– Hölgyem, kérem, a könyvtár bezár. – Cheryl erre a mondatra ébredt azon a délutánon. Felkapta a fejét karjai közül, és megilletődve a mellette álló nőre nézett.

– Elnézést – nyögte ki végül, majd megdörzsölte a szemét. Lassan felállt, és felkapta az asztalról a könyvet, amit olvasott. Majd otthon befejezem, gondolta. A szülővárosáról írt újságcikkhez gyűjtött adatokat, történeteket a város életéből, de a kutatás közepette elnyomta az álom. Nem volt ez jellemző rá, mindig is éberen, szorgalmasan dolgozott, de az utóbbi napokban nem igazán aludt nyugodtan. Szinte minden éjjel rémálmok gyötörték, de amikor reggelente felébredt, semmire sem emlékezett belőlük. – Lehet, hogy jobb is ez így – mondta halkan, egy fáradt sóhaj kíséretében. Ezen tűnődve lépett ki a könyvtárból. Odakint hűs őszi szél fújt. Nem szerette Garrenville forgalmas utcáit, de ide járt egyetemre, és a helyi újság szerkesztőségében kapott állást, ezért kénytelen volt hozzászokni valamelyest a zajhoz és bűzhöz, ami a várost belengte.

Southhavenben született, mely hosszú ideig a nemesi családoknak és villáiknak szolgált lakóhelyül. Később fontos vasúti összekötőponttá vált, minden építőanyag és egyéb áru a kisvároson keresztül jutott el az épülő Garrenville-be. Egy évszázad múltán, akik nyüzsgő városi életre vágytak, mind beköltöztek, és a nyugalmat kereső családok lehetőséget kaptak, hogy a vidéki Southhaven lakói lehessenek. Így került oda Cheryl is. Akkor még nem ismertem őt, pedig jóllehet, sokkal idősebb voltam nála, és Southhavenben is sokszor megfordultam. Persze az én időmben még másképp nézett ki az az erdővel szegett városka. A történetünk itt kezdődik.

            Még elérhetem a nyolcórás vonatot, gondolta. Amint a buszmegállóba sietett, a szél bele-belekapott vállig érő, vöröses fényű hajába. Szomorúan tekintett körbe, szeme megakadt egy páron. A fiú magas volt és jóképű, a lány mosolygós. Oltalmazón ölelték át egymást, boldogok voltak. Cheryl is erre vágyott. Neki is szüksége volt valakire, aki méltó hozzá, aki őszintén szereti. A sok tanulás és munka mellett nem is maradt ideje saját magára, arra, hogy éljen. De ha ideje lett volna, akkor sem maradt volna benne elég erő semmi máshoz, bármennyire is unta már a mindennapokat. A busszal egészen a város szélére, a vasútállomásig utazott. A hatalmas váróterem üres volt, a pénztárak furcsa módon zárva voltak. Léptei visszhangján kívül csak a szél susogása hallatszott. Rettenetesen egyedül érezte magát. Kilépett a hosszan elnyúló sínekhez, és a távolba révedt. A hold pislákoló éjjeli lámpaként világított keresztül a sötétségen.

            Megcsörrent a mobiltelefonja, gyorsan előkapta a mellényzsebéből, és felvette.

            – Tessék.

            – Cheryl, kedvenc kishúgom, merre jársz? – szólt bele testvére.

            – Az állomáson vagyok… – sóhajtotta. – A nyolcórás vonattal megyek. Ha minden igaz, csak Southhaven-ben áll meg.

            – Mit csináltál ennyi ideig?

            – Hát… fogalmazzunk úgy, hogy pihentem. Kicsit elbóbiskoltam a könyvtárban. Ehhez a cikkhez kerestem valami érdekeset, ami feldobná. Találtam is egy-két bejegyzést egy könyvben, amik valamilyen tragédiát említettek. Azt hiszem, valamikor 1870 körül történt az első baleset. Azután több ember is eltűnt. Kicsit ijesztő, de mindenképpen érdemes lesz jobban utána olvasnom. Tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem…

            – Ez igazán jellemző rád, Cheryl – kezdte bátyja kedvesen. – Nem kellene ennyire túlzásba vinned az írást, annyit nem ér az az újság. Mindegy. Örülök, hogy megvagy.

            – Csak nem aggódtál miattam? – kérdezte gúnyosan Cheryl.

