Bejegyzések

Hagofia (4.fejezet)

Negyedik fejezet

Az oktatás alapjai, élelmezés, etikai probléma a vitaminokkal

Reggel, ahogy ígérték egy újabb robot jött értem. Már korán felkeltem, annyira izgultam. Örültem új külsőmnek, amivel – reményeim szerint – méltón állhatok e nagyszerű, és bölcs nép lakói elé. Utunk, mint kiderült az iskolához vezetett. „Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnia, hogy értse az állam működését. Ezt nagyon gyorsan az iskolában elsajátíthatja. Azután az oktatás egyéni módon folytatódik.” Ez nagyon logikusan hangzott, és egyébként sem akartam sürgetni őket, hogy korombeliekkel találkozhassak végre. Az ember a gyermekektől gyakran sokkal többet tud tanulni, jutott eszembe a klisévé torzult bölcsesség.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyszerre kísérőm megállt. A falon írást láttam, ami nagyjából lefordítva alapoktatást jelentett. A robot ablakot kért, mire a fal átlátszóvá vált. „A túloldalról nem látnak minket, csak mi őket.” Magyarázta. „Hasonló, mint önöknél a kihallgató szobák üvege. Ilyennel van körbevonva a sziget is. Ezen keresztül tud majd tanulni, vizsgálódni. Nem engedhetjük meg, hogy személyesen beszéljen, vegyüljön lakóinkkal. A maga elméje, gondolkodása, eddigi tapasztalatai mérgezően hathatnak fejlődő társadalmunkra. Viszont, ahová majd bebocsájtást nyer, ott elengedhetetlen az alaptudás.” Döbbenten hallgattam, ahogy úgy beszélt rólam, mint egy fertőzésről, egy pusztító járvány lehetséges kirobbantójáról. „Mégis hová megyek majd?” Kérdeztem sorsom miatt aggódva. „Ahogy tanul, maga is rá fog jönni.”

Már rájöttem, hogy ilyenkor jobb nem is próbálkozni tovább. Ha nem akarnak valamire válaszolni, úgysem fognak. Csak kitérő köröket tesznek. Az egyértelmű nemhez túl udvariasak. Jobb híján tehát figyelni kezdtem az oktatást, hátha hazatérve tanáccsal szolgálhatok majd pedagógusainknak. Sokáig figyeltem őket, de nekem úgy tűnt, a tizenhat éves forma tanulók semmi mást nem csináltak, mint olvastak. Ahogy lassan érteni kezdtem a szöveget, arról tanultak, hogy minden ember egyenlőnek születik, a másikat bántalmazni bűn, lázadni bármi ellen az országban felesleges.

„Furcsa, hogy kamasz embereknek ilyeneket tanítanak.” Gondolkodtam hangosan, várva a robot véleményét. Értette célzásomat, és gyorsan reagált is: „Ők ezt valójában már tudják. Csak olvasni tanulnak.” Erre megdöbbentem. „Olvasni? És mit csináltak eddig?” „A gyermekek három éves koruktól tizennyolc éves korukig vannak felügyeletünk alatt. Tizenhat éves korukig egy-egy burokban fejlődnek, ahol megfelelő tápanyagot juttatunk szervezetükbe, kiváló fizikai edzésben részesülnek, és amíg álmodnak, álmukban a legfontosabb dolgokat megtanulják, így szellemi fejlődésük sem marad el. Például ezeket az alapvető dolgokat is beléjük itatjuk az álmok során. Itt már csak azért olvassák ezt a szöveget, hogy gyorsabb legyen a tanulás. Sokkal gyorsabban tanulnak ekkor, mint gyermekkorukban, hála a sejtregenerálásnak. Az emberek úgy gondolják, arcuk is szebb, ha nem terheljük őket feleslegesen.” Csak a fejemet tudtam rázni. „Hiszen egy ennyi idős ember nálunk már irodalmi, történelmi ismeretekkel rendelkezik, fejlett szinten számol, képleteket tud, ismeri biológiai felépítését!” „Felesleges. Minden tudás elérhető az Adatbázisunkból. Ha valamit nem tud és érdekli, megnézheti.” „De mit dolgoznak?” Értetlenkedtem. „Mi végzünk el minden munkát. Ezért lettünk megalkotva.” Ez nekem nagyon sok volt. „Vigyenek a napra. Nyomaszt, hogy nincsenek ablakok, csak ez a mesterséges fény.” A robot nem értette, mi a problémám. „Biztosíthatom, hogy levegőszűrőnk tökéletes, és a fény úgy szabályozható, hogy károsodás nélkül barnuljon mellette, ha szeretne. Csak utasítást kell adnia…” Dühös lettem erre az érzéketlen gépre, így most először követelni kezdtem: „Vigyenek ki a napfényre! Látni akarom az eget!” Erre elindult, szólt hogy kövessem, majd egy lifthez vezetett. Beszálltunk és kiadta a parancsot, melynek a megfelelője talán a termőföld lehet.

