NEGYEDIK FEJEZET
MILYEN LEHET A TÚLVILÁG?
– Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? – faggatta Dőry, akit meglehetősen mulattatott a doktor elevensége.
– Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.
– Patakon beszélnek egy esetet – vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tűzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki előbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg előbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«
– Ezt én is hallottam – bizonyítja Dőry. – Régi történetke.
A doktor megvetőleg legyintett a kezével.
– Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.
– De ha talán nem szabad többet mondani.
– Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.
– Könnyű ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében…
– Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.
– Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?
– Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.
– De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?
– Ha lehet.
– Becsületedre mondod?
– Top! – kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.
– Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!
Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom – dohogta Dőry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelő floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkű, amitől ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörűségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is főtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelőrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tűzrőlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelemből is föl kellett bontani az asztalt.
A doktor előkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.
– Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? – ellenkezett Dőry. – Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?
– No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.
Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.
– Hát a Mariskának mit rendeltél?
– Levegőt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegő kell, levegő és levegő. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.
– Mikor jössz?
– Valamelyik nap benézek.
Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit ő nagyra vett, és tréfálkozva mondá:
– Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életűek legyetek a földön.
Egy kis borulat mutatkozott nyugat felől az égen.
– Nem akarsz egy esernyőt?
– Nem vagyok én német.
– Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? – kiáltott utána Dőry.
– Minek? Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.
A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.
Ott bent pedig újból sorra került a vacsora előtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyűlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívű Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.
– Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.
– Igen, a lelkeket. No, ide velük.
Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyűségével.
Mindnyájan összegyűltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.
– Asztalhoz, asztalhoz! – hangzik a Mariska vezényszava. – Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.
A tisztelendő úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyűrűjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedőket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!
Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.
Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (ő a legkitűnőbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon előmondani a szokásos imát.
– Amen – ismétlik a végén valamennyien.
– És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.
Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idő tájt. Sőt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erősebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.
A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elő időszakonkint, de az első kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sőt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.
A babonás magyar nép, a paraszt, ősidőktől kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedőben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élőket, de pont éjfélkor az első kakasszóra eltűnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné őket, ellenkezőleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.
Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektől, akik rájuk ijesszenek, megóvja őket a műveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák őket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.
Elsőbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak… Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítő szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.
Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elő. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnőink, se királyaink, se hőseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírű asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élőket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyű és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!
Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sőt, lebeszéli a többit is.
De Dőryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innenső világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dől a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.
Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.
– Jönnek! – suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)
Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.
– Kit hívjunk? – kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.
– Akárkit lehet? – kérdezi vissza az őrnagy.
– Először magától jön valami médium.
– Hogyan? Médiumot mondott ön?
– Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.
– Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?
– Sokszor egész zavar van, mert az alsórendű szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.
– Ki az a kassai bakfis?
– Valami Tóth Rózsika, aki ezelőtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.
Az őrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.
– De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk – folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. – Kit híjunk ez esetben?
– Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet – indítványozá a tiszttartó. – Őfelségét – tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.
A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyűségre bukkant.
– Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különböző szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.
– Nem is csinál az soha nagyobb karriert! – jegyzi meg nevetve az öreg Dőry.
– Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.
A szférák közt egyébiránt nagy a különbség…
– Szóval nincs egyenlőség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.
– Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg…
– Nem ad audienciát.
– Bizony meglehet… de bocsánat, kezdődnek a jelenségek!
Templomi csönd támadt, csak az égő gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élő test. Belsejéből mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.
– Ki van itt? – kérdé Izsépy Anna síri hangon.
Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sűrűbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betűre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betűn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betűket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.
Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év előtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dőry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)
– Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? – kérdé Izsépy Anna.
A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.
– Felelet! – suttogták a beavatottak.
A madame jegyezte a betűket, amint következtek.
»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«
Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a főtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.
Később azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:
– Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?
– Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?
– Hátha az volt?
– Nem tudod, hogy hívják?
– Elfelejtettem.
– Ki akarja a jövőjét megtudni? – szólott a tisztelendő. – A médium oly szíves és közlékeny.
Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelődött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitől.
– No, kérdezze meg, kis grófocska!
– Mi lesz az én sorsom? – kérdezte a fiúcska bátor hangon.
