A Los Alamos birtokon történt, délen, a juníni járásban, 1928 márciusának utolsó napjaiban. A főszereplő egy orvostanhallgató, Baltasar Espinosa. Egyelőre elég, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint akármelyik Buenos Aires-i fiatalember: semmivel se tűnt ki a többiek közül, legfeljebb szónoki képességével több díjat nyert a Ramos Mejía-i angol kollégiumban – és szinte határtalan jóságával. Nem szívesen vitatkozott; jobban szerette, ha a másiknak van igaza, nem pedig neki. Bár vonzotta a játék izgalma, mégis rossz játékos volt, mert nem szeretett nyerni. Éles eszű volt, csak lusta; harminchárom éves korában még hiányzott egy vizsgája, éppen abból a tárgyból, amely a legjobban érdekelte. Apja, aki szabadgondolkodó volt, mint akkoriban minden úriember, Herbert Spencer tanaival itatta át, anyja viszont egy montevideói utazás előtt megígértette vele, hogy minden este elmondja a miatyánkot, és keresztet vet. Ezt az ígéretét később sem szegte meg, ahogy múltak az évek. Nem volt híján a bátorságnak; egy reggel inkább szenvtelenül, mint dühösen, ökölpárbajba keveredett néhány társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen egy diáksztrájkban. Minthogy nem szeretett ellenkezni, sok vitatható nézet és szokás ragadt rá: nem sokat törődött a hazájával – de azért ne higgyék a külföldiek, hogy tollakat hordunk; tisztelte Franciaországot, de lenézte a franciákat; nem tartotta sokra az amerikaiakat, de azért Buenos Airesben csak legyenek felhőkarcolók; hitt benne, hogy a síkságon élő gaucsók jobb lovasok, mint a dombvidékiek vagy a hegylakók. Amikor unokaöccse, Daniel meghívta nyaralni a Los Alamosra, mindjárt igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert nem volt kedve nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.
A kúria nagy volt, és kissé elhanyagolt; közvetlen szomszédságában a Gutre nevű intéző háza. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, a fiú – rendkívül faragatlan fickó – és egy apját tekintve bizonytalan származású lány. Magasak voltak, tagbaszakadtak, csontosak, hajuk vörösbe játszó, arcuk indiános. Szinte sohase beszéltek. Az intéző felesége évekkel azelőtt meghalt.
Vidéki tartózkodása alatt Espinosa sok mindent tanult, amit addig nem tudott és nem is sejtett. Például azt, hogy nem szabad vágtatni, ha a házak közelébe ér, és hogy az ember csak akkor ül lóra, ha dolga van. Idővel kezdte felismerni hangjukról a madarakat.
Danielnek néhány hónap múlva be kellett mennie a fővárosba valami jószágügyben. Egy hét, és lebonyolítja az üzletet. Espinosa, aki egy kissé unta már unokaöccse gáláns kalandjait és az úri divat iránti fáradhatatlan érdeklődését, inkább kinn maradt a birtokon, a tankönyveivel. Fullasztó volt a hőség, és az éjszaka se hozott enyhülést. Hajnalban arra ébredt, hogy dörög az ég. A kazuárfák rázkódtak a szélben. Ahogy Espinosa meghallotta az első cseppeket, hálát adott Istennek. Hirtelen lehűlt a levegő. A Salado aznap délután kiöntött a medréből.
Másnap, amikor a tornácról végignézett a vízzel borított földeken, Baltasar Espinosa arra gondolt: ma reggel többé-kevésbé meg lehet érteni, miért hasonlítják a pampát a tengerhez, habár a tenger, mint Hudson írja, nagyobbnak látszik, mert a hajó fedélzetéről nézzük, nem pedig lóhátról vagy a szemünk magasságából. Az eső nem akart alábbhagyni; a Gutre család, a vendég segítségével, illetve a segítsége ellenére, a jószág nagy részét megmentette, bár sok állat vízbe fúlt. A birtokra négy út vezetett: most mind a négy víz alatt állt. A harmadik napon egy felhőszakadás veszélybe sodorta az intéző házát; Espinosa átengedett nekik egy szobát a ház végében, a szerszámosfészer mellett. Az átköltözés közelebb