Amikor kiszálltam a liftből, és újra talajt éreztem lábam alatt, földre rogytam, és hálát adtam, hogy kiszabadultam végre. Boldogabb voltam, mint amikor kikötött valahol a hajónk. Majd lassan megnyugodtam, és végignéztem, hová kerültem: mindenütt különböző gépek, és az általam már ismert robotok. Szántottak, vetettek, öntöztek, hatalmas silóknál dolgoztak. „Hol vannak az emberek?” Kérdeztem meglepetten. „Most jöttünk el tőlünk. Világunk a föld alatt van. A felszín túl kevés ahhoz, hogy ellásson élelemmel és lakhellyel mindenkit. Lefelé építkezünk, így rengeteg hely marad a növénytermesztésre. Mint látja, állatok nincsenek. Húst csak halat eszünk, amit a tengerben, valamint a szigeten található mesterséges tóban tenyésztünk. Ekkora mennyiségben erre van lehetőségünk. A munka a mi részünk, ahogy már említettem. Napenergiával működünk, így folyamatosan cseréljük, ki hol dolgozik, hogy senki ne merüljön le a föld alatt.” Ámulatba ejtett a rendszerük. „És amit nem tudnak bevinni a szervezetükbe az emberek, azt pótolja a vitamin?” Kérdeztem elhűlve. „Így van.” „De azt miből állítják elő?” „Említettem, hogy burokban élnek a gyermekek. A burokban lévő zselé reakcióba lép a fiatalok váladékaival. Ebből aztán leszűrjük, ami hasznos, és különböző adalékok hozzáadásával porított formában az ételre szórjuk.” Ahogy a mondat végére ért, elhánytam magam, és elájultam.

A szobámban ébredtem újra. Egy robot állt őrt az ágyam mellett. „Kivizsgáltuk, de nem találtuk nyomát szervi rendellenességnek. Ha beleegyezik, átvilágítanánk teljesen, és módosítanánk az agyában lévő problémákat, hogy ne legyen rosszul többet.” Közölte, amikor felültem. „Az ki van zárva!” Rivalltam rá. „Nincs baja az agyamnak! Menjen ki, egyedül akarok lenni!” Szerencsére tiltakozás nélkül elhagyta a szobát. Undorodtam attól, hogy még egyszer egyek a főztjükből, melyért – úgy képzeltem – fiatalságukat adják az emberek, s a legszebb kort, amit megélhetnének. Tüntetőleg éhségsztrájkba kezdtem. A képernyő többször figyelmeztetett, hogy még nem ettem, testemben pedig szkennerével éhséget érez. Ilyenkor mindig étlapot tett elém.

Az órám szerint éjszakáig bírtam, amikor berontott két robot a szobámba. Berontott, ahhoz képest, hogy eddig mindig udvariasan csöngettek. Most szó nélkül bejöttek, egyikük ellentmondást nem tűrő erővel lefogott, a másik pedig beadott egy injekciót a nyaki ütőerembe. Ahogy végeztek, elengedtek, és szó nélkül távoztak. A monitorra néztem, ahol egy felirat jelent meg: „Mindenkinek be kell vennie a napi vitaminadagját.” Ez volt a harmadik törvény. Megszeppenve kértem egy kancsó vizet. Még egyszer sem bántak velem ilyen durván. 