Az asztal kikopogta:
»Királyi pompa közt halsz meg.«
Az anyai szemek megteltek édes könnyekkel a fényes jóslatra s azontúl vakon hitt a kopogó asztalnak, melyről ilyen dús öröm-morzsa hullott le.
Az asztal most meghőköl, mintha hátrataszítaná valaki. Az ideges fluidum mintegy kiszalad belőle. Az ember érzi, hogy most az egész csak egy élettelen fadarab.
– Elment – mondta az egyik Szirmay kontesz sajnálkozva. – Talán megharagudott valamiért?
– Dehogy – feleli a tisztelendő. – Így szoktak. Bekukkannak és elmennek. Még szép tőle, hogy felelt. De mindjárt jön egy másik. Talán a Róza. Ni, koppant! Hallották? Ez ő. Kip, kop. Jegyezze, kérem, madame!
– Ki van itt?
A madame följegyezte a betűket.
»Medve Ignác.«
– Hahaha! Hihihi! Az Ignác. – Nevettek az öregurak. No, szépen vagyunk. Buttler diadalmas, gúnyos arccal vette le tenyereit az asztalról. No, ugye, hogy mégis bolondság? Mariska haragosan ütött a könyökével a kísérteties asztalra: már megint az a kis Róza bolondozik.
Az asztal, úgy látszott, megharagudott, hogy a baroneszka megütötte a könyökével; nyikorgott és recsegett, mintha sírna, aztán forogni kezdett oly sebesen, mint az ördögmotolla ősszel a mezőkön, miközben olyan éles, félelmetes kettyenések hallatszottak hol a belsejében, hol a lábában, néha meg éppen a székek valamelyikében, hogy a jelenvoltak megremegtek.
– Ez csakugyan a doktor – mondá Izsépy Anna átszellemült arccal.
Mind a két Izsépy-leány valódi trance-médium volt. Mind a kettőjüknek voltak asztráljaik a túlvilágon, akik velük közvetlenül is érintkeztek, anélkül, hogy ők tudnák. Csak félig vannak ezen a világon – csak félig ők -, másik felerészben az asztrál egészíti ki őket. Arcukon, kezükön gyakran mutatkozott vonagló rángatózás. Az öreg Izsépy beszéli, hogy minden egyes szeánsz után olyan fáradtak, kimerültek, mintha egész nap kapáltak volna.
– Csend, hölgyeim és uraim! Lássuk, mit jelent ez?
Az asztal megszelídült most, s a kettyenések ritka értelmességel nyilatkoztak a kívánt betűknél. A madame alig győzte papírra vetni.
Mindenki kíváncsian hajolt oda, hogy olvassa:
»Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.«
– Megfoghatatlan! – hüledezett a pap.
Az öreg Dőry aláhajolt megvizsgálni az asztalt, s nevetve nézegette az arcokat.
– Melyiktek csinálta ezt a turpisságot?
– És mégis furcsa – tűnődött Borhy őrnagy. – Egészen a doktor észjárása. Igaz lenne, hogy a madame nem tud magyarul?
E pillanatban vágtató dobogás hallatszott az udvaron. S alig rá egy percre kísérteties koppanás az ajtón. Mindenki összerezzent, pedig az ajtókat nem lakják szellemek.
– Szabad!
Egy pandúr őrmester jelent meg a küszöbön csákósan, tarsolyosan, karddal az oldalán.
– No, mi a baj, Jeszenka?
– Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urat halva találta a Balbó csősz a Bényére vezető dűlőúton.
Minden arc elsápadt, minden szembe kiült a rémület üveges fénye. Mind fölugráltak a kísérteties asztalka mögül, maga a báró pedig valóságosan megtántorodott a meglepetéstől. Még a csimpánz is besompolygott a kinyitott ajtón, és szomorúan nézegette a pandúrt.
– Kutykuruty! – dadogta a főbíró. – De hiszen az lehetetlen! Két óra előtt ment el innét. Kitől hallotta?
– Személyesen győződtem meg.
– Látta kend?
– Igenis, láttam.
– No és?
– Nem ír ez ebben az életben több receptet.
– Megölték?
– Nem vettem észre semmi nyomait az erőszaknak, de az igaz, hogy nem is néztem meg alaposan, siettem jelenteni méltóságodnak, valamint utasítást kérni, hogy mit csináljunk.