            – Ugyan kérlek, engem csak a vacsorám érdekel.

            – Hát ma ne számíts semmire, hullafáradt vagyok.

            – Nagy kár. Akkor kénytelen leszek én összedobni valamit magunknak.

            – Az jó lenne! Sietek haza, azt hiszem, már jön a vonatom.

            – Rendben, várlak. Szia!

            – Szió.

A vonat kerekei csikorogva álltak meg az állomáson. Cheryl a fülére tapasztotta a kezét és várta, hogy a rémes hang alább hagyjon. Kinyitotta a kocsi ajtaját, felszállt, és azonnal a megszokott helyére indult. Ledobta maga mellé a táskáját, majd belesüppedt az ülésbe. A kocsi teljesen üres volt, pedig ha nem is sokan, páran azért szoktak ezzel a vonattal utazni. A kalauz sem járta a vagonokat. Cheryl csendben ült, élvezte a vonat halk zakatolását. Az ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat. A köd egyre sűrűsödött, már a csillagok fényét is alig engedte át. Az egész táj valahogy kísértetiesnek hatott. A lányt lassan valamilyen furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

            Biztos csak fáradt vagyok, hessegette el az érzetet. Egy forró fürdő majd segít.

Ebben a pillanatban a lámpák kialudtak, ijesztő sötétség lepte el a kocsit. Cheryl megrémült, tekintetével a kintről szivárgó csekély fénybe kapaszkodott, próbálta csillapítani félelmét. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a fények újra kigyúltak, szertefoszlatták a sötétség démonait. Cheryl megkönnyebbülten sóhajtott. – Mindjárt otthon leszek. – biztatta magát. – Jobb lesz, ha elfoglalom magam. – Belenyúlt a táskájába, és kivette a könyvet, amit a könyvtárból hozott. De valami nem volt rendben. A könyv tapintása teljesen más volt. Döbbenten vette észre, hogy a bőr borítás mindenhol szétszakadozott, szinte lefoszlott a furcsa módon megsárgult lapokról. A címe is lekopott, bár még így is olvasható volt: „Southhaven históriái”. Gyorsan belelapozott, de a már olvasott sorok helyett teljesen új történeteket talált, amelyeknek egyes részei valamilyen ismeretlen nyelven íródtak. Nem értette az egészet, de ami még furcsább volt, hogy a könyv második fele üres lapokból állt. Nem tudott ezzel tovább foglalkozni, mert a vonat belseje elkezdett megváltozni. A padló egyre piszkosabb lett, az ülések huzata leszakadozott, a falakról mintha lemállott volna a festék. Hirtelen megrepedt az ablak üvege, és hangos reccsenéssel kitört. Az üvegszilánkok éppen Cheryl mellett röpültek el, de az egyikük megsebezte a karját. Elfojtott sikollyal pattant fel, és a kocsi közepébe rohant. Felfogni sem volt ideje a történteket, a vonat fékezni kezdett – a lendülettől azonnal a földre zuhant. Mozdulni sem mert, csak feküdt a kocsiban és várta, hogy a fékek borzasztó csikorgása abbamaradjon. Amikor a vonat megállt, óvatosan felült, majd felhúzta magát egy foszladozó ülésre. Ruhájára és bőrére vöröses-feketés piszok tapadt, undorodva próbálta lesöpörni magáról. Csukott szemmel, fogait összeszorítva ült ott percekig, miközben próbálta győzködni magát: Ez az egész csak egy rossz álom. Kinyitotta a szemét, de még mindig abban a rémisztő vagonban ült. Mikor ébredek fel végre? Felvette a titokzatos könyvet a földről, és óvatosan a táskájába süllyesztette. Kinézett a kitörött ablakon, és egy kopár erdőt pillantott meg. Ezrével álltak a fák, göcsörtös ágaikról a levelek már lehullottak. Cheryl úgy döntött, az lesz a legjobb, ha eltűnik a vagonból. Minél hamarabb, annál jobb. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és leszállt.