Bejegyzések

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Hallod-e a zenét, Euripidész? Nem Vivaldi, hanem várj csak, Mozart, a Sinfonia Concertante, hősi Esz-dúrban, hegedűre és gordonkára (a gordonkának olyan a hangja, mint a kivénhedt tenoroknak). Fülelj most a fisz-mollra és arra a staccatóra Mozart 23. zongoraversenyében, amely cseppet sem ördögi, majd Mahler Adaggiettójának cisz-mollja, melynek kíséretében, mint fekete nap alatt, a hatnyolcados ütem körmenetében, kileheli lelkét Gustav von Aschenbach; hallga most az őszies d-mollt, a fahangú F-dúrt; a B-dúrt, mely az erős egyéniségeket alakító pipogyák eszményi hangneme…Vajon nektek, akik minden zenéjüket veszni hagyták, mert nem találtak megfelelő módot a lejegyzésére, vajon nektek is ilyen kifinomult hallásotok volt az összhangzatra? Figyelj, ez a Szent Iván-éj, Verklärte Nacht, teljesen atonális (atonális, mint Melchi-Menyus), mégis oly gyönyörű; azután Csajkovszkij, Hat darab zongorára; Musszorgszkijtól a Cum mortuis in lingua moruta; a Bach-ária, amelyet anyánk mindenáron hallani akart Menyus temetésén. Hallgasd a zenét, Euripidész, a mi Istenünk, a te Zeuszod, Deusod szól belőle. Jót és rosszat ugyanazon magas erkölcsi megfontolásból cselekedni, ez a legnagyobb büntetés halandók, brçtoioi, száműzöttek részére és végső bizonyítéka a Teremtő egyetemleges lényegének. Figyeld, most Thibald halálát eldalolva, most Greta vétkét, Faustnak az ördöggel kötött szerződését eldalolva szól; fülelj, dallamok százaival szól egyszerre, minden szólamot egyszerre szólaltatva meg, és ez csak egy része a kották milliárdjainak, amelyek századok során szólalnak meg általa. Tegnap szürkületkor találkoztunk, ma az alkony első órájában elválunk egymástól. Egy egész nap. Mint a tragédiákban. Isten veled, Euripidész! Eltávozol. Eljött érted Khárón – nézd, milyen ronda a képe! –, magával visz a Lidóra, a halál gondolásaként csáklyázva. Nézz fel asz égre, nézd a rothadás alkonyati színeit valahol ott a íLido mögött, ahol még velencei vízi here nő, look at the twilight zone; most Isten a festő: Szókratész halála, Marat halála (a lehanyatló, vértelen jobb kézfejen van a hangsúly), a kettőnk halála Velencében. Szalamiszi, hiszen te nem nézel fel! Ugyanazon a helyen ülsz, Euripidészem, ahol Menyus ült, amikor körbejártuk Velence-pocsolyát, de adós maradtam a morál összefoglalásával. Le kell írnom annak négy módozatát, ahogyan mi βρότοιοι – halandók, kurtakorúak – az élet nagy karneváljában és a tisztességesek játszmájában az erkölcsösség álarcát öltjük magunkra. Hallasz-e engem, Euripidész, hiszen kiabálok, s hangom visszaverődik és száll a hullámzó zöld víz felett a Riva Schiavoni hosszán. Az első abból a meggyőződésből fakad, hogy valakinek a szenvedése az én örömöm ára; a második abból, hogy más szenvedése elhanyagolható az általános jóléthez képest, ami a cél; a harmadik abból, szenvednie kell, mert fordított helyzetben ő sem tenne mást velem; és a negyedik abból, a sors rendelése szerint kell elvégeznem ezt a magam és az ő, az általános boldogulás javára, így tehát magamra kell vállalnom a felelősséget, mivelhogy ez a kötelességem. Hallottad-e, Euripidész? Megjegyezted-e a morális nullák, eszmei szélkakasok, született skizmatikusok négy fajtáját? Nem látlak már. Elnyelt a jéghideg szeptemberi víz, mint egy áprilisban a Titanic hajótöröttjeit. Il fu szalamiszi Euripidész. Szemem zavaros, mint amikor emlékek árnyékolják be az ember tekintetét. A Canal Grandén a baljós, túlérett alkonyat szikrái csillámlanak, a gondolák pedig középre tartanak a hullámzó vízen, egyik a másik után halad, mintha delphoi táncosnők lennének, akár a sötét chimérák, akik Monteverdi távoli madrigáljának zenéjére lejtenek. A parton, táncikálva, feketébe öltözött, különböző korú gyerekek vonulnak, menetüket az égre rajzolja az alkonyat, fekete selyemruhában egy lányka jár az élen, kezében rojtos szélű, sötét színű ernyő. Hol a te bárkád, néhai Euripidészem? Meghaltál ebben a vörös-fekete rapszódiában, Mneszarkhosz fia, anyámat pedig, csodaszép, lehajló bíbor alsó ajkával, keleties járomcsontjával, porcelánbaba bőrével, enyhén vágott szemével, súlyos, sötét szemhéjával, anyámat, aki magyarul csak elhunyt kisebbik fiával beszélgetett, egy város közeli szanatóriumba szállították. Azt mondták neki, semmi baja, kedd van, őszre jár, a fákon rozsdásak a levelek, és természetesen vele mehet Menyus is, az összes alakjában, amelyeket magával vitt az ideggyógyintézetbe. Azon a napon, amikor a madárzsivajos liget mélyén meghúzódó intézetbe került, az északi égbolton felragyogott újra a G117H jelzésű csillag, fellélegeztek a csillagászok, elvethették a feltételezést, hogy a csillagvilágnak e részében, földünkhöz oly közel, fekete lyuk keletkezett. Azon a keddi napon ősz volt, egy szökevény csillagocska visszatért helyére az égen, kiigazítva a Lobacsevszkij-féle égi vonalak elképzelt hálózatának rajzolatát, anyámnak szép, világos szobát adtak, egy egészen összeaszott neuraszténiás öregasszonnyal osztotta meg, aki mozdulatlanul feküdt és az ablakon át kibámult a kórházi parkra. Odalenn az udvaron bokáig érő fehér köpenyben az ápolók, mind mintha Tibor volna, a kaviccsal felszórt sétányokon régimódi, nádtámlás kerekes székekben tologatták a magatehetetlen betegeket. A tolókocsik is feketék voltak, és mindegyik ápoló kerek fekete sapkát viselt. Anyánknak azonban esze ágában sem volt kimászkálni a kertbe. Ágya közelében elhelyezték a Menyusról készített összes szobrot, amelyeket – tündéri módszerességéhez híven – egyhamar reggeli és esti portrékra osztott, úgy elrendezve őket, hogy némelyek a napfelkeltét, mások a napnyugtát nézzék. Eleinte rendszeresen látogattam, minden délután négykor felkerestem – ó, milyen szép volt a bolondok házában is! Később ritkábban, néhány naponként, hogy elkerüljem a találkozást azzal az 1911-beli beteggel, a fehér nadrágos tolakodóval. Hamarosan havi egy alkalomra szorítkoztak látogatásaim, végül már csak Menyus meg az ő születésnapján mentem el hozzá. (Az enyém nem számított.) Énvelem különben sem beszélgetett, örökösen Menyushoz utasított, kérdezzem meg tőle ezt vagy azt, csupa jelentéktelenséget, mellesleg. Egy vagy két évig tartott ez, mígnem egyszer anyám ágyában fekve egy másik nőt találtam. Volt, aki azt mondta, terápiát írtak elő neki és hazaengedték (haza? de hát anyámnak nem volt már lakcíme); mások úgy tudták, egy másik létesítménybe, ennek az intézetnek a fiókjába került, egy másik nagy város peremén; s akadt, aki megsúgta, anyám már jobban van, egy távoli apácakolostorban segédkezik, a vulkanikus magasságokban álló falai közé csak különleges kosárban lehet feljutni, amelyet hetente egyszer bocsátanak le a magasból. Senki sem mondott olyat, hogy meghalt volna. 