– Mindjárt megírom a jelentést az alispánnak, hogy reggelre küldje ki a megyei fizikust. Egy lovas ember nyomban beviszi a jelentést. Értette?
– Igenis. De mi történjék a holttesttel?
– Azt nem szabad megmozdítani, míg én nem látom, esetleg míg a fizikus is meg nem vizsgálja. Hagyott ott valakit?
– Két pandúrlegényt.
– Megbízhatók? Nem lopnak ki valamit a zsebéből?
– Igen becsületes emberek. Jótállok értük.
– Mik voltak azelőtt?
– Az egyik, a Kázsmári András, a Jánosik bandájából került ide, ember a talpán, akár az acél. A másik pedig a Kolompos Józsi.
– Melyik az a Kolompos Józsi?
– Tetszik tudni, aki emberölésért ült Munkácson.
A főbíró haragosan szegezte rá fürkésző tekintetét.
– És érte is jótáll kend, noha embert ölt?
– Éppen az, méltóságos uram, mert aki már egyszer nagyot csinál, röstell kicsibe fogni.
– Mindamellett kend is visszamegy a holttesthez, Jeszenka, és ott őrzik reggelig, míg én kimegyek. Egy hajszálnyit se mozdítsanak rajta. Most éjjel úgyse látnék semmit. Sötét van, ugye?
– Igen, borulni kezd, félni lehet, hogy eső lesz.
– Vigyen ki innen tőlünk egy gyékényt, majd ad a hajdú, takarják be, de óvatosan. Szegény Ignác, szegény Ignác! Pedig nem is voltunk tizenhárman az asztalnál. Ejnye, ejnye! Most pedig várjon odakünn, míg megírom a levelet a viceispánnak.
Míg Dőry a kancelláriában megkomponálta a jelentést, ráírván a borítékra: cito, citissime, azalatt a megdöbbent vendégek, ahogy szokás ilyenkor, sápadt arccal emlegették fel a halott utolsó mondásait. Mindenki talált utólagosan valami érdekeset, sőt csodálatra méltót. Volt valami különös ma este azon az emberen. Mért hozta volna éppen ma szóba a másvilágot? Mert már oda készült szegény. Aztán ki emlékszik, mit mondott Dőrynek, mikor az a pisztolyát kínálta az útra? Azt mondta: »Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.« – No hát nem csodálatos ez? Ó jaj, az az ember tudta már, hogy a halállal fog találkozni az úton. Rettenetes okos ember volt, meg kell adni. Olyan doktort sohase kapunk többet erre a vidékre. – Isten nyugtassa meg.
Aztán milyen kötelességtudó volt. Istenem, Istenem, még a másvilágról is eljött, mert megígérte. De tudják-e, hogy ez világraszóló eset. Még most is meg van a lelkem dermedve. (Ezt az öreg Szirmayné mondta.)
Maguk a diákok is odavoltak az ámulattól.
– Sohasem fogom elfelejteni – dadogta Bernáth Zsigmond.
– Hát maga, hitetlen Tamás, mit mond? – kérdé a baronesz Buttlertől, ki falfehéren ődöngött a szobában.
– Megadom magam – felelte elmélázva.
A baronesz odább suhant, a gyertyát megkoppantani. A pap éppen arról beszélgetett a tiszttartóval, hogy milyen nagy hátrány a lélekre nézve, ha gyónás nélkül indul rejtélyes útjára, s mennyire sajnálja a doktort is emiatt. A Mariska ruhájának suhogására megfordult, és néhány lépést feléje tett.
– Mindent tudott, de nem árult el semmit – szólt a leány halkan.
A tisztelendő úr elbizakodottan mosolygott.
– Én tettem a szájára az aranylakatot.
Mindenki sopánkodott, sajnálkozott, csak az öreg Izsépyben dolgozott némi irigység. Ah, milyen érdekes halála volt! Mennyit fognak róla beszélni a megyében! Más ember átmegy az életen észrevétlen, és kimegy belőle hasonló módon észrevétlen, mint egy hangya. Egy hangya átmászik például egy fekete kövön, ki látja azt meg? És se a kő nem hagy rajta semmi nyomot, se ő a kövön. Milyen szerencse ez a doktoré! A szegény Izsépy előtt is körülbelül már csak a halál állt, tehát azért volt érzéke az iránt, hogy milyen körülmények közt történjék.
