek vannak a különböző országok természeti világának színkészletei között. Minden vibrált, a zöld is túl élesnek hatott, egész nap hunyorogtam. Egy másik barátomnak meghalt a papája, ezért írtam neki egy email-t, mielőtt elindultam volna hazulról. Nem mondanám, hogy egy nagy guru vagyok, vagy egyáltalán az a fajta stabil gyerek, akinek a szájából elhiszed, hogy minden rendben lesz, de próbáltam pozitív lenni, hogy legyen boldog, tartson ki, meg ilyen faszságok. Hozzátettem, emlékezvén a közös hittanórákra, hogy „a Jó Istent kérem, vigyázzon rá”. A válasz hamar jött: „Isten meg akar ölni, de nyugi, rád is vadászik”. Egy mosolygó fejet azért hozzá biggyeszthetett volna. Hát vadászhat. Itt úgy sem ér utol az biztos. Minden fa, virág, út, ház tökéletes mértani formákra van faragva ezen a településen. Sehol egy lázadó fűszál, egy bűnös gaz, egy pergő festékdarab. Dühös voltam, hogy itt kell lennem. A hátam és a karjaim zsigerig feszültek, úgy vágtam bele az ásót újra és újra a kemény földbe. Azt akartam, hogy minden beleremegjen, hogy túlfusson a rezonancia a határon, hogy valaki tudja, hogy itt vagyok, hogy valaki segítsen. Még a felhők és az ég is olyan kibaszott makulátlan volt. A germán Urat pedig beleképzeltem a kékbe, ahogy talpig rózsaszínben üldögél egy felhőn, körötte a kórus Modern Talking-ot énekel és két marokkal hullajtja alá a nyugdíjcsekkeket, rám néz kérdőn, szőke fejét csóválva, és nem érti, mit keresek itt. Azt az érzést kelti bennem a környezet, hogy itt mindenről megvan az elképzelés, milyen egy fa, mező, család, maga az ember, és olyannak is kell lennie. Göcsörtösnek és durvának éreztem magam. Bele nem illőnek a tájba. A konyhából kisétált a munkaadónk felesége és a legidősebb fiúk, aki úgy hat éves lehetett és limonádét hoztak. Pár pillanatig magyarul beszéltek, majd németre váltottak. Már három nyelven beszél hat évesen. Egyébként az apja vitt haza Budapestre egy héttel később, miután befejeztük a dolgunkat. Elmesélte, hogy a terv az, hogy mire a kölök tizenkettő lesz, négy nyelvet fog tudni és a többi és a többi. Tökéletes. Csendben és megértően hümmögtem a kocsiban, miután kérdezte mondtam, hogy magyar szakos vagyok, persze ő ezt értékelte és ki is fejtette, hogy ezek az Ady-korabeliek mind mekkora parasztok voltak, aztán mikor kijöttek nyugatra felvilágosultak róla, hogy mi a trendi, akik több nyelvet beszéltek, megismerték a fejlett irodalmat és így lett életképes a mi modern kultúránk is. Azt is mondtam, hogy zenész vagyok és rávágta, hogy ő is zongorázott annak idején, gyakorta játszik még most is a családi összejöveteleken klasszikus darabokat, amúgy Depeche Mode rulez és azóta semmi jó nem történt a pop zenében. Egymásnak való mondandónk már akkor kimerült, amikor átszáguldottunk a határon, így ránk ült a kínos csönd. Már ekkor eszembe jutott, hogy félrerántom a kormányt és véget vetek szenvedéseinknek, de azért valahogy kibírtam a Moszkváig.

Nem is olyan régen egy lánnyal üldögéltem a Margit-szigeten. Gyönyörű tavaszi nap volt, a rengeteg testek csak úgy ömlöttek ki a természetbe. Fényre és életre vágyó népek másztak ki a nagy épületek közül és sereglettek a parkokba új erőre kapni. Minden idillikus volt, felhőtlen és boldognak tűnt a formájuk. A fűben kuksoltunk egymás mellett. Ő a sokadik. Ő is nekem, én is neki. És ezzel nem vagyunk egyedül. Köröttünk számtalan pár hajolt össze. Véres rongyok csavarodtak egymásra, akik bárhogy próbálkoztak, de nem tudták tisztára facsarni egymást. Csak az különböztetett meg tőlük, hogy mi hirtelen ráeszméltünk erre. A legegyszerűbb lett volna itt ezen a ponton befejezni. Azt mondani a másiknak végre: „viszlát nem ezt vártam”, de azt hiszem mindketten tudtuk beül, hogy nem a másikkal van a baj, hanem saját magunkkal. Másrészt bármennyire vagyunk trendik és modernek, hinni akarjuk azt, hogy nem lövünk folyton bakot és hogy valakivel jó. Elfáradtunk az életünkben. Két huszonéves fiatal, ereje teljében, békében elfárad. Ha tehettem volna, az elődeimet riasztom ki a sírból, hogy felpofozzanak. És másik több száz fiatallal összezárva ölelt körül a Duna azon a napon, szolid, szabad, civilizált polgárokként, akikbe belepermetezte valami rontás, hogy ezt tegye: Hogy keringjünk unalmas, szolid, szabad, civilizált polgárokként, nézzen mindenki a másik szemébe egy szigeten, tavasszal, amit körülölel a Duna és higgye azt a másikról, hogy ő az igazi, aztán holnap, jövő héten, jövőre ugyanezt megtegye mással ugyanitt, ugyanúgy. Mintha az igazi létezne, akit meg kell találni, mert nagyanyáinknak volt, nekünk még nincs, de valahol biztos vár. Pedig amikor gyerek voltam, mindenhol ott volt, bárki lehetett volna az, bármelyik kislány amelyik megtetszik és jól érezzük magunkat együtt. Aztán felcseperedtünk volna, közös életet építünk, a munka és a szükség pedig rávezetett volna arra, hogy tartsunk ki egymás mellett, még ha abban a pillanatban meg is őrjít. De nem így történik. Nem történik semmi. Iskolákat végzel, nagyon sokat, szakmákat váltasz és barátokat, barátnőket, bulizol és drogozol, örülsz, hogy most milyen jó egyedül, aztán rátapadsz valakire, álmodtok a közös jövőről, aztán amint a kapujába értek, hogy megvalósítsátok, szétmentek, mert megijedtek és kezdődik minden elölről, újra és újra, az évek pedig pörögnek. Igen, ez most már tényleg a nyulak szigete. Belül talán reménykedtem, hogy ő szólal meg, hogy azt mondja fejezzük be. Nem volt erőm nekem elvégezni a piszkos munkát és bíztam benne, hogy ő erősebb lesz és megteszi. Erősebb is volt. Elkezdett visszarángatni magamból a valóságba. Talpra állított és azt sugallta: túléljük. De elhajolt amikor megcsókoltam, és fanyarogva megtörölte a száját. Úgy éreztem undorodik tőlem. Úgy éreztem megszűntem a férfi lenni neki ezen a világon. De szeretet még volt benne, így nem tudott elküldeni, de tudtam örül annak hogy elmegyek külföldre. Egy gyönyörű nőnek ki tud ellenállni? Az a típus, aki maga építi fel az életét, munkát talál, lakást, kocsit szerez és mindezt önerőből, mert az arcára van írva, hogy képes rá és nincs szüksége segítségre. Túl tökéletes. Próbálom férfinak érezni magam ebben a világban, de nem megy. Amihez értek, az nem hoz pénzt, de hogy mégis azt csinálhassam amit szeretek úgy kell a rabszolgaság, mint a levegő, de ahányszor másba kezdek és normális melót keresek, tönkre megy minden. Persze ez őt nem érdekli, azt mondja és valószínű nem is hazudik, de én nem bírom elfogadni, így válok szépen lassan aszkétává. Fél éve nyúzzuk így egymást, de most sincs erőnk beverni a koporsószeget. Megígérem, hogy ha hazaérek Ausztriából felhívom, az idő biztos megold majd mindent. Most, hogy a kocsi megállt, megérkeztem Budapestre, neki még fogalma sincs arról hogy nem így lesz, hogy futni akarok majd előle, a csalódom elől, a társadalom elől, hogy csúnyán megalázva és kiszolgáltatva érzem magam.