Bognár Antal fordítása

Bejegyzések

„Nincs is szánalomra méltóbb teremtés egy nőnél” (I. rész)

A japán nőirodalom rövid története

(Egy készülő monográfia fejezetei)

 

 

1. Bevezetés; a japán irodalom korszakolása

 

A címben szereplő idézet a 13. század egyik legjelentősebb, szintén női szerzőtől származó irodalomkritikai művéből, a Névtelen könyvből származik, és részben tükrözi a nőíróknak és nőköltőknek klasszikus, de a modern japán irodalomban is kijutott sorsot. Amíg ugyanis a mai irodalomkritika és kánon a 10. és 11. század irodalmában jórészt nőírók műveit (mint a világszerte jól ismert Gendzsi regényét vagy Szei Sónagon Párnakönyvét) tartja reprezentatív alkotásoknak, addig saját korukban egészen másként vélekedtek a szóban forgó szövegekről, a modern nőírók sorsa pedig gyakorlatilag megegyezik nyugati társaiéval.

 

Jelen írás elsődleges célja, hogy átfogó képet nyújtson a japán irodalomtörténet jelentős női szerzőinek munkásságáról, ugyanakkor szeretnénk bemutatni, hogyan értékelte a tárgyalt szerzőket saját koruk és az utókor, illetve mi lehetett ennek társadalmi és kulturális háttere. A 10–11. századi nőirodalmat tárgyaló fejezetek legfontosabb forrása az udvarhölgyek és egy idős buddhista apáca beszélgetéseként kibontakozó regény- és nőírókritika, a Névtelen könyv, amely az első női szerzőtől származó kritikai alkotás a nőirodalom fénykorát jelentő korszak valamennyi művéről és alkotójáról.

 

Fentebb említést tettünk klasszikus és modern japán irodalomról, és mivel a továbbiakban is az általánosan használt irodalomtörténeti korszakolás szerint mutatjuk be a szerzőket, fontos tisztázni a korszakok időtartamát.

 

A klasszikus irodalom a japán irodalom kezdeteitől, azaz a 8. századtól tart 1867-ig, amikor a Meidzsi-restaurációval Japán a modernizáció útjára lépett. A klassszikus irodalmon belül további korszakokat szokás elkülöníteni. A Nara-kor a 8. század irodalmát jelenti, és az ekkori főváros, Nara volt a kulturális és politikai élet központja. A Heian-kor a 8. század legvégén kezdődik, és 1185-ig tart. A főváros Heiankjóba (a mai Kiotó) kerül át, és ez a korszak a japán irodalom egyik virágkora. Ezt követi a japán középkor, amelyet (elsősorban a történelemtudományban) négy korszakra szoktak osztani. Az 1333-ig tartó Kamakura-kor nevét az akkor megalakuló sogunátus központjáról, Kamakuráról kapta, ám a kultúra központja továbbra is Heiankjó maradt. A Kamakura-kort követte az északi és déli udvar kora (1336–1392), a Muromacsi-kor (1392–1573) és az Azucsi-Momojama-kor (1573–1603), amikor a kor két sógunja, Oda Nobunaga és Tojotomi Hidejosi voltak az ország teljhatalmú urai. Ezt követte az 1603-tól kezdődő Edo-kor, amely az új fővárosról, Edóról (a mai Tokió) kapta a nevét, és a japán történelem újkorát jelenti. Az edói sogunátus bukásával, a már említett 1867-es Meidzsi-restaurációval pedig kezdetét vette a modern kor, és az ország megnyitása következtében a nyugati hatások erősödésével az irodalom is jelentősen átalakul.

 

 2. Nőirodalom a kezdetektől a Nara-kor végéig

 

Mint valamennyi nemzet irodalma, a japánoké is mítoszokkal kezdődik. A sajátosan japán, több millió (a hagyomány szerint nyolcmillió) különféle istent számláló természetvallás, a sintoizmus mítoszait, illetve a legkorábbi császárok tetteit a 8. században jegyezték le a Japán krónika 1 és a Régi dolgok feljegyzései 2 című munkákban (mindkettő kínai nyelven íródott, utóbbi esetében a dalok és versek, valamint a tulajdonnevek japánul szerepelnek). Addig azonban a mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, a terjesztők pedig többségében sámánnők voltak. A Régi dolgok feljegyzéseit ugyan egy férfi, Óno Jaszumaro jegyezte le, közvetlen forrása a hagyomány szerint szintén egy sámánnő, Hieda no Are volt. Itt fontos megjegyezni, hogy a japán császárokat a sintó főisten, Amateraszu, vagyis a Napistennő leszármazottainak tartották, azaz a császár egyik kulcsfontosságú szerepe volt a sintó istenek és az emberek közötti közvetítés. Ez a hagyomány egészen az 1989-ben elhunyt Hirohito császárig tartott.

 

Térjünk vissza azonban a nők „istenek korszakában” – így is nevezik ugyanis a japán történelem kezdeti szakaszát – betöltött szerepére, amely rendkívül jelentős volt.

 

Japán már a 3. századi kínai feljegyzésekben is szerepel Jamataikoku néven. Ennek uralkodója pedig egy sámánnő, Himiko volt a feljegyzések szerint. Miután pedig a 4–5. században – jelentős kínai hatás alatt – megalakult a japán állam, olyan politikai hatalommal rendelkező nők léptek fel, mint Szuiko császárnő (592–628), aki az első alkotmány szerzőjeként és a buddhizmus meghonosítójaként ismert Sótoku herceget (574–622) tette meg régensének, vagy Dzsitó császárnő (690–697), aki férjével, Tenmu császárral (673–686) együtt vívott meg egy 672-es hatalmi harcot, és az azt követő reformokban is jelentős részt vállalt. A fővárost pedig Genmei császárnő (707–715) tette át Narába, és ő adott parancsot Óno Jaszumarónak a már említett Régi dolgok feljegyzéseinek összegyűjtésére. De nem csak a hatalomban jutott vezető szerep a nőknek: ahogyan az első jegyzett japán uralkodónő, Himiko, valamint Hieda no Are is, fontos szerepet töltöttek be a történelem kezdeti szakaszában a sámánnők. Ennek oka pedig az volt, hogy kezdetben a nők töltötték be az istenek és az emberek világa közötti közvetítő szerepet. A Régi dolgok feljegyzéseiben is többször visszatérő motívum a férfi isten és a földi nő kapcsolata, ennek egyik – 14. századig élő – példája pedig a Napistennőnek szentelt Isze szentély (a legrégebbi és legfőbb sintó imahely) főpapnője, amelynek tisztségét hagyományosan a császári család egyik hercegnője látta el.

