Bejegyzések

“…az emberi állat…”

Történelem, antropológia és a teodícea-probléma

 – Móricz Zsigmond Tündérkert című regényéről –

Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat

képéről, hiszen már a csecsemőt

megfordítjuk, hogy váltig csak a formát

lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély

az állat arcán.”

(Rilke, Nyolcadik duinói elégia)

 

„Egyébiránt kérdezd meg csak a barmokat, majd megtanítanak,

és az égnek madarait, azok megmondják néked.”

(Jób, 12, 7)

I. Bevezetés

Móricz Zsigmond hosszú idő óta a feledés módján megőrzött regénye, a Tündérkert első pillantásra könnyedén válhat tárgyává annak a számtalan alakváltozatban létező tudományos érdeklődésnek, amit a kulturális fordulat bizonytalan terminusa jelöl. A „történelmi regény” alcím, mint a regényt is alkotó műfajmeghatározás, egy olyan összefüggés archetípusát őrzi, ami az irodalomnak a tőle sohasem teljesen független más diskurzusokkal való kapcsolatára utal. Dolgozatom e sokrétű odatartozás/elválasztottság  aporetikus tartományai között próbál tájékozódni, amikor a kultúratudomány interdiszciplináris kutatási irányához kapcsolódva, irodalom, történelem/történetírás és antropológia feszültségteli viszonyrendszerében szituálja Móricz művét 1. Utóbbi perspektíva felvetésével kerül előtérbe az állat problémája, amelyet az új humán szakok Derrida szerint az ember-eszme, az ember-alakzatok kontextusában kell, hogy tárgyaljanak 2, illetve amelyet a móriczi beszédmódnak a kortárs művészetekkel (Bartók, Rilke) és az ezredfordulós próza (Nádas, Láng) alakzataival való összjátéka is előhív.

A regénynek már konkrétan feltehető kérdéseknek teret nyitva, az antropológiai horizont integrálásának lehetőségét a történelemről való gondolkodásba Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művének egyik részlete pontosabban is körvonalazza. „Folyvást kiválik egy-egy levél az idő görgetegéből, aláhull, tovaleng – s visszaleng hirtelen (…). Ekkor mondja az ember, hogy <emlékezem>, s az állatot irigyli, aki nyomban felejt, s minden pillanatot valóban meghalni, (…) s örökre elhamvadni lát. Így él az állat: történetietlenül: úgy tölti ki a jelent, akár egy szám, mely nem hagy maga után valami különös törtet, nem ért ahhoz, hogy álcázza magát, nem rejteget semmit, s minden pillanatban teljesen akként jelenik meg, ami, nem is képes hát más lenni, mint becsületes.” 3 A modernitás egyik alapművének ez a részlete ezúttal nem a hegeli történelemfilozófia nagyelbeszélésének destrukciójaként érdemes a figyelemre, hanem a történelemhez viszonyuló kérdés aligha nyilvánvaló horizontja okán: Nietzsche a történelemről az állat vonatkozásában (is) gondolkodik, és részben szakítva az embert a natúra eszes állataként definiáló karteziánus meggyőződéssel, az állat másként-létét tünteti ki azzal, amiben a modern ember, éppen mint történelemmel bíró lény, hiányt szenved.

A szokatlanul kiemelt vonatkozás nyomában dolgozatommal az emberi és az állati szférák közötti átmeneteket és különbségeket újraértő Móricz-mű költői antropológiájához próbálok közelebb kerülni. Úgy vélem, Móricz okkal sorolható azok közé az alkotók közé, akivel megtörténik, amitől a filozófiai diskurzus Descartes-tól Lévinas-ig megfosztja önmagát: állja az állat pillantását, illetve, hogy Derrida számomra fontossá váló The Animal That Therefore I Am című írásának kulcsmetaforáját idézzem, benne áll az állat pillantásában (in the gaze of/under the gaze of an animal), ami azt is jelenti, nem csak látja az állatot, de ő maga is mintegy (látva) látott az állat által 4, művei pedig magunkonviselik egy így értett viszontpillantás idegenségének nyomát.

De hogyan és mivé alakul vajon ez a lenyűgöző pillantás épp egy történelmi regény poetológiájában? „Mint a megfélemlített madár addig verdesi magát a kalitban, míg minden szárnyát összetöri: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.” 5 – mondja mintegy példázatszerűen Báthory Gáborról az elbeszélő, a  létértelmező hasonlat azonban a regény politikai dimenzióit is átjárja; pontosabban: a színrevitt történelem, mint a saját és az idegen megképzésének médiuma ennek az állati tartománynak a távlataiban alakul. Az erre való rákérdezés lehetőségét egy olyan interpretáció biztosíthatja, amelyben az állat problémája ezúttal nem a biologizmus, a szociáldarwinizmus vagy a naturalizmus (Móricz számára szintén jelentős) eszmetörténeti kontextusában, hanem középkori bestiáriumokkal, illetve bibliai intertextusként, részben a Teremtés könyvének bűn– és szabadságelbeszélésével összefüggésben kerül tárgyalásra.

A megközelítés természetéről talán sokat elárul, hogy állat, történelem és fikció egymást keresztező móriczi alakzataiban egy kritikus autonómia elsőbbségét igyekszem szem előtt tartani. A műalkotás hermeneutikai kitüntetettsége, úgy vélem, nem áll feltétlen szemléleti ellentmondásban a cultural studies vagy a Kulturwissenschaft egyes tárgyterületeiről nyert indíttatásokkal. Az értelem és a humánkondíciók mediális feltételezettségére való rádöbbenés korszakában 6, a Tündérkert a maga eseményszerűségében „azzal hoz vonatkozásba minket, ahogy még lenni tudunk…” 7, és a meghatározatlan vagy a már értetten túli felé való tájékozódás továbbra is elsősorban a humántudományok feladata. Vajon mit mond nekünk a történelem térségi  idegenségéről (Koselleck) az a mű, ami egy kódolatlan antropológiai lét nyomait kutatva válik a történelem archívumává, anélkül, hogy könnyen aktualizálható narratív sémák szerint puszta „tárolójává” válna? Részben ez utóbbi előfeltevéssel függ össze, hogy értelmezésemben a jelentéseket valamennyire előíró műfajiság utólag a történelemről szóló parabolaként íródik újra, és éppen ekként helyezi el egy kulturantropológiai távlatban is az Erdély-trilógia első darabját.

Lábjegyzet:

  1. Ezen kutatási irányok Móriczot érintő eredményeit tömören összefoglalva lásd. SZILÁGYI Zsófia, Baranyi Norbert: „…valóságból táplálkozik, s mégis költészet”. Móricz Zsigmond prózájának újraolvasási lehetőségei, in: Irodalomtörténet, 2011/2. ↩
  2. vö. Jacques DERRIDA, A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem, ford. Orbán Jolán, Iskolakultúra, 2009, 32. ↩
  3. Friedrich NIETZSCHE, A történelem hasznáról és káráról, ford. Tatár György, Akadémiai kiadó, 1989, 29-30. ↩
  4. Jacques DERRIDA, The Animal That Therefore I Am, ford. David Wills, Critical Inquiry, 2002, Winter, 377. ↩
  5. MÓRICZ Zsigmond, Erdély, kiad. MÁTIS Lívia, Békéscsaba, Helikon kiadó, 1983, 299. (A regényből vett idézeteket a továbbiakban csak oldalszámokkal jelzem.) ↩
  6. Vö. Friedrich KITTLER, Grammophon-Film-Typewriter, Brinkmann und Bose, 1986, 29. ↩
  7. BACSÓ Béla, Művészet és esemény, in: Az eleven szép, Kijárat, 2006, 172. ↩
Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

Himnuszt akarok énekelni

–  Jó napot, Tanár úr – köszönt illedelmesen a huszonéves fiú a pulthoz lépő vendégnek.