hozta őket egymáshoz; azontúl együtt ettek a nagy ebédlőben. A beszélgetés akadozott; a Gutre család ugyan sokat tudott a gazdálkodásról, de nem tudta kifejezni magát. Egy este Espinosa megkérdezte, van-e még, aki emlékszik rá, hogyan törtek be az indiánok, amikor még Junín volt a megyeszékhely. Bólogattak, de ugyanígy bólogattak volna, ha I. Károly kivégzését említi. Eszébe jutott, amit az apja szokott mondani: vidéken a legtöbbször csak azért olyan öregek az emberek, mert rossz a memóriájuk, vagy bizonytalan fogalmaik vannak a dátumokról. A gaucsók rendszerint nem tudják, melyik évben születtek, és azt se, hogy ki nemzette őket.
Az egész házban nem volt más könyv, csak a La Chacra című folyóirat egyik évfolyama, egy állatorvosi kézikönyv, egy díszkiadású Tabaré, A shorthorn szarvasmarha története Argentínában, néhány erotikus, illetve bűnügyi elbeszélés és egy új regény: a Don Segundo Sombra. Hogy az ebéd utáni kényszerű együttlét unalmát valahogy elűzze, Espinosa felolvasott belőle néhány fejezetet Gutrééknak, akik analfabéták voltak. De sajnos az intéző annak idején gulyás volt, és nem érdekelték más gulyások kalandozásai. Azt mondta, hogy abba a munkába nem kell beleszakadni: mindig volt velük egy málhás öszvér, az cipelte, ami kellett, és ha nem szegődött volna el gulyásnak, sose jutott volna el a Gómez-tóig, Bragadóig, sőt egészen Chacabucóig, a Núñez-birtokra. A konyhában volt egy gitár; régebben a napszámosok körbeültek; valaki hangolni kezdte, de játszani sose játszott rajta. Ezt hívták gitározásnak.
Espinosa, aki közben szakállt növesztett, elnézegette megváltozott arcát a tükörben, és mosolyogva gondolt arra, hogy Buenos Airesben majd halálra gyötri a fiúkat az árvíz történetével. Furcsa, de csupa olyan hely jutott az eszébe, valamiféle nosztalgiával, ahol sohase járt, és nem is készült elmenni: a Cabrera utca sarka a postaládával, egy Jujuy utcai kapu kőoroszlánjai, az Once vasútállomástól néhány sarokra, egy mozaikpadlós üzlet, nem tudta pontosan, hogy hol. Közben apja és testvérei már biztosan megtudták Danieltől, hogy ő itt – a szónak eredeti értelmében – el van szigetelve a külvilágtól.
Átkutatva a házat, amely körül nem akart leapadni a víz, ráakadt egy angol nyelvű Bibliára. A könyv utolsó lapjain bejegyzések: a Guthrie család története – ez volt az eredeti nevük. Invernessből származtak, a XIX. század elején jöttek át erre a földrészre, nyilván mint napszámosok, aztán indiánokkal is összeházasodtak. A krónikának ezernyolcszázhetven-egynéhányban vége szakadt; már nem tudtak írni. Még egy-két generáció, és elfelejtettek angolul; amikor Espinosa megismerte őket, már a spanyolt is törve beszélték. Vallásuk nem volt, de vérükben mint sötét emlék lappangott a kálvinisták vad fanatizmusa és a pampa számtalan babonája. Espinosa beszámolt nekik a fölfedezéséről, de alig figyeltek oda.
Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.
A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát – jöjjön már az evangélium.
Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.
A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.
A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:
– Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.
Mire az apa azt kérdezte:
– Mi a pokol?
– Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.
– És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?
– Azokat is – mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.
Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.
Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:
– A víz leapadt. Már nem sok van hátra.
– Már nem sok van hátra – visszhangozta Gutre.
Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.