A táj kietlen volt. – Hol lehetek? – kérdezte, de nem várt választ. Tudta, senki sincs a közelben. Elsétált a mozdonyhoz, de az is üres volt – a mozdonyvezetőnek semmi nyoma. Ami még ennél is riasztóbb volt, hogy a sínek nem haladtak tovább, a földet mindenütt benőtte a gaz. Nem merte bevallani magának, de pánikba esett. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de mindössze egyetlen mondat lüktetett a fejében: Haza kell jutnom, gyorsan! Kétségbeesettségében előkapta az átkozott könyvet. Minden emiatt történt…, gondolta, és még egyszer belelapozott, de hiába. Képtelen volt kivenni az ismeretlen nyelven írt sorokat. – A mobilom! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott. Elmosolyodott, hogy a legkézenfekvőbb dolog eddig nem jutott eszébe. Megkönnyebbültség járta át, amikor a telefont a kezében fogta, és bátyja számát tárcsázta. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott az utolsó remény. – Nincs térerő… – motyogta. Teljesen elkeseredett. Rádöbbent, hogy egyes egyedül van, ráadásul fogalma sincs, hogy hol. Az üres váróterem már mesebeli helynek tűnt az emlékezetében. Szedd össze magad, súgta egy belső hang. Nézz körül. Ne ess pánikba – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok árasztották el, míg végül felülkerekedett félelmén – legalábbis egyelőre.

Elindult a sínek mentén visszafelé, arra, amerre remélte, hogy Garrenville-t találja. Egyre gyorsabban szedte a lábát, a szemét egy pillanatra sem vette le a sínekről. A sínpárnak azonban hamarosan vége szakadt. Belefutott egy terméskőből épített magas falba. – Nem… ez nem lehet. – suttogta döbbenten. A néhai alagút, ami a falon át vezetett, eltűnt. A mohával benőtt köveken semmi sem juthatott át. Legkevésbé egy vonat.

– Erre nem jutsz ki. – súgta neki egy sejtelmes hang.

– Ki szólt?! – kérdezte Cheryl ijedten.

– A könyv mutatja az utat… – szólt az ismeretlen, majd újból síri csend ült a tájra. A lány nem tudta, vajon a képzelete játszott vele, vagy valóban hallott valakit, de nem volt igazán más választása, így kinyitotta a könyvet. Az üres oldalakhoz lapozott, de még mindig semmilyen írást nem talált rajtuk. Egyszer csak valamiféle sercegő hangot hallott, kaparást, mintha tollal pergamenre írtak volna. Aztán meglátta. Az üres lapon, remegő kézírással egy vezetéknév jelent meg: „Thomson”. A keresztnév olvashatatlan volt. Majd újabb sor vésődött bele a könyv papírlapjába: „Cheryl bemerészkedett az erdőbe.”. A mondat szinte hipnotizálta. A lába megmozdult, előre lépett, miközben hallotta elméje őrült sikolyát: „Ne menj!”. Egyre közelebb lépdelt a vészjóslón sötét fákhoz. Kétségbeesettségében csak egy dolgot tehetett, elhajította a könyvet. Bármi is húzta az erdő felé, már nem volt hatalma felette. Cheryl sarkon fordult, és a sínek felé vette az irányt. Már éppen odaért volna, amikor szörnyű fejfájás tört rá. A lüktetés minden lépésével erősebb lett, kénytelen volt megállni. Szédült, émelygett, a kín kezdte felemészteni idegrendszerét. Térdre rogyott, és négykézláb vonszolta magát. Minden erőfeszítése hiábavaló volt. Vissza kellett fordulnia. Összeszorította a fogait, és újra az erdő felé próbált haladni. A gyötrelmes fejzúgás lassan kezdett elmúlni. Minél közelebb került a könyvhöz, annál jobban érezte magát. A világ már nem forgott körülötte. Megkereste tekintetével a kísérteties olvasmányt. Felvette a földről, és újból kinyitotta. Még egy sort írtak bele, de a kézírás nem egyezett meg az előző sorokkal: „A fiatal hölgy kísérőjével az erdőbe ment.”. Pusztán ahhoz, hogy belássa, nincs más választása, mint az erdőben bolyongani, Cherylnek minden bátorságát össze kellett szednie. A könyvvel a kezében lépett be a kopasz fák közé, majd elnyelte a feketeség.