Van egy hely a város felett a Hősök terétől nem messze. A pontos címet nem mondom el. Az utolsó szabad hely, alkotói kommuna, ahol azonosulni tudok valamivel. Ide érkeztem éjszakázni. A portás unott volt és lenéző, de látta rajtam hogy szükségem van a menedékre, beengedett. Megijeszt mostanság a város, még jobban, mint Ausztriában bármi. A klasszicista épületeken figyelnek a szobrok, az oszlopok nyúlnak és rövidülnek, felém dőlnek a homlokzatok és eltakarják az eget. Ide űznek. Fújt a szél, az évszakhoz képest hideg volt, vihar közelgett. Azelőtt kórház volt a hely. Nagy, tágas és szűk folyosók váltogatták egymást, amelyek műteremként, fotóstúdióként, próbateremként funkcionáltak. A termek éjszakai lakói, mint én is egész mások voltak mindig is, mint a nappaliak. Buliból ide tévedt részegek és bent lakók keveredtek, akiknek nincs hova menni, vagy nem is akarnak. Nem egy közülük, gyerekkoromban a példaképem volt, emberek akiket sztároknak hittem és ott lógtak poszter formájában a szobám falán és most itt rohangásznak éjszaka egyedül és én is. Mintha nem is élnénk. A komor folyosókon, az ingadozó neon fény alatt kísértünk egész éjszaka, a szellőzőkből befúj a szél, dolgok mozognak a falban, cigizve, sörrel a kezünkben suhanunk el egymás mellett, mintha a kórház idejéből ragadtunk volna itt, valami különös purgatóriumban. Lepakoltam a termünkben és mivel tudtam hogy nehéz lesz elaludni, leemeltem a polcról az én kedvenc könyvemet és elkezdtem olvasni. Ha nem tetszett benne valami, mindig kisatíroztam és átírtam.

Valamikor jó tíz-húsz évvel ezelőtt vér hullott a tv-ből egész nap. A kábeles erek szállították éjjel-nappal a bordó, erőszakos folyadékot minden nappaliba, minden családra ráhányva magukat, belehintve a valóságot minden gyermekszempárba, pontot téve a tündérálomra és felfakasztván a felnőttkort. Hirtelen a minden kín látványa, a pornó és a testnedvek lettek a síkosítók, amelyek segítettek átcsusszanni a felnőtt realitásba. Akkoriban meghalt az összes dajka, a gyerekeket ő ringatta, Freddy Krueger volt az éjjeli manó, felvilágosított a szoft-pornó. Akkoriban munkahelyek szűntek meg, senki nem találta a helyét. Olga a családhoz tartozott. Szegény születése óta bolond volt és a nagyszülők néhány hónappal azelőtti halála óta ő is a háztartás terhes részévé vált. Olga szeretett a tv-n nevetni, órákon át kényelmesen az orrát túrni és belekenni a taknyát a ruhákba, vagy a bútorokba. Szerette beletörölni a seggét az ágyneműbe és kiadósan üvöltözni torka szakadtából a gyerekszobában, káromkodva, csúfolódva, olyan lényeket maga elé képzelve, akik minden bizonnyal gyengébbek voltak nála. De Roland kedvelte őt. Roland kb. 4-5 éves volt ekkoriban, mindig a nappali közepén, a tv előtti asztalnál ült, volt egy kis könyvecskéje amibe folyton rajzolt, miközben fél szemmel a képernyőt bámulta és próbálta kiszűrni Olga rettenetes sikoltásait. A televíziónak és a képregényeknek köszönhetően Roland hamar elsajátította az olvasást és a szép beszédet, jóval iskola előtt. A papírján egy oszlop méretű T betű állott. Mindig ezt firkálgatta, ha nagy volt otthon a ricsaj, a felnőttek veszekedése. Ösztönösen ráérzett és becsülte a papír hatalmát, ezt a kis felületét, amely bármikor új teret és dimenziót tudott nyitni a menekülésre. Nem is sejtette, hogy egész élete ezeknek a csatornáknak a megkereséséről fog szólni. A T betű alján egy hölgy állott, ölelte azt és sírdogált. Arra a feszületre emlékeztette, amit mindig a nagymamája ágya felett látott.. Nagyon félt a szobából kimenni. Nem rég halt meg Józsi bácsi, a család rokona. Alkoholista volt. Akkor szombat volt és az apukájának kellett vigyázni Rolandra, mindenki más dolgozott, így muszáj volt őt is elvinnie a helyszínre. Mentők sürögtek-forogtak az udvarban és a fiúcska hallotta, amit az egyik felnőtt magyaráz az apjának. A test napok óta hevert a lépcsőnél, valószínűleg rosszul lett és legurult. Rolandék családja sok időt töltött itt, így ő is jól ismerte a járást az udvarban és a házban, az apa tehát nyugodt szívvel eresztette szabadon fiát, amíg ő maga az eseményekről konzultált valami ismeretlennel a kapunál, a kocsijuk mellett. Roland a diófa körül rohangászott a ház gazdátlanul maradt macskáját kergetve, aki hirtelen sarokba szorítva kénytelen volt a ház felé menekülni a verandán át. A két kicsiny test észrevétlenül suhant át a felnőtt testek labirintusán a konyhában, elérve a lépcső feljáratot. Rolandban hirtelen féket húzott az élettelen test látványa, amin a macska is rémületében szökkent át és rohant fel az emeletre, a fiú két egyenesre merevedett lába végig siklott a szőnyegen, míg a lendület seggre nem ültette a csöppséget. Sírni kezdett hangosan és keservesen, amíg a felnőttek rá nem találtak. A holttest le volt takarva, csak a lábai látszottak ki, amelyek fekete és lila színben kisértették még nagyon sokáig a gyermeki koponyáját. Esténként Roland már nem aludt egyedül, csak a nappaliban mert rajzolás közben megmaradni magában, akkor is csak úgy, ha Olga vele volt és rikácsolt mögötte. Ő volt a védőangyala. Olgának nem kellett dolgoznia a háznál, vagy bárhova elsietnie, egész nap bámulhatta a tv-t védelmező glóriájában, nem hagyta magára a rajzművészt alkotás közben. Ha mégis pár pillanatra elmagányosult felette a nappali, Roland már hallotta is a konyha irányából a mezítlábas lépteket, amik fekete és lila nyomot hagytak, a véres lábkörmök pedig kaparászták a követ. Őt keresték. Látta Józsi bácsi arcát ezekben a félelmetes színekben ragyogni és mormolni valamit.”

Abbahagytam az olvasást. Villámlott és későre járt. Befásliztam a kezemet, ami fájt a több hetes megerőltetéstől, megint napokig nem tudok majd játszani, ez nyilvánvaló. Féltem ma egyedül. Mint amikor a kiskölyök fellázad, elcsatangol és rádöbben, hogy nagyon rosszul tette, hogy nem fogadott szót. Leterítettem egy szivacsot a koszos földre és ledöntöttem a fejemet a dobfelszerelés mellé. Keringett velem a szoba, táncoltak a villanó fények és számtalan valótlan suttogás kísértett. Az elektromos kisülés fényében néha láttam Olga sziluettjét. Hálóingben csoszogott a koszos aknából kimászva a terem mellett és üvöltött. Erősen dobogott a szívem. Őt hívtam, nem akartam egyedül lenni a hangszerekkel. A fal méretű erősítők világító szemekkel néztek rám. Ahogy nyugtalankodva mocorogtam észrevettem, hogy valami nyomja az oldalam. Egy csavar volt az, ami a lábdobból esett ki. Megpróbáltam visszahelyezni, de nem leltem hozzá az anyát. Elgurulhatott valahova. Hogy lefoglaljam magam, felültem és keresni kezdtem, aztán hirtelenjében megdördült a telefonom. Már vagy fél órája ez volt az ég zörgésén kívül az egyetlen valós hang, amit hallani véltem. Az egyetlen, amit e világinak tartottam. A lány keresett arról a szigetről. Nem tud a hollétemről semmit. Tudom, megígértem neki, hogy felhívom és a családom is napok óta próbál elérni, hogy mikor kerülök haza végre. Magamra terítettem a pokrócot, amit ő adott még korábban, amikor először járt itt, hogy ne fázzak ha itt alszom, és közben végigbotorkáltam a termen bámulva a szőnyeget. Úgy tűnik a csavarom magányos marad ma éjjel. Megint megcsörrent a mobil. Gyáva voltam hozzá, hogy felvegyem. Dühös voltam személyére. A sok veszekedés és a sértettség állandó érzése végleg felemésztette őt bennem és saját önképem is kezdett átalakulni. Mint valami visszataszító, megalázott, csapdába ejtett állat rágtam le a bilincsbe vert mancsaimat, hogy menekülni tudjak tőle. Csonka marad élete végéig az a dög, de nem bír szembe nézni a fogvatartójával. Helyette elmenekül, és a véres csonkokkal kimúlik valami magányos helyen. A pásztázó szemeimet megállította az anya fémes csillogása, a sarokban hevert a szőnyegen, a többszörösen törött és eldeformált, falhoz támasztott tükör előtt. Feléje nyúltam volna, amikor hirtelen ránéztem a tükör homályos felületére és a testemet láttam benne, csonkán, cikk-cakkosan, hullaszerű bőrszínt öltve, amit valószínűleg az éjszaka színe kölcsönzött számomra. Először nem volt világos, aztán rádöbbentem. Józsi bácsira emlékeztetett a képem, olyan lett az arcom, mint amilyennek az övét képzeltem mindig is. Megfagytam a rettenettől, mintha valami hozzám akarna érni, a hideg rázta a szerveimet, összehúztam magam és gyorsan cselekedtem.

