Wiliam Cagney a szokásos gyilkolás előtti nyugtalansággal üldögélt autójában az üres utcát pásztázva. A tökéletes áldozatra várt, ahogy mindig: valakire, aki majd nem felel meg az általa felállított játékszabályoknak, így bűntudat nélkül végezhet vele.
Ha még nem vált volna világossá az olvasó számára, akkor főhősünk egy sorozatgyilkos, akinek a védjegyévé vált, hogy mindig egy kirívóan ostoba áldozatot választ magának, akinek felolvas egy általa igen kedvelt műből, majd megkéri a már alaposan megkötözött személyt, hogy folytassa az idézetet – ez az egyetlen módja, hogy a találkozást túlélje. A valóságban viszont még senkinek sem sikerült ez a trükk, az utca emberével szembeni előítéletei tökéletesnek bizonyultak, mindig teljesen bárgyú személyeket sikerült kifognia.
Ilyenkor a valóban nem túl intelligens áldozatok teljesen összetörve zokogtak, az életükért könyörögtek, de őt ez nem érdekelte. Nem, végez velük akármi is van, hiszen nem feleltek meg az egyetlen igaz kihívásnak,elbuktak az élet vizsgáján, nem tudtak egy szerinte rendkívül egyszerű kérdésre válaszolni. F. Scott Fitzgerald legismertebb művének egyik sokat idézett sorát emlegette fel mindig: Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van, ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Erre eddig minden esetben kétségbeesett bamba arc volt a válasz, még a mondatot sem fogták fel, honnan is tudhatnák, hogy kinek a tollából ered és mi a folytatása? A választás nem volt véletlen, ő ugyanis annak a kornak az értékrendjét tartotta a legkiválóbbnak és nem vágyott másra, mint hogy ő is egy ilyen világban élhesse életét, valójában ezért csinált mindent. Csak egy valaki lenne, aki a mai emberekbe vetett hitét visszaállítaná, már követné is az általa kivégzetteket a túlvilágra, mintegy belátva, tévedett. Összesen 134 férfival és nővel végzett 27 év alatt, így a most közel 50 éves gyilkos szinte biztos volt benne, hogy sosem fog találkozni egyetlen kivétellel sem.
Már vagy egy órája várt, amire eddig sosem volt példa, a leghosszabb szelektáló körút, mert így nevezte magában, eddig összesen 23 percig tartott, sosem húzta el túlságosan. Ma azonban valami más volt. Nyugtalanul markolászta a kormányt, és miután idegesen végigkapcsolta az összes rádióadót, ezt is kinyomta.
Néma csendben ült és a visszapillantóba bámult.
Amikor a belőtt fiú először feltűnt a tükör sarkában, ahogy a házfalaknak dőlve támolygott, észre sem vette. Cikáztak a gondolatai, semmire sem tudott koncentrálni. Utoljára az első gyilkosság után érezte így magát és ez nagyon megrémítette. A srác közben óriási robajjal átesett egy kukán, a hanghatás visszarántotta őt a valóságba. Na, ez a söpredék jó lesz, gondolta magában.
Egészen addig a végzetes pillanatig most már mindent úgy csinált, ahogy szokta, így fél óra múlva már a pincében voltak, kezében csupán a teátrális hatás kedvéért ott virított A nagy Gatsby. A fiú még mindig nem tért magához, így egyre idegesebben ácsorgott, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. Ettől kicsit megbillent, kiejtette kezéből a könyvet, ami az idézet oldalánál ki is nyílt. Amikor letérdelt, hogy felvegye, lopva odapillantott a lehajtott fejű srácra és elképedve vette észre, hogy nyitva van a szeme. Ettől igazán dühbe gurult. Felkapta a keménykötésű könyvet és teljes erőből arcon ütötte vele, amitől a szemöldöke fölött kiserkent a vér, de egy szót sem szólt, csak nyögött egy hatalmasat. A könyv széle is vörös lett egy picit, de ettől csak még drámaiabb hatást keltett. Újra kinyitotta a szokásos helyen, úgy tartotta maga elé, mint a prédikátor a Bibliát. Pontosan így is érezte magát általában, de ma nem, most egyszerűen csak végezni akart ezzel az irritáló féreggel, ezúttal semmiféle emelkedettség nem volt a monológjában, helyette idegesen darálta el a játékszabályokat, majd rátért az idézetre.
– Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van… – kezdett neki az idézetnek, ám a fiú hirtelen rekedt hangján átvette a szót és folytatta helyette a mondatot, továbbra is vérző és lelógó fejjel.
– … ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Tovább is van, mondjam még? Az én esetemben ez az, hogy egyike vagyok a kevés tisztességes embereknek azok közül, akikkel valaha is találkoztam.
Ez a hirtelen reakció teljesen földbe döngölte a felolvasó gyilkost. Tejes testében remegni kezdett, a feje vörös lett a dühtől és olyan hangosan kezdett el kiabálni, hogy még a könnye is kifolyt.
– NEM! NEM! NEM! Kussolj, nem tudhatod, ez nem lehet így, nem nyerheted meg a játékomat, itt én vagyok a főnök! – tombolt, de a fiút ez sem rendítette meg. Sőt, felemelte a fejét és mosolyra húzódott a szája, majd folytatta.
– Egyébként meg szánalmasan közhelyes választás volt Gatsby, az Éj szelíd trónján sokkal szebb, de még  Az utolsó cézár is hatásosabb lett volna, mint ez a tömegkultúra által bálványozott … – nem fejezte be a gondolatát, mert elrablójából hirtelen hisztérikus nevetés tört elő, ugyanis végre megértette, hogy ennyi idő után őt is elérte a végzet, ráadásul saját agyszüleménye vezetett el idáig, így most neki magának kell kioltania életét. Ez a szabály, erre esküdött fel és ezért ölt meg annyi embert az elmúlt években. Nem tehetett mást, de már nem is akart. A kezdeti dührohamot egyfajta megkönnyebbülés váltotta fel, ez eredményezte a nevetést is. Vége, gondolta magában, mindennek vége. Valahogy nem félt, nem aggódott, egyszerűen csak nyugodt volt és boldog. Mégsem ő az utolsó értelmes ember a Földön, van még remény, főként ha még a söpredék is képes a műveltségre. Az asztalon heverő pisztolyáért nyúlt, még mindig mosolyogva a halántékához emelte, és utolsó szóra nyitotta a száját.
– Köszönöm! – mondta mélyen a fiú szemébe nézve, aki visszamosolygott rá.
Így bámulták egymást öt másodpercig, néma csendben, majd az elsütött fegyver visszhangja töltötte be a kis pincehelyiséget, majdnem megsüketítve a foglyot. Így távozott el veszett világunkból a felolvasó gyilkos, 135-dikként beállt a saját keze által elvett életek sorába. A legjobban lenézett és gyűlölt ostobákkal egy kalap alá kerülve pont olyan bambán és együgyűen lehelte ki lelkét, mint akikre vadászott.

99942 Apophis
Keringési idő: 324
nap tömeg: 26,99E9 Kg
keringési középpont: Nap

 Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Üvölts az arcomba, fitneszguru! 

– Nem kér inkább egy pohár vizet? – kérdezte, és közben automatikusan lögybölni kezdte a pohárban a fájdalomcsillapító sárgás-fehéres reszelékét.
Az ideiglenes ügyeletként felállított mentős kocsiban ülők nem nagyon figyelték a ráncait masszírozó nőt. Csak ő nézte tehetetlenül, hogy a homloka körüli bőr összecsapódik a bal szemöldök felett, ahogy az ujjak elhagyják a pontot, és továbbsiklanak egy centire, hogy a homlok belső részében az üregekben terelgessék a fájdalmat. Valami szörnyű büdös volt, a nő a ruháján gyanús, fehér, megszáradt foltok, a nadrágszárán egy hasítékon keresztül valami hegre lehetett rálátni.