Sűrű fellegek gyülekeztek felette. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. A beláthatatlanul magas terméskő fal mentén haladt. Ez volt az egyetlen biztos tájékozódási pont, amit követhetett. Elrettentette a kérdés, hogy a titokzatos építmény vajon mitől zárja el őt. Vagy éppen védi valamitől? Megállás nélkül haladt előre, újra és újra maga mögé pillantva, mintha arra számítana, hogy valami rögvest lecsap rá. Mobiltelefonjának kijelzőjével világította meg az utat maga előtt. Bár ez igen gyenge fényforrásnak bizonyult, mégis egyfajta biztonsággal töltötte el a lányt. Már jó ideje gyalogolt kilátástalanul, de a rejtélyes könyvbe nem került új sor. Titkon abban bízott, hogy valamiféle útmutatást kap arról, merre is kéne mennie. Ahogy beljebb haladt az erdőben, a talaj egyre járhatatlanabbá vált. Minden lépésére ügyelnie kellett. A földből gyökerek álltak ki, a fű és a gaz majd’ a térdéig ért, és a lehullott levelek is nehezítették a haladást. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a kőfalat vaskos törzsű tölgyek váltották fel. A fák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy először fel sem tűnt neki, hogy nem a mohás kövek mellett halad. Megpróbált átmászni a törzsek közt, de azok csak a tekintetét engedték keresztül.

A kavargó szél megrezegtette az öreg ágakat, susogtatta a füvet. Cherylt kirázta a hideg. Vak bolyongása egy örökkévalóságnak tűnt. Újra kinyitotta a könyvet, és egyfajta morbid gyönyörűséggel nézte, amint újabb reszketeg betűk jelennek meg az üres lapon: „Cheryl nem is sejtette, milyen közel van az öreg erdészkunyhóhoz.”. A lánynak felcsillant a szeme. Körbetekintett, és megpillantott a távolban egy apró fénypontot.

A kunyhótól kell, hogy jöjjön, gondolta bizakodva. Nem tudta, pontosan mit is talál majd ott, de legalább valamilyen támpontra lelt a végtelennek tűnő rengetegben. Eltette a könyvet, felgyorsította lépteit, csak a fényt figyelte. Egyre közelebb ért hozzá. A fák ritkulni kezdtek, gyökereik közül egy kitaposott ösvény bukkant elő. Egyenesen az erdei kunyhóhoz vezetett. Cheryl izgatottan lépett a mindössze szobanagyságú, fából készült épülethez. A fényt, ami odavezette, az ajtó felett elhelyezett fáklya adta. Hirtelen azt a jellegzetes, sercegő hangot hallotta, ami csak attól a láthatatlan tolltól származhat, ami a könyv lapjaira ír. Kinyitotta a könyvet, és benne újabb mondatokat talált, ezúttal nyugodtabb, egyenletesebb írással. „A fiatal hölgy gyakorta találkozott itt szerelmével, titokban. Ez volt az ő helyük.” Cheryl nem tudta, mire vélje a sorokat. Ez volt a második alkalom, hogy a könyv egy fiatal lányról ír. Ez magában is éppen elég furcsa volt, és abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő neve hogyan kerülhetett a lapokra. Visszatette a táskájába a könyvet. Reszkető kézzel nyúlt a reteszhez, ami az ajtót zárta. Félretolta, és kinyitotta az ajtót. Dohos szag csapta meg az orrát. A fáklya bevilágított a kunyhóba, és egy hosszúkásra nyújtott árnyékot vetett a padlódeszkákra. Egy ember. Egy fiú. A falnál ült. A lány megrettenve lépett hátrébb. Elővette a mobiltelefonját, és megvilágította a testet. A szeme csukva volt. Egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Bár maga is furcsállta, de Cheryl első gondolata az volt, hogy a fiú ruházata valahogy nem illett bele a mai viseletbe. Amikor leguggolt mellé, valami sokkal fontosabb ragadta meg a figyelmét. Az inge zsebében valami megcsillant. Óvatosan odanyúlt, és kihúzta belőle az apró fémtárgyat. Egy medál volt az, ami egy fényképet rejtett. A kép egy fiatal, előkelő lányt ábrázolt, ünnepélyes ruhában. Tizenkilencedik századi öltözék volt. A fiú teste mellett valamit belekarcoltak a falba: „Ned”. Nem gondolta, hogy bármi jelentősége lenne, de mégis valahogy megbabonázta. Lassan felállt, hogy jobban körbenézzen a viskóban, de véletlenül megbotlott a fiú kezében; az ismeretlen teste a padlóra rogyott. Rettenetes mennydörgés rázta meg az eget. Cheryl képtelen volt felfogni azt, ami elé tárult. A fiú nyaka elcsuklott, a feje elvált a testétől, és a lány lábához gurult. A csonk testből vér szivárgott. Egy villám hasította ketté az eget, újra életre keltve a látványt. A lány képtelen volt sikítani. Rosszullét fogta el. A szájához kapta a kezét, botladozva rohant ki a kunyhóból. Nem bírt parancsolni a testének, térdre rogyott. A szeme előtt újra és újra látta a lehullott fejet, nem tudta kiűzni a gondolataiból. A teste önkéntelenül is megremegett, öklendezni kezdett. Négykézláb mászott, minél messzebb akart kerülni a borzasztó helyszíntől. Gyorsan lélegzett, szíve hevesen vert. Felnézett az égre. Arcába esőcseppek hullottak. Először csak néhány, majd egyre több és több. Minden egyes égdörgés a lány szívéig hatolt, beleremegett. Az eső eláztatta a haját, átnedvesítette a mellényét. Cheryl meg akart tisztulni. Le akarta mosni magáról a történtek szennyét. A koszt, a sarat, a vért. Nem tudta, mennyi ideig is térdelt ott a zivatarban, de mindez nem is számított. Gondolataiban otthon volt, a konyhában ült. Testét melegség járta át, bátyja tárt karokkal várta. Az asztalon finom étel gőzölgött. De ez nem a valóság volt, csupán illúzió. A képzetet megtörte az ég robaja, és a villámok fénye.