– Szervusz, Csabika – mondta a Tanár úrnak szólított ötvenes férfi. – Egy sört és egy kis barackot kérnék.

Csabika sört csapolt, pálinkát töltött. A Tanár úr leült a pulthoz a bárszékre, a pálinkát felhajtotta, és kísérőnek utána küldte a korsó sör felét.

– Hogy van, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr kinézett az ablakon a szemközti főiskolára, ahonnan alig öt perce lépett ki. Elmosolyodott.

– Gazdasági válság van, Csabika – mondta. – Már negyedik éve. A termelés Kínába költözött, a pénzügyi szektor a Kajmán-szigetekre, én meg itt ülök egy fűtött kocsmában, villanyfényben, nevetgélek, költöm a pénzt. Fűtenek, ég a villany, van pénzem, és még nem fagyott az arcomra a mosoly. Hát hogyan lehetséges ez?

– Már hogyan ne lenne, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr úgy nézett Csabikára, mintha az azt kérdezte volna, miért van nappal világos, éjszaka meg sötét.

– Csabika – sóhajtott. – Magyarországon ma már alig termelnek valamit. Nézz rám. Szerinted van rajtam magyar ruhadarab?

– Hát – válaszolt volna Csabika, de a Tanár úr nem hagyta. – Csak a zoknim – vágta rá. – És a telefonom, a hajszárítóm, a kenyérpirítóm szerinted magyar? Naná, hogy nem.  Még a paradicsom és a paprika, amit megveszek a boltban, az is csak néhanapján magyar, de inkább spanyol vagy marokkói. Ráadásul a bolt se magyar, ahol bevásárolok, és ha kártyával fizetek, a bank se magyar. A fizetés meg, ami a kártyára megy, nos –

A Tanár úr felhajtotta a sör második felét.

– Szóval a fizetésem, Csabika, mert hogy közalkalmazott volnék, nem hogy nem gyarapítja, hanem direkt apasztja a magyar büdzsét. Na. Hogy ilyenekből, mint én, van még legalább egymillió, ha nem kettő. Vagy három. Vagy négy. Hát akkor honnan van nekünk pénzünk, ha nem termelünk semmit?

– Fogalmam sincs – mondta Csabika. – De majd a Tanár úr megmondja, nem?

– De bizony – mondta a Tanár úr. – A válasz a kezünkben van, nézd csak. A kezünk ügyében. Hogy apropó, Csabika, még egy sör lesz, meg egy kis barack. Köszönöm. Na idefigyelj. Szóval a sör meg a bor meg a pálinka, az ment meg minket. Hogyan? Hát úgy, hogy Magyarországon már szinte semmi mást nem termelnek, csak alkoholt. Még ha licenc alapján is. És, ami még fontosabb, itt adóznak utána csillagászati összegeket. Mert a kocsma is itt van, a főnököd is itt adózik, az a tróger Fecó, és a gazdaság nem omlik össze. A szívemre teszem a kezem, nézd csak! – és a Tanár úr a szívére tette a kezét. – Tudod, mennyi pénzt iszok el havonta? Naná, hogy tudod, jó vicc, neked pengetem ki nap nap után. Hát egy tízezrest legalább, nem? Tizenöt? Húsz? Jó, van az harmincezer is, vagy negyven, ne vágj pofákat, Csabika, inkább még egy sört és egy kis barackot légy kedves.

– Tessék, Tanár úr – mondta Csabika.

– Köszönöm. Na, ha azt a pénzt én ugye nem innám el, hanem olyan elektronikai cikket, járművet, ruhát vennék belőle, ami más uniós tagállamban készült, és nincs rajta importvám, és az interneten rendelném meg, hogy viszonteladó se legyen, akkor a költségvetésből, Csabika, egyik pillanatról a másikra eltűnne évi háromszázezer forint. Minimum! És ha egy teljes éven át egyetlen magyar ember sem inna egyetlen korty alkoholt sem, a magyar gazdaság összeomlana, az iskolákat és a kórházakat be lehetne zárni, és az utcákon éhes tanárok és orvosok randalíroznának.