Júlia hirtelen úgy érezte, hogy képes lenne akár hozzáérni. Kézzel közelíteni egy gennyes sebhez. Nem. Kézzel közelíteni egy nadrághoz, ujjal szétpöckölni a hasítékot. Nem. Egy tűvel közelíteni, ronggyal a másik kézben. Nem. Felvenni a nadrágot. Ruhát cserélni a nővel. Valahol mélyen a legjobban attól félt, hogy egyszer bevált valamit ezekből képekből. Gyermekkorától érzett egyfajta kényszert, átlépni a valószínűség határán, és minden valódi szándék nélkül tenni valami iszonyút. Akár valami borzalmasat.
De nem tett, soha nem tett egyetlen furcsa lépést sem. Itt ül, odaadja, amit oda kell, és kész. A nő a homlokától tenyérnyire a fejbúb irányába, akár a férfiak, kopaszodott, és Júlia a migrénesek jelét látta rajta. Az ujjak, a sárga homlok, a szinte az ő haja alá is átugró lüktetés.
– Ne kérdezgesd őket, add, amit maguktól kérnek, meglátod, milyenek ezek. Hiéna az összes – Gergő folyamatosan kacsintgatva beszélt, és valami érthetetlen okból most még hangosan fel is nevetett, és valami felé integetett Júliának a szemével. Júlia úgy tett, mintha egyáltalán nem értené. Gergő szerette, ha valaki úgy figyel rá, mint ez a Júlia. Most is a kezét nézi. Napok óta fűzögeti ezt a lányt. Gyönyörű a szája. A szeme se ronda, bár valahogy furcsa volt: ha az ember megfelezné és kettényitná az arc két felét az orrnyeregtől, külön-külön mindkét rész szebb másik felet sejtetne. Gergő ki akarta nyitni ezt a dobozt, Júlia könnyű testét, hogy vájkáljon benne, a teste mozdulataiban, hogy megnézze, van-e a köldöknél-e is ilyen kettéválasztó vonal, a lábnál, a tenyérnél, vagy a talp két súlyzóját összekötő nyél közepén. De még a tenyerébe se tud belenézni. Lehajolt.
Gergő keze olyan, mint az anyámé, gondolta Júlia. És egyáltalán. A keze kicsi, a bőre puha, mint egy cukorbetegé, kicsit szeplős a válla, és sima. A mellkasa is teljesen sima volt, ami Júliát nagyon meglepte először. Hogy hordhatja valaki kigombolva a felső két gombját is, nem csak a legfölsőt, ha ennyire gyerek a teste. Júlia nagyon vigyázott rá, hogy különösen kedves legyen vele, mert azt látta egy filmben, hogy a melegek érzékeny lelkűek.
Előttük a sorban mocorogni kezdtek az emberek, Júlia teljesen el volt nehezedve a hidegtől.  – majd meglátod, ha beleszoksz, nem azért porozunk meg kevergetünk, érted … Júlia nem értette, viszont úgy látta, mintha a nő szájában a romlott fogaknak önálló élete lenne. – van még kávé? –  soha ne adj semmit a kötelezőn kívül, mert rászoknak. – nekem kell. –  Ja, az más. –  Gergő próbált a kezéhez érni, ahogy odaadta a kávét. Bár Júliát kicsit ápolatlannak tartotta, valahogy mindent kitakart a fejében a széles csípő és az előreugró állkapocs, és a titok a köldök körül. Valahogy ez sem fért össze az arc az egyébként vékonynak ható testtel. Csupa ellentmondás. Ez a lány biztos harap is az ágyban. Júlia csak a csípő, a csípőcsontok valószínűsíthető kiugrása a medencetájékon, és ismétlésként fent, az állkapocs előreálló csontja. Júlia állkapocs, Júlia harapás, csípő.