Valaki közeledett felé. Hallotta lépteinek neszét, ahogy talpa alatt ropognak a gallyak és levelek. Hátrálni kezdett. A telefonjával maga elé világított. Próbálta kiszűrni a közeledő alakját. Lélegzetét visszafojtva várt.

– Nem én tettem… – szólt hozzá egy remegő hang. Egy fiú hangja volt. – Már ott hevert a kunyhóban. – A kialvó fáklya felfedte a fiú arcát. – Nem akarlak bántani. – szólt újra. Az arca legalább annyira rémült volt, mint a lányé, és ez megnyugtatta Cherylt. – Jimnek hívnak. Jim Rowland. És téged? – Cheryl képtelen volt válaszolni. Könnyek árasztották el a szemét, tudattalan állapotban rohant oda a fiúhoz, és szorosan átölelte őt. A meglepett ifjú viszonozta az ölelést. Érezte, hogy a karjaiban zokogó lány is épp oly tanácstalan és elveszett, mint ő. Bár a mennydörgések elhalkultak, az esővíz egyre hevesebben zuhogott. Hosszú percek múltán Cheryl elengedte a fiút, és hátrébb lépett.

– Cheryl – ennyit tudott mondani.

– Szia, Cheryl. Hogy kerülté ide, az erdő mélyére ilyen későn? – kérdezte Jim barátságos hangon. A lány próbált összeszedetten válaszolni.

– Nem tudom… a vonatom hirtelen megállt, vége szakadt a síneknek. Hazafelé tartottam. Nem tudom, mi történhetett.

– Én a barátnőmet, Julie-t keresem. – sóhajtotta az ifjú. – Nem láttad őt, nem találkoztál vele?

– Nem, senkit sem láttam. Sajnálom.

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Ki tudja, mi végzett azzal a szerencsétlennel a kisházban.

Cheryl beleborzongott a fiú szavaiba, és erőtlenül bólintott. – Csak… menjünk innen. – mondta.

– Az ösvény tovább vezet innen, talán ki ebből a borzasztó erdőből. Talán Julie is ott lesz. – bátorította a fiú inkább saját magát, mint Cherylt. Levette a kabátját, és a vacogó lány hátára terítette. – Gyere.

Hosszú ideig követték a kitaposott utat. Az esővíz feláztatta a talajt, minden egyre sárosabb lett. Jimnek volt egy elemlámpája, ami valamelyest megkönnyítette a haladást. Valószínűleg az erdei fészerből vette magához. Cheryl azon töprengett, vajon szóljon-e Jimnek a könyvről. Hátha tud valami magyarázatot adni a történtekre. Kicsit félt, hogy a fiú zavarodottnak tartja majd, de azok után, amin keresztül ment, már maga sem volt biztos benne, hogy nem az. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor egy sikoly rázta fel az erdőt.

