Bánatosan jártam-keltem azon a nyáron, vagy legalábbis bánatosnak akartam látszani, mert doña Simonába voltam szerelmes éppen, igaz nem nagyon láttam őt akkoriban, de elég volt nekem az is, ha a kék szemeiről ábrándozhattam, meg ott volt a hímzett zsebkendő is, amit tőle kaptam ajándékba. Mikor beleszagoltam, úgy éreztem, mintha csak újra mellettem lenne. Nem is örültem akkor az ünnepeknek, még a quintás-i Szent Barnabásnak se, pedig az nagyon híres, se a meirai Miasszonyunknak, se a belvís-i Szent Bertalannak… Egyedül és szabadabban jártam-keltem akkoriban, még alig volt munkám, annál is inkább, mert doña Ginebra a lugói fürdőben pihent, és Manueliñát is magával vitte szobalánynak. Gazdám pedig az új könyveket kezdte el olvasni, melyeket egyenesen Rómából hozott neki egy messzi földről jött árus, akit Elimas-nak hívtak. Az a hír járta róla, hogy az övéi közt csak a mágusokat nevezik így, valami Elimász után, aki összeveszett Szent Pállal. Nem volt keresztény, nem kóstolta meg se a szalonnát, se a bort, viszont imádta a kávét, és naphosszat csak a füstöt eregette díszesen faragott, hosszú pipájából. Két napig is eltartott, amíg gazdám a könyvek között válogatott, melyeket ez a különös Elimas egy bélelt kosárban hozott leóni szamara hátán. Ezalatt én valamelyest összebarátkoztam Elimas úrral: ágyába vittem a csokoládét és a kekszet, megpatkoltattam a szamarát Vilarban, és újraszögeltem a klumpáját is. Hogy mulattam Elimas úr zöld posztóbugyogóján, meg azon, ahogy szépen levette a lábáról a cipőjét és a zokniját, mielőtt belépett volna a házba.
– Már vagy húsz éve járom a világot – mondta egyszer –, a titkos tanok és az alkimista művészetek könyveit árulom, talizmánokat, amuletteket, borostyánkő poharat, olcsó és megbízható szemüveget, és bizony elmondhatom magamról, hogy mind a hat földrészt bejártam, sőt, még annál is többet. Miranda nem esett most utamba, az igaz, de hát annyira szeretem a gazdádat, don Merlint. Ha nem róla lenne szó, már rég Rómában vagy Kínában volnék, vagy épp most érkeznék meg Havannába, ahol egy igen kedves asszonyság vár énrám.
Elimas úr nem keverte el a cukrot a kávéjában, hanem csak felhajtotta a sötét levet, aztán kikanalazta a szirupot, ami a csésze alján maradt, és lassan elnyalogatta.
– Nem csak könyvekből élek ám – folytatta, – hanem a történeteimből is, amelyeket a fogadókban szoktam mesélni. Most is van a tarsolyomban egy szép kis gyűjtemény: hét igen érdekes história, és mindben van egy szemernyi igazság, úgy bizony. Mert én mondom neked, hogy még ha saját magad találsz is ki egy történetet, – akármilyen eredeti akarsz lenni –, mindig beleszövődik majd néhány valóságfoszlány, melyet észrevétlenül őriztél meg az emlékezetedben.
– Így igaz – mondta gazdám, aki eddig némán hallgatott minket –, s ma este talán meg is előlegezhetnél nekünk egy szép históriát.
– Ezer örömmel, uram – válaszolta az idegen, aki nagyon tisztelte gazdámat, – el is kezdem tüstént, ha megengedi, hogy a kisfiú hozzon nekem még egy csésze kávét.
Csak úgy repültem, hogy minél előbb felszolgálhassam neki, aztán letelepedtünk a vénséges vén, gondosan metszett fügefa árnyékába. Merlin úr a hintaszékbe ült, az idegen a földre, – úgy, ahogy máskor is –, én meg lovagló ülésben foglaltam helyet a legvastagabb ágon, mire Elimas végre belekezdett egy történetbe. De előtte még felhörpintette a kávét, és szép lassan lenyalogatta a szirupot a kiskanálról.

A kristálykád és az ördög

Pontosan egy éve történt az a szörnyűséges eset a Nagy Inkvizítor egyik unokahúgával a Pratto Nuovo birtokon, a Nápolyi Királyságban, és a történetből is jól látszik, hogy még az ilyen nevezetes keresztény családok sem szabadulhatnak a gonoszságtól. Az unokahúg, akit donna Eleonorának hívnak, fiút szült, és mindenki arra készült, hogy a még sosem használt, díszes kristálykádban fürösztik majd meg. De valahogy rosszul tették bele a kis lurkót a vízbe, és a gyerek úgy elolvadt benne, mintha csak só vagy cukor lett volna. Döbbent kiáltásoktól visszhangzott a kastély, és senki sem akart hinni a szemének, de ami történt, megtörtént, a fiúcska szőrén-szálán eltűnt. El kellett hát temetni a fürdővizet. Az üveget, melyben végső nyugalomra helyezték, fényes ceremóniával búcsúztatták el, zenével, virágokkal, válaszos zsoltárokkal, és még maga a Nagy Inkvizítor is részt vett a szertartáson, hosszú, fekete köpönyegében. Tizenöt nappal ezelőtt újabb gyermeknek adott életet az unokahúg, és mivel a babát meg kellett fürdetni, újra elővették a kristálykádat, ezt a felettébb értékes, régi tárgyat. A Nagy Inkvizítor mellett jelen volt az újszülött szobájában a palermói ördögűző is, aki a nápolyi Bourbonokból szokta kiűzni az ördögöt, amikor éppen szükség van rá, (erre minden szökőévben egyszer kerül sor), és ott volt a keresztelőn Szicília királyi főorvosa is. Már szappanozták a csöppséget, amikor eszébe jutott az anyának, hogy a nagybátyjának meg kell áldania a kádat. A Nagy Inkvizítor azonban még ki sem mondhatta felette az In nomine Patris-t, a kristálykád máris ezer darabban hevert a földön, és fullasztó kénszag áradt belőle. A palermói ördögűzőnek volt még annyi ideje, hogy ernyője görbe nyelével nyakon csípje a menekülő ördögöt, ám az végül kicsúszott a kezei közül, és elszelelt a kéményen át. Mindenki úgy tudta, hogy a kád a híres fossanói apácakolostorból való, és az apátnők fürödtek benne húsvétkor meg Szent Márton ünnepén, Szent Péterkor pedig az apácák. De bizony nem kád volt ez, hanem egy átváltozott ördög, aki a meztelen apácákat akarta meglesni.

Kína örököse

Kína örököse, egy kissé alacsony fiúcska, meg akart házasodni, és apja a szokásokkal ellentétben hagyta, hogy ő válasszon magának feleséget. A herceg nem csak alacsony volt, de beteges is, virágokat meg madarakat festegetett napestig, és minden éjjel azt álmodta a Száz Szélkakas palotájában, hogy kerekebbnél kerekebb citromokat simogat. Kína örököse nyomban megparancsolta, hogy hosszú selyemszalagokra festve küldjék el neki a Birodalom legszebb hajadonjainak arcképét, majd hosszú délelőttök és délutánok során nézegette őket, de egyik se volt kedvére való, s éjszakánként továbbra is azt álmodta, hogy keze egy madártollal bélelt fészekben pihen, melybe valaki két kerek citromot tett… A legtávolabbi tartományból érkezett a követ, aki hetven arcképet hozott a herceg úrnak, Kína örökösének. Ezeken a képeken hetven leányzó mosolygott, és hajtotta meg félénken bájos fejecskéjét. A herceg, amint letekerte a nehéz anyagot, melyen ott sorakoztak a lefestett hajadonok nevükkel és rangjukkal a szalag szélén, egyszer csak egy szépséges lányka előtt találta magát. A szépséges kisasszony kinyitotta zöld szemeit és ráemelte a tekintetét a hercegre. Hosszú, fekete szempillái olyanok voltak, mint az ecset szálai, mellyel a Sárkány nevének első betűjét festik. Sokáig nézték egymást, majd a lány visszatért a festett selyem mozdulatlanságába, és elpirult. Kína örököse nyomban megparancsolta, – ennek épp most lesz tizenegy hete –, hogy hozzák el neki a leányt, akit aztán feleségül is vett az ottani szokások szerint. Arrafelé az esküvőkön egy színes papírlámpás világít, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak addig kell várnia, amíg elég a benne levő gyertya, s amint ez kialszik, férj és feleség lesznek. Kína örököse két napernyőt, egy igazgyöngy-nyakláncot, egy ezüstcsigát és tíz aranykörmöt ajándékozott hitvesének, majd mikor a köszöntők és jókívánságok végeztével kettesben maradtak a Száz Szélkakas palotájában, a herceg megkérdezte feleségét, hogy miért pirult el a vásznon. “Azért, – válaszolta a fiatalasszony – mert én vagyok az a két citrom, akit éjjelente simogattál.” És a herceg, Kína örököse, aki immár négy kantoni fonttal többet nyomott, a mandarinok tanácsával egyetértésben megváltoztatta felesége nevét, amit mindannyian írásba is foglaltak azokkal az egymás mellett sorakozó csudás betűkkel, hogy a hercegnőt mától kezdve így hívják: “A citrom, aki éjjel mosolyog.”

A farkas, aki felakasztotta magát

Bizony, errefelé még az is újdonságnak számít, ami tavaly télen történt a Leóni Királyságban, Astorgától úgy kilenc mérföldre, Dueñas tölgyfaligetében. Palenciában és Leónban már mindenfelé az egyik legszomorúbb balladaként éneklik, csak ezen a vidéken nem terjedt még el a híre. Hogy tudniillik egy farkas felakasztotta magát. A história egy öreg ordasról szól, abból a fajtából, akit arrafele fogcsikorgatónak hívnak. Ezek mindig a városok és a falvak körül ólálkodnak, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ez a farkas is sok kutyát megmart, sőt még a gazdájukat is megtámadta, amellett megölt egy katonát, meg egy kislányt, aki a szamarát legeltette. De leginkább a lányokra vetette rá magát, főleg teliholdkor, amikor is egészen a küszöbökig elmerészkedett, és onnan vonyított utánuk keservesen. A plébános meg egy híres vadász, a vados-i bíboros unokaöccse, don Belianís – ő egyébként puskaporról szóló könyveket szokott rendelni, tavaly adtam el neki don Biriguncho Tűzszerszámát – hajtóvadászatot szerveztek a Szent Testvériség csapataival és az astorgai márki úr fegyvereseivel. Szép rendben fel is kerekedtek, majd odaértek egy hegyhez, ahová a király kutyája vezette őket. A vérebet Segoviának hívták, a vadászok őt követték a farkas nyomán éjt nappallá téve, a vad hegyeken át, míg végre hajnalban körbekerítették a szörnyeteget Dueñas tölgyfaligetében. Segoviáé volt az érdem, de azoké az embereké is, akiknek sikerült lépést tartaniuk vele. Don Belianís már felemelt puskával indult el a tölgyek közé, és ő volt az, aki látta, hogy egy meztelen férfi felakasztja magát az egyik fára. A kötél egyik végét az ág, a másikat a nyaka köré tekerte, s aztán nagy hirtelen elengedte magát. A vadász még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, amikor látta, hogy a férfi estében farkassá változott. Ő volt a félelmetes fenevad! Így tudták meg, hogy farkasember volt a rémtetteiről ismert öreg ordas. A plébános, aki derék és együtt érző ember volt, megparancsolta, hogy temessék el a farkast, és elmondott érte egy Pater Nostert, hátha még idejében érkezett, mert sose lehet tudni. És miközben a pap imádkozott, a farkas visszaváltozott emberré, és mindenki ráismert Romualdo Nistalra, a manzanali boltosra, akit mindenki nagyra becsült, mert sose csalt a mérleggel.

– Ez az a három történet – mondta végezetül Elimas –, melyeket az első este szoktam elmesélni a fogadókban. Persze imitt-amott változtatok rajta egy keveset, kihagyom belőle a szereplők ismertetőjeleit, és hozzáteszem, hogy jelen volt még ez vagy amaz, aki sánta, vagy aki másodjára egy gazdag süket nőt vett el. Vagy hogy az illető folyókért pereskedett, vagy bármi mást, ami csak eszembe jut. És mesélek utána a városokról is, hogy milyen hatalmasak, hogy mennyi tér és utca van bennük, és hírt hozok a leghíresebb vásárokról, a legújabb szokásokról. A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük. Romualdo Nistal életét onnan szoktam mesélni, hogy beállt őfelsége hadseregébe, és beleszeretett az egyik őrmester feleségébe, aztán elmondom azt is, hogyan talált egyszer az utcán két uncia aranyat, amiből aztán beindíthatta a boltot Manzanalban…
Gazdámnak nagyon tetszettek Elimas történetei, hét könyvet vásárolt tőle, még borravalót is adott, aztán megparancsolta, hogy csomagoljanak neki sajtot az útra. Nekem pedig megengedte, hogy Norés kutyával egészen Belvís határáig kísérjem őt, ahová a grófkisasszonykáknak vitt egy vadonatúj históriát, amelyet Párizsban volt szokás olvasni, és melyek ez volt a címe: Pál és Virginia…

Gergely Veronika fordítása