Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, száműzetésben töltötték az életüket, mert hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket. De hogy mi volt az a régi bűn – eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót – az régesrég feledésbe merült. Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek – hórihorgasan, szótlanul fel-felbukkantak a fogadótermekben, és néha odabólintottak Hildinek.
Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.
De a gyereknevetés azért mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, hogy annak az ír kislánynak nincs-e valamire szüksége, de sokszor szólni sem volt képes, a padlásszobákból nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót.
Az öböl zöldeskék hullámain túl ott ringott a nyílt tenger káprázatos kékje. Hildi még soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein.
– Ugye, te rabszolga voltál, gyermekem?
Hildi ilyenféle kérdésre hetek óta számított. De furcsa volt, hogy a két hórihorga minden köntörfalazás nélkül meri kikérdezni.

–Soha nem voltam rabszolga! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.
–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!
Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. Egy szabad normann férfi felesége lettem. Igaz, a temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és megerőszakoltattak az összes cseléddel…
Ó, jaj…! Talán a túlságosan diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszaszívni. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.
– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!
– Csillapodj le, kedvesem – mondta az idősebbik nővér. – Vilmos elég józan, ha emberekről van szó. Ülj le erre a székre! Tőlünk aztán nem kell tartanod.
Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak, hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.
Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták jelentését is. Mert a kék egészségessé tesz, a sárga irigységet kelt, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy áhítattal kell minden mintát kihímezni, hisz a jelek csak úgy tudják az erejüket megmutatni.
De dél felé a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására.  Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken – amit a hercegnők tárgyalásoknak nevezték – a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét.
A két hórihorga pedig remekül szórakozott.
Amúgy Hildi számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyévesnek egész nap csak a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett a tenger színeváltozását bámulni…. De az öreg hölgyek nem engedtek.
A gyereknek nálunk van a legjobb helye.
Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, fekete fürtjeivel félelmetesen idegen volt.
Láttad ott azt a szivárványt, Riolda?
Ankarakaraikarum.
Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik? Labairorumlongararellum.
Pedig Riolda engedelmes volt, és elég hamar megtanulta az ő nyelvüket.
Ilyen lenne talán az ír nyelv, az anyanyelve?  Vagy ez csak gyerekhalandzsa?
– Talán látsz valakit, akit mi nem látunk? – kérdezte Hildi. – és segélykérőn az öreg hölgyekre nézett.
Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.
Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

Szegény gyermek! Hiszen még a rabszolgáknál is megvetetettebb lények azok, akikről kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket a sok furcsaság nem is enged meghalni.
Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket.
És hát mivel töltse a délutánjait? Üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa nap mint nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hogy mennyire, hogy hányszor, és kicsit vagy egészen… Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, ma megint hozzájuk csatlakozik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit.
Hányféle túlzásra vetemednek szélhámos, magukat „világutazóknak” tituláló kalandorok?
– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – magyarázta dölyfösen Illighaen.
De azt még Illighaen sem tagadja, kérdezgették, hogy sok utazó találkozott már a saját halottaival? Hogy vannak olyan völgyek, ahol a jövőre is lehet emlékezni?
– Ezek csak mesék, hölgyeim. Puszta káprázatok, amiket az éhínség, a renyheség és a tudatlanság okoz. A ti Rioldátok régebben túlságosan érzékeny volt, ahogy az összes rokona azon az elátkozott szigeten. De mióta rendesen táplálkozik, és tőletek írni-olvasni tanul, azóta átlagos csemete lett belőle. Hasznára lesz majd Vilmos udvartartásának.
A hórihorgák elégedetten bólogattak, csak Hildit fogta el valami rejtélyes szomorúság.
Egy udvarhölgy lépett be, és mézes tésztagolyót szolgált a „fogoly” hercegnőknek és a vendégeiknek. De a „különlegességek” aznapra nem értek véget.
A hercegnők előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták; igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, de véletlenül megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni. Nem tudnak megöregedni, elrohadni, szertefoszlani.
– Fogd csak meg a kagylót, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.
Ünnepélyes arccal kézről kézre adták a kagylót. Azért ez bizonyíték volt. Megmásíthatatlan, tudományos.
– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma. Ahol a királyok caesarnak hívják magukat, és bíborban látják meg a napvilágot…
– Bíborban? De hiszen ez képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi sem hiszünk el mindent – mormolta sértődötten, és a lucskos kagylót óvatosan visszazárta a ládikóba.
De Hildi már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a kitalált királyfiakkal, most már csak a saját teste jelzéseire figyelt. Arra kagylóra, ami tele van friss tengervízzel. A napok óta tartó, kibírhatatlan émelygésére.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak hitt férfitől vár gyereket?

 Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a lábujja hegyétől a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga”, amit szégyellni kell?
Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen, és ezért nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt olyan megátalkodott testszaga.
Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után elaltatja a varázsigéivel?
De senki sem mert Nicophorésznak ellentmondani.
Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg-másokat-hibáztattok-ti vagytok-a-bűnösök…
A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.
Nicophorész, ha nem volt szó politikáról – ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány otromba normann részegségében áttéved egy másik időbe. Nem-az-időt-kéne-hibáztatnotok-hanem-az-erkölcseiteket!
A normannok eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert annyi kérdeznivalója volt. Ha tőlük Nicophoresz egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek lennének? Vagy csak a tudomány teszi ilyen acélossá őket?
És a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?
Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. Ha délelőtt kellőképp kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul.
Ha tudná, hogy ők pár hónapja Bizáncot még kitalált országnak tartották?
De akár követ volt, akár kém, a normannok semmiképpen nem nyerték el a tetszését.
Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendégről: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta a császárné követének. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét.
Éppen Rioldát! Azt a lányt, akihez Illighaen még a gyerekeinél is jobban kötődött.
De azért őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány ravaszul kitért az útjából.
Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé.

Illighaen a trónterem ablakából figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy andalognak a virágzó körtefák alatt. Micsoda idill…! No de egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit!
Vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa? Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.
– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?
– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban… – Riolda elszelelt, míg Nicophorész mássalhangzókat köpködve szinte sistergett felháborodásában.
Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?
– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Áruld el nekem, miért jöttél ide, barátom? És hol a megbízóleveled?
– Amíg te ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban…
De Illighaen nem törődve a várható következményekkel, besétált Nicophorész szobájába. Még csak nem is a kéziratai izgatták, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?
Mert mit akarhat a császárné?
És mit akarunk mi a tanácsostól? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy vénember, és mi jobban bízunk benne, mint saját katonáinkban.
– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe. – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek már halálra ítéltetett.
Már semmi bánjátok-meg-a-bűneiteket…, semmi Jézus-Krisztus-felemeli-a karját-ellenetek…
– Én nem vagyok herceg – próbált a pillantásával szembenénézni Illighaen. – Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.
Riolda visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon?
De most mint egy ki nem próbált íj, majd’ elpattant a nyugtalanságtól.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt émelyítő, nem Nicophorész testszaga.
A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy titkos tanácsos…. Csak Landorieión szigetének apátja, akinek volt szerencséje a kegyelmes császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  róla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?
Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Dönthet úgy egy apát, hogy vén fejjel világot lát – de ez a Nicophorész leginkább csak egy dühös halottra hasonlít.
Ám Illighaen csak mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását. Ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. – Ez persze nem jelenti – mondta –, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.
– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?
– Honnan tudhatnám, barátom? Talán egy másik korból maradtak itt. De mit érdekelnek minket a szorgok az arab támadás előestéjén?
Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna a normann krónikással, csak annyit dünnyögött: menekülnötök kell. Aztán udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel az életkorára és viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.
Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.
A tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt kiszellőztetni a ruhájából.
Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul a tanácsos még visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.
Node vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok?
A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?
A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, megsemmisült, vagy  elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával.
Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?
Micsoda hálátlan perszóna!
Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.
Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.
Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaguk volt a kódexlapoknak, mintha együtt növekedtek és együtt öregedtek volna Nicophorésszal. Ám ami rettenetes, a betűk semmiféle írásra nem hasonlítottak  – Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e …vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.
Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.

Alvó

Állig begombolkozva hortyog
a napégette árokparton

Lehet hogy egész éjszaka dolgozott

Féltizenkettő múlt négy perccel
és még mindig alszik

Lehet hogy nem éjszakai műszakon volt
nehezére esett hazakecmeregni
levette lábáról a kékszilva
irányítószámát is elfelejtette

Szája körül glóriás muslincakoszorú

Meghűlni nem hűl meg az biztos

De azért mégis bele kéne avatkozni
magánéletébe

(Kép: Sleep Tight St. Louis, Janice Schoultz Mudd festménye)

