– Le kéne fogynod! – hallotta a jól ismert szöveget, majd rögtön utána az elmaradhatatlan röhögést. Harminc éve voltak házasok, ebből az első öt év volt jó. Most, hogy a gyerekek kirepültek, már csak ketten maradtak. Amit eddig, a sok munka és intézni való, no meg a gyerekek miatt legtöbbször elengedett a füle mellett, az most már egyre jobban kezdte zavarni. Nem értette, mit kellene tennie. Felnevelt két gyereket, dolgozott, vezette a háztartást, és kiszolgálta ezt a büdös bunkót. Fogyókúrára már nem maradt ideje, vagy inkább energiája, bár arra azért próbált figyelni, mit és mennyit eszik. Kövérnek nem volt mondható, inkább molettnek, amolyan töltött galamb-formájúnak tűnt, de hát így, ötven fölött már akármit csinál, nem lesz hatvan centis a dereka, mint amikor megismerkedtek. De szép is volt! Nem így beszélt akkor ez az ember! Futott utána, egyszer még a villamosra is felugrott egy szál gyönyörű, vörös rózsával, alig bírt felkapaszkodni a robogó járműre, még meg is tapsolták az utasok, ahogy a rózsával a fogai közt egyensúlyozott, miközben mohó pillantásaival egyre csak őt, Krisztinát kereste. Akkor mondott volna ilyeneket! A szülei nem akarták, hogy hozzámenjen ehhez a tirpákhoz, ahogy nevezték.
– Az egy dolog, hogy tanulatlan, műveletlen bunkó, de dolgozni sem szeret, és valahogy olyan sunyi szemei vannak! – kántálta Krisztina anyja. Ám őt hat lóval sem lehetett elvontatni a fiútól. Megesküdtek, aztán jöttek a gyerekek. Egy fiú, és egy lány. Krisztina hamar visszament dolgozni, tanár volt egy gimnáziumban, ahogy a szülei és a nagyszülei is. Generációkon át szívták magukba a tudást, náluk természetes volt, hogy otthon is úgy lapozgatják a könyveket, ahogy más az újságot. Tóni azonban nem szívesen olvasott, legfeljebb a sporthíreket futotta át valamelyik lapban. Krisztina szerette, és elfogadta olyannak, amilyen. Semmi mást nem várt el a férjétől, csak ugyanezt.
Amióta a gyerekek elköltöztek otthonról, Tóni mintha vérszemet kapott volna, egyre intenzívebben alázta a feleségét. A „le kéne fogynod”- megállapítás kiegészült durva, sértő jelzőkkel, úgymint: – Na, tolass ide a vacsorával, te kövér disznó! Meg: – Állj már arrébb, te tehén, nem látom a hájas seggedtől a tévét! És: – Úristen! Te napról napra egyre kövérebb vagy! És minden egyes megjegyzés után, mintegy kísérő-jelenségként előtört Tóni torkából az artikulálatlan, idióta röhögés. – Hö-hö-hö-hö, hö-hö-hö-hö! – hallatszott, megfejelve olykor egy tekintélyes büfögéssel.
Ez az ember a férjem. A gyerekeim apja, gondolta Krisztina, s napról napra érezte, nem akarja, nem bírja ezt tovább.
Egy szép májusi délutánon Tóni fütyörészve indult el a munkából. Hazaérve azonban olyan látvány fogadta, amire álmában sem gondolt volna. Három egyforma bőrönd sorakozott szépen, egymás mellé rakva, az ajtó előtt. Megpróbált bejutni a lakásba, de a kulcsa nem nyitotta a zárat. Egy percig kétségbeesve állt, majd, miután felfogta, hogy kivágták, eszeveszett dörömbölésbe kezdett. Teljes erejéből ütötte az ajtót, és közben ordított.
– Engedj már be, te buta tehén, az anyád úristenit, mi a franc bajod van?
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a „tehén” csinosan, kifestve, arcán büszke mosollyal, eddig rejtett energiáinak birtokában, magabiztosan állt férje, a büdös bunkó előtt. Tóninak leesett az álla, ahogy meglátta a feleségét. Ez már sok volt neki.