– Fogadni mernék – motyogta az őrnagynak -, hogy a kassai kalendáriumban nyomtatásban is megjelenik az eset, mert valóban csodálatos. Kíváncsi vagyok, hogy most is benne van-e a lelke az asztalban.
Az őrnagynak a foga vacogott.
– Eleven emberektől sose féltem, de ez sok… Terringette, ezt már nem bírom.
Kérte a testvérét, fogasson be, de ha lehet, ne azon az úton menjenek haza, ahol az orvos holtteste van. Azt nem bírja meg az idegzete.
Csak a kis Szirmay merte indítványozni, hogy többet kellene kérdezni a doktor szellemétől a túlvilág felől. Az most még mindent elmondana, mert még talán nem tiltotta meg neki az istenke. Kár elszalasztani a jó alkalmat.
A visszatért főbíró ugyancsak kapott a fiú eszméjén. Mert hátha mégis gyilkosság történt. Az orvos lelke esetleg megnevezhetné a gyilkosokat. Ő pedig kivághatná a rezet a tekintetes vármegye előtt, hogy mit tud egy vén katona. Tenné magát, hogy a szimat erejével kaparta ki a bűntény szálait.
– Helyes, beszéljünk a doktor lelkével. De engem engedjetek kérdezni.
Erről azonban szó sem lehetett többé. A megrázó eset lelohasztotta a bátorságot. Még a tájékára se mert menni senki a kopogó asztalnak.
Künn szuroksötétség támadt ezalatt, s rá rögtön egy-két esőszem koppant meg az ablakon. Most az is milyen idegbántó volt.
A vendégek egyenkint búcsút vettek, lámpásos embert kérve, aki hazakíséri. A háziúr megmutatta a diákok szobáját, s azzal jó éjszakát kívánt nekik.
– Mikor akartok elmenni?
– Mindjárt hajnalban.
– Jó, megparancsolom a kocsisnak.
– És már most el is búcsúzunk, ha bátyám megengedi.
– Hát Isten áldjon meg, fiúk, de a szavatokat ne felejtsétek visszafelé.
A főbíró nem tudott aludni éjjel. A bútorok recsegtek-ropogtak, a vízzel telt ivópohara megpattant az éji asztalkán; szóval mindenféle jelek mutatkoztak.
»Jó, jó, megyek már, Ignác pajtás, hiszen mindjárt megyek. Persze, nem jólesik ott a fekvésed, de megyek már.«
Mihelyt pirkadt, fölkelt, és kihajtatott a holttesthez.
Nem talált semmi gyanúsat. Az öreg Medve aludt, megüvegesedett, nyitott szemekkel, és olyan különösen nézett rá, mintha mondani akart volna valamit. Egy csenevész körtefa alatt feküdt, arccal a földnek borulva. Kétségkívül a szél ütötte meg.
Amint föléje hajolt, meghallotta az óra ketyegését a halott zsebében. Az emberi gépecske még mozgott, az isteni már megállt ott. Valami keserűség lopódzott a báró szívébe. Olyan rossz azt elgondolni, hogy a kontár órás erősebbet, maradandóbbat alkothat, mint a mesterek mestere. Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi. Ez itt például még egypár órával ezelőtt tudós volt. Most már csak olyan tehetetlen, mint a rög, amin fekszik.
– Jeszenka, szedje ki a zsebéből a tárcáját, óráját, írásait. Azokat itt megnézzük, aztán magamhoz veszem.
Jeszenka kikutatta a halottat, de nem sok értéktárgyat talált; egy pecsétgyűrű volt az ujján ametisztkővel; az ezüst hagyma, amelyik ketyegett, egy burnótszelence rózsafából, a dr. Guillotine arcképével, egy gyöngyös fogpiszkáló és egy pénztárca.
A tárcát fölnyitotta a főbíró, s kilencven forintot talált benne bankóban (nem sokat ért akkor a bankó).
– Nincs egyéb?
Még a nadrágzsebében volt egy kulcs, három tallér és néhány rézgaras.