                                                                                         Székács Vera fordítása

 

 “A templom függönye felülről lefelé egészen kettészakadt. Amikor a százados – aki ott állt vele szemben – látta, hogy Jézus hogyan halt meg, így szólt: ‘Ez az ember valóban Isten fia volt’ ” – így hangzik a bibliai Márk evangéliumának csúcspontja. Drámai pillanata ez a felismerésnek és a megtérésnek. Kulcsfontosságú szavak ezek a Borges-novellában is, hiszen a Gutre család életének legmeghatározóbb pillanatait jelentik. De mielőtt e két fogalmommal foglalkoznánk , érdemes megfigyelnünk a novella és a bibliai történet közötti párhuzamokat.
Baltasar Espinosa felidézi bennünk a bibliai Jézus alakját. Orvostanhallgató, tehát nála is megjelenik a gyógyítás fogalma, rendkívüli szónoki képességekkel rendelkezik, amiről rögtön Jézus hegyi beszédeire asszociálhatunk. Az árvíz ideje alatt szakállat is növeszt, így – mondhatni – még külsőre is hasonlóvá válik Jézushoz. Ráadásul éppen harminchárom éves, ezt az egyezést végképp nem lehet figyelmen kívül hagyni. Még a napok is megegyeznek. (Jézust és Baltasart is pénteken feszítik keresztre).
Los Alamos is, ahol a történet játszódik, valamilyen módon az ókori Jeruzsálemre emlékeztet, abban az értelemben, hogy egyszerre jelenti a világ közepét és a szélét. Egyszerre tekinthető nagyon messzinek, ismeretlennek és idegennek, illetve valami egészen fontos, jelentős dolog színhelyének is, ami ezáltal a középpontba kerül. Bár Jeruzsálemmel ellentétben Los Alamos talán nem szakrális központ, csupán egy meghökkentő esemény színtere, a Gutre család számára azonban mégis a centrumot jelenti.)
Nagyon érdekes, hogy Baltasar nem önként megy erre a birtokra, csak engedelmességből. És Jézus? Ő vajon nem pont így, az Atya akaratának való engedelmeskedésből jött el a világba, hogy bűneinket elvegye? A hasonlóságot támasztja alá a névválasztás is. A fiatal orvostanhallgató neve lefordítva ugyanis Tövises Baltazárt jelent, utalva ezzel Jézus töviskoronájára, egy mélyebb értelemben pedig az előttük álló áldozathozatalra, megaláztatásra és szenvedésre. Mindketten előre érzik, vagy pontosabban inkább tudják, mi vár rájuk; ezt Jézusnál a kereszthalálra és az írás beteljesedésére vonatkozó állandó utalásokból, valamint a Getszemáni kerti ima szövegéből láthatjuk, ahogy az is erre utal, hogy Baltasar folyton hallja a kopácsolást és homályos, baljós előérzetei vannak.
A “félreértés” problémája egy másik XX. századi elbeszélésben is komolyan hangsúlyozódik. Azonban nem csak Baltasar és Jézus alakja lényeges, még érdekesebb, ha hozzá vesszük Jesua, a Mester és Margarita című regény vándorfilozófusát is. Ő is a ‘szeretet filozófiáját’ hirdeti. Ami mindhármukban közös, és egyben szerintem az egyik leglényegesebb vonásuk, hogy bár a hitet, a vallást hirdetik, mindegyikőjüket félreértik. Jesua szavait Lévi Máté jegyzi folyamatosan, ám pontatlanul, néha teljesen máshogy. Baltasar szavait is valamilyen módon félreérti a Gutre család, s Jézus mondanivalóját is állandóan rosszul értik (szándékosan vagy akaratlanul) a farizeusok és a tanítványok is. Felmerülhet bennünk ezek után a kérdés, hogy a vallás terjesztésének velejárója-e az automatikus félreértés, félreértelmezés?
A Bibliát – de tulajdonképpen bármilyen más könyvet, olvasmányt – mindannyian úgy tudjuk értelmezni, hogy a saját helyzetünkre fordítjuk át. Ha ezt nem tesszük, akkor csupán “elolvastuk”, esetleg meg is marad bennünk, de mégiscsak kívülállói maradunk a történetnek. Ez azonban azt is jelenti, hogy egy történetnek nem létezhet két azonos értelmezése, hiszen mindannyian mások vagyunk. Ha pedig nincs két egyforma értelmezés, létezhet-e helyes megértés? Vagy minden megértés önmagában helyes? Nos, emberi mivoltunkból adódóan nem is igen tudunk egyedi értelmezésünktől eltávolodni.