A nő lent már a jobb szemöldöke felé húzgálta a lilás bőrt. Júlia megpróbálkozott egy részvevő mosollyal. Látta, amit csak az egyik fejgörcsös a másikon, a vér mozgását a másik homloka alatt, a nyak kifordulásának a nyomait a vállcsontokon, de főleg a bal szemöldök összehúzódását.
– Ezek nem akarnak élni ám – mondta Gergő, de ezt megbánta. Minek mond ilyesmiket. Nem gondolta magát különösen érzéketlennek. Néha, amikor visszaemlékezett ezekre a mondatokra, amik úgy sikerültek félre, mintha nem is ő mondta volna ki őket, haragudott. Finom embernek tűnni. Finomnak, elegánsnak.
Júlia nem akarta elengedni a nőt. A szemöldökcsont kiugrása, akár az övé. A nő is az ő két szemöldöke fölé bámult. Júliának is tegnap éjjel kezdődött, sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben. Jó lett volna, ha csak az idegesség, valami front. Az elmegy. Vizet ivott, sokat. Ilyenkor, amikor kezdődött, nagyon szerette az egyszerű dolgokat. A vizet, a kenyeret magában, a színeket. Főleg a kéket, a barnát, a sárgát. Kitapogatni a testét a takaró alatt, lerúgni a takarót aztán újra felvenni. Kitapogatni a testét. Sárga. Kék. Barna.
Van az a lyukas fog, amiből, úgy gondolta, hogy az egész fájdalom kiindul. Meg kéne kérdezni ezt a gusztustalan nőt, akinek nyilván több szőr volt a lábán, mint a fején, hogy neki is van-e lyukas foga. Nyilván van. Felesleges. A nő a szemöldökét nézte. Egyforma jeleket viselnek, csak a hajléktalanon több réteg is fedte a dobogást a szemöldök felett. Júlia éjfél körül a vízbe ült, nyakig, aztán lassan kiengedte maga alól. Végül csak ült az üres kádban, és várta, hogy a teste fáradtra hűljön, a beteg víz a város vízkészletébe folyjon. Nem biztos, hogy sokáig nézték egymást. Talán a nőnek mégiscsak fedetlenebb az arca.
– Mikor ivott utoljára? – kérdezte Gergő, de csak hogy valami orvos-szerű beszélgetést kezdjen. Az ilyenek tudják, hol a helyük, ha az ember érdeklődik. Félnek ők is, még ha nem is akarnak annyira élni. A fájdalomtól mindenki fél. Én is.
– Tegnap. – A fogai és az íny húsa így válaszolt. Júlia tegnap szintén részeg volt –  egyfajta részegség ez. Nem értem, miért nem vagyok képes kicsit sem befolyásolni a testem. Gondolta. A láb, a gyomor, a fej önálló életet él, és mindent, de mindent belülről a homlok alatti rezonancia irányít. Csak zúgnak a homloküreg harangjai, a levegős vér, a beteg, ínysorvadás-piros-fekete vér. „Mindig felismerjük egymást” gondolta Júlia – és ekkor vette észre, hogy Gergő hozzá beszél. Hogy valami hosszabb szöveget fejez be, hogy mindent elvinnének, ha nem figyelnének, mindent. De nem válaszolt, csak átnyújtotta a pohárkát, aztán észrevette, hogy a kávét nyújtja, kicsit nevetett.
Nézett rá, nézett Júliára, elvette a poharat. Hallotta a saját dobogó vérét, a fülében, a szemében, Júlia szemében, a szem ereit figyelte, ahogy szélesednek az orr felé, sűrűsödnek, mint egy kis gyökér, és a vér csak ment, mint egy nagy zenekar nyitánya, üstdobokkal, cintányérral. A tér, az autók, aperiodikus morajlás a föld alól és a föld felől, a csövekben és a cserepek alól, a házak belsejéből, a homlok alól. Egyszerre szólalt meg a zene, a szemöldök lassú dobogása egyre halkabban és halkabban hallatszott. Júlia megérezte a nő szagát.
