Egy doboz cigi reggelire

Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!

John Donne: Imák felmerülő alkalmakra – XVII. elmélkedés (részlet)

Devotions upon Emergent Occasions – Meditations XVII

No Man is an Island

 

 

Senki sem sziget

Senki sem sziget önmagában; mindenki a Kontinens darabja, része az egésznek; ha egy rög a tengerbe hull, kevesebb lesz Európa, lehet az hegyfok, barátaid földje vagy saját birtokod. Minden halállal fogyatkozom, mert rész vagyok az emberiségben. Ezért soha ne kérdezd, kiért szól a harang: hiszen teérted.

 

Kőszeghy Anna fordítása

 

(illusztráció: Jacek Yerka)

Meghan O’Rourke: Thermopülai-szoros

 

Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol

öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.

A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan

szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.

Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.

Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—

Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.

Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,

a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak

és a nap eláztatja a csatamezőt.

Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,

miközben a könyveket éppen elemelik, ahova

az életem az alvó lábadhoz kötött,

mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,

ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,

fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre

ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,

majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.

Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,

majd kirántjuk a merev fekete szálakat.

 

 (Nagypál István fordítása)

 

 Meghan

 

Murányi Zita versei

napok

 

egy ágy, amiben a megszokás
mindig jobb oldalra fekszik 
ha nem lenne gömbölyű a nap 
magányának fordítana hátat 
minden láng vörös lobbanása
ugyanabban a pózban 
ütközünk neki a 
hétköznapok légszomjának
hangodat szivacsfelhők szűrője 
keringeti a test hiánytartása
bennünk emészti magát a reggel 
ránk ömlő világossága.

 

 

 

 

belső tér

 

az unalom hullatja szőrét

a padlásfeljáró ritkás macskaszőnyege, 
a látvány látásélessége romlik, 
ahogy kilépek magamból 
egy biztos pont kellene 
tested párkányára borul a szem rolója 
vállad mozaikdarabkája minden nap 
a fejfájás elleni ezüst
kapszulamagánya
feszesebb izomzatban 
rak össze szobrod posztamense, 
ledöntöm, hogy 
fölépülhessünk benne.

 

 Muranyi

 

„Az idő számontartásának kényszeréről…”

Takács Zsuzsa legutóbbi kötete, a Magvetőnél megjelent Tiltott nyelv (2013), négy, tematikusan jól elkülönülő ciklusból építkezik, azonban a tagolás ellenére mégsem húzhatunk merev határokat a nagyobb részek címeinél és nemcsak amiatt, mert a négy nagyobb egység egy-egy darabja tematikusan más ciklusba is beillene. Legyen szó az epikusabb nyelven megszólaló szerepversekről, a mesterekhez szóló intertextusokban gazdag darabokról vagy az elmúlás miatti megdöbbent, szűkszavú, tehetetlen, elhallgatás felé tendáló szövegekről, gyökerük egységes világlátásból, egyféle beszédmódból fakad. A gyász előérzete című egység a korábbi kötetek közül a Tárgyak könnyének (1994) és az Utószónak (1996) a tapasztalatait viszi tovább az epikusabb/elbeszélő jellegű szövegekhez képest letisztultabb, líraibb formában. A kötetre igen jellemző szerepversekben és a rövid, néha állapotrögzítő jellegű szövegekben az itt maradott, az itt hagyott egyén magányos, válaszokat nélkülözni kénytelen monológjai kapnak hangot. Belenyugvó, erőtlen keserűségük ellenére olyan szövegek ezek, amelyek számolnak egy természetfölötti, egy gondviselő jelenléttel, illetve többnyire bíznak egy földi szenvedés utáni jobb létben (Három vers Petri Györgynek – Meglepő lesz). Ahogyan korábban Bodor Béla fogalmazott Takács Zsuzsa költői világa kapcsán, az a Tiltott nyelv szövegeit illetően is helytálló: „Szellemi tere egy transzcendens létező által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni.” Érdekes az a gesztus, amivel a kötetcímekkel jól tagolható életművű szerzők közé sorolt Takács Zsuzsa korábbi verseskötetéhez, a 2004-es Üdvözlégy, utazás!– hoz fűzi az új kötetet, ugyanis a bevezető mottó az Üdvözlégy, utazás! –ban található A tiltott nyelv című versből származik és a címet is innen veszi.