Kitörtem magam a folyosóra, lelassultak a lépteim ahogy a neon fénye alá értem, a terem félig nyitva maradt ajtajából suttogott az éjszaka, de tovább nem akartam menekülni, itt már biztonságban éreztem magam. Megálltam a kedvenc székemnél. Kifújtam magam, próbáltam megnyugodni és reális dolgokra koncentrálni, belebújtam a pokrócba, lehuppantam, cigire gyújtottam és a falon bámultam egy sparay-vel pingált street art képet. Még mindig remegtem a félelemtől. Csak azt a kurva csavart tudtam nézni, ami véletlenül a kezemben maradt, de nem megyek vissza hajnalig az anyáért, ezt nyugtáztam. A szélén jött le a vakolat a festménynek, úgyhogy hirtelen nem gondolkozva, a nálam lévő fémcsavarral elkezdtem kapargatni tovább, nem olyan könnyen hullott, mint gondoltam, de egy idő után mintákat kezdtem kiütni, úgy hogy műalkotás szerűen beleépüljön a festménybe. Hideg volt megint. A sötétéből még utoljára kiömlött a mobil hangja, aztán abba maradt. Nem mertem bemenni érte. Dühös voltam rá hogy már nem szeret csak sajnál, és hiányzom és tudtam, hogy a telefonban sem tudnám palástolni a haragomat. Mindig örültem annak, hogy Roland nem látta csak Józsi bácsi lábát. Jobb, ha ő sem látja belőlem azt, ahogy szörnyé változom, csak ennek egy kis részét és csak az fáj neki, hogy a barátja lerázza. Azon vettem észre magam, hogy megszállottan dolgozom a falon, hosszú időn keresztül, csak a rombolásom hangját lehetett hallani. Szaporodott a lélegzetem, a szívem is követte, egész erőmből dolgoztam, nagyokat vágtam oda, gyorsan és hirtelen, tiszta törmelék volt a kezem és néhol felbuggyant a vér is, csak ütöttem, ütöttem, ütöttem… aztán robbanásig hajtva magam megálltam, megmeredtem a levegőben és szépem lelassultam. Csak lélegeztem, homlokomon hízott az ér. Újra épeszűnek érezve magam, az ősemberekre kezdtem gondolni. Láttam őket magam előtt, falak előtt imádkozva, éjszakákat virrasztva. Mi vezérelhetett valakit arra, hogy a barlang falára fessen, vagy jeleket véssen? Honnan van a szépérzékünk? A remetékre gondoltam és ikonfestőkre és olyanokra, akik sosem kerestek pénzt az alkotásaikkal. Az iparág ami erre épült a századok folyama alatt, fel fog bomlani, most már tudom. Ez a hely és lakói a bizonyíték rá. Csak a hangunkat hallatjuk a város felett megbújva, nyomorogva, mert muszáj ezt csinálnunk, akár a barlang mélyén az emberkezdeménynek, mert valami kényszerít rá. Csak itt érzem magam biztonságban. Nekem nem kell Olga, nem kell a mobil, nem kell az anya, mert lám’ működik a csavar magától is. Térdeltem a koldus fényben egymagam még egy ideig, fejem lehajtva, cigizgetve, vártam a hajnalt. Ki tudja meddig maradok itt és ki tudja mi vár majd odakint, ha egyszer haza indulok.

Gyerekkoromban képregényrajzoló akartam lenni. Szerencsére hamarabb meggyűlöltem firkálni, mint hogy rá kelljen döbbennem arra, hogy ebben az országban ez a fogalom nem is létezik. Aztán felcserepedve zenélni akartam, de aztán jött az internet, a letöltések, senki nem él meg ebből és még az anyacsavar is kiesik abból a kurva lábdobból. Írni sosem akartam. A világ túl gyors, a betű lassú. Sosem gondoltam, hogy valaki napokat áldozna arra, hogy végigfürkéssze a gondolataimat a több ezer oldalon. Nincs értelem írni. Abba is hagyom…

 

Hazatérés

– Hölgyem, kérem, a könyvtár bezár. – Cheryl erre a mondatra ébredt azon a délutánon. Felkapta a fejét karjai közül, és megilletődve a mellette álló nőre nézett.

– Elnézést – nyögte ki végül, majd megdörzsölte a szemét. Lassan felállt, és felkapta az asztalról a könyvet, amit olvasott. Majd otthon befejezem, gondolta. A szülővárosáról írt újságcikkhez gyűjtött adatokat, történeteket a város életéből, de a kutatás közepette elnyomta az álom. Nem volt ez jellemző rá, mindig is éberen, szorgalmasan dolgozott, de az utóbbi napokban nem igazán aludt nyugodtan. Szinte minden éjjel rémálmok gyötörték, de amikor reggelente felébredt, semmire sem emlékezett belőlük. – Lehet, hogy jobb is ez így – mondta halkan, egy fáradt sóhaj kíséretében. Ezen tűnődve lépett ki a könyvtárból. Odakint hűs őszi szél fújt. Nem szerette Garrenville forgalmas utcáit, de ide járt egyetemre, és a helyi újság szerkesztőségében kapott állást, ezért kénytelen volt hozzászokni valamelyest a zajhoz és bűzhöz, ami a várost belengte.

Southhavenben született, mely hosszú ideig a nemesi családoknak és villáiknak szolgált lakóhelyül. Később fontos vasúti összekötőponttá vált, minden építőanyag és egyéb áru a kisvároson keresztül jutott el az épülő Garrenville-be. Egy évszázad múltán, akik nyüzsgő városi életre vágytak, mind beköltöztek, és a nyugalmat kereső családok lehetőséget kaptak, hogy a vidéki Southhaven lakói lehessenek. Így került oda Cheryl is. Akkor még nem ismertem őt, pedig jóllehet, sokkal idősebb voltam nála, és Southhavenben is sokszor megfordultam. Persze az én időmben még másképp nézett ki az az erdővel szegett városka. A történetünk itt kezdődik.

            Még elérhetem a nyolcórás vonatot, gondolta. Amint a buszmegállóba sietett, a szél bele-belekapott vállig érő, vöröses fényű hajába. Szomorúan tekintett körbe, szeme megakadt egy páron. A fiú magas volt és jóképű, a lány mosolygós. Oltalmazón ölelték át egymást, boldogok voltak. Cheryl is erre vágyott. Neki is szüksége volt valakire, aki méltó hozzá, aki őszintén szereti. A sok tanulás és munka mellett nem is maradt ideje saját magára, arra, hogy éljen. De ha ideje lett volna, akkor sem maradt volna benne elég erő semmi máshoz, bármennyire is unta már a mindennapokat. A busszal egészen a város szélére, a vasútállomásig utazott. A hatalmas váróterem üres volt, a pénztárak furcsa módon zárva voltak. Léptei visszhangján kívül csak a szél susogása hallatszott. Rettenetesen egyedül érezte magát. Kilépett a hosszan elnyúló sínekhez, és a távolba révedt. A hold pislákoló éjjeli lámpaként világított keresztül a sötétségen.

            Megcsörrent a mobiltelefonja, gyorsan előkapta a mellényzsebéből, és felvette.

            – Tessék.

            – Cheryl, kedvenc kishúgom, merre jársz? – szólt bele testvére.