– Julie! – A fiú odafordult Cherylhez. – Segítenem kell neki! Te maradj itt! – mondta, majd nekiiramodott. A lány képtelen volt egyedül maradni. Tudta, hogy ostobaságot művel, de mégis a fiú után rohant. A fák ágai felsértették ruháját, csizmája a sárba süppedt, de elszántan haladt tovább. Szíve reménnyel telt meg, amikor az egyik fa mellett megpillantotta a fiút. – Cheryl, gyere!  – intett neki Jim. – Azt hiszem, megtaláltam Julie-t… – De a mondat félbeszakadt. Őrjöngő üvöltés hasított a lány elméjébe, amint valamiféle láthatatlan kés átfúrta a fiú mellkasát. Vér és hús fröccsent a földre. Jim szemei kifordultak, az arca eltorzult. A koponyája recsegve tört ketté. Amint a test a földre huppant, egy férfi megszállott nevetése visszhangzott az erdőben. Cheryl dermedten nézte végig a történteket. Valami rettenetes végzett a fiúval. A lány megpróbált elmenekülni, de elcsúszott a sáros földön. Ültében, száját sikolyra nyitva próbálta magát távolabb lökni a rettenettől. Feltápászkodott és újból futásnak eredt.

Percekig csak rohant. Nem tudta, hány fát hagyott maga mögött, de képtelen volt tovább futni. Leroskadt az egyik fa tövébe, rémült szemekkel nézett a sötétségbe. Tudta, hogy vissza kell térnie az ösvényre, ha valaha is ki akar keveredni az erdőből. Rá kellett vennie magát, hogy elinduljon. Hosszú ideig guggolt a fa tövében könnyekkel küszködve, átfázva, elveszetten. Végül mégis felállt, és útnak indult

Nem tartott sokáig, hogy visszaérjen a tisztásra. Körülnézett. Megkereste, merre halad tovább az ösvény. Amíg ott állt, a köd sűrűsödni kezdett körülötte. A hűvös szél felerősödött, és a levegőben egy lány torz alakja jelent meg előtte. Kétségbeesetten menekülni próbált, de a ködszerű szellem bekebelezte, és a földre terítette. Érezte, hogy körmök karcolják a bőrét, a karján, az arcán, azzal a sercegő hanggal, amit a könyvbe íródott szavak hallattak. Behunyta a szemét. Hirtelen, a köd szertefoszlott. Cheryl felemelte a karját. Az árulkodó kísértet egy üzenetet karcolt a bőrébe: „Ned tette…” A lányt belülről járta át a hideg. Felrémlett neki a kunyhó, amelynek falán is ezt a nevet látta. Tovább kellett mennie. Nem maradhatott itt. Nem volt biztonságban. Odament Jimhez. Képtelen volt a fiú holttestére nézni. Elvette mellőle az elemlámpát, és kimerülten folytatta az útját.

Nemsokára megpillantott valamit. Valamit, amire nagyon vágyott. Egyszerűen nem mert reménykedni, nem bízott a saját szemében. Nem tudta elhinni, amit lát. A fák, a gaz, a gyomok kiritkultak, és a sáros földút egy sínpárhoz vezetett. A távolból mintha egy régi gőzmozdony hangját hallotta volna. Odasietett a sínekhez. Már nem csak hallotta, de látta is a közeledő mozdonyt. Lámpájának fénye szinte elvakította. A következő pillanatban soha nem látott képek sorozata jelent meg a szeme előtt.

Egy fiatal lány, előkelő ruhában állt a sínek mellett, éppen ott, ahol ő most. Egy férfival beszélgetett. Az arcát nem látta, csupán a körvonala rajzolódott ki a fák közül. Majd a férfi közelebb lépett. A lány és a férfi dulakodni kezdtek. A férfi szeme fenyegetőn villogott. Vonatfütty hallatszott a távolból. A férfi megragadta a lányt, és a sínekre taszította. És nevetett. Őrülten nevetett. A lány már nem tudott felállni. A mozdony elgázolta őt. A képsor hirtelen félbeszakadt. Cheryl meghökkent a látomástól. Érezte, hogy valaki megragadja karját, és elrántja a sínekről. Zsebéből kipottyant az az ismerős medalion; egy kőre esett, és kettétört.

Ekkor ismertem meg őt.

Ahogy felém fordult, láttam arcán azt a gyönyörű félelmet, szemeiben a kétségbeesettséget. Sebeiből vér gyöngyözött, a teste remegett. Tudtam, hogy újra rátaláltam a szerelemre. De csalódnom kellett benne. Eltolt magától.