 

            Takacs_Zsuzsa_boritoAz Emlékezésgyakorlat című ciklus a sorra felpróbált, váltogatott szerepeké, míg az utolsó, India című ciklus beszélője egyetlen verstől eltekintve egy központi alakként, Kalkuttai Boldog Terézként szólal meg. A Velence, kikötő, 1920 körül című, nem nevesített férfiportréja kivételével (bár itt is csak a megjelenített a férfi, nem a megszólaló) az Emlékezésgyakorlatban a női szólamok dominálnak, ha felismerhető a versben beszélő neme, akkor mindig női monológokról van szó. Szintén Bodor Béla említi, hogy Takács Zsuzsa-kötetek közül legnagyobb figyelmet kapott Viszonyok könnyét (1992) az „intelligens-érzékeny nőköltészet” kategóriájába skatulyázták be. Bármennyire is női hangok, nőalakok tűnnek föl ezekben a szövegek, alaptalan lenne rájuk húzni a Bodor által is negatív előjellel említett sematizáló kategóriát, hiszen messze túlmutatnak ezek a darabok a női lét tapasztalatainak valamiféle egyszerű felmutatásán, sőt, nem is igen tematizálnak csupán önmagukban ilyesmit. A „szólam neme” vagy az emlékezés útján ábrázolt neme mindig csak a megszólalás vagy az elbeszélés kontextusából derül ki, nem magában érdekes. Ha magányos női beszédet olvasunk ebben az egységben, lírai egyetemességükhöz, általánosságukhoz az alcím adja meg a fűszerezést, pl. Wally Neuzill Schieléhez, Camille Claude emlékére, mégpedig azzal, hogy „hangtalan hangot”, egy nem ismert lehetséges nézőpontot is megszólaltat, ilyen formában emlékezik rá. Más síkon az egyetemesség miatt természetesen nemcsak az alcímben kiemelt hangot szólaltatja meg.

 

         Az Emlékezésgyakorlat szövegeiben nem egyszer a már elhunytak epikus történetei beszélődnek el, az életben maradott az újramondás révén emléket állít nekik, mint az M. emlékére című versben, amelyben hangsúlyos a megszólaló hang magánya, a Buchenwald – és Auschwitz–utalásokat tartalmazó kontextus alapján koncentrációs táborokban elhunyt szeretteitől való visszafordíthatatlan elhagyatottsága: „Egyedül maradtam negyvenötben negyven- / három évesen. Egyedül a fájdalomcsillapítókkal ,/ az érzéstelenítőkkel, a morfiummal. […] egyedül férjem, kis- / lányom, szüleim, le- és felmenő rokonaim nélkül” (M. emlékére). A versben megszólaló víziójában az elhunytak történetnélküliségüket, elfeledettségüket megelőzendő kérik az itt maradottat, hogy gondozza, tartsa életben emléküket, különben mintha nemcsak az élők, hanem ők maguk is elfelejtenék egykor volt földi létüket: „Mintha filmen látnánk, ami velünk történt. Ha te / nem idéznéd, nem tudnánk, kinek a története ez. / Szólíts máskor is. Kérj telefonhoz az irodában. Hallják a nevemet, emlékezzenek rá, hogy voltam” (10). A lírai elbeszélő női alak részéről ebben a szövegben jól megragadható a korábban már emlegetett transzcendens lény sejtése, érezhető a teremtménynek teremtőjével szembeni bizonyos „felelősségtudata”: „ Én el akartam dobni magamtól a világot, / de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?” (11.)  Ahogyan az M. emlékére holt alakjainak, úgy A vendég monológja című szövegben is a hamarosan bekövetkező biztos halállal számoló női monológnak is csak egyetlen elvárása van az itt maradottak felé, az emlékezés általi megőrzés: „Emlékezzenek rám, hiszen / jövőre én már nem leszek” (27). A négy versciklus előtt mintegy mottóként álló bevezető szövegrészlet, a Tiltott nyelvből vett idézet mintha ezeknek az emlékekben továbbélni kívánó árnyalakoknak a szólama is lenne, nem csupán egy számadó-számvető hangnemet sugalló kötetfelütés: „És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny  növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna” (5.).