– Nahát – mondta Csabika. – A Tanár úr mit is tanít a főiskolán, közgazdaságtant?

– A lófaszt, fiam, portás vagyok – mondta a Tanár úr.

– De régebben tanított, nem?

– Régebben, régebben. Még egy kört, ha volnál akkora gentleman, mert hogy ugye a költségvetésem, hát az mára már, Csabika –

– Ne haragudjon meg a Tanár úr, de nincs hitel, ezt nagyon jól tudja.

– Erzsébet utalványt elfogadtok?

– Nem épp szabályos, Tanár úr, de egye fene, most az egyszer –

– Akkor még egy sört kérnék és egy kis barackot, köszönettel. Hol is tartottam? Ja igen. Hogy ugye nem csak a magyar gazdaság, de a magyar társadalom sem lenne életképes alkohol nélkül. Mégis, mit csinálunk együtt mi, magyarok? Semmit. Családok, lakónegyedek, munkahelyek kis köreiben élünk, a nemzeti ünnepeinken egymás ellen tüntetünk, külföldön meg zavartan elhallgatunk, ha magyar szót hallunk. Hát mi az egyetlen közös pont, ami úgy-ahogy összetart minket? Na mi?

– Az ivás? – kérdezte félénken Csabika, miközben kitöltötte a következő sört és pálinkát.

– Bingó – mondta a Tanár úr, és felhajtotta a felest. – Ha nagyritkán együtt csinálunk valamit, mondjuk ünneplünk, beszélgetünk vagy ismerkedünk, akkor mindenki piál. Képzeld el, ha ivás helyett különféle drogokat szednének a magyarok. Nem sokfélét, csak pont annyit, ahány parlamenti párt van: hatot. És aki az egyiket használná, a másik ötről fogalma sem lenne. Nem értené, hogy a másik ember min nevet vagy miért mozog úgy, ahogy. És félne tőle, túlreagálná, menekülne előle vagy nekitámadna. Szoktál te drogozni, Csabika?

– Hát, Tanár úr – mondta szégyenlősen Csabika.

– Tudtam én – mondta a Tanár úr. – Mondjál nekem drogneveket.

– Tessék?

– Drogok neveit, mittudomén.

– Őőőő… Crack… gomba… speed… fű…

– Na. El tudod képzelni, mi lenne itt, ha a hajléktalanok nem kannás borba fojtanák a bánatukat, hanem crackbe? Ha az esküvőkön a részeg vonatozás helyett a menyasszony rokonai gombáznának, a vőlegény rokonai speedeznének? Ha a főiskolai bulikban nem csak néhányan tűnnének el vihogva füvet szívni, hanem mindenki? Ki maradna a tánctéren?

– Senki – mondta Csabika.

– Ugye. Magyarország néhány év alatt szétforgácsolódna, romba dőlne, a polgárháború szélére sodródna, ha nem lenne alkohol, és ha nem lennének alkoholisták. Úgyhogy a kocsmákban igenis magyarok milliói küzdnek nap nap után a nemzet megmaradásáért. –  A Tanár úr kihúzta magát egy pillanatra, aztán újra visszakönyökölt a pultra. – A küzdelmünk, Csabika, éppolyan heroikus, mint az olimpikonoké. Csak míg az olimpiai bajnokok nélkül az ország simán talpon maradna, addig kocsmatöltelékek nélkül azonnal összeomlana. Ha tehát az olimpiai bajnokokat megilleti a Himnusz, akkor a kocsmatöltelékeket is.

Csabika tanácstalanul körbenézett. – Én ezt nem hiszem – mondta végül. – Mégis az olimpia az olimpia –

– Van itt zenegép, ugye? – kérdezte a Tanár úr. – Van benne Himnusz?

– Zenegép van – mondta Csabika – de Himnusz nincs benne.

– Akkor milyen zenegép az, a kurva anyádat?

– Bocsánat, Tanár úr, lassan lehet, hogy haza kéne mennie.