Az értelmezéssel és félreértéssel kapcsolatban felmerülhet a fordítás problematikája is. A fordítás máris forrása lehet a félreértelmezésnek. Baltasar a házban talált, elhanyagolt angol nyelvű Bibliát felolvasás közben fordítja le spanyolra. Ideje sincs átgondolni, pedig egy szöveget hűen és a lehető legpontosabban lefordítani nem éppen egyszerű feladat. Espinosa a Gutre családon nyomát sem látja annak, hogy ne értenék meg a történetet, mi több: “meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják…”. Kívülről nem is mindig látható a félreértés. Ám lehet, hogy belül mégis rossz irányba indulnak el egy apró félreértelmezés következményeként. A novella azonban ezt a kérdést is nyitva hagyja; mi számít egyáltalán félreértelmezésnek? Át lehet-e egyáltalán adni az evangéliumot? El lehet-e mondani szavakkal? Ha nem, vagy nem teljesen, az evangélisták miért írták le, miért próbálták mégis átadni mindezt az embereknek?
A Borges-mű szinte egy az egyben az evangéliumi történetet tükrözi. Azonban jogosan merülhet föl bennünk a kérdés, hogy miért pont a ‘Márk evangéliuma’ címet viseli? Ha egymás után olvassuk a két szöveget, szembetűnő hasonlóságokat vélhetünk fölfedezni az elbeszélésmódban. A négy evangélium közül Márk evangéliuma a legrövidebb és legtömörebb, éppen olyan tömör és lényegre törő, mint a Borges-mű. Ez azért fontos, mert nem a leírásokra, jellemzésekre teszi a hangsúlyt, hanem az eseményekre. Nem annyira a körülmények, a környezet, mint inkább a történések számítanak. A számtalan hasonlóság és egyezés mellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogyan feszül egymásnak a cím és a tartalom. A Biblia ugyanis Jézus feltámadásával feloldja a kereszthalál tragikumát, addig a novella nem ad semmilyen feloldást a drámai végkifejletre. Az evangélium szó ugyanis örömhírt jelent, s ez a bibliai történetben Jézus feltámadására vonatkozik. Borges művében viszont ez nem történik meg, s a megváltás fogalmát ilyen értelemben nem köthetjük hozzá.
Mondhatnánk persze, hogy mégsem tekinthető teljes mértékben értelmetlennek Baltasar halála, hiszen végső soron mégis elapadt az árvíz, a Gutre családnak ily módon megérte ez az áldozat. Talán a “vendéglátók” valamiféle mágikus elismétlés/eljátszás által – hiszen tudjuk jól, hogy az ismételgetésnek, ‘kántálásnak’ hatalmas ereje van – ám végtelenül primitív módon próbálták magukévá tenni a történetet, s ezen keresztül érteni meg azt. Hiszen a szentmise szertartásának is állandó és kulcsfontosságú eleme az ‘átváltoztatás’, mikor az ostya és a bor Jézus testévé és vérévé lényegül át. Voltaképpen ez a felajánlás is tekinthető egyfajta áldozatbemutatásnak. Tulajdonképpen újra és újra eljátsszuk a megváltást. Hogy miért? Akár hagyományból, akár tiszteletből, vagy csak azért, hogy megemlékezzünk róla, semmiképpen sem az a célunk vele, hogy újra megnyissuk a Mennyek országának kapuját. Mi nem is tehetnénk ezt meg, hiszen Jézus egyszer s mindenkorra, végérvényesen megtette. Nekünk. Értünk.
A víz azonban nem a keresztre feszítés következtében apadt le.
Baltasar Espinosa halála tehát nem váltotta meg az őt keresztre feszítőket, csupán azért, mert elismételték a bibliai történetet. Feltehetőleg még csak közelebb sem vitte őket Istenhez. (Ezt persze elhamarkodottság lenne így kijelenteni, de én személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a Gutre család élete e különösen abszurd események után máshogyan zajlana, mint Espinosa megérkezése előtt.) Ennek fényében lehet-e azt mondani, hogy az orvostanhallgató megölése nem volt értelmetlen? S ha netán e kérdésre mégis igen lenne a válasz, mennyire enyhíti a család tettét a tény, hogy közben megértettek valamit a megváltásból. Illetve mit nevezhetünk egyáltalán megértésnek és megtérésnek? Nevezhetjük-e a félreértelmezést igazi megértésnek, s vezethet-e igazi megtéréshez ez a torz megértés?
De a kereszthalál és a feltámadás ténye nemcsak “tudás”, hanem testtapasztalat is. (Baltasar így morfondíroz: “A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán.”) Még az is megtapasztalja, aki nem érti. 

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.”

(Pilinszky János)

Zimányi Mária

Illusztráció:

Baltasar Espinosa utolsó reggelije
(A Mesebolt Bábszínház bemutatója)