 

            Mint említettem, a kötet bizonyos darabjai kapcsolódhatnának más ciklusokhoz is, mint amelyben szerepelnek, így Wally Neuzil Schieléhez címzett monológja és a Camille Claudel emlékére, az Egy beszélgetésre című vers a megszólított személye révén tematikusan már átvezet a Mesterek című ciklus szövegeire, ahol nem egyszer a cikluson belüli kisebb egységek, néhány szövegből álló verstömbök szólnak a megidézett példaképhez. Takács Zsuzsa interjúiban Adyt, Dosztojevszkijt is emlegeti azt illetően, hogy pályakezdésére kik voltak hatással. Egy vers idézi Adyt és négy Dosztojevszkijt, egészen pontosan a Bűn és bűnhődésre találunk egyértelmű intertextuális utalásokat. Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy maradéktalanul csak az az értelmező, újraértelmező viszony  folytatódik-e, amit az Üdvözlégy, utazás! című kötet kapcsán Rejtőzködő mesterek című sorozatában emleget Halmai Tamás.  Három vers szól Petri Györgyhöz, hét Kálnoky László emlékére, tehát a személyesebb hangú magányos monológok címzettjei között felbukkannak kortársabb, közvetlenebb példaképek-elődök, közelebbi pályatársak is. A Mesterek című egységnek éppen azok az utalások adják meg az értelmét, szövegeket összekapcsoló erejét, amelyek az elhunyt kortársakat és magát az élő szerzőt is egy nagy, korokon átívelő folyamba illesztik bele: Tegnapi költők, akik még élnek, de / szorgos kezek nevüket a kivágásra/ ítélt fa törzsébe vésték”. Ennek a gondolatnak, a lírai énnek önmagát a költők–írók századokon átívelő folyamába illesztő gesztusa az egység utolsó szövege, a vers megírásakor tizenkét éve elhunyt Petrihez szóló Meglepő lesz című darab adja meg igazán az érvényét: „Meglepő lesz átlépni a múltba, amíg / a többiek élnek. Színúj és kiváltságos / egyszerre. (60). A Petrihez szóló első költemény, a Vágy egy antik kehelyre szövegében az Emlékezésgyakorlat többször felmerülő gondolatai köszönnek vissza: „A búcsúzás mikéntjébe lopni emlékemet” (58). Ebből a ciklusból a legérdekesebb verstömb a már említett A Négy vers F.M. Dosztojevszkij emlékére, amely a Bűn és bűnhődés egy-egy epizódjának parafrázisait, gondolati-erkölcsi lirizált átiratait tartalmazza.

 