– Ki vagy te?! – kérdezte rettegve.

– A hódolód vagyok, kedvesem. – válaszoltam neki oly őszintén, mintha csak szívemet tártam volna ki neki. De ő undorodva lépett távolabb.

– Nem ismerlek téged. Ne közelíts! – mondta remegő hangján, de a fülemnek kiáltásként hatott. Lehajolt azért a vacak medálért, amelyet oly gondosan őriztem. Meg kellett volna állítanom, de képtelen voltam rá, hisz’ úgy szerettem őt. A medalion titka immár az övé is. Ez majd szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. A medálomban a lány képe mögött egy másik képet is őriztem. Szerelme bizonyítékát. Láttam Cheryl arcán, hogy végre felismert. Volt valami varázslatos abban, ahogy rám tekintett.

– Ez… te vagy. Te vagy a képen! – Megfordította az apró fényképdarabot, és elolvasta az én drága Julie-m szavait: „Szerelmem, Ned Thomson.” De ekkor arcára ugyanaz a megvetés ült ki, amely minden alkalommal új haragra gerjesztett, amikor a szemem elé került. Amit Julie arcán is láttam, réges-régen. Már tudtam, hogy nem lehet az enyém. De másé sem lesz.

– Te vagy… te vagy Ned! – szegezte nekem a kijelentést. – Te ölted meg őket!

– Igen. – csupán ennyit feleltem, és elindultam felé. Könnyező szemmel, de elszántan léptem hozzá. Elhatároztam. Megölöm.

A levegő elnehezedett, összesűrűsödött. Fehér, ködszerű foltok jelentek meg, Ned körül kavarogtak. Felvették egy lány alakját. Cheryl ezúttal felismerte Julie-t. Rémülten figyelte, ahogy a férfi felé közelít. Látta őrült vigyorát, mely még akkor sem szűnt meg, amikor a szellemek először vájtak bele a testébe. Egy elfúló mondat hagyta el a száját, mely együtt visszhangzott a vonat lassuló zakatolásával.

– Drága Julie!

Nedet szétmarcangolták a láthatatlan karmok. Tekintete elveszett a sűrű ködben. A rémség szertefoszlott. Julie gyilkosa halott volt. A lány szelleme végre hazatért.

A vonat megállt Cheryl mellett, a mozdony kéményéből füst gomolygott. Egy ismeretlen erőtől vezetve ismét kinyitotta a könyvet. Akárhová lapozott, a betűk elmosódtak. Az üres lapokon egyetlen szó ismétlődött ezerszám: „Menj!” A lány elhajította a könyvet. Kinyitotta a vonat nyikorgó ajtaját, és felszállt a vagonba. A vonat kerekei megmozdultak, maguk mögött hagyták az erdőt, a síneket, és a mellettük heverő könyvet, melyen már egy másik cím állt: „Southhaven igaz történetei”

            Cheryl a Southhaven-i vasútállomáson tért igazán magához. Tudatában az éjszaka rémes történései kavarogtak. Mégis, egy gondolat mindegyiknél tisztábban hajtotta előre: Mindjárt otthon vagyok…

Sebes léptekkel haladt, keresztül az utcákon. Üres tekintettel meredt maga elé, csak szívének dobogása visszhangzott a fejében. Végül megpillantotta a házukat. Könnyek szöktek a szemébe, amikor a bejárati ajtóhoz lépett. Mindaz a nyomás, ami felgyülemlett benne, kitörni készült. Reszkető kézzel kereste meg táskájában a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és bement. Bátyja mindennél kedvesebbnek játszó hangja biztonsággal töltötte el.

– Cheryl, végre hazaértél! – üdvözölte húgát. – Mindjárt kész a vacsora.

– James… nem… nem fogod elhinni, ami történt… – mondta Cheryl, de bátyja félbeszakította.

– Mindent elmesélhetsz majd vacsora közben. Meghívtam az egyik barátomat, remélem nem gond. – James rá sem pillantott húgára. A másik szobába ment, Cheryl követte őt.

– James, ezt most kell megbeszélnünk! A vonat… – Ebben a pillanatban Cheryl ajkára fagyott a szó. A kanapéról egy ismerős férfi állt fel. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.

– Hadd mutassalak be. Cheryl, ő itt a munkatársam, Ned Thomson…