– És ott van Ranhart, a szász! – mesélte Illighaen. – Befogadtad a kíséretedbe, mert rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.
– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.
– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert beléndekkel. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A gyerekek szájából fekete nyál csorgott, mintha a rengeteg méreg azért lappangott volna benne, hogy végezzen a gyerekeivel!
– Borzasztóóó…tényleg  – nyögte Vilmos. – De ismersz-e olyan halált vagy eltűnést, Illighaen, ami egy cseppet sem rejtélyes?
A saját nővéreire gondolt, akik egy téli délután sétálni indultak a ködbe. Soha többé nem látta őket senki élve. Két pökhendi, karót nyelt vénlány.
Ők voltak a bizalmasai. Talán a leghűségesebb barátai.
– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! – sorolta tovább Illighaen élvezettel. –Tizenöt egészséges, jó kedélyű mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.
Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, a legjobb katonáira. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzon a sógornőjének.
A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.
Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? Vagy három zsák liszt miatt öltek meg húsz normann fegyverest? No, de aki csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba?
Egyike volt a hercegség legnyomasztóbb rejtélyeinek.
– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen. Nem történész vagy, csak egy babonás vénember.
– Ugyan! A krónikás vigyáz az időre, a te idődre is, herceg! Különös halálesetek persze mindig vannak, de ami furább, hogy ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem fafejű normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. És megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal vagy a szerencsétlen Heidegundisszal.
– Azt képzeled talán, hogy egy gondosan kormányzott birodalomban nincsenek visszajáró halottak? Ha megfogadom a tanácsaidat, és római módra kormányzom az országomat, akkor majd eltűnnek a kísértetek?
A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak Hildi, hanem a hasában a születendő gyereke.
– Na, ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha az alattvalók rendesen megfizetik az adókat, akkor kit érdekel, hogy haláluk után merre csavarognak. Gyáva jöttment az, aki a szolgák álmait is ellenőrizni akarja. Befizették az adójukat? Katonáskodtak? Akkor csak kísértsék egymást szép nyugodtan!
Illighaen a hercegnét figyelte.
Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés.
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden, felség! – sóhajtotta.
– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak, Illighaen. Mért ne tették volna? Hiszen ki tiltja meg, hogy egy férfi a halála után is elmenjen meglátogatni a gyerekeit? Vagy a fiatal feleségét?
Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni.
Illighaent viszont nem lehetett ma elhallgattatni.
– A halál csak egy megaláztatás, herceg.  A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, nem akarják látni a gyerekeiket, nem vágyakoznak a feleségükre, örökre be vannak zárva a haláluk percébe. Még abban sem vagyok biztos, hogy látnak minket…
– Megaláztatás, igen! – szólt Hildi. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a szégyen.
– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl Vilmos.  Túl sok mindent tudott  a felesége gyerekkoráról, a kegyelemkenyéren eltöltött özvegyi éveiről.
– Nézd csak a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.
– Most már elég! – kiáltott föl a herceg.
Egy terhes hercegnének már régesrég a hálószobában kéne pihegnie. Nem egy bolond történésszel diskurálni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen a bortól felhevülve. –Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki találkozott a meg nem született gyerekeiddel. Aki eléggé megalázott és eléggé szerencsétlen volt ahhoz, hogy belelásson a jövőbe. Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak! Az ír királyfitól megtudhattuk volna, mi fog történni Normandiával.
A herceg felnevetett, és próbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.
Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket?
Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? Talán nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd hozzá a gyilkos útja?
De Hildinek még esze ágában sem volt „kivonulni”, egyre csak fecserészett.
Vajon nem a sok kísértet okozza az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen, a történész szerette mondogatni?
– A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel – fejtegette Illighaen –, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk. Ezért nem tudjuk a trónörökösök legkínzóbb betegségét, a szorongást gyógyítani. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél egy engedelmes trónörökös – most rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…
– Takarodj, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg. De Hildi teste megfeszült, mint ahogy a szél akar megfordulni a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi sikoltozott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott?
Lányok, lányok! kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat. Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel, mintha az udvar apraja-nagyja a folyosón hallgatózott volna.
Korán vagy későn?
Katonák, köpenyüket húzkodó udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem elég! Három vizigót követ, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és egy koldus, aki az engedélyével minden éjjel itt húzza meg magát a pajtában!
Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne; forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.
Végre valahára két udvarhölgy függönyt vont a kerevet köré.
Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon.
Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve. A nővéreim. Az öreg herceg. Az édesanyám, aki fél évszázada ugyanebben a teremben sikoltozott.
És minden baj és betegség forrása, az idő zavarodottan lüktetett, mintha körbe-körbe kergetnék a tenger körül. Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyög a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg. Ha csak egyetlen pillanatig nem figyelnénk, ez a húsbörtönében küszködő lélek feladná a háborút.
Istenek, hol vagytok? Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Az egyik segédkező udvarhölgy nem bírja tovább, zokogva kirohan. Aztán a függönyök mögött végre… végre-végre…  felnyivákol a csecsemő. Mindenki felhördül, mintha látná… És ő, a herceg ebben a pillanatban tényleg mindent és mindenkit lát: emberekkel teli, nyüzsgő, rohanó folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.
– Villámgyors fiad lesz – mondta a vizigót követ.
És a diplomata, aki már látott egy birodalmat elpusztulni, saját szemével látta Dzsebal Tárik csapatait, most minden ízében remeg.