            A kötet leghomogénebb hangú, ám legnagyobb horderejű, elhallgatás felé hajló tragikumuk révén a leghatásosabb szövegeit A gyász előérzete című ciklusban találjuk. Tömör, szentenciózus, erős képiségre építkező versek ezek, melyeket minden ízében az elvesztéstől, pusztulástól való félelem hat át. Az idő számontartásának kényszeréről…A darabok szűkszavúan rögzítik a rezignált tehetetlenség fázisait, mégis ez a legélőbb, minden „emberitől” legáthatottabb ciklus a kötetben. A ciklus elejétől a vége felé haladva a versben beszélő rövid monologikus szövegei egyfajta naplózó, naplószerű állapotrögzítésekként kezelhetők, melyet a féltett személy betegségének előrehaladása, az idő könyörtelen telése lendít epizódról epizódra. Érzetek, rosszat sejtető hangulatok hatásos megragadása tartja össze, fűzi egybe ezeket a verseket. A gyász előérzetének első darabja erősen baljóslatú kötetnyitó szövegnek tűnik első olvasatra, de még spontán, ösztönösebb, emberi szorongást regisztrál, nem feltétlenül egy elmélyült rettegést: „félelem fogott el, hogy most haltál meg” (Fölriadtam). A félelem növekedésével, a visszafordíthatatlan felé való megállíthatatlan haladással azonban tömör „szövegezésük” ellenére is igen beszédes árnyalatok villannak fel az olvasó számára ezekből az epizodikusan megjelenített fokozatokból. Az Egy égszín zsámolyban egyfajta külső perspektívából tekint magára a beszélő, mintha a másikért való aggódásba leheletnyi önsajnálat is vegyülne: „Térdelek hát, és közben látom / magamat: Térdel szegény.” (68) A Legyen úgy lírai énje fáradt már a testi állapot romlásáról, az elmúlásról, a félelemről beszélni, csak ezeknek technikai értelemben észlelhető következményeiről szól: „a monitorra rossz paraméterek / rajzolódnak. Pálcikák folynak / kifelé, görbék laposodnak” (72). A Ha érintene bárki című szöveg vége felé pedig jajszavak helyett a megszólaló tekintete beszél, a látvány itatódik át a félelem balsejtelmű képiségével: „Egy ablakban gyerekfej nagyságú, / fekete muskátlik bólongatnak. Egy / öntözőkanna hullatja rájuk könnyeit” (74).  A ciklus mottója, az Onkológiai Intézet faláról vett megrendítő Babits-idézet („Szenvedésre lettünk mi. / Szenvedni annyi, mint diadalt aratni. / Oh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába” (61), mely nagymértékben megalapozza a ciklus katartikus erejét, s amely az Egyszer csak című versben köszön vissza parafrazált változatban, a bekövetkezett elbeszélhetetlent kísérelve meg szűkszavúan elbeszélni: „Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít téged szobros csarnokába / -és lett” (75).

 

            Az utolsó ciklus a már említett Kalkuttai Teréz anya alakja köré épül, többnyire az ő leveleit, imáját vagy Istenhez szóló monológjait olvashatjuk olyan kontextusban, amelyben kételyei, félelmei is hangot kapnak. A kötetben egyértelműen ebben az egységben körvonalazódik leginkább a transzcendens lény jelenléte, de ami izgalmassá teszi ezt a számomra a többihez mérten kevésbé erős verstömböt, az az, hogy nem egy statikus, hanem nagyon emberi dinamikusság, változékonyság hatja át a megszólaltatott-megjelenített Kalkuttai Teréz transzcendens lényhez való viszonyát.  Ebben a ciklusban is szerepet kap a teremtménylét sebezhetőségének, kisszerűségének érzete és a hit, a kételyek ellenére egy észérvekkel szembeni biztos tudat a természetfölöttihez való tartozásról: „Kétségbeesés vett rajtam erőt. Nem tudtam, / szomjazó állat vagy emberi lény vagyok. / A Kísértő akkor felvitt a hegyre. Mutatta / Loreto csipketornyait, neked adok mindent, / ígérte. Néztem a mélyben kifordult szemmel alvó Kalkuttát, s tudtam, hogy maradok” (84).

 

            Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című könyve nem csupán a felpróbált és következetesen végigvitt szerepversek, az egyéni hangok, magányos szólamok megszólaltatásának kötete. Nem is egy szokványos számadó versgyűjtemény. Átgondolt, következetesen végigvitt kötetkompozíció, az elmúlás-tematika más-más aspektusú, más-más nézőpontú megvalósításai az egyes versekben vagy nagyobb verstömbökben – ez jellemzi a Tiltott nyelvet. A szövegeket olvasva az lehet az olvasó benyomása, hogy a tét ezen versek kapcsán az el- vagy az újramondás, a szövegek monologikus jellege miatt a „kibeszélés” útján való felismerés. Az ehhez társuló költői eljárások egy lehetséges, egyébként nem vagy alig „hallott” hang epikus tartalommal való feltöltése, a megszólaló- megszólaltatott szájába „történetet adni” eljárása. A másik a kötet legjelentősebb, legkatartikusabb ciklusának,  A gyász előérzetének a módszere, amely mégis szervesen illeszkedik a kötet kompozíciójába szűkszavú, lirizált formában, fokozatokban beszéli el a nehezen szavakba önthető félelmet, szövegei pedig a teljes csönd, az elhallgatás irányába mutatnak.

 

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv, Magvető, Budapest, 2013.