            – Az állomáson vagyok… – sóhajtotta. – A nyolcórás vonattal megyek. Ha minden igaz, csak Southhaven-ben áll meg.

            – Mit csináltál ennyi ideig?

            – Hát… fogalmazzunk úgy, hogy pihentem. Kicsit elbóbiskoltam a könyvtárban. Ehhez a cikkhez kerestem valami érdekeset, ami feldobná. Találtam is egy-két bejegyzést egy könyvben, amik valamilyen tragédiát említettek. Azt hiszem, valamikor 1870 körül történt az első baleset. Azután több ember is eltűnt. Kicsit ijesztő, de mindenképpen érdemes lesz jobban utána olvasnom. Tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem…

            – Ez igazán jellemző rád, Cheryl – kezdte bátyja kedvesen. – Nem kellene ennyire túlzásba vinned az írást, annyit nem ér az az újság. Mindegy. Örülök, hogy megvagy.

            – Csak nem aggódtál miattam? – kérdezte gúnyosan Cheryl.

            – Ugyan kérlek, engem csak a vacsorám érdekel.

            – Hát ma ne számíts semmire, hullafáradt vagyok.

            – Nagy kár. Akkor kénytelen leszek én összedobni valamit magunknak.

            – Az jó lenne! Sietek haza, azt hiszem, már jön a vonatom.

            – Rendben, várlak. Szia!

            – Szió.

A vonat kerekei csikorogva álltak meg az állomáson. Cheryl a fülére tapasztotta a kezét és várta, hogy a rémes hang alább hagyjon. Kinyitotta a kocsi ajtaját, felszállt, és azonnal a megszokott helyére indult. Ledobta maga mellé a táskáját, majd belesüppedt az ülésbe. A kocsi teljesen üres volt, pedig ha nem is sokan, páran azért szoktak ezzel a vonattal utazni. A kalauz sem járta a vagonokat. Cheryl csendben ült, élvezte a vonat halk zakatolását. Az ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat. A köd egyre sűrűsödött, már a csillagok fényét is alig engedte át. Az egész táj valahogy kísértetiesnek hatott. A lányt lassan valamilyen furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

            Biztos csak fáradt vagyok, hessegette el az érzetet. Egy forró fürdő majd segít.

Ebben a pillanatban a lámpák kialudtak, ijesztő sötétség lepte el a kocsit. Cheryl megrémült, tekintetével a kintről szivárgó csekély fénybe kapaszkodott, próbálta csillapítani félelmét. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a fények újra kigyúltak, szertefoszlatták a sötétség démonait. Cheryl megkönnyebbülten sóhajtott. – Mindjárt otthon leszek. – biztatta magát. – Jobb lesz, ha elfoglalom magam. – Belenyúlt a táskájába, és kivette a könyvet, amit a könyvtárból hozott. De valami nem volt rendben. A könyv tapintása teljesen más volt. Döbbenten vette észre, hogy a bőr borítás mindenhol szétszakadozott, szinte lefoszlott a furcsa módon megsárgult lapokról. A címe is lekopott, bár még így is olvasható volt: „Southhaven históriái”. Gyorsan belelapozott, de a már olvasott sorok helyett teljesen új történeteket talált, amelyeknek egyes részei valamilyen ismeretlen nyelven íródtak. Nem értette az egészet, de ami még furcsább volt, hogy a könyv második fele üres lapokból állt. Nem tudott ezzel tovább foglalkozni, mert a vonat belseje elkezdett megváltozni. A padló egyre piszkosabb lett, az ülések huzata leszakadozott, a falakról mintha lemállott volna a festék. Hirtelen megrepedt az ablak üvege, és hangos reccsenéssel kitört. Az üvegszilánkok éppen Cheryl mellett röpültek el, de az egyikük megsebezte a karját. Elfojtott sikollyal pattant fel, és a kocsi közepébe rohant. Felfogni sem volt ideje a történteket, a vonat fékezni kezdett – a lendülettől azonnal a földre zuhant. Mozdulni sem mert, csak feküdt a kocsiban és várta, hogy a fékek borzasztó csikorgása abbamaradjon. Amikor a vonat megállt, óvatosan felült, majd felhúzta magát egy foszladozó ülésre. Ruhájára és bőrére vöröses-feketés piszok tapadt, undorodva próbálta lesöpörni magáról. Csukott szemmel, fogait összeszorítva ült ott percekig, miközben próbálta győzködni magát: Ez az egész csak egy rossz álom. Kinyitotta a szemét, de még mindig abban a rémisztő vagonban ült. Mikor ébredek fel végre? Felvette a titokzatos könyvet a földről, és óvatosan a táskájába süllyesztette. Kinézett a kitörött ablakon, és egy kopár erdőt pillantott meg. Ezrével álltak a fák, göcsörtös ágaikról a levelek már lehullottak. Cheryl úgy döntött, az lesz a legjobb, ha eltűnik a vagonból. Minél hamarabb, annál jobb. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és leszállt.

A táj kietlen volt. – Hol lehetek? – kérdezte, de nem várt választ. Tudta, senki sincs a közelben. Elsétált a mozdonyhoz, de az is üres volt – a mozdonyvezetőnek semmi nyoma. Ami még ennél is riasztóbb volt, hogy a sínek nem haladtak tovább, a földet mindenütt benőtte a gaz. Nem merte bevallani magának, de pánikba esett. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de mindössze egyetlen mondat lüktetett a fejében: Haza kell jutnom, gyorsan! Kétségbeesettségében előkapta az átkozott könyvet. Minden emiatt történt…, gondolta, és még egyszer belelapozott, de hiába. Képtelen volt kivenni az ismeretlen nyelven írt sorokat. – A mobilom! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott. Elmosolyodott, hogy a legkézenfekvőbb dolog eddig nem jutott eszébe. Megkönnyebbültség járta át, amikor a telefont a kezében fogta, és bátyja számát tárcsázta. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott az utolsó remény. – Nincs térerő… – motyogta. Teljesen elkeseredett. Rádöbbent, hogy egyes egyedül van, ráadásul fogalma sincs, hogy hol. Az üres váróterem már mesebeli helynek tűnt az emlékezetében. Szedd össze magad, súgta egy belső hang. Nézz körül. Ne ess pánikba – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok árasztották el, míg végül felülkerekedett félelmén – legalábbis egyelőre.

Elindult a sínek mentén visszafelé, arra, amerre remélte, hogy Garrenville-t találja. Egyre gyorsabban szedte a lábát, a szemét egy pillanatra sem vette le a sínekről. A sínpárnak azonban hamarosan vége szakadt. Belefutott egy terméskőből épített magas falba. – Nem… ez nem lehet. – suttogta döbbenten. A néhai alagút, ami a falon át vezetett, eltűnt. A mohával benőtt köveken semmi sem juthatott át. Legkevésbé egy vonat.

– Erre nem jutsz ki. – súgta neki egy sejtelmes hang.

– Ki szólt?! – kérdezte Cheryl ijedten.

– A könyv mutatja az utat… – szólt az ismeretlen, majd újból síri csend ült a tájra. A lány nem tudta, vajon a képzelete játszott vele, vagy valóban hallott valakit, de nem volt igazán más választása, így kinyitotta a könyvet. Az üres oldalakhoz lapozott, de még mindig semmilyen írást nem talált rajtuk. Egyszer csak valamiféle sercegő hangot hallott, kaparást, mintha tollal pergamenre írtak volna. Aztán meglátta. Az üres lapon, remegő kézírással egy vezetéknév jelent meg: „Thomson”. A keresztnév olvashatatlan volt. Majd újabb sor vésődött bele a könyv papírlapjába: „Cheryl bemerészkedett az erdőbe.”. A mondat szinte hipnotizálta. A lába megmozdult, előre lépett, miközben hallotta elméje őrült sikolyát: „Ne menj!”. Egyre közelebb lépdelt a vészjóslón sötét fákhoz. Kétségbeesettségében csak egy dolgot tehetett, elhajította a könyvet. Bármi is húzta az erdő felé, már nem volt hatalma felette. Cheryl sarkon fordult, és a sínek felé vette az irányt. Már éppen odaért volna, amikor szörnyű fejfájás tört rá. A lüktetés minden lépésével erősebb lett, kénytelen volt megállni. Szédült, émelygett, a kín kezdte felemészteni idegrendszerét. Térdre rogyott, és négykézláb vonszolta magát. Minden erőfeszítése hiábavaló volt. Vissza kellett fordulnia. Összeszorította a fogait, és újra az erdő felé próbált haladni. A gyötrelmes fejzúgás lassan kezdett elmúlni. Minél közelebb került a könyvhöz, annál jobban érezte magát. A világ már nem forgott körülötte. Megkereste tekintetével a kísérteties olvasmányt. Felvette a földről, és újból kinyitotta. Még egy sort írtak bele, de a kézírás nem egyezett meg az előző sorokkal: „A fiatal hölgy kísérőjével az erdőbe ment.”. Pusztán ahhoz, hogy belássa, nincs más választása, mint az erdőben bolyongani, Cherylnek minden bátorságát össze kellett szednie. A könyvvel a kezében lépett be a kopasz fák közé, majd elnyelte a feketeség.

Sűrű fellegek gyülekeztek felette. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. A beláthatatlanul magas terméskő fal mentén haladt. Ez volt az egyetlen biztos tájékozódási pont, amit követhetett. Elrettentette a kérdés, hogy a titokzatos építmény vajon mitől zárja el őt. Vagy éppen védi valamitől? Megállás nélkül haladt előre, újra és újra maga mögé pillantva, mintha arra számítana, hogy valami rögvest lecsap rá. Mobiltelefonjának kijelzőjével világította meg az utat maga előtt. Bár ez igen gyenge fényforrásnak bizonyult, mégis egyfajta biztonsággal töltötte el a lányt. Már jó ideje gyalogolt kilátástalanul, de a rejtélyes könyvbe nem került új sor. Titkon abban bízott, hogy valamiféle útmutatást kap arról, merre is kéne mennie. Ahogy beljebb haladt az erdőben, a talaj egyre járhatatlanabbá vált. Minden lépésére ügyelnie kellett. A földből gyökerek álltak ki, a fű és a gaz majd’ a térdéig ért, és a lehullott levelek is nehezítették a haladást. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a kőfalat vaskos törzsű tölgyek váltották fel. A fák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy először fel sem tűnt neki, hogy nem a mohás kövek mellett halad. Megpróbált átmászni a törzsek közt, de azok csak a tekintetét engedték keresztül.

A kavargó szél megrezegtette az öreg ágakat, susogtatta a füvet. Cherylt kirázta a hideg. Vak bolyongása egy örökkévalóságnak tűnt. Újra kinyitotta a könyvet, és egyfajta morbid gyönyörűséggel nézte, amint újabb reszketeg betűk jelennek meg az üres lapon: „Cheryl nem is sejtette, milyen közel van az öreg erdészkunyhóhoz.”. A lánynak felcsillant a szeme. Körbetekintett, és megpillantott a távolban egy apró fénypontot.

A kunyhótól kell, hogy jöjjön, gondolta bizakodva. Nem tudta, pontosan mit is talál majd ott, de legalább valamilyen támpontra lelt a végtelennek tűnő rengetegben. Eltette a könyvet, felgyorsította lépteit, csak a fényt figyelte. Egyre közelebb ért hozzá. A fák ritkulni kezdtek, gyökereik közül egy kitaposott ösvény bukkant elő. Egyenesen az erdei kunyhóhoz vezetett. Cheryl izgatottan lépett a mindössze szobanagyságú, fából készült épülethez. A fényt, ami odavezette, az ajtó felett elhelyezett fáklya adta. Hirtelen azt a jellegzetes, sercegő hangot hallotta, ami csak attól a láthatatlan tolltól származhat, ami a könyv lapjaira ír. Kinyitotta a könyvet, és benne újabb mondatokat talált, ezúttal nyugodtabb, egyenletesebb írással. „A fiatal hölgy gyakorta találkozott itt szerelmével, titokban. Ez volt az ő helyük.” Cheryl nem tudta, mire vélje a sorokat. Ez volt a második alkalom, hogy a könyv egy fiatal lányról ír. Ez magában is éppen elég furcsa volt, és abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő neve hogyan kerülhetett a lapokra. Visszatette a táskájába a könyvet. Reszkető kézzel nyúlt a reteszhez, ami az ajtót zárta. Félretolta, és kinyitotta az ajtót. Dohos szag csapta meg az orrát. A fáklya bevilágított a kunyhóba, és egy hosszúkásra nyújtott árnyékot vetett a padlódeszkákra. Egy ember. Egy fiú. A falnál ült. A lány megrettenve lépett hátrébb. Elővette a mobiltelefonját, és megvilágította a testet. A szeme csukva volt. Egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Bár maga is furcsállta, de Cheryl első gondolata az volt, hogy a fiú ruházata valahogy nem illett bele a mai viseletbe. Amikor leguggolt mellé, valami sokkal fontosabb ragadta meg a figyelmét. Az inge zsebében valami megcsillant. Óvatosan odanyúlt, és kihúzta belőle az apró fémtárgyat. Egy medál volt az, ami egy fényképet rejtett. A kép egy fiatal, előkelő lányt ábrázolt, ünnepélyes ruhában. Tizenkilencedik századi öltözék volt. A fiú teste mellett valamit belekarcoltak a falba: „Ned”. Nem gondolta, hogy bármi jelentősége lenne, de mégis valahogy megbabonázta. Lassan felállt, hogy jobban körbenézzen a viskóban, de véletlenül megbotlott a fiú kezében; az ismeretlen teste a padlóra rogyott. Rettenetes mennydörgés rázta meg az eget. Cheryl képtelen volt felfogni azt, ami elé tárult. A fiú nyaka elcsuklott, a feje elvált a testétől, és a lány lábához gurult. A csonk testből vér szivárgott. Egy villám hasította ketté az eget, újra életre keltve a látványt. A lány képtelen volt sikítani. Rosszullét fogta el. A szájához kapta a kezét, botladozva rohant ki a kunyhóból. Nem bírt parancsolni a testének, térdre rogyott. A szeme előtt újra és újra látta a lehullott fejet, nem tudta kiűzni a gondolataiból. A teste önkéntelenül is megremegett, öklendezni kezdett. Négykézláb mászott, minél messzebb akart kerülni a borzasztó helyszíntől. Gyorsan lélegzett, szíve hevesen vert. Felnézett az égre. Arcába esőcseppek hullottak. Először csak néhány, majd egyre több és több. Minden egyes égdörgés a lány szívéig hatolt, beleremegett. Az eső eláztatta a haját, átnedvesítette a mellényét. Cheryl meg akart tisztulni. Le akarta mosni magáról a történtek szennyét. A koszt, a sarat, a vért. Nem tudta, mennyi ideig is térdelt ott a zivatarban, de mindez nem is számított. Gondolataiban otthon volt, a konyhában ült. Testét melegség járta át, bátyja tárt karokkal várta. Az asztalon finom étel gőzölgött. De ez nem a valóság volt, csupán illúzió. A képzetet megtörte az ég robaja, és a villámok fénye.

Valaki közeledett felé. Hallotta lépteinek neszét, ahogy talpa alatt ropognak a gallyak és levelek. Hátrálni kezdett. A telefonjával maga elé világított. Próbálta kiszűrni a közeledő alakját. Lélegzetét visszafojtva várt.

– Nem én tettem… – szólt hozzá egy remegő hang. Egy fiú hangja volt. – Már ott hevert a kunyhóban. – A kialvó fáklya felfedte a fiú arcát. – Nem akarlak bántani. – szólt újra. Az arca legalább annyira rémült volt, mint a lányé, és ez megnyugtatta Cherylt. – Jimnek hívnak. Jim Rowland. És téged? – Cheryl képtelen volt válaszolni. Könnyek árasztották el a szemét, tudattalan állapotban rohant oda a fiúhoz, és szorosan átölelte őt. A meglepett ifjú viszonozta az ölelést. Érezte, hogy a karjaiban zokogó lány is épp oly tanácstalan és elveszett, mint ő. Bár a mennydörgések elhalkultak, az esővíz egyre hevesebben zuhogott. Hosszú percek múltán Cheryl elengedte a fiút, és hátrébb lépett.

– Cheryl – ennyit tudott mondani.

– Szia, Cheryl. Hogy kerülté ide, az erdő mélyére ilyen későn? – kérdezte Jim barátságos hangon. A lány próbált összeszedetten válaszolni.

– Nem tudom… a vonatom hirtelen megállt, vége szakadt a síneknek. Hazafelé tartottam. Nem tudom, mi történhetett.