– Most már elmehet – mondta, – ha jobban van. Dél körül aztán kidobták a zsákokat, Gergő kicsit csalódottan nézte a csípő-áll Júlia elköszönését. Júlia nem cigizett a helyszínen. Egy kirakat előtt állt meg, és mint aki kilométereken át hánykolódott a tengeren, szilárd talajt ért, megkönnyebbülve kapaszkodott meg a kirakat keretében, teleszívta a száját, az orrát, füsttel. Ha létezne az arc alatt arc, egy belső, az most tele lenne gomolygó, kékes füsttel. Bár valójában ez most szürke volt, talán fehér.
Júlia lassan ment. Bérlete volt egy közeli fitneszterembe, mert pont úgy vette a bérletet, hogy az állandó tértől pár sarokra legyen csak. Megkapta a kulcsot, a friss, még jó szagú, még nem elöregedett műanyag pirosa és sárgája között ellavírozott a szekrényig. A többi nőhöz hasonlóan ő is egyszerű, hivalkodástól mentes ruhákat hozott, frissen mosva, a kellő sorrendben a válltáskába helyezve.
Tusfürdő, szappan, intim mosakodó, arcradír, tusológél, mint a többieknél. A hónalján kívül a melle közét is dezodorral kente. Ezt itt látta az egyik kövérebb nőtől. Kilépett a sárga padlójú, emelőkkel telezsúfolt terembe. Az ivócsapnál az ionizált víz nagy buborékokat lökve ki magából a pohárba spriccelt. Júlia a bal kezét a jobb melle fölé tartotta, itt elvégre lehetett, és arra gondolt, hogy valami betegség van benne. Kézrátéttel próbált energiát adni magának. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha eldobná magát a parkettán, a kezében a bal mellével. A jobb melle hátracsapódna, a bal a kezében szorosan. Nem. Mindkettő, a kezével együtt hátraesne, a parketta besüllyedne, folyékonyan, himbálózva.
Ott állt, amíg elhalkult a zene. Teljesen. Messziről kiabálás hallatszott, mintha valaki minden erejét a torkára lenne képes koncentrálni. A szomszédos teremben egy edző húsz-huszonöt középkorú nőt bíztatott és ostorozott felváltva, szinte mondatonként. Júlia minden további gondolkodás nélkül belépett és a kezét a földre téve nyújtott, majd felállt, a levegőt úgy eresztette ki magából, hogy semmi ne maradjon a tüdejében, se piszkos levegő, se fehéres füst, se a fiatal műanyag jellegzetes szaga. Az elszánt arcú nők között olyan volt, mint egy sorminta megtörése. Az üvöltés hangja a homlokába áradt.

A feketefogú hegedűs 

A metróaluljáróban, ott az öreg.
Odamegyek. Miért megyek oda? Azt hazudom neki, hogy hónapok óta hallgatom, és hogy egy lemezkiadótól vagyok. Lemezkiadó? Azt sem tudom, hogy léteznek-e ilyenek még ezen a névvel. Mondom, gyönyörű, ahogy játszik. És ő rámnéz, kicsit kinyílik a szája, a fogai, hányinger, feketék és odvasok, mint a másiké, és nyál csillog rajtuk.