Southampton Arms

         Az órámra nézek, tíz perccel múlt kettő. Korán érkeztem. A hely lassan melegít át a nyirkos novemberi hideg után. A lábujjaim alig mocorognak, elgémberedtek a vékony kis cipőben. Az orrom kezdi megszokni a pub jellegzetes, nehéz illatát. A kezemet a combom és a pad közé rakom, hogy melegítsem. Tetszik a fa tapintása. Előttem az asztal, korsók koptatták le róla a lakkozást. Szemben egy rozoga fekete zongora. Vajon szól még egyáltalán?

Betölti a helyet a délutáni félhomály és a csillár gyenge fénye, a sercegő bakelitlejátszóról szóló régi angol jazz. Olyan, mintha a dalnak sose lenne vége. A hatalmas ablak mellett homályos tükör a falon; Lacon’s YarmonthAles – Stout&Porter. A bárpult mögötti sötétbarna polcon sorakoznak a füleskorsók. Nagyon sok van belőlük.

Előttem is egy ilyen hasas korsó, csurig töltve, körülötte sötét tócsa. Átszűrődik rajta a sárgás lámpafény. Ettől olyan a színe, mint a vadgesztenyének. Óvatosan megemelem és leszürcsölöm a tetejét. Fűszeresen édes, de keserű nyoma marad a nyelvemen.

A szemem sarkából észreveszem a bőröndömet. Már majdnem sikerült megfeledkeznem róla, de most újra összeugrik a gyomrom. Egy kicsit visszalöki a lenyelt sört. Undorodom a bőröndtől. Inkább visszafordulok a bejárat felé. Nehéz tölgyfaajtó szépen csiszolt kristályüveggel, a kilincs helyén rézfogantyú. A festék foltokban lepattogzott róla. Egy sziluett a homályos üveg mögött. Nyílik az ajtó. Megszédülök. Idegen férfi hosszú ballonkabátban. Az izmaim elernyednek, lassan hátradőlök.

Hello! – köszön a csapos a világ legmegnyugtatóbb hangján. Helyes srác, harminc körül lehet. Ő a tulajdonos. Látszik a szemén, ahogy végignéz a pubon. Látszik a karján lazán feltűrt fekete gyapjúpulóveren. A mozdulaton, ahogy megtörli a pultot.

A férfi portert rendelt, a korsót lassan tölti meg a fekete folyadék. Halkan koppan, ahogy leteszi, kilöttyen, folyik a pulton. A férfi megköszöni és az ablak melletti asztalhoz csoszog vele, sörpöttyöket hagy minden lépésnél. Leül, elővesz egy újságot és közönyösen széthajtogatja a hatalmas lapokat.

A kocsmáros a pultot törölgeti, aztán a csapokat kezdi tisztogatni. Van valami természetes lazaság a mozdulataiban. Lassan halad, dörgöli egyiket a másik után. Megszámolom, tizenhét van összesen. De mintha mögötte is lenne még néhány. Kicsit feljebb ülök, hogy belássak a pult mögé. Igen, még hat van mögötte. Egyiket sem ismerem.

A csuklómra pillantok, kettő huszonhárom. A gondolat, hogy hamarosan meg kell fognom az ócska bőröndöt és kilépni az ajtón, egy pillanatra megfeszítette a nyakizmaimat.

Nem messze tőlem egy másik asztalnál a nő felnevetett. Ötven körüli pár. Vagy szeretők? Mit csinálnak hétfőn kora délután egy pubban? A férfinek tipikus angol lóarca van, hosszú csontos ujjaival az asztallapon matat, görbe orra kipirosodott az ale-től. Fojtott hangon magyaráz a nőnek, aki dauerolt hajával egy hörcsögre emlékeztet. Bárhova utaznék a sörért – kapom el a férfi egyik mondatát. Tényleg, a sör. Ezért mondta, hogy itt találkozzunk.