– Én a barátnőmet, Julie-t keresem. – sóhajtotta az ifjú. – Nem láttad őt, nem találkoztál vele?

– Nem, senkit sem láttam. Sajnálom.

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Ki tudja, mi végzett azzal a szerencsétlennel a kisházban.

Cheryl beleborzongott a fiú szavaiba, és erőtlenül bólintott. – Csak… menjünk innen. – mondta.

– Az ösvény tovább vezet innen, talán ki ebből a borzasztó erdőből. Talán Julie is ott lesz. – bátorította a fiú inkább saját magát, mint Cherylt. Levette a kabátját, és a vacogó lány hátára terítette. – Gyere.

Hosszú ideig követték a kitaposott utat. Az esővíz feláztatta a talajt, minden egyre sárosabb lett. Jimnek volt egy elemlámpája, ami valamelyest megkönnyítette a haladást. Valószínűleg az erdei fészerből vette magához. Cheryl azon töprengett, vajon szóljon-e Jimnek a könyvről. Hátha tud valami magyarázatot adni a történtekre. Kicsit félt, hogy a fiú zavarodottnak tartja majd, de azok után, amin keresztül ment, már maga sem volt biztos benne, hogy nem az. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor egy sikoly rázta fel az erdőt.

– Julie! – A fiú odafordult Cherylhez. – Segítenem kell neki! Te maradj itt! – mondta, majd nekiiramodott. A lány képtelen volt egyedül maradni. Tudta, hogy ostobaságot művel, de mégis a fiú után rohant. A fák ágai felsértették ruháját, csizmája a sárba süppedt, de elszántan haladt tovább. Szíve reménnyel telt meg, amikor az egyik fa mellett megpillantotta a fiút. – Cheryl, gyere!  – intett neki Jim. – Azt hiszem, megtaláltam Julie-t… – De a mondat félbeszakadt. Őrjöngő üvöltés hasított a lány elméjébe, amint valamiféle láthatatlan kés átfúrta a fiú mellkasát. Vér és hús fröccsent a földre. Jim szemei kifordultak, az arca eltorzult. A koponyája recsegve tört ketté. Amint a test a földre huppant, egy férfi megszállott nevetése visszhangzott az erdőben. Cheryl dermedten nézte végig a történteket. Valami rettenetes végzett a fiúval. A lány megpróbált elmenekülni, de elcsúszott a sáros földön. Ültében, száját sikolyra nyitva próbálta magát távolabb lökni a rettenettől. Feltápászkodott és újból futásnak eredt.

Percekig csak rohant. Nem tudta, hány fát hagyott maga mögött, de képtelen volt tovább futni. Leroskadt az egyik fa tövébe, rémült szemekkel nézett a sötétségbe. Tudta, hogy vissza kell térnie az ösvényre, ha valaha is ki akar keveredni az erdőből. Rá kellett vennie magát, hogy elinduljon. Hosszú ideig guggolt a fa tövében könnyekkel küszködve, átfázva, elveszetten. Végül mégis felállt, és útnak indult

Nem tartott sokáig, hogy visszaérjen a tisztásra. Körülnézett. Megkereste, merre halad tovább az ösvény. Amíg ott állt, a köd sűrűsödni kezdett körülötte. A hűvös szél felerősödött, és a levegőben egy lány torz alakja jelent meg előtte. Kétségbeesetten menekülni próbált, de a ködszerű szellem bekebelezte, és a földre terítette. Érezte, hogy körmök karcolják a bőrét, a karján, az arcán, azzal a sercegő hanggal, amit a könyvbe íródott szavak hallattak. Behunyta a szemét. Hirtelen, a köd szertefoszlott. Cheryl felemelte a karját. Az árulkodó kísértet egy üzenetet karcolt a bőrébe: „Ned tette…” A lányt belülről járta át a hideg. Felrémlett neki a kunyhó, amelynek falán is ezt a nevet látta. Tovább kellett mennie. Nem maradhatott itt. Nem volt biztonságban. Odament Jimhez. Képtelen volt a fiú holttestére nézni. Elvette mellőle az elemlámpát, és kimerülten folytatta az útját.

Nemsokára megpillantott valamit. Valamit, amire nagyon vágyott. Egyszerűen nem mert reménykedni, nem bízott a saját szemében. Nem tudta elhinni, amit lát. A fák, a gaz, a gyomok kiritkultak, és a sáros földút egy sínpárhoz vezetett. A távolból mintha egy régi gőzmozdony hangját hallotta volna. Odasietett a sínekhez. Már nem csak hallotta, de látta is a közeledő mozdonyt. Lámpájának fénye szinte elvakította. A következő pillanatban soha nem látott képek sorozata jelent meg a szeme előtt.

Egy fiatal lány, előkelő ruhában állt a sínek mellett, éppen ott, ahol ő most. Egy férfival beszélgetett. Az arcát nem látta, csupán a körvonala rajzolódott ki a fák közül. Majd a férfi közelebb lépett. A lány és a férfi dulakodni kezdtek. A férfi szeme fenyegetőn villogott. Vonatfütty hallatszott a távolból. A férfi megragadta a lányt, és a sínekre taszította. És nevetett. Őrülten nevetett. A lány már nem tudott felállni. A mozdony elgázolta őt. A képsor hirtelen félbeszakadt. Cheryl meghökkent a látomástól. Érezte, hogy valaki megragadja karját, és elrántja a sínekről. Zsebéből kipottyant az az ismerős medalion; egy kőre esett, és kettétört.

Ekkor ismertem meg őt.

 

Ahogy felém fordult, láttam arcán azt a gyönyörű félelmet, szemeiben a kétségbeesettséget. Sebeiből vér gyöngyözött, a teste remegett. Tudtam, hogy újra rátaláltam a szerelemre. De csalódnom kellett benne. Eltolt magától.

– Ki vagy te?! – kérdezte rettegve.

– A hódolód vagyok, kedvesem. – válaszoltam neki oly őszintén, mintha csak szívemet tártam volna ki neki. De ő undorodva lépett távolabb.

– Nem ismerlek téged. Ne közelíts! – mondta remegő hangján, de a fülemnek kiáltásként hatott. Lehajolt azért a vacak medálért, amelyet oly gondosan őriztem. Meg kellett volna állítanom, de képtelen voltam rá, hisz’ úgy szerettem őt. A medalion titka immár az övé is. Ez majd szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. A medálomban a lány képe mögött egy másik képet is őriztem. Szerelme bizonyítékát. Láttam Cheryl arcán, hogy végre felismert. Volt valami varázslatos abban, ahogy rám tekintett.

– Ez… te vagy. Te vagy a képen! – Megfordította az apró fényképdarabot, és elolvasta az én drága Julie-m szavait: „Szerelmem, Ned Thomson.” De ekkor arcára ugyanaz a megvetés ült ki, amely minden alkalommal új haragra gerjesztett, amikor a szemem elé került. Amit Julie arcán is láttam, réges-régen. Már tudtam, hogy nem lehet az enyém. De másé sem lesz.

– Te vagy… te vagy Ned! – szegezte nekem a kijelentést. – Te ölted meg őket!

– Igen. – csupán ennyit feleltem, és elindultam felé. Könnyező szemmel, de elszántan léptem hozzá. Elhatároztam. Megölöm.

 

A levegő elnehezedett, összesűrűsödött. Fehér, ködszerű foltok jelentek meg, Ned körül kavarogtak. Felvették egy lány alakját. Cheryl ezúttal felismerte Julie-t. Rémülten figyelte, ahogy a férfi felé közelít. Látta őrült vigyorát, mely még akkor sem szűnt meg, amikor a szellemek először vájtak bele a testébe. Egy elfúló mondat hagyta el a száját, mely együtt visszhangzott a vonat lassuló zakatolásával.

– Drága Julie!

Nedet szétmarcangolták a láthatatlan karmok. Tekintete elveszett a sűrű ködben. A rémség szertefoszlott. Julie gyilkosa halott volt. A lány szelleme végre hazatért.