– Milyen zenegép, Csabika, milyen zenegép?

– Tanár úr, későre jár, lassan zárunk.

– Himnuszt akarok énekelni, a kocsmatöltelékeknek! – állt fel tántorogva a Tanár úr. – Ha zenegéppel, ha anélkül. Baszódj meg, Csabika.

– Vigyázzon magára a Tanár úr – mondta Csabika.

 

A Tanár úr akkor a nyakába vette a várost, és minden útjába akadó részegnek elénekelte a Himnuszt.

 

A parkban a padon maga alá hugyozó hajléktalannak: Isten, áldd meg a magyart.

A diszkó parkolójában rókázó gimnazista lánynak: jó kedvvel, bőséggel.

A biciklijével az árokba fordult rokkantnyugdíjasnak: nyújts feléje védő kart.

A délutáni meccs után késő este még mindig tántorogva ellendrukkerekre vadászó skinheadnek: ha küzd ellenséggel.

Az éjjel-nappaliban vermutot és kávélikőrt vásárló, klimaxoló háziasszonynak: balsors akit régen tép.

A gázszámla befizetése helyett a sarki kocsmában söröző állástalan diplomásnak: hozz reá víg esztendőt.

A láthatósági mellénye alatt laposüveget rejtegető roma közmunkásnak: megbűnhődte már e nép.

A terhes lánya esküvője után a lagzira meg nem hívott, elvált, alkoholista apának: a múltat s jövendőt.

Bejegyzések

Az ellenségem bátyja

Magas, tagbaszakadt ember

az ellenségem bátyja, éppen ezért néha görnyedten és esetlenül jár. Kockás ingekben, több számmal kisebb farmernadrágokban tűnik fel Budapest utcáin, lábszára rendszerint csupaszon marad. Bal bokáján tetoválás: egy fénykép, keretben: kusza állatalakok, egymásra rajzolva, felismerhetetlenül aprók; feje fölött buborékos kérdőjelekkel távozik az, aki meglátja.

Az ellenségem bátyja nem szereti a fényképeket, a múltra emlékeztetik, és ha ő elkezd emlékezni, az rendszerint hetekig hatalmába keríti. Egyedül ezt az egyet szereti, ami a bokájára szokott. Azt is csak azért, mert idővel bőre alá tapadt a festék – és nincs mit tenni. Továbbá

az ellenségem bátyja azt sem kedveli, ha az emberek buszon, villamoson, grimaszolva fényképeszkednek. Útközben is. Folyton megállnak és kattintgatnak, kimerevítve magukat, önnön létezésük igazolására.

Az ellenségem bátyja most villamoson utazik.

Az ellenségem bátyja szeret egyedül utazni. Ha társasága is akad, elbújik egy, – a visszapillantó tükör számára – rejtettebb helyre. De ritkán adatik meg ez a szerencsés láthatatlanság, ugyanis vannak hasonló emberek, akik szintén szeretnek magányosabb zugokban zötykölődni. Ők felszállásukkor még kívülállók; a jármű, a tükrök és az utasok szemében. A megérkezés pillanatától fogva egyre csak veszítenek ebből az idegenségből.

Az ellenségem bátyja velük a következőket teszi: ügyesen felkutatja ezeket a menedékeket keresőket, és

az ellenségem bátyja szándékosan mögéjük oson. Majd beszélni kezd hozzájuk, hangosan mesél, történeteket mond el, úgy ahogy nem történtek meg és úgy, hogy mindenki hallja. Mondjuk, a focis sérüléseiről (ugyanis

az ellenségem bátyja profi, válogatott futballista volt öt évvel ezelőtt), vagy, hogy tegnap legjobb barátjánál volt és egész álló este nőkről, férfiakról, férfiaknak látszó nőkről és nőknek tűnő férfiakról, és egyéb kényes témákról beszélgettek. A minap egy sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmet nézett és az arckép alapján kifejezetten szimpatikusnak tűnt fel neki. Persze tetteivel nem ért egyet. Az illető utas sokáig nem észleli, hogy hozzá beszélnek, hiszen semmi köze sincs a nemeken belüli párviadalokhoz, vagy a rokonszenves sorozatgyilkoshoz; viszont mikor félénken hátra sandít, meglátja, hogy