A nyál csillog, de nem is nyál, hanem mint a kagyló belseje, valami sűrű fehér lé, ami a szájárára tapad a mosolygástól. Visszamosolygok és mintha reményt akarnék neki adni, próbálok próbálok próbálok, aztán csak nézem a fogait és mondom neki, hogy játsszon nekem, és megígérem, hogy visszajövök, aztán megyek tovább gyorsan, még hátraintve, mielőtt öklendezni kezdenék, mert túl közel hajolt hozzám a fatörzstestével, de nem, nem tudok sem szabadulni, sem szaladni, megyek, és hallom, ahogy az előrefütyült kórusmű belefordul egy másik dalba zökkenés nélkül, majdnem elbotlok, és minden átmenet nélkül érzem, hogy le kell hajolnom, és a fogaim feketén, a gyomorsavval a mocskos, fekete betonra loccsannak.
Én hülye, én hülye. Visszaszaladtam, a fejem a nyakamon kocogott, a koponyámmal éreztem a nyak csövét bevezetni, a gerincoszlopot ütődni csontonként, éreztem az ujjaim alatt a húrok fájdalmas vonalát, mintha lappal vágnám a kezemet. Eltűnt, csak a takaróját hagyta ott a lépcső alján, a pisiszagot.

Részletek a miniaturista könyvéből 

Úgy kell lefesteni mindent, mintha soha nem láthatná aztán az egészet senki a helyes szögből. Sőt, mintha soha többet nem rendeződhetnének a pontok a megfelelő sorrendbe, nincsenek összefolyások, csak külön kis szigetek.
Így a köztük lévő távolság műszerekkel mérhetővé válik, megszűnik alkotásnak mutatkozni. Öröm, mert nem kell küzdeni a jövővel. Csupa öröm. És mivel nincs többé sem helyes sorrend, sem nagy egész, sem jövő, csak kis darabka száradt ez meg az, végül is fellélegezhetünk egy pillanatra.
Aztán a színek szépen visszafolynak a gyomorba, ahonnan érkeztek, és feloldódnak a gyomorsavban. Ezt az érzést valakik alkotásnak, mások pedig szorulásos tüneteknek hívják.
Szombat délelőtt volt, Júlia kedvenc napszakja. Ilyenkor mindig a legjobb hangulatban, a legkevesebb váddal látott neki a napnak. Ilyenkor, amikor a szombat délelőttben még a vasárnap teljes ereje benne van, a hétvége összes lehetősége. Ilyenkor nem félt. Ilyekor fogta magát, és nekiállt. Ebédhez át sem öltözött. A munka, amin közel három napja folyamatosan dolgozott, hajszálnyi változásokat mutatott csak. Olyan volt, mint egy lassan kopó kőzet a vízesés alatt.
Rádiót hallgatott ebédhez, amikor meghallotta az első, immár igazán komoly feltevéseket. A kanál nem állt meg a kezében, de remegni kezdett. Úgy érezte, hogy ez a legvalószínűbb dolog minden dolgok között. Valami sárga fény lepte el a szobát, mintha a függönyön átszűrődve minden pigment megsérült volna. A kinti fehérség romlott sárgán terült szét a szobában, és megtalálta a földön, a konyhában őt.
Úgy érezte, hogy nem természetes ez a világosság. Júlia a lepedőket a törölközőkre rakta, az egészet pedig a szekrénybe. A nadrágját a karfára, a szöszöket egyenként leszedte és a szőnyeg mellé, a parkettára dobálta.
Aztán visszafeküdt az ágyra. A takaró valahogy penészszagot árasztott. A szakadásból kibugyogó tömésnek nyomta az arcát. A szagok állapotokká váltak. Felkelt, az asztalhoz ment, és az egyik karcolást simogatta a lapon.
És most már el is tudja képzelni, hogy miképpen lendülünk túl, hát egyszerűen, ez a következő, de nem az utolsó, egy villamost ábrázol, ami a szürke ködben ténfereg, vezetővel de emberek nélkül, és előtte egy folyót, amiben a kép kedvéért abbamaradt növésében egy hal, aminek csak a hátgerince látszik, de csak az is csak a jó megfigyelők számára.
Még egy képet engedj tovább, a legfontosabbat!