 

Az első szerzők tehát a Régi dolgok feljegyzéseinek és a Japán krónikának a szereplői voltak, ezekben ugyanis jelentős számban találunk dalokat, Régi dolgok feljegyzéseiben pedig vakákat is, amely a hagyományos japán verset jelenti (szemben a kínai nyelvű lírával). A vakának három fő formáját különíthetjük el: a legelterjedtebb a (napjainkban is népszerű) tanka, amelynek jelentése rövid dal. Ennek megfelelően mindössze 31 szótagos, öt sorból áll, amelyek szótagképlete:5-7-5-7-7. Meg kell említenünk azonban, hogy az eredeti kéziratokban nem szokták öt sorra tördelni a tankákat (de még a mai japán nyomtatott kiadványokban sem), a leggyakoribb a kétsoros tördelés, azaz az 5-7-5-ös első és a 7-7-es második egység külön választása, ám – a Heian-kortól kezdve – közkedvelt volt a tankák sorainak különböző alakzatokban való elhelyezése. Erről azonban bővebben a Heian-korról szóló fejezetben lesz szó. A vaka másik formája a csóka, vagyis hosszú vers, amely tetszőleges számú 5-7-es sorok váltakozásából áll, a költeményt azonban mindig két 7 szótagos sor zárja. A harmadik változata a szedóka, amely hat sorból állt, a szótagok megoszlása pedig: 5-7-7-5-7-7, az első 5-7-7-es és a második 5-7-7-es egység között pedig valamilyen tartalmi ellentét feszült. Ismert még a Busszokuszeki katai, amely a Buddha lábnyomát őrző kövek felirata volt, szótagképlete: 5-7-5-7-7-7.

 

A Nara-kor egyik legjelentősebb irodalmi hagyatéka a Tízezer falevél gyűjteménye 3, amely a legkorábbi koroktól kezdve gyűjtötte össze a különböző (ismert és ismeretlen) költők verseit. A Tízezer falevél gyűjteményének szerzői között is számos költőnőt találunk, többek között a már említett Dzsitó császárnőt. Leghíresebb tankája bekerült a13. századi Száz költő egy vers című antológiába, amely az addig született versek közül a legjobbnak ítélt százat tartalmazza. Tekintve, hogy a tanka a későbbi korok vezető lírai műfaja, valamint kulcsfontosságú annak ritmusa és hangszimbolikája, érdemes legalább egyszer megnéznünk, hogyan hangzik japánul egy tanka, ezért idézzük Dzsitó császárnő versét először eredetiben.

 

Haru szugite

nacu kinikerasi

sirotae no

koromo hoszucsó

ama no Kagujama.

 

            Magyar fordításban pedig valahogy így:

 

Elmúlt a tavasz,

érzem, megérkezett a nyár.

Patyolatfehér

ruhákat szárítanak

mennyei Kagu-hegyen 4

 

Egy egyszerű életképet fest le a vers. A tavaszból a nyárba való átmenet hangulatát egy hétköznapi látványon, a melegben száradó könnyed fehér nyári ruhák képén keresztül ragadja meg, az eredeti szöveg k és s, sz hangjainak túlsúlya pedig sajátos hangszimbolikát teremt. Már ez a vers is jeles példája, hogy mennyire nagy jelentőséggel bír a japánok életében és lelki világában a négy évszak. A későbbi korok lírájában, de a prózában és a művészet minden ágában végigkísérhetjük a négy évszak motívumait (köztudott, hogy a 17. századra kialakuló haiku klasszikus változatának alapja is a négy évszak), és – ahogyan Dzsitó császárnő tankája is mutatja, nem csak egy-egy évszak, hanem az évszakok váltakozásának, a két évszak közti átmenet hangulatának finom részleteit is milyen művészien tudják ábrázolni harmincegy szótagban.

 

A Tízezer falevél gyűjteményében Dzsitó császárnőn kívül számos nőköltő verse olvasható, így például a kezdeti korszak egyik legjelentősebb költőnője, Nukata hercegnő is több mint tíz művel szerepel. Az antológia első kötetéből származik a következő vers, amelyet akkor írt, amikor Dzsomei császár (629–641) Ijo 5 tartomány fürdőhelyére látogatott.

 

Őszi mezőkön

szent füvet, ha kaszálnak,

hajdani szállásunk,

Udzsi fővárosának

fűházára emlékezem.

(Első kötet: Vegyes dalok, 7.) 6

 

A táj megindítja a költőben a nosztalgiát a korábbi utazás iránt (Udzsi a mai Kiotó közelében található, nem volt főváros, tehát a versben a császári kirándulás szállásaként kell értelmezni), a vers azonban egyben a császár dicsőségét is hirdeti azzal, hogy a vele tett utazás ilyen kedves emlékként maradt meg a költőnő emlékezetében. A nőköltők kezdetben a fenti vershez hasonlóan a császár szolgálatába állították költészetüket, mintegy folytatva a mágikus szerepet, amely a korábban említett isten-császár közti közvetítő szerepből is adódott.