az ellenségem bátyja egyenesen neki szegezi – amúgy barátságos – tekintetét. Felé formálja szavait, hogy például „az élet attól az én életem, hogy E/1-ben élem meg, nem? Uram, erről mit gondol? Mi a véleménye?”, megmunkált bölcsességei hallatán emberünk kicsit, majd kicsit jobban zavarba jön, és előbb-utóbb kénytelen lesz leszállni.

Az ellenségem bátyja ilyenkor kiszemeli következő áldozatát és ezt addig csinálja, amíg fel nem szabadul az a zug.

Sokszor persze nem sikerül neki, mert vannak olyan fiatalok, akiket ez mulattat, ahogy a részegek ’kurvaanyázásain’ is jóízűeket nevetnek.

Az ellenségem bátyja ilyenkor elszomorodik és veszít utazási kedvéből. Hiszen

az ellenségem bátyja, úgy általánosságban szereti az embereket. Őt sosem szórakoztatták a részegek és a folyton hazudni kényszerülő, újságosztó-pénzgyűjtő hajléktalanok. Nem tudja mért, de sosem szórakoztatták. És

az ellenségem bátyja nem érti igazán és ki nem állhatja saját öccsét sem. Talán azért, mert túl sok időt töltöttek együtt régebben (tizenöt év egy paplan alatt). Volt, hogy órákat vitatkoztak a szocializmus kizsákmányolásáról, vagy a vécéajtó nyitva hagyásának praktikus okairól, mindegy is miről, nem juthattak egyetértésre. Végül

az ellenségem bátyja engedett, maga mögött hagyta az ellenségem sértő szavait, kilépett az ajtón, elmosolyodott saját, és testvére kicsinyességén. De az ellenségemről többet, majd később, egy másik kötetben.

 

 

   Az ellenségem bátyja immár családos ember. Takács Zoltánnak hívják (nem szereti, ha így szólítják). Gyönyörű, várandós feleségével és kevésbé gyönyörű, betegeskedő édesanyjával él együtt. Nemrég összefutottunk a városban, néhány esti órára, mint régen.

Az ellenségem bátyja nagyon szereti a családját, de időnként kell egy kis kikapcsolódás nélkülük is. Akkor mindig visszagondol szűk, szétvágott farmernadrágjaira és megvizsgálja lábán a tetoválást, hogy mennyit kopott. Egy éve még élénkebbek voltak a színek. Nem sokkal – megteszi. Mikor megbizonyosodik minderről, kicsivel jobban érzi magát és tovább szereti várandós feleségét, betegeskedő édesanyját.

 

Az ellenségem bátyját én régóta ismerem. Gyerekkoromban még ő volt az ellenségem.

Az ellenségem bátyja a legjobb barátom.

Bejegyzések

Tiszta szívvel

Tiszta szívvel

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer gyilkolni fogok. Az egész olyan hirtelen történt. Csak ott ült velem szemben, a következő pillanatban pedig zokogva estem neki a nyakának. Egész testemben remegtem, mikor két kézzel fojtatni kezdtem, zsibbadtak az izmaim, mintha parázzsá vált volna az összes. Aztán mikor már alig kapálózott, bal tenyeremmel gyorsan eltakartam a szemét, miközben a jobbal továbbra is görcsösen markoltam a nyakat. Hamar vége volt.