– Azután itt van még, instálom, egy falatka »skartéta« (ez volt a papírcédula neve), de ez is el van már tépve.
– Mindegy, csak adja ide, hátha valami fontos van rajta.
Dőry futó pillantást vetett az eltépett skartétára.
– Semmi – szólt fölismerve a röszkei pap írását a saját kékes diósgyőri papirosán.
Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek a darabja, amit a pappal íratott tegnap délután, hogy a doktor jöjjön az érte küldött kocsin, mert a Mariska beteg.
Már éppen el akarta dobni, mikor szemébe villant e töredék: »hallgassa el az igazat a leány apja előtt.«
A báró megütődék: Miféle leány? Miféle apa? Hisz itt csak Mariskáról lehetne szó, s annak az apja én vagyok. Hát énelőttem hallgassa el az igazat? Miféle igazat?
Reszketni kezdett a kezében a cédula, amint kiegyenesített egy behajtást, s olvasta: »Bőkezűen fogjuk jutalmaz…« A szó kiegészítése már a következő sor elejére ment át, de minthogy a papírnak az a része el volt tépve (alkalmasint fidibusznak a pipához), már csak két értelmes szó maradt épségben a »skartéta« legalján: »csatolok ötven rénusi forin…«
– Kutasson – hörgé izgatottan -, még lenni kell ott papíroknak.
De az orvos zsebeiben nem volt több. Hanem iszen ez is elég volt. A báróval szédült a világ. Rettenetes gyanú kavargott a fejében. Szent isten, lehetséges-e? Az a tiszta gyermek… Homlokán forró veríték gyöngyözött, pedig csípős áprilisi hajnal volt, alig látható finom ezüsthártya vonta be a füveket, a kis körtefa gallyai fázósan verődtek össze. A dűlőút másik oldalán egy vékony, karcsú jegenye meredt az égnek, s azon immár két holló üldögélt, le nem véve szemeit a doktorról. Komolyan, barátságosan gubbaszkodtak egymás mellett egyetlen hajlékony gallyon, mintha magukban tűnődnének: »Ha most az a négy ember nem alkalmatlankodnék ott, mindjárt a miénk lenne a doktor.«
Közben megérkezett Zsombék Márton, a bényei bíró is forsponton, vele ült Koppantó Mihály és a doktor gazdasszonya. Már hallották a borzalmas hírt, és siettek a helyszínére. A bíró körülményes hosszadalmassággal kívánt a méltóságos főbíró úrnak jó reggelt, és szörnyen vakarta a fejét Koppantó Mihállyal egyetemben, hogy éppen ez alatt a körtefa alatt kellett kimúlnia a tekintetes úrnak. No, ez nem jót jelent. Sehogy se ment a fejükbe ez a dolog. Mikor itt annyi mindenféle fa van. Ezen a hosszú úton. És mégis itt hal meg. Szomorú ez, nagyon szomorú.
Máskor talán feltűnt volna Dőrynek, de most másutt járt az esze, és csak évek múlva sült ki, hogy miért kifogásolta az elöljáróság éppen ezt a fát. Mert a körtefa alatt volt elásva bádogládikában az eladott bor ára, a kétezer forint, amit szemfényvesztésül vasvillás emberekkel őriztettek a faluházán. Sötét arccal hallgatta Dőry az öreg bírót, és átadta neki a tárgyakat, amiket a halottnál találtak, kivéve a levélfoszlányt.
– Szállítsák haza a holttestet – szólt aztán -, itt nem forog fönn semmi bűntény.
Ezzel felszállt a kocsijába, s átadta magát mardosó gondolatainak. Lassankint minden eszébe jutott. A doktor tegnapi megjegyzése, mikor a papot beküldte leányával a mellékszobába: »Jobb volna bizony, ha te tennéd a füledet a kulcslyukra.« Mindent megértett most, és azt hitte, hogy meg kell őrülnie.
– Hajts, hajts! – kiáltá a kocsisnak.
A két pej röpült a könnyű bricskával, mint a szél.