A vonat megállt Cheryl mellett, a mozdony kéményéből füst gomolygott. Egy ismeretlen erőtől vezetve ismét kinyitotta a könyvet. Akárhová lapozott, a betűk elmosódtak. Az üres lapokon egyetlen szó ismétlődött ezerszám: „Menj!” A lány elhajította a könyvet. Kinyitotta a vonat nyikorgó ajtaját, és felszállt a vagonba. A vonat kerekei megmozdultak, maguk mögött hagyták az erdőt, a síneket, és a mellettük heverő könyvet, melyen már egy másik cím állt: „Southhaven igaz történetei”

            Cheryl a Southhaven-i vasútállomáson tért igazán magához. Tudatában az éjszaka rémes történései kavarogtak. Mégis, egy gondolat mindegyiknél tisztábban hajtotta előre: Mindjárt otthon vagyok…

Sebes léptekkel haladt, keresztül az utcákon. Üres tekintettel meredt maga elé, csak szívének dobogása visszhangzott a fejében. Végül megpillantotta a házukat. Könnyek szöktek a szemébe, amikor a bejárati ajtóhoz lépett. Mindaz a nyomás, ami felgyülemlett benne, kitörni készült. Reszkető kézzel kereste meg táskájában a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és bement. Bátyja mindennél kedvesebbnek játszó hangja biztonsággal töltötte el.

– Cheryl, végre hazaértél! – üdvözölte húgát. – Mindjárt kész a vacsora.

– James… nem… nem fogod elhinni, ami történt… – mondta Cheryl, de bátyja félbeszakította.

– Mindent elmesélhetsz majd vacsora közben. Meghívtam az egyik barátomat, remélem nem gond. – James rá sem pillantott húgára. A másik szobába ment, Cheryl követte őt.

– James, ezt most kell megbeszélnünk! A vonat… – Ebben a pillanatban Cheryl ajkára fagyott a szó. A kanapéról egy ismerős férfi állt fel. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.

– Hadd mutassalak be. Cheryl, ő itt a munkatársam, Ned Thomson…

 

Lego-értelmiség

Amikor először meghallottam az esszékötet címét, szinte azonnal – és remélem, hozzám hasonlóan sok más, a kilencvenes években felnőtt olvasónak is –, a Lego kalózos szériájának remek felhúzhatós ágyúja jelent meg a szemeim előtt, amint a fedélzetről lezuhanván repkedő kockákat hagy maga után, miközben az ezt figyelő kalózkapitány arcán eluralkodik a teátrális rémület: ha borítótervező lennék egy menő kiadónál, biztosan nem nyugszom, míg egy ilyet ki nem harcolhatok. Ha más miatt nem is, de mivel a 81 éves Poszler György legújabb esszéit tartalmazó kötetét végig jellemzi a hatalom és a hatalom játékszereinek viszonyában való elmélyülés igénye, talán nem lett volna teljesen infantilis választás ez a részemről. És ha már szóba hoztam saját generációmat, mindenképp tisztázni szeretném, hogy nem csak az jellemez minket, hogy fokozottabb nosztalgiával fordulunk gyerekkorunk világa felé (hiszen az egybe esett a harmadik köztársaság gyerekkorával, valamint az együgyű, ám feledhetetlen eurodance-slágerek örök nyár/elveszett paradicsom hangulatával is), hanem tapasztalataim szerint az is, hogy bátortalanok vagyunk, ha komolyabb, politikai-társadalmi kérdések terén kell nyilatkoznunk, sokkal bizonytalanabbak, mint mondjuk azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években töltötték el tízes-húszas éveiket.

 

Emiatt most én is meglehetős félszegséggel vágok neki Az elszabadult hajóágyú bemutatásának. És hogy fenntartsam az olvasók figyelmét, a recenzióm talán legkritikusabb mondatát már itt, a legelején ellövöm: a vékony, négy esszéből álló, puhakötésű kis füzetke megjelenésének nem sok apropóját látom, éppenséggel lehetett volna várni, míg egy vastagabb válogatásra való írás összegyűlik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges lett volna őket kötetté szervezni, hiszen egy jó írás inkább jelenjen meg kétszer-háromszor, mint egyszer sem, és bizony a négy esszé – most pedig spoilerezni fogok a türelmetlenebb olvasók kedvéért –, mindegyike nagyon jó írás, remekül olvashatóak, és alapvető fontosságú problémákat vetnek fel.

 

Az első, eredetileg 2010 májusában – amikor is, nyugodtan kijelenthető, hogy új korszak kezdődött a magyar ideológiai politizálás történetében -, megjelent, Az irodalmárok rémuralma – a világítótorony heroizmusa című írás kulcsmondata a rendszerváltás mámorára vonatkozik: „a politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és a művészet politikája is”. 1989 után aztán két reakció tudott erőre kapni, és mindkettő a maga módján bizonyult károsnak: először is, a konzervatív ideológiai hagyomány minden ’45 előtti, mérgező elemével éledt újjá, másrészt a diktatúrák évtizedei által gombafonálszerűen átmérgezett irodalom egyfajta önmagáért-valóság illúziójában próbált új erőre kapni. Poszler György szerint mindkettő veszélyes, az ideális valami olyasmi házasság lenne, melyben a „tetszhalott baloldal” és a társadalmi dimenzióit visszanyerő irodalom tud egyesülni, és tud illyési értelemben nemzeti lenni. A nyolc pontba rendezett írás (a címe Lorenz után akár „a politizáló értelmiség nyolc halálos bűne” is lehetett volna) utolsó szakasza tartalmazza azonban talán a legprovokatívabb gondolatot: ugyancsak kártékony a századfordulós Monarchia aranykorába visszavágyni, hiszen a ’14 és ’18 utáni tömegkatasztrófák épp ebből a hamis aranycsillogásból lángoltak fel: „ám megtanulhattuk volna, azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus.” A legérdekesebb momentum ebben az, hogy míg a szerző itt a k.u.k.-világ kárhoztatásával, addig a máig töretlen népszerűségű Monarchia-nosztalgia ábrándos képviselői annak felmagasztalásával jutnak el arra a következtetésre, hogy a közép-európai országoknak egy saját léptékükre és adottságaikra szabott ideológia kell. Csak éppen Poszler ezt valahol a társadalmi szolidaritás értelmiségi hagyományában, a Monarchia-hívők pedig a középkor multikulturális, nemzet-előtti államfogalmában találják meg.

 

A második esszé (Hol vagy, Mario?, amely eredetileg a tavalyi kalligramos Mi a magyar most? esszéválogatás-kötetben jelent meg) súlyos állításokkal egészíti ki az előző alaptanulságait. Míg az első írás témája a hatalom és az értelmiség volt, addig ezé a hatalom és az értelem alattiság, melynek vizsgálatához a szerző Thomas Mann Mario és a varázslójának elemzésén át jut el. A tanulságok kijózanítóan félelmetesek: a tömegbódulathoz egyrészt olyan vezér kell, akit a tömeg elfogad felsőbb képességek birtokosaként, másrészt olyan emberek, akiknek figyelmét könnyű rabul ejteni különféle manipulációs technikákkal, melyek érvényre juttatásához nem kell más, minthogy az alanyok kizökkenthetőek legyenek a saját egójuk kontrollja alól. Cipollának senki sem fogta le a kezét, ismétli meg Poszler György többször is, félelmetes retorikai erőt kölcsönözve a szövegnek, ami ezért remekül tudna felolvasva is érvényesülni, mondjuk egy komoly rádióműsorban (nem hittem, hogy valaha ilyet mondok irodalmi elemzésről): hiába, a hang rendelkezik a legszuggesztívebb erővel minden érzéki tapasztalat közül, és ezért a Cipolla-show elemzése is cipollai módon tudna a legintenzívebben hatni. Úgy gondolom, én sem fogtam volna le a mágus kezét, pedig azt az esszé szerzője már jóval Mario megalázása előtt szükségesnek tartotta volna: én a könnyen elbódíthatóak közé tartozom, korunk tv-Cipollája, Keith Barry műsorát is delejes csodálattal szoktam bámulni, és egy Mickey Bricks-féle svindlermester számára is egyszerű ügy lenne az átverésem. Ha egyszer elindult a show, gondolom én, senki sem fogja bölcs belátásból leállítani, az csupán önmagát számolhatja fel, valahogy úgy, ahogy a gyalázat áldozatául esett Mario lőtte le kis pisztolyával a varázslót.