Mindig imádtam a családomat. Mikor megszülettem, anyám még csak húszéves volt, apám kettővel több. Nem voltam tervezett gyerek, a szüleim épp csak elvégezték a szakközepet: apám a helyi kórháznál vállalt kisegítő munkát a műtőkben, anyám meg a postán. Nem volt sok pénzük, de gond nélkül kezdtek nevelgetni. Amíg ők dolgoztak, sokat voltam a Nagyinál. Csak egy nagymamámat ismertem, a Nagyit, apám szülei még születésem előtt meghaltak. Mániás depressziós volt az a nagymamám, és egyik este megölte a férjét is, a papámat, meg magát is. Ezt csak tizenöt évesen tudtam meg, és utána sem beszéltünk róla többször. Nagyinak a férje is meghalt. Csontvelőrákban. Őt sem ismertem. A Nagyival viszont sok időt töltöttem. Imádtam a mosolyát. A születésem előtt légiutas-kísérőként dolgozott, hamar nyugdíjba vonult, mégsem szűkölködött soha. Nagypapa tehetős családból származott, egyszer még kutatni is kezdtem a családfánkat, az ő nagyapja még valami gróf volt, egy királyi kamarás leszármazottja. Talán épp emiatt nagypapának rengeteg külföldi munkája volt, ahonnan folyamatosan jött neki a pénz.

Aztán mikor hároméves voltam, megszületett a húgom. Őt már persze tervezték. Anyám eldöntötte, hogy a szülés után levelezőn elvégez valamilyen egyetemi képzést, közben apám otthagyta a műtőzést, és egy borászati cégnél kezdett dolgozni. Sokat voltunk anyámmal otthon. Hármasban a húgommal. Szerettem őket, bár egy idő után nem simogathattam a kislányt, mert nem tudtam különbséget tenni a simogatás és az ütlegelés között. Minden terv szerint haladt: anyám elvégezte az egyetemet, hamar kapott is szociális munkási állást, apám a borászatnál lépegetett a végtelennek tűnő ranglétrán felfelé. Húgommal iskolások lettünk, kijártuk az általánost, én a helyi gimnáziumba mentem, ő egy szakközépbe.

Szerettem az embereket. Érdekeltek. Imádtam elemezni őket, hogy mit miért csinálnak, és volt is érzékem hozzá. Mindig tudtam, kik barátok épp az osztályban, és a feszültséget azonnal megéreztem, ahogy általában azt is tudtam, mikor hazudik valaki. Ekkor imádtam meg talán még jobban a Nagyit. Rájöttem, mennyire tiszta lény a maga egyszerűségében, ahogy mindig őszinte jókedvvel, szokásos mosolyával fogadott minket a húgommal. Sosem haragudott, bármi rosszat tettünk. Emlékszem, egyszer eltörtem az egyik nagyon értékesnek tűnő porcelándobozkát. Egy hal volt az aljába karcolva, és én rendszerint meg akartam nézni, ott van-e még. Egyik alkalommal viszont rosszul fogtam meg a tenyérnyi tárgyat, kicsúszott a kezemből, és észveszejtő lassúsággal zuhanni kezdett a konyha köve felé. Ledermedtem, nem tudtam elkapni, és apró darabokra tört a díszes kövön. Nagyi csak mosolygott, nem szólt semmit, hozta a seprűt meg a lapátot, és a kezembe nyomta. Nem értettem, miért nem haragszik. Nem értettem, amit a szemében láttam.

Aztán egyik este mikor hazamentem az iskolából, anyám a konyhában ült az asztalnál, húgom mellette, és sírtak. El sem tudtam képzelni, mi történt, még sosem láttam anyámat sírni. Felkelt, odajött, megölelt, rajtam volt még a kabát meg a sál, de ő csak szorított, és zokogott, és úgy, hogy nem láttam az arcát, belelihegte a fülembe:

– Meghalt apád.                                                                        

A tényt, hogy nincs többet az a barna szempár, hamar elfogadtam, magamban rendeztem a gyászt, a temetésre sem mentem el, és mikor anyám felhozta a témát, én mindig eltereltem. Szűkösebben éltünk, mindent megfontolva, de kényelmesen. Többször ebédeltem a Nagyinál. Mellette könnyebb volt. Mindig mosolygott, én pedig vágytam erre a mosolyra, az őszinte könnyedségre, ami kimondatlanul is enyhítette a hiányt.

Az érettségire könnyedén készültem, az iskola nem jelentett kihívást. Anyám rábeszélt, hogy keringőzzek a szalagtűzőn, így egyik pénteken sötétedés után indultam haza. Senki nem volt otthon, anyám, gondoltam az egyik családnál ragadt munka közben, szokott ilyet csinálni, húgom a barátnőitől egy órával később jött meg. Aztán tizenegy körül egy kocsi ajtócsapódását hallottam az utcáról. Egy rendőrautó állt a házunk előtt. Először azt hittem, nem hozzánk jöttek, és még akkor sem értettem a dolgot, mikor beengedtem őket. Aztán jött a hivatalos szöveg, a rideg részvétnyilvánítás, az adatfelvétel, meg beszélni kezdtek a felváltva zokogó, némán maga elé meredő húgom elhelyezéséről.

A Nagyihoz költöztünk, de nem beszéltem vele. Nem beszéltem senkivel, csak ha kellett. Nem is néztem az emberek szemébe. A Nagyi mosolya sem érdekelt többé. Aztán közeledett az érettségi, az egyetemi jelentkezést már rég leadtam, és a jövőmet tervezgettem. Számolnom kellett az anyagiakkal, el kellett döntsem, hova költözök, és ezt egyeztetnem kellett a Nagyival is. Ekkor beszéltünk először hosszabban anyám halála óta. Elmondtam neki, hogy bár az örökségemet a tulajdonába helyeztem, hozzá kívánok jutni, és saját tulajdonú ingatlant kívánok vásárolni. Nem válaszolt, csak ült. Felnéztem csillogó szemébe, és a rég nem látott mosollyal találkoztam. Nem ad pénzt, közölte, mintha a másnapi ételről diskurálnánk, és csak mosolygott. Kezdett zavarni a mosolya. A gyomrom összerándult. Fél éve halt meg a lánya, hogy tud ugyanúgy mosolyogni, mint előtte? Elmondtam neki, hogy a fővárosba kívánok költözni, nem kívánok kollégiumi szolgáltatást igénybe venni, de ehhez szükségem lesz a pénzemre. Egyre türelmetlenebb lettem. Részletesen magyaráztam, hátha már nem érti egészen, amit mondok. A lábam idegesen járt. A válasza ugyanaz volt. Nem ad pénzt, és mosolygott. Csak így kurtán. Nem ad pénzt. Elöntött az addig számomra ismeretlen düh. Miért szórakozol velem, öregasszony, te lelketlen szörnyeteg!?, kiabáltam magamban, és közben a testem magától cselekedett. Felpattantam a fotelből, és rávetettem magamat. Mindezt a méregtől elhomályosult szemmel láttam. Feltört belőlem az indulat, rázta az egész testemet, miközben görcsös, sárguló ujjakkal markoltam a meleg nyakat.

Bejegyzések

Meséld újra!

1 hozzászólás

Meséld újra!

 

Filmnovellát, horrorörténetet, illusztrált mesét, képregényt várunk tőled,

A pelikánymadár bánáti népmese( http://ujnautilus.info/a-pelikanymadar/)

-át-vagy újrafeldolgozását, továbbírását.

 

Terjedelem: max. 5000 karakter!

A pályázati műveket az ujnautilus@gmail.com címre várjuk .

 

A legjobbak bekerülnek az ÚjNautlius próza rovatába, miként a pályázat nyertesével készített interjú is.

 

Beadási határidő: november 15.

 

A szerkesztők által az első fordulóba beszavazott pályázatokat az ÚjNautlius Fórum felületén közöljük, így azok a művek is nyilvánosságra kerülnek, melyek nem jutnak az első három legjobb közé.

 Eredményhirdetés december 15-én.

A szavazataitok alapján közönségdíjas nyertest is hirdetünk.

 

Próbáld meg Te is!

Mesélj!

 

http://ujnautilus.info/

Bejegyzések

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

 

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

 

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

 

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

 

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

 

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

 

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

 

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

 

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

 

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

 

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

 

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info