»Megölöm, a leányt; haljon meg« – szőtte gondolatait az atya. – Minek van itt szégyenre, gyalázatra? De mi lesz aztán, aztán? Hát eltemetik. Igen, eltemetik, de mi lesz énvelem? Hát azt mondom: az enyim volt, azt tettem vele, amit megérdemelt; nemesember vagyok, nem tehettem egyebet.«
Ebbe bele is nyugodott volna, ha nem piszkálta volna belül ezer ördög. Egyik szívét tépte, másik a homlokában fúrt, harmadik egy vésővel szurkálta az agyvelejét, a negyedik oktatgatta. Az a negyedik így beszélt:
»Mit ér neked, hogy nemesember vagy, hogy bosszút álltál és megbüntetted, ha sose látod őt többé magad körül, ha nem jön reggel az ágyadhoz felkölteni: »jó reggelt, apuska«, ha nem nevet rád, ha nem simogatja meg a szakálladat, ha nem hallod a csengő hangját az udvaron és többé sehol, sehol e mindenségben? Mit ér neked az, hogy ehelyett azt mondják a hátad mögött az emberek: „büszke ember, ad a becsületre valamit”? Aztán te magad vagy az oka, mért nem vigyáztál jobban? A vér csak vér. Pezseg és lázadozik. Még a víz is fölforr a tűznél. Ki itt a bűnös? Te magad.«
Az ötödik ördög is ott volt (hisz ott van ilyenkor az egész ármádia). Az ötödik ördög azt mondta: »Hallod-e, Dőry, adok én neked egy jó tanácsot… hm, egy jó tanácsot… merész dolog, az igaz, de meg lehet csinálni…«
Dőry még jobban nógatta a kocsisát.
– Mozogj jobban, hékás!
Pedig már csupa tajték volt a két ló, száz embert meg lehetne borotválni annyi habbal. Mikor behajtottak az udvarra, lassú remegés fogta el a rudas lábait.
A báró leugrott a kocsiról. Egy mindenes legény jött vele szemben kapával és fülkosárral, attól kérdezte izgatottan:
– Ugye, nem mentek el még a diákok?
A legény tiszteletteljesen vette ki a szájából a pipát, és a bal kezében tartotta.
– De igenis elmentek, kérem alássan.
Kapott is aztán ezért a jelentésért egy olyan pofont, hogy a kapa, fülkosár és a pipa, minden kiesett a kezéből, s még harmadnapra is föl volt a képe dagadva.
Az ámbituson állt madame Malipau piros hálóöltönyben, valami fehér ruhadarabot rázogatva.
– Mi újság monsieur? – kérdezte a garádicsokon fölsiető főúrtól, kinek léptei haragosan kongtak a kőkockákon. – Mi sült ki?
Az asszonyság már égett a kíváncsiságtól, megtudni, természetes halálról van-e szó vagy gyilkosságról.
– Az sült ki – szólt Dőry ridegen -, hogy ön egy hanyag, csúf teremtés, aki ezennel el van bocsátva a házamból. Csomagoljon be mindent, és parancsolja meg a kocsisnak, hova vigye.
A madame holthalavány lett.
– De uram, hisz ez lehetetlen. Ön tréfál talán? – dadogta.
Válaszra sem méltatta, lihegve, fújva rohant a lánya szobája felé. A csimpánz ott ült a küszöbön, nem messze tőle egy nagy tarka cica mosakodott. Nézték egymást, és úgy látszik, nevettek is egymásra.
Dőry felrúgta a majmot (mire az mordult egyet, és elsompolygott), föltépte a szoba ajtaját, és bekiáltott mennydörgő hangon:
– Kelj föl, nyomorult!
Mariska aludt még hófehér csipkés ágyában; selymes, fekete pillái be voltak csukva, szép hosszú haja elbontva, s minthogy a feje a vánkos innenső végébe süppedt, lelógott a padozatig, az ablakon beszűrődő napsugár nevetve szaladgált ebben a tündér növényzetben.
Az ajtónyílásra meg a kemény hangra fölrezzent a leány. Kinyitotta szemeit, s elmosolyodott, az apját látva.
– Kiáltottál valamit?
Az öreg zavarba jött. Jaj, csak azt a mosolyt ne látta volna! Elvörösödött, szavakat keresett.
– Igen, igen, azt kiáltottam… azt mondtam…
– Mit mondtál, apuskám?
– Hogy kelj föl, kicsikém, mert beszélni akarok veled.
Hangja szelíd volt már és végtelenül szomorú.