 

Később azonban egyre inkább megjelent költészetükben a személyes hangvétel. Már Nukata hercegnő kései költeményeiben is megtalálhatjuk, kiteljesedését azonban Tenmu császár (673–686) két lánya, Óku és Tadzsima hercegnők verseiben érhetjük tetten. A két hercegnő féltestvérek voltak, közülük Óku hercegnő (661–701) a Tízezer falevél gyűjteményének szintén híres költője, Ócu herceg édes nővére, aki tizenhárom évesen az Isze szentély főpapnője lett. Alábbi költeménye akkor keletkezett, amikor öccse (feltehetően valamilyen kihágása miatti bűnbánatból) az Isze szentélybe látogatott. A versek keletkezési körülményeit onnan tudjuk, hogy – ahogyan a későbbi versantológiák esetében is látni fogjuk – valamennyi vershez tartozik egy prózai bevezető (japánul kotobagaki), amely erről a körülményről tájékoztat. A könnyebb megértés kedvéért tehát nézzük meg a verset a bevezetővel együtt:

 

Amikor Ócu herceg titokban Isze szentélyébe látogatott, hazaindulása előtt Óku hercegnő két verset írt 7:

Kedves öcsémet

mikor Jamatóba küldtem,

megvirradt a hajnal.

Pirkadat harmatától

ó, álltamban eláztam!

(Második kötet: versváltások, 105.)

 

Jamato a mai Nara megye területe, Japán akkori központja. Itt helyezkedett el a főváros, akkor még Aszuka, amely nagyjából száz kilométerre feküdt Iszétől. Az út akkoriban oda-vissza öt napig tartott. A vers második felében olvasható harmat szó a természeti jelenségen túl a könny metaforája a japán lírában, és a későbbi korokban is gyakran megtaláljuk a fájdalmat, a már-már vigasztalhatatlan bánatot éneklő versekben.

 

A Tízezer falevél gyűjteményének 8. századi szerzői között több énekesnőként megnevezett költőnő is szerepel. Az ő feladatuk a régebbi korok dalainak továbbadása, hagyományozása, amelyre leginkább a különböző vidékek tartományi kormányzói számára rendezett ünnepségek, lakomák adtak alkalmat. Ezek az énekesnők tehát számos dalt tudtak kívülről, emellett saját költeményeikkel gyarapították a kor költészetét. Közülük a leghíresebb a Tízezer falevél gyűjteményében legtöbb (összesen nyolcvannyolc) verssel szereplő Szakanoue no Iracume, a versantológia szerkesztője, Ótomo no Jakamocsi rokona. Költészete témákban és kifejezőeszközökben gazdag: írt az imént említett lakomák vidám hangulatáról, valamint több szerelmes verse is bekerült az antológiába, továbbá ő az első költőnő, aki a férfi hűtlenségéről, szerelme elmúlásáról ír, illetve a szerelem pusztán szóban történő megvallását kifogásolja. Nézzünk meg tőle egy hosszúverset, amelynek prózai bevezetője (Ótomo no Szakanoue no Iracume verse a haragról) nem árul el közelebbit a vers keletkezésének körülményeiről, az azonban világos, hogy hűtlen kedveséhez intézte a költőnő:

 

Tisztán ragyogó

Naniva nádasának

halk susogása

lágyan suttogó hangod:

idők végéig

szeretni fogsz, mondtad, és

tiszta tükörként

csiszolt finom lelkemet

neked adtam én.

Attól a naptól fogva

mint hullámokkal

ide-oda imbolygó

hínár, szívemben

nem is gondoltam másra.

Mint erős bárkára

bíztam akkor rád magam,

de tán gigászi

istenek akarata,

vagy evilági

emberek műve okán,

ki eddig jöttél,

most már nem is látogatsz,

leveled hozó

hírvivőd sem látom már.

És mert így történt,

ugyan mit tehetnék?

Most koromsötét,

hosszú éjnek idején,

aranyban úszó

reggeltől napszálltáig

kesergek, mégis

hiábavaló, tudom.

Ám ellenszerét

sehogyan sem lelhetem,

és a gyönge lány

épp rám valló név talán,

most mint kisgyerek

hangosan csak zokogok,

tévelygek folyvást,

és hírvivődet

mindig várom még talán.

            Ellenvers:

Hogyha kezdettől

nem mondod, hogy örökké,

és nem hiszek neked,

tán ilyen nagy szenvedés

lelkemet nem sújtaná.

(Negyedik kötet: versváltások, 619.)

 

 

A költemény összefoglalja kettejük szerelmének történetét, kezdve a boldog egymásra találás és a kölcsönös bizalom időszakának felelevenítésével, majd szóvá teszi: már csak levelet sem kap kedvesétől, és leírja jelenlegi lelkiállapotát, vigasztalhatatlan fájdalmát. Gyakran alkalmaz a költőnő állandó jelzőket (makurakotoba) és díszítőelemeket, ahogyan mindjárt az első három sorban is láthatjuk: ez a rész ugyanis úgynevezett bevezető (dzsokotoba), a negyedik sort vezeti be (a Naniva-öböl a mai Ószaka-öböl), de állandó jelző a gigászi szó, amely az istenek, vagy a koromsötét, amely többek között az éjjel jelzője. Az ellenvers (hanka) nevű tanka a Tízezer falevél gyűjteményében szereplő hosszúversek jellemzője, és a hozzá tartozó hosszúversben megfogalmazott érzéseket foglalja össze vagy egészíti ki. Hasonlít ez a vers a 10. század egyik legjelentősebb prózai alkotásában, a Délibáb naplóban található hosszúvershez, amelyben a szerző, Fudzsivara no Micsicuna anyja – ugyancsak hűtlen – férjének, Kaneiének ír hasonló érzéseiről.