 

Az elemzés legfontosabb pontja számomra azonban ez: „Mann – láttuk már – a kor orgiasztikus-bachikus tömegvarázslatának a neonacionalizmussal kötött szövetségében látja a tradicionális európai kultúra egyik fő veszedelmét.” Nincs védőháló, a civilizáció, csillogjon éppen a látszatfejlődés bármely magaslatán is épp, bármikor újra az őskori közösségek mágikus-kollektív logikájának világába hullhat vissza, mert ha összekeveredik zoé és biosz, vagyis biológiai és társadalmi élet, akkor a politikai vezető, vagyis az írott törvények ura egyben a természet törvényeinek uraként jelenhet meg, és küldhet milliókat húsdarálóba, ahogy egy rendelet szövegét radírozza át. Nem hiába tér ki ezután Poszler György arra, mint méltatta Mann Freudot 1936-ban, mint az ösztönök felett győzedelmeskedő kultúra feltáróját.  Maga Freud egyébként abban a dologban valóban optimista volt a jövőnket illetően, hogy az ész győzelme az emberiség fölött szerinte be fog következni valamikor a távoli jövőben, de talán nem a nagyon távoli jövőben.

 

A harmadik esszének, mely egyben a kötet címadója is, központi témája az önveszélyes agresszió, azaz az elszabadult hajóágyú toposza (az angol loose cannon magyar megfelelőjénél egy fokkal talán köznyelvibb fordulatnak számít), valamint alapvetően Victor Hugo kései, Kilencvenhárom című regényének elemzése, melyet ’48 és a kommün tapasztalatai után írt az 1793-ban fellángoló Vendée-i lázadásról, és arról a skizofrén vérontásról, melyben az uraikat védő elnyomottak harcoltak a terrorba fordult szabadság hosszú szárú nadrágosaival. Hogy mi lehet korunk hajóágyúja, az a nyolcvanadik születésnapjakor készített interjúban is foglalkoztatta Poszler Györgyöt, de egy másik, a kötet megjelenésekor adott, szintén nagyon érdekes interjújában azt is elárulja, hogy már egyetemista korában lenyűgözte a regény jelenete az elszabaduló vasszerkezetről (magam sajnos nem olvastam a Kilencvenhármat, illetlenségnek tartanám ezt eltitkolni, ellenben kézenfekvő felemlegetnem a párhuzamot a prérifarkas és a gyalogkakukk állandó küzdelmét bemutató rajzfilmsorozattal). Az első két esszé tanulságainak sorába is jól beleillő konklúzió pedig: éljen a köztársaság, de csak abban az esetben, ha ez fanatizmusmentesen, valódi köztársasági szellemben tud megvalósulni, ugyanis a köztársaság védelme bármely eszközzel, na az már a legkevésbé sem demokratikus tett.

 

A negyedik esszé (A hataloméhes bűvészkisinas végveszedelme) jó érzékkel lett a kötet végére választva, ugyanis erősen kapcsolódik mindegyik korábbihoz, egyszerre kap teret az értelmiség rémuralmának, a sötét erőkkel való játszadozásnak és az önpusztító folyamatoknak a témája. Az írás Goethe versének elemzésével kezdődik, de kitér a szerző Lukianosz egy történetére, a Kommunista kiáltványra és az Ezeregyéjszaka híres Szezám tárulj-meséjére is: a közös pont ugyanaz, a kontroll elvesztésének, az alkotó uralma alól kikerült technika elszabadulásának fenyegetése. Ám Poszler György – és ez adja meg igazán az elemzés erejét – a szokásos okfejtéseknél eggyel tovább megy: Goethe kisinasának tettét ugyan kijavítja a mester, ám az boszorkánymester; Lukianosznál az immár megállíthatatlan seprűt az a Pankrátész változtatja vissza, aki félelmetes módon krokodilokkal cimborál; az Ezeregyéjszaka történetében pedig végül a rablók tesznek igazságot, ám az csak rablóigazság, és ezért „meg kell kísérelni először a kisinasok hazugságra épült rendjét kiiktatni. Másodszor a boszorkánymesterek alvilági cimboraságait érvényteleníteni.” Pokoli nehéz imperatívusz ez, ám minden bizonnyal tényleg csakis egy olyan társadalom tud életképes lenni, amely erős önvédelmi rendszert tud kiépíteni az ideologikusság, a sötét manipuláció, és a rövid távú technikák önpusztítása ellen, valódi köztársaságként: reméljük, a jövőben eljutunk ebbe az utópiába, és nem a nagyon távoli jövőben.

 

Ezzel a talán túl magasztosra is sikeredett gondolattal azonban nem fejezhetem be a recenzióm, mert úgy érzem, kissé felül kell vizsgálnom a bevezetőben tett állításomat, miszerint nem sok apropóját látom a füzet megjelenésének. Ezt a kitételt inkább ilyen formában való megjelenésre módosítanám, hiszen talán kevesebb emberhez jut így el, mint ahányan a folyóiratokban olvashatták. Ellenben annak, hogy ezeket Poszler György megírta, nagyon is sok apropója van, ugyanis óriási szükség van ilyen igényes, és egységteremtő írások megszületésére. Ez az egység pedig az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány és a politika kérdésföltevése között teremtődik meg, persze az így létrejövő, egyszerre leíró és egyszerre kritikus esszényelvezetnek a szerző élettapasztalata és olvasottsága adja meg a súlyát. De talán az ilyen, gondolkodni tanító írások fogják az én bizonytalan és gyermekies generációmnak megadni a megfelelő Lego-kockákat ahhoz, hogy egy tevékeny értelmiségi élet keretében felépíthessük saját magunk, és Magyarország felnőttkorát.

 

Poszler György, Az elszabadult hajóágyú, Magvető, Budapest, 2011.


Se nem rajban, se nem egyedül (Patrick de Mela: Fordított)

Többé nincs többé.

A herceg méltóságteljes, a hercegné kedves, a falak túl nedvesek, a tavasz… nos, igen, a tavasz egyáltalán nem emlékeztette Rioldát semmire. Ilyen csodálatos, meglepő változások nem voltak az ő szigetén.

A hercegnek és a hercegnének kisbabája van – na, de kinek nincs? Egy felnőtt férfinak, egy felnőtt nőnek elég ránézni egymásra, és megvan a gyerek. De Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett. Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy katonákat szórakoztassanak vagy edényeket sikáljanak.

Ezt nem akarhatta; tehát nem is akarta. A kóbor gyerekeket – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, a nagy konyhákban pedig annyit dolgoztatják, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hozd be, vidd ki, fogd meg! Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani? Mert bármilyen gazdag is Normandia, egy magányos gyereknek, akit a szegények szalajtanak ide-oda, semmi esélye.

De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.

És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?

De hogy ülhet a saját fülén bárki?

Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.

De itt, Normandiában? Annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.

– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.

Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.

De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt. A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, az a kis ribanc, ez az új hercegné.

Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?

Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha átrepülik a tengert, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, így együtt erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.

Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő, narancssárga vagy fekete színekben pompázó sáskák, gondolta Riolda. Még a szívük is hangosabban ver, ha együtt susmorognak.

Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.

Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?

Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!

Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a kis szívét…) édességgel kínálja a kisfiát? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.

Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. Milyen jót tesz a tavasz a hercegnének! Milyen csodálatos színe van a bőrének! A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek.

Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.

Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

 

 

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!

Riolda először a földe botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.

Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!

Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.

Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. Na de hol a hercegné? Senki se tudja.

A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: fehér virágzuhatagok, húsos, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. Itt, Normandiában habos színeket visel a tavasz, mint a fiatalasszonyok. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál.

Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha a melegtől összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!

Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.

A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?

A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.

Riolda! Riooolda! Te megátalkodott, gonosz ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.

Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?

Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.

A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem Vilmos két nagynénje, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!

A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózott, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként akarna meghalni az anyja karjában.

Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Na, majd kapsz! Amígélszmegkeserülöd!

Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!

Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…

Nézzétek a varangyosbékát! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.

Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak? Visszaadta a gyereket az anyjának, és a süteményhalat szorongatva végigzuhant a kőpadlón. Várta a halált, a saját halálát.

De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.

Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!

Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.

Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Hogy jutottak el idáig?

Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda!

De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.

Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?

Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből, az első tavaszi este…

Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

 

 

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!

Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!

Különös, nagyon különös, mintha csak hercegkisasszony lenne, aki nyugodtan elbúcsúzhat a családjától.

Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.

– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.

Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az apja az öreg állatokhoz.

Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.

Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.

– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, valami varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy.

Riolda odadörgölőzött az apjához.

– De legalább te mondd meg, ki vagyok!

Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.

A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – És vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy a te anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.

Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.

Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.

Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.

Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info