Megint nyílik az ajtó. Összerezzenek. Bozontos fejű fickó aktatáskával. Kényelmesen a pulthoz sétál, az elvetemedett hajópadló nyikorog alatta. Most veszem csak észre, hogy eltűnt a zene. Hallom a kabátzsebében megcsörrenő aprópénzt, még az órám ketyegését is. A csapos elnézést kér és megfordul, hogy kicserélje a lemezt. Válogat, gondolkozik, végül egy hasonlót tesz fel. Visszalép a férfihoz, rámosolyog, feljebb tűri a kinyúlt pulóverujjat. A mosolytól megjelent egy gödröcske a bajsza mellett. Kisebb poharat vesz elő a pult alól, leteszi, és hátranyúl egy zöld üvegért. Jó nagy adag whiskyt tölt a fickónak, visszanyomja a dugót és a pohár mellé rakja az üveget. A fickó az egyik bárszékre rakja a táskáját, lassan felemeli és beleszagol a pohárba. Belekortyol, ide-oda mozgatja a szájában, ízlelgeti. Elégedettnek tűnik.

Én is beleiszok a sörömbe. Már teljesen felmelegedtem, belesüppedek a padba, otthon érzem magam. Mégsem vagyok nyugodt. Előkeresem a telefonomat, nincs üzenet. Az asztalra teszem, hogy szem előtt legyen.

A csapos kijön a pult mögül és a kandallóhoz megy. Kis fahasábokat pakol bele, megpróbálja meggyújtani, de az első néhány gyufa eltörik, elpattan. Úgy látszik elfogyott, a dobozt bedobja és visszamegy a pult mögé. Hirtelen félni kezdek. Nem akarok menni. Még akkor sem, ha ebben a pubban kell eltöltenem az életem hátralévő részét. Biztosan megvan száz éves. Minden olyan régi. Még a pénztárgép is. Nincs műanyag pénz – ez van a korsók fölé írva krétával. Mellette pedig egy tábla: sör elvitelre négy pintes palackban. Lehet, hogy vinnem kéne egyet? Ugyan kinek?

A falon fekete-fehér fotók a harmincas, negyvenes évekből. Szigorú tekintetű férfiak, katonák, egy bíró rizsparókával. Régi sörreklám. Dermedt arcú fiatal nők, egy orvos. A helyi focicsapat fotója 1937-ből, alatta a nevekkel. Arrébb valami emléktábla. Néhány képkeret meghajlott a saját súlyától. Közben begyulladt a tűz a kandallóban, érzem az égő fa száraz illatát. Elég. Nem akarok tovább várni.

Felkapom a kabátomat. A bőrönd felé nyúlok. Nem. Inkább a másik irányba indulok, ki a lengőajtón át a hátsó kertbe. Előveszek egy doboz cigit, rágyújtok. Az eső kopog a tetőn, a parázsnak olyan hangja van, mintha papírt gyűrnének. Kifújom a füstöt, megreked a sarokban lévő pálma körül, rátelepszik. Nyálkás hideg van, egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Nem is akartam ezt a cigit, de most már elszívom. Vissza akarok menni a melegbe. Ott megáll az idő. A hamutartóban meggyűlt az esővíz, a csikk hangos szisszenéssel fullad bele. Remegve fújom ki a levegőt, és egy pillanat múlva már képes vagyok betolni az ajtót. Nincs itt.

Hárman érkeztek, amíg kint voltam, és most ott ülnek a pult előtt a bárszékeken sorban. Beszélgetnek egymással, és a csapossal. Valószínűleg innen ismerik egymást. Én is odamehetnék. Elmondhatnám nekik, hogy mennem kell. Talán értenék. Ekkor látom, hogy villog a telefon. Felkapom. Dobol a fülem. Kétszer is elolvastam, hogy biztosan értsem, késett a gépe, de már úton van. Az órámra nézek. Késő. Gyorsan megírom neki, hogy ne jöjjön, mindjárt mennem kell. Az asztalra teszem, várok. Elfogyott a söröm, és most az üres korsót táncoltatom az asztalon. Körülöttem a beszélgetés hangosodik, elnyomja a pohár zaját. Kint besötétedett.

Hallgatom a pultnál ülőket, az egyik a kutyájáról mesél éppen. A mellkasom olyan üres, mint a korsó, amivel játszom. Felállok, felveszem a kabátom és megfogom a bőröndöt. A padló erezetét követve húzom az ajtó felé, még hat méter. Már csak négy. Belép. Megölel, szó nélkül, hosszan, aztán kimegyünk. Hazajött. Én oda megyek.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info