 

Amint talán a fenti néhány szemelvényből is láthatjuk, a japán irodalomtörténet kezdeteitől fogva igen jelentős szerepet vállaltak a nők az irodalom gazdagításában. Ahogyan azonban a későbbi korok esetében is látni fogjuk, mégis alulmaradtak a férfiköltőkkel szemben, valamint az irodalmi élet színterein, a férfiak lakomáin és ünnepi összejövetelein szerzett Vegyes dalok között – az énekesnők és Dzsitó császárnő fent idézett verse kivételével – nem találni nőköltők által írt műveket, amelyből arra lehet következtetni, hogy nőköltők nem vettek részt ezeken a rendezvényeken.

Lábjegyzet:

  1. Nihon soki. Mivel a tárgyalt szövegek címeinek fordítása nagyrészt a tanulmányírótól származik, lábjegyzetben közöljük az eredeti címet. ↩
  2. Kodzsiki. ↩
  3. Man’jósú. ↩
  4. Ahol nem jelölünk meg fordítót, a fordítás a tanulmányíró munkája. ↩
  5. A mai Sikoku sziget (Japán negyedik legnagyobb szigete) nyugati része. ↩
  6. A versantológiákból származó verseket a Japán kiadványokban szokásos módon tüntettük fel: elsőként a kötet témája, majd a vers sorszáma szerepel. ↩
  7. A két tanka közül az elsőt idézzük. ↩
Bejegyzések

És Isten megteremté az embert a maga formájára

 

 

 

Isten tehát hét nap alatt megteremtette a világot. Teremtett embert is a világba az Isten, és az embernek társat teremtett. Azonban vétkezett az ember, ezért kiűzettetett a paradicsomból.

Ádámnak két gyermeke született elsőként a paradicsomon kívül, így mondják: Káin és Ábel.  Ábel apja juhait őrizte, Káin a földet művelte. Káin és Ábel áldoztak az Istennek. Az Isten kedvelte Ábelt és Ábel áldozatát, de nem törődött Káinnal, és az ő áldozatával. Káin ezért megölte Ábelt. Isten megbüntette Káint, amiért Káin megölte testvérét. Elűzte Isten Káint Ádám földjéről, és megátkozta. De kikötötte Isten, hogy az az ember, aki megölné Káint, bűnhődjék hetedíziglen.

Káin elbujdokolt.

Ádám és felesége, Éva éltek tovább, és Éva fiúgyermeket hozott a világra: a gyermeket Séth-nek nevezték.  […] És éltek tovább.

[…] Séth gyermekét Jákobnak hívták. Ez a Jákob, mivel apái földje szűk lett a számára, tovább vándorolt.

Káin eközben feleséget szerzett és gyermekei születtek.

Történt, hogy Jákob vándorlásai közben idegen földre érkezett. Jákob letelepedett az idegen földön, melynek határában gazdag ember lakott. Egyik nap, mikor Jákob a juhait őrizte, megszomjazott. Így hát elment a patakhoz inni, ahol mindig inni szokott. Azonban a patak medrében nem csordogált egy csepp víz, annyi sem. […] Amikor Jákob a szomszéd kúthoz ért, a kútnál fiatal lányt talált, aki a korsóit töltötte. Elhatározta, hogy feleségül kéri a lányt a szomszéd férfitól, mert a lány nagyon kedvére való volt. Elment ezért a szomszédjához, és megkérte a lánya kezét. […]

Jákob legidősebb gyermeke Ábrahám lett. […]

Azonban Jákob felesége Jákob előtt mindig apjával és apja gazdagságával kérkedett, és gúnyolta Jákobot az ő szegénységéért. Jákob megelégelte ezt, és egy napon egy kővel leütötte és megölte felesége apját. Az Isten azonban megbüntette Jákobot, amiért megölte Káint, hiszen kikötötte Káinnak az Isten, miután elűzte Káint, hogy büntetlen nem bánthatja őt senki.

Jákob felesége sokat sírt apja halála miatt. […] Jákob Káin birtokait is elvette erővel Káin gyermekeitől, akik egy éjszaka megölték Jákobot. Jákob gyermekei azonban elmenekültek, és szétszóródtak a pusztába. […] Jákob fiainak azonban nem tetszett öccsük, József hiúsága, amiért József hajtotta el Káin fiainak legtöbb birkáját, amikor elmenekültek Káin földjéről. Így hát kútba dobták Józsefet, hogy elvegyék a birkáit, és a czifra ruháját. Józsefet egyiptomi kereskedők szedték ki a kútból, és Égyiptom földjére vitték. […] József így túlélte az éhínséget, ami bátyjai földjét sújtotta, ezért ő életben maradt. […] Józsefnek Égyiptomban sok gazdagsága és sok gyermeke lett. A Fáraót azonban irigység fogta el József nagy gazdagságára, hiszen Józsefet az ő kereskedői mentették ki a kútból. Így hát a Fáraó megölette Józsefet. Betelt az első nemzetségen az átok.
Amikor József gyermekeit vette üldözőbe a Fáraó, József legidősebb fia, Áron kivezette József fiait és lányait és azok fiait és lányait Égyiptom földjéről. […] És elvezette őket Áron az ígéret földjére. […]

Azonban Áron öccse, Mózes nem nézte jó szemmel, hogy testvérei Áront tisztelik, ő pedig Áron mellett szóhoz sem juthat. Ezért megölte Áront mérgezett fürjjel, testét pedig egy ládában a folyóra bízta. […] Mózes azonban elvetette apái Istenét, és Mózes népe is elvetette azt, ezért Isten megbüntette Mózest, és megrémisztette népét: vérré változtatta a tengert, a kiáradt vörös-tenger pedig elnyelte Mózest a bálványaival együtt. Mózes népe ezért visszatért atyái Istenéhez. A nép vezetését Áron fia, Sámson vette át, mert hatalmas ereje miatt nem mert szembeszállni vele senki.

[…] Azonban amikor Sámson fia, Sámuel férfikorba ért, a felesége ármánykodni kezdett, hogy férje megszerezze apjától, Sámsontól a hatalmat. Elültette Sámuel fülében a bogarat, hogy Sámuelt a háta mögött gúnyolják, amiért ereje apja, Sámson erejének közelébe sem ér. Ezért hát amikor már eleget hallotta, és elhitte feleségének szavait, Sámuel megölte Sámsont egy szamárállkapoccsal. Így hát onnantól Sámuel uralkodott a népén. […] Amikor Sámuel már nagyon öreg lett, helyét fia, Saul vette át. A nép azonban megirigyelte a többi ország népét, akiken mind királyok uralkodtak, ezért királyt akart magának. A nép követelte, hogy Sámuel koronázza királlyá Sault. […] Azonban Saul öccse, Ézsau elfogta Sault, hogy Saul helyett ő lehessen a király. Addig éheztette Ézsau Sault, mígnem Saul eladta neki elsőszülötti jogát egy tál lencséért. Így lett a király Ézsau.

Miután király lett, Ézsau megölte apját, az öreg Sámuelt, hogy az ne vonhassa vissza áldását.

[…] Ézsau, mivel félt Saultól, és annak utódaitól, megölette Sault. Annak fiát, Dávidot pedig pásztorrá tette, hogy minél messzebb kerüljön tőle. […]
A nép azonban megelégelte Ézsau kegyetlenkedéseit, és felkelt Ézsau ellen. Ézsau legyőzte az ellene felkelőket. […] Az emberek Saul fiához, Dávidhoz fordultak segítségért. Elmondták neki, hogy őt illetné a trón. Az egyszerű pásztorfiút becsvágy töltötte el. Egy napon felment Ézsau udvarába. […] És amikor Ézsau szolgái Ézsau elé kísérték Dávidot, hogy játsszon lantjával Ézsaunak, Dávid parittyájával megölte Ézsaut. […]
A nép királlyá koronázta Dávidot. Dávid azonban nem értett az uralkodáshoz. Volt viszont egy fia Dávidnak, akit Salamonnak hívtak. Ez a Salamon látta el tanácsokkal Dávidot, mivel igen bölcs volt. […] Békében uralkodott Dávid, és ő lett az ő népének csillaga. […]

Dávid fia, Salamon verseket, és énekeket írt, és adott elő a népnek, ezért a nép igen megszerette Salamont. […] Salamont ünnepelte a nép, templomot is emeltek a tiszteletére, és hozzá járultak ügyes-bajos dolgaikkal. Nem tetszett ez Dávidnak, ezért elhíresztelte, hogy Salamon tőle lopja verseit, és énekeit, és kivégeztette Salamont. […] Salamon nélkül azonban Dávid nem volt képes uralkodni, ezért a népe feláldozta Dávidot az Istennek.
[…] A nép könyörgött Istennek, hogy ennyi szenvedés és hányadtatás után adjon neki új királyt, és az Isten megkönyörült. […] Az Isten megkönyörült, mivel Jákob bűne már betelt hetedíziglen Jákob családján.

Az Isten Jóbot tette meg a nép vezetőjévé és királyává. Mivel Jób jó király volt, és mindig hűen követte Istene parancsait, és buzgón imádkozott is hozzá, hamar megszilárdította hatalmát. […] Jób felvirágoztatta országát, és mesés gazdagság köszöntött a népre. […] Az emberek annyira szerették Jóbot, hogy azt mondták: ,,Jób országa jobb, mint az Isten országa”. Meghallotta ezt Isten, és féltékeny lett Jóbra, ezért elpusztította Jób családját és minden vagyonát, Jóbot magát pedig leprával sújtotta és megölte. Helyét maga vette át. Ezért mondják, hogy eljött az Isten országa.
        A bosszúálló Isten országa.

 

Bejegyzések

Lélekterep

andezitből út

belőlem meg barát

engem is bányászni kell

ha kvarc van belül

törni az andezitet

a fal meredek marad

felmászni nem tudsz

a fal meredekül

rád borul

rád borulok

ha kellek

és kellek

tudom az út épít

andezitből út

a költő is csak abból

amit épp talált belül

kőből, morzsából, murvából

út, andezitből út, kurvából

szerető igényből vers

talált kő keresett darab

hát mi ezt találtuk

én ezt találtam

de te mást lehet

csak nézd meg kotord ki

a falból robbants

remélj ami elől van

csak törmelék

ne dobd félre

ne dobj félre

andezitből út

másból szerető

talált tárgy kereső

belőlem barátot

ha kellek mert kellek

ne dobd a törmeléket

a fal csak fikció

az út is csak horizont

csak a kő csak a hozott

csak a barát az andezit

csak út a vers az csak.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info