Egyszer aludtunk a házában. A vendégszoba tele volt faliórákkal, nagy részük hangosan ketyegett, és óránként megkondult. Állítólag ő már megszokta, képes békésen aludni a kongás közepette. Én az ágyon feküdtem és az órákat néztem. Olyan volt mintha egy-egy ketyegő bagoly nézne rám a sötétben. A padlón egy kiterített vaddisznó bundája terült el. Az egyik óra megkondult. Próbáltam kitalálni, melyikből jön a hang, azonban a legtöbb óra ingája ugyanúgy hintázott, némi másodpercnyi eltéréssel. Kattogott az egész tér, a szoba tele volt magas ciccegő és lomha zajjal, attól függően, hogy melyik óra mekkora volt. Nem tudtam elaludni. Mellettem apám aludt, akinek semmi kifogása nem volt az órák hangja ellen. Beküldték utánam, mert azt gondolták, azért nem alszom, mert idegen helyen egyedül nem megy. Először még beszélgettünk.
– És ott, ahol a nagyi lakik, kérdeztem. – ott magyarul beszélnek?
– Igen.
– És – kérdeztem megint – ahol a Lindáék laknak, ott is magyarul beszélnek?
– Igen.
– De itt nem magyarul beszélnek, ugye?
– Nem, itt nem.
– De mi most magyarul beszélünk, ugye?
– Igen.
– És még kik beszélnek magyarul?
– Hát, aki Magyarországon él. Azért Magyar-ország. Magyarországon beszélnek magyarul.
Ezután elgondolkoztam. Még beszélni akartam, mert nem volt kedvem aludni, de pár perc múlva már szuszogást hallottam az ágy másik feléről. És a kattogást a falról. Az egyik óra ismét megkondult, olyan régi rezes hangon. Azt gondoltam, talán annak van olyan hangja, amelyik a sarokban áll, amelyik olyan szekrény formájú, és hatalmas ingája volt. De az inga egy helyben állt, nem értettem, honnan jöhet a hang. Már a negyedik kongásnál járt, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy kimegyek. Ha nem alszom, minek maradjak. Az ajtó résnyire volt nyitva, és egy fénycsíkkal együtt a kint beszélők hangja is beszűrődött. Épp nevetni kezdtek, amikor a kongó óra elhallgatott. Nem akartam aludni, ez egészen biztos. Csak hallgattam a kattogást, ahogy az órahangok belemásznak a fülembe, és arra gondoltam, ha innét kimegyek, akkor is hallani fogom a kattkattkattot. Egyelőre tovább feküdtem, és néztem a baglyokat a falon. Aztán a vaddisznó bundáját a földön, és gondolatban megpróbáltam összerakni belőle egy valódi vaddisznót, de sehogy sem ment, nem értettem, hogy lehetett ez valódi vaddisznó. Közben a kattogást hallgattam, néha olyan volt, mintha egy ritmust játszanának, egy ideig követtem az ütemeket, aztán valamelyik óra elrontotta a tempót, és felborította az egész rendet. Aztán egy jó ideig nem kondult meg egy ingásóra sem, még az inganélküliek sem. Kint most csendesebben beszélgettek. Akkor döntöttem, most kimegyek a szobából. Kikúsztam a nehéz dunyha alól, hallottam, ahogy az ágyrugók megropognak, olyan régi fémes hangon. Elindultam az ajtó felé, és otthagytam a kattogást meg a vaddisznót a szobában. Kint mindenki az asztal körül ült. Valamivel alacsonyabb voltam az asztalnál, ezért egy kis időbe telt, amíg észrevették, hogy ott vagyok.
– Hát te, miért nem vagy a szobában? – kiáltott fel Emma néni. Csöndben álltam, és nem tudtam, mit mondhatnék kifogásként.
– Apa elaludt. – mondtam.
Utána soha nem láttam még egy olyan baglyos-kongós szobát. Kálmánnak volt egy hasonló szobája, ott is volt vaddisznó, és egy szekrényszerű óra a sarokban, de annak nem volt ingája. Megfigyeltem, amikor beküldtek a szobába, hogy játsszak. De ott nem lehetett játszani semmivel, csak a vaddisznót lehetett nézni. Nézni lehetett, másra az sem volt jó. Néha Kálmánnál olyan volt, mint amikor Jánosnál voltunk. A ház majdnem ugyanolyan volt, de itt nem volt kongás, és az emberek is magyarul beszéltek. Sokszor kellett végighallgatnom, ahogy beszélnek, de legtöbbször nem figyeltem. Nem lehetett játszani, ha kiküldtek az udvarra, akkor megnézhettem az oroszlánszáj alakú virágot, de ha mindig azt kell néznie az embernek, egy idő után unalmas lesz. Meg különben is, kifelé menet úgyis láthatom. Úgyhogy jobbára csak ültem közöttük, szemben Emma nénivel, és a terítő mintáját tanulmányoztam, ha már el kellett foglalnom magam valamivel. Vagy Emma néni szűzmáriás nyakláncát és a nagy fülbevalóját, amitől a fülei teljesen megnyúltak, nem értettem, minek hordja őket, ha ilyen nehéz. A hosszú idő alatt általában egyszer rám terelődött a figyelem. Emma néni megkérdezte, hogy mit kérek inni, vagy elsoroltatták velem a német szavakat, amiket megtanultam odakint. Sokszor ismételgettem őket magamban, talán, mert attól féltem, hogy elfelejtem, vagy egyszerűen szétszóródnak a fejemben. Jobb, ha így szépen egyben vannak, és büszke is voltam rá. Egészen addig, amíg az iskolában ki nem hívtak a térképhez a német órán. Akkor mutasd meg, hogy hol jártál Németországon belül. Eleinte még büszkén kerestem a nevet, de sehol sem találtam. Mondd a hely nevét akkor, bíztatott a tanár. Basel, mondtam, mire kinevettek, hogy az hogy lenne már Németország. Idegesen ültem vissza a helyemre. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy németül beszéltek. Lehet, hogy becsaptak.

(Illusztráció: mitología)

A hősöket kövekből faragják, a falakat álmokból.
Ulster falait a tündérek emelték, pontosan egymáshoz illesztett sziklákból. És akinek habarcs sem kell, annak mi szüksége van teherhordó rabszolgákra? Ulster falai a legcsodálatosabb falak voltak Írországban – három nap alatt épültek, és közben egyetlen rabszolga sem pusztult el. Mint a kisfiúk homokvárai, örömmel épült fel, és mégis sziklaszilárd, bevehetetlen vár volt.
És hogy lett ez a fehérfalú város kígyók, árulók, gazemberek, rablók, összeesküvők tanyája? Gundur komoly képpel járkált a falakon: erre volt az Északi kapu, amott a Táncterem, hátrébb a Dicsőség folyosója. No de hol van most észak, hol a dicsőség, és ki táncol manapság Ulsterben? A meggörbült ujjak módjára felfelé nyúló tornyokról az égtájak is megfelejtkeztek.
És nemcsak az égtájak. Kígyók? Árulók? Összeesküvők?
Na, ne vicceljünk…, sóhajtott Gundur. Egy kulcsárt látott előtámolyogni, aki letérdelt és hunyorogva üdvözölte: Isten hozott, Írország megmentője… A láng nem veszik el, ugye?
Mi az hogy, nevetett Gundur. Még szerencse, hogy fiatal és életerős ember, és nem szorul rá arra, hogy ilyen vén részegesekkel egy gyékényen… – Rakj rendet! Szedd össze a szemetet, aztán adj inni a lovaknak!
De volt valami az öregben, ami megdöbbentette. Az a hirtelen villