Barkaszentelő előtt egy nappal vagy kettővel senki nem számít ilyesmire. Épp csak bomlani kezd a fagy, kicsit korábban, mint szokott. A piszli kutya a nap egy adott szakaszában a lépcsőre telepszik, afféle készenléti pihenés olvasható le helyzetéről, ahogy menekülésre is készen szűrni kezdi szemével a kissé jeges fényt. És nem tudni biztosan, merre is néz: a horizont havas csúcsai felé, vagy a kert sarkában zörgő málnakórók bozótját kémleli (macska vagy madár?), esetleg csak a puszta nézést élvezi.

S kérdéses, hogy jelenthet valamit a horizont vonala neki, melyre egy ember úgy teszi rá hideg tekintetét, mintha tudná, ő kicsoda, s hogy mi a hegy.

Nos, a piszli kutyának, úgy sejtjük, nincsen szüksége efféle tudásra. Csak hát korlát az, hogy nem kérdezhetjük meg tőle, így van-e valóban, ahogy elképzeljük. S ha már meg nem kérdezhetjük, hát eleve érteni se akarjuk. S rúgjuk aztán hasba. Ahogy falun az szokás. Pedig egész más lehet az, ha egy kutya néz bele a tájba, út nélküli nézéssel, ahogy csak egy kutya tud nézni.

Aztán meg egy ilyen horizont alatt az öntudat is dióbélnyire zsugorodik, a kerítés nélküli ház (nem olyan rég ez még a telep őrháza volt), olyan meztelenül áll a többi között, mintha csak vázlatként rajzolta volna oda valaki egy tervbe vett idillhez. Kormos Feri teste is csak ilyen vázlatosan látszik, ahogy fölkel az ágyból felesége mellől, mert a szobakonyha függönyén csak alig téved be a hajnali derengés. Nyúl a nadrágja után, majd könyököl kicsit a térdén még a tegnapelőtti fáradtsággal is tagjaiban, de tartva magát, mert ha ráereszkedik, lebillen az ágy, s akkor ebből a billenésből árnyékolódhatik elő Marina, aki meg is riadna, ha. És ilyen nyálasan derengő lesz az idő a szóban forgó események napján is, mintha tejüvegen át nem-jönne a fény. Csak hát ugye ezt így előre nem szabadna még tudni

Mindenesetre ha a Gödrös út felől jövünk, az előttünk álló enyhe kanyar miatt rézsútosan látunk rá. S ha elkapjuk a megfelelő pillanatot, még mielőtt eldöntenénk, hogy a szegénység vagy az ideiglenesség bizonytalansága teszi-e vonzóvá a kerítés nélküli házat, észlelni fogjuk, hogy van a szemnek valami pihentető ebben a szabálytalanságban. Hogy éppen ott megtörik a kerítések vonala, s legalább képzeletben beljebb léphetünk, hisz különösebb merészkedés nélkül kopoghatnánk is akár. Észlelhető a házfal intimitása, s az is, ahogyan körülöleli a szereplőket. Eleve esélyünk lesz közelebb kerülni hozzájuk, elhagyhatjuk a kikövezett földút barna sávját, s átléphetünk a megdolgozott, szigonyos sáncmarton, hogy ott is legyünk náluk, ugyanolyan illetlenül, előzetes szándék, ok, előkészítés nélkül.

Amit róluk tudni lehet, az sokkal kevesebb. Például, hogy Kormos Feri eszkavátoron dolgozik a közeli fatelepen, s néha bemegy az Icaboltba venni egy sört. Van egyfajta kerthevederre könyöklés is ilyenkor, meg a hozzá kapcsolódó nézés. De nem az a tipikus, Isten tudja, mibe bámulás, a kutyanézés felhősebb változata, mivel róla azt is tudni lehet, hogy siet mindig, az eszkavátor motorját ki sem kapcsolja, míg a sört issza. Vagyis csak alig egy fél pillanatra tekint bele a pillanat semmijébe, s utána rögtön mond is valamit, ahogy visszafordul, lehetőleg vicceset. Vagy még egyszer megígéri a boltosnőnek, hogy holnap majd tényleg hozza a sör árát. Szóval mintha a saját figyelmét terelné el arról a bizonyos valamiről, ami nem látható.

Ha megitta, leteszi az üveget a lépcsőre, elköszön a boltosnőtől, s ami ez után történik, az már szinte túlzás, ha a többnapi sáros munkaruhát, a borosta szemmel is olvasható motorolaj-szagát, gyerekesen alacsony termetét, az egész figura rajzfilmszerű fürgeségét vesszük. Mert ahogy fellép az eszkavátor kabinjába, még a fölkapaszkodás lendületével párhuzamosan jut ideje belenézni a kabin üvegébe és hátrasimítani blaszfémikusan női mozdulattal a drótossá keményedett, valóban szarvszerűen kandikáló hajtincseit. Hiszen ha csak ez a tickes mozdulat volna! De hogy látni kívánja még a saját arcát, mely már egy másik ember számára szinte kivehetetlen, annyira a testével él, annyira elnyelte már az arcot az, amit a ráolajosodott salapétával, a fürgén is kissé durva mozdulatok szelvényeivel együtt a testeként idézünk fel – nos, ez tényleg meglepően személyes. Inkább lehetne olyasmire számítani, hogy az ilyen embernek a keze az arca: ahogyan megfog valamit vagy kezet ad, abban megkérdőjelezetlenebbül az, aki. De hogy a kezét így az arcához emeli, mintha ki akarná takarni egy láthatatlan lepel alól, melyet egy ilyen kéznek érinteni sem szabadna – ez mintha csak tévesztés lehetne, de amelyben mégis önmagára emlékezik. Egy ilyen pillanat is elég, hogy valakit megszeressünk, s hogy ugyanebben a pillanatban úgy engedjük el végleg, tehetetlenül, mintha a legjobb barátunk lett volna.

Tudni Marináról sem tudunk sokkal többet. Formás barna arc, mélyéből két fekete szem világít, s a tisztább kökénység árulkodik idegen, regáti származásáról. Meg persze a kiejtése, nyelve, ahogyan a kenyeret kéri a boltban. Az „oláh menyecske”, így emlegetik a szomszédok, munkatársak. Valamiért egy gyereket is képzelünk a bal karjára, ami meglepő ezen az apró „menyecskén”, mintha szépségét, fiatalságát túl hamar kellett volna (ki tudja, miért) bele menekítenie az anyaságba. Egy másik asszonyt is látunk, amikor Marinára gondolunk, a kolozsvári vasútállomás átjárójánál álló fiatal anyát 2013 februárjának valamelyik napján, amint két rendőrrel vitatkozik: egy idősebb, testesebb, rangosabb alakkal és egy fiatal novíciussal. Az idősebb az, akinek a mozdulatából kiérezhető egyfajta gyengédség vagy játékosság, amint húsosan csontos öklével állon „tologatja” az anyát, aki szintén gyereket tart a bal karján. S ez a gyengédség persze csak azért tűnik föl, mert érezzük, hogy több van ebben az ökölben, ebben a testben. Hogy akár ott helyben egyetlen ütéssel a földre küldhetné, mindenki szeme láttára, sőt meg is erőszakolhatná. Megtehetné. S mi ámulnánk csupán. Szóval az állon tologatás csak üzenet, mozgásszínház, a hatalom testpoétikája, amivel tudtára adja az anyának és nekünk is, akik az utca túlsó oldaláról nézzük a jelenetet, mintegy a város zaján át, hogy ugyan már, most még csak baszogatom, de tudjuk, hogy többre is képes vagyok. Mintha lenézne bennünket, mégpedig puszta eleganciából. Elvégre ő rangidős már ebben, bízzuk csak rá.

Előbb azt rögzítjük, hogy na, most olyasmi történik, mint a színházban, mikor asszisztálni kényszerülünk egy rosszul megírt, de a lehetőségekhez képest hibátlanul eljátszott szerephez, és mégsem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy félbeszakítsuk az előadást. Hiszen maga a szöveg rossz, meg az egész rendezői koncepció. De ez így gyenge, hisz itt egy pillanatra a színfalak mögé látunk valóban. Mert közben a rendőr is számít az egyetértésünkre: nyilvánvaló, hogy csak egy cigány anyával lehet ezt a jelenetet eljátszani, hisz őmiattuk senki sem fog különösebben felháborodni, szót emelni. Mint amikor valakit elgázol a vonat, mellyel Csík felől tartunk Gyergyó fele a délután fél három előtt öt perccel induló személyvonattal, de a székely munkások, akikkel utazunk, rögtön tudják a varázsmondatot, mellyel elfojtható, semmissé tehető a zsigeri felindultság, hogy éppen szétroncsoltak az alattad zakatoló kerekek egy élő testet. Csak egy cigány volt biztos, mondják megnyugtatólag. Épp a puszta mezőben udvar nélkül álló, ajtó, ablak nélküli ház mellett haladunk el. Nem is túl nagy sebességgel. És az elfojtás, semmissé tétel sikeres, öt perc múlva már mindenki máson nevetgél, hiába, bejáratott a módszer, a hagyomány.

Így aztán a rendőr is tudja, hogy az ő pártján állunk, föltétel nélkül számít egyetértésünkre. S a novícius? Ő most praktikán van, és tökéletesen értenie kell a tanulói szerepet: bármikor közbelép, vagy szemet huny, ha kell, benne van ez a testében, hogy megvédi a rangidős kollégát, ha netán sérelem esne rajta, ha esetleg az elegancia túlzottra sikerülne. Azaz ő sem csak engedelmeskedik, hanem jelen van, ahogy egy színházban mondanák. Na meg egy szál rendőr kiszolgáltatottnak tűnhet, mintha netán túlkapás történnék, de kettő: az maga a társadalom, az állam. S az állam, az „mi” vagyunk, ha valami kell legyen egyáltalán. Szóval: a Cigány madonna két rendőrrel című kép. Ami nem egy Cézanne – hogy igazságtalanul pontatlanok legyünk –, csak egy hétfői publicisztika.

De Marinát sem a nemzetisége kapcsolja ehhez az anyához, hanem az elszántság, ahogyan a mondott kényszerek ellenére tartja a gyermeket, mintha idegen lenne még tőle, mintha nem értené még egészen, hogy ő az anya, s – hogy ennek ellenére is szinte állatiasan elkötelezett, a végletekig. Míg szét nem tépetik. De persze normális esetben semmi sem ennyire drámai, s talán máskor sem, mert valós időben sokkal lefojtottabb és egyben áthatóbb a folyamat, ahogy mindez történik. Alaposabban, kitörülhetetlenebbül eszi bele magát az erőszak a tények szövetébe. Emiatt aztán marad az, hogy elvétett mozdulatokból kénytelen következtetni a krónikás. Megemlékezve róla, hogy Marina volt az, aki futórózsát ültetett a lépcsőkorláthoz, s a kerítés nélküli ház így mégis gondozottnak látszott, ahogy oda pillantottunk, csak hát meztelen maradt így is, s még inkább azzá tette az a darab buggyos, zsíros papírka, mely fennakadt a futórózsán. Amitől ez a kép is olyan, mintha másegyebet akarna ábrázolni.

Ennyit tudunk nagyjából a körülményekről, vagyis elég, ha tudunk ennyit. Olyanok voltak, Kormos Feri és Marina, hogy nem igazán lehetett észrevenni őket, ahogy a kissé ágrólszakadt embereket általában, de ha valaki mégis megfigyelte volna, nem túl tolakodón, csak úgy kedvtelésből, talán elmosolyodott volna, hogy jé, mégis csak lehet élni, ha akar az ember. Mocskos ruhákban, fáradtan, jókedvűen. Hisz egy pillanat az egész, s akárkinek összejöhet, hogy boldog legyen e sok jelentékeny semmi közepette. Ha épp csak egy fél pillanatra tekint bele a pillanat semmijébe, hogy tudja. S utána hajvékony szálon hozza egyensúlyba az egész elcseszett hóbeleváncot. Még a gyerek is belefér. Noha mindvégig jelen van az a kerítés nélküli elsáncoltság, hogy aki így él, azt nem lehet megvédeni. Mert egyetlen rossz mozdulat elég, hogy baljóslatúvá váljék az egész díszletezés, s hogy aztán fölfedezzük az eddig észre nem vett naiv részleteket, melyekből a törékeny életterv összeállt. Megérkezni egy faluba, idegenként, feleségül menni egy falubeli fürge árvához, két-három évig látni azt a másik jövőt, ami tart feléjük. Szerencse? Érzék? Vagy tudás? Mert erre sem akárki képes. Míg aztán egy tavaszi napon hiába várni haza Kormos Ferit, s zajra lenni figyelmes sötétedés után, ami a fészer környékéről szivárog. A kutya akkor már nincsen ott a lépcsőn.

Az történik meg, amitől az egész olyanná lesz, mint egy jól kiszámított előjáték egy hétfői akciófilmben. Kormos Feri valami vitába keveredik, bizniszel valakikkel valami gyanús ügyben, ami eleinte nem látszik gyanúsnak, s amin mindenki veszít végül, de ő a „leggyengébb láncszem”, vagy „rossz helyen van rossz időben”, vagy rossz emberekkel húz ujjat, vagy valami ilyesmi. Barkaszentelő előtt néhány nappal aztán Marina megtalálja hátul a fészerben, s megállapíttatik, hogy öngyilkosság. Csak ugye felakasztották, átlátszóan öngyilkosságnak álcázva, s ezt Marinánál jobban senki se tudhatja. De persze tudják mások is, hogy Kormos Feri nem lett öngyilkos, a csíkszeredai román rendőrök azonban, kiket kiküldenek az ügyhöz, nem sokat bajmolódnak szájhagyománnyal, tanúkkal, kihallgatással. Jobbnak látják nem bolygatni nagyon. Fölveszik a jegyzőkönyvet, majd semmit sem kérdezve, tudva (akarva) elpályáznak. A szomszédok meg azon sem jutnak túl, hogy értelmezzék az egyszerű tényt, hogy megjelent egy rendőrautó az utcájukban, amitől rögtön ők maguk is bűnösnek érezték magukat. Hiába, a jelenlét ereje, az állam. Így aztán az egészből csak erre az egyre fognak emlékezni alig valameddig.

 És ez a rész már nem olyan, mint egy hétfői akciófilm, ahol legalább megpróbálják kideríteni az igazságot. Mert errefelé inkább a szükségszerűségben hisznek, nem az igazságban. „Így volt megírva”, „A Sors akarata”, „Hát mit lehessen tenni?”, sőt: „Biztos megérdemelte”, „Olyan szerencsétlenek voltak”. És így tovább. Van, aki népi bölcsességnek, túlélési ösztönnek, az egyszerűség varázsának hívja az ilyesmit. Mert jobb nem tudni az igazságot, jobb élni nekünk, csakugyan. Csak közülünk melyik él, ugyebár? És nem mindegy az sem, hogy hogyan. Mert közben mindenki olyan elegáns, mindenki Pilátusnak képzeli magát, aki fölényes depresszióval kérdezheti, hogy „Ugyan, ugyan, hát micsoda az igazság?” Ugye a gyilkosság, az. Ha nem lenne olyan észrevétlenül megnyugtató, tágas, elegáns a kérdés, mint ahogy a patkány mar a lesből.

Ott áll a ház. Azóta már a telep tulajdonosa bekerítette, a festetlen deszkák már meg is barnultak kissé a naptól. Nekik ez csak albérlet volt, amihez tudni kell, hogy falun az albérlethez kell azért némi bátorság, remény, kitartás. Tűrni a tulajdonosi szemlélet természetes arroganciáját. Marina és a gyermek is elköltözött persze, de vajon hová. Barkaszentelő előtt egy nappal vagy kettővel senki nem gondol ilyesmire. Majd utána, húsvétkor sem, meg azután.

Annak a piszli kutyának pedig, aki rövid időre odaszokott a házhoz, vajon mi volt mindehhez a köze? Már nem kérdezhetjük meg, miképpen Kormos Feri felakasztása ügyében is homályban maradnak a részletek végleg. Ahogyan ünnepnapokon is szokott az ilyesmi történni. Nekünk meg marad az, hogy hiába nézzük a horizont vonalát, egyre csak tűrődik a testünkre a tér, mint az a több rétegnyi szakadt ruha, melyből valahogy csak kilátszik itt-ott a test színe, fonákja. Rögzítjük, hogy a végtelen elem nem gyászol, mert közönyös az életre, halálra. Más szóval: engedelmes. Csak az ember rakja úgy össze a tájat, hogy az tudja gondolni, az majd helyette is elmondja, amit el kellene mondani. S így az se lesz véletlen, ha álmában esetleg majd látni fog egy keresztre feszített kutyát, melyet aztán nem tud elhelyezni sem egy bűnügyi elbeszélésben, sem a húsvéti passió begyakorolt rituáléjában.

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…

„…Egyet a kőbánya vitt el, egyik tolató busz alá került, a harmadik, a családos, májzsugor áldozata lett.” A város falta az embereket. Kriszta megdöbbenve hallgatta osztálytársnőjének, egykori szomszédjuknak, beszámolóját. A szertartás végén a kórus énekelt. Az esküvő után elutaztak a fiatalasszony erdélyi rokonaihoz, Daru Béla nagyon jól érezte magát körükben, a parajdi hosszú ház első két szobája közötti konyha az övék, újházasoké volt, úgyszintén az első, a nagyszoba. Krisztának, bár nem sokszor utazhatott korábban szülőhelyére, nem okozott gondot, hogy Farkaslakára, a szomszédos Korondra, a Medve-tóhoz, vagy Székelyudvarhelyre kalauzolja férjét. Nusival egy földszinti, kis kávézóban beszélték meg a találkozót, akkor hangzott el a föntebb idézett, gyászos, de immár érzelmektől kilúgozott felsorolás. Nusi jelenleg itt, ebben az erdélyi kisvárosban él, vendéglőt nyitott, a kávézó is ide tartozik, felváltva dicséri és szidja a körülményeket, a kilátásokat, a nyugvópontra sohasem érő bürokratikus változásokat, az adókat, a túl mohó konkurenciát, a vállalkozások kisebb-nagyobb megkopasztásait. – Dehogy mennék vissza, rózsám – válaszolja Kriszta kérdésére, hogy visszajönne-e az Anna-presszóba. Mutatja a visszereit. Dől belőle a szó. – Jó embert fogtál ki, te lány! Becsüld meg! – fejezi be ide-oda csapongó monológját. Krisztának az volt az érzése, hogy túl sok ragadt Nusin a déli bányavárosból, túlzó itt ez a mediterrán szóáradat, holott az asszony csak élt a lehetőséggel, hogy végre kiöntse valakinek a szótlan erdélyiek után – úgymond – a lelkét.

Piusz gratulált a házasságukhoz, élete egyik legintenzívebb meglepetésének nevezte, Daru Bélával összeölelkeztek. „Kriszta a gimi legszebb lánya, én komolyan Isten áldását kérem…” Férfias hátbavágásokba fúlt a mondat vége. Pertut ittak a karnaggyal.

– Ideje lesz neked is újra – vetette fel Daru Béla. – Életerős férfi ne kószáljon szabadon. Kísértésbe ejti az asszonyokat. – Az „életerős férfi” félszegen mosolygott és ki, a tóra pillantott. Visszahúzódott korábbi, hallgatag bőrébe. Kriszta a Madaras Hargita fényképeznivaló tájairól mesélt, aztán csapongott a Sóvidék, a Gyilkos-tó és a Bakonyban is található Gyilkos-tó között. Az asszonylét kinyitja a beszélhetnéket, csodálkozott Piusz. Kriszti zárkózottsága hosszú, barna copfjával sehol, kontyban tartja a haját, szépsége virulóbb, mint valaha. Ági még mindig evez, pillantott szeme sarkából ki a lomboktól zöldes vízre. Erősen sütött a nap, csak nehogy napszúrás legyen ennek az önfeledt csónakázásnak a vége. Még valamelyest a nem rég véget ért székelyföldi hetek hatására az egyik erdélyi pártról beszélgettek, és, akár egy futballcsapatét, latolgatták esélyeit a választásokon. Sztrájkok, szabotázsok, sajtókampány, parlamenti dörgedelmek, tüntetések, petíciók, bányászjárás a románok fővárosában. Európa még mindig abban az ürülékkupacban tapicskol, amibe száz éve beletenyerelt. Ez Daru Béla véleménye volt, vagy mesterétől, a Psalmus Hungaricus szerzőjétől származott – nehéz lett volna kibogarászni. Végre! Ági csónakja ráfutott a kavicsos partra, a lány kiszállt, a kölcsönkért lélekvesztőt visszakötözte a helyére s feléjük indult. Hogy mi volt ebben a feléjük indulásban, elakasztotta Piusz lélegzetét. Úgy tűnt, hogy mindennel, csordultig telten egész érett lényével, szőkén és a teremtés dús kincseivel mosolyában tart feléjük Ági, magávalhozva, s nem maga mögött hagyva, még az időt is, amihez esetleg visszafordulhatna.Nem csak Piusz, a karnagy is, de Kriszta is elnémulva nézték. Oda telepedett a fiatalasszony jobbjához, aki levert néhány vízcseppet a válláról s keresgélni kezdte a napozókrémet. Sikonda kiszámíthatatlan, jobb, ha bekenlek.

A szomszéd asztaltól rájuk köszöntek, egyikük átjött, gratuláció, lapogatták egymás hátát. Daru bemutatta feleségének, Piusznak s a most közéjük toppant Áginak a napbarnított úriembert. – A Villamos-üzemben dolgozik – mondta, amikor magukra maradtak.

-Gospelt énekel. Hallottam őket – mondta Ági a vállát tapogatva.

– Akkor szakmabeli, Béla bátyám.

– Az. Legalábbis a szent énekekben. A két nő kissé félrehúzódva beszélgetett. Pincér érkezett, megállt a tálcával az asztaluknál. – A szomszéd asztalnál kérik, hogy tessenek gondjaikba venni ezeket – És már rakodott is le, négyfelé a poharakkal, középre – a karcsú, zöld palack bor. Somlói juhfark. Egy névjegy is került Daru Béla elé. Dr. Dalló Benedek. – Ők is alulnézetben látják – magyarázta Piusznak, aki még mindig nem tudta levenni a szemét Ágiról. A férfi nem értette kiről-miről beszél volt tanára. – A négerek. Vagy ahogy mostanában pontoskodva, de szerencsétlen általánosításba keveredve nevezik: a színes bőrűek.

-Gizi? – kérdezte Kriszta. – Hallottam, meghalt az apja.

– A kanadai tajgában csavarog – válaszolt kelletlenül. „Ági tud Giziről. Kriszta szintén. Miért nem hagyják őt békén?”

-Ők is alulról nézik Istent – mondta a karnagy.

– Bár, nekem van egy barátom, aki ezt az alsó kameraállást nem igenli, mert szerinte belülről kell – fordult Daru Bélához. A karnagy kis gondolkodás után helyeselt.

-Belülről, de a dominánsok és a szubdominánsok teljes ismeretében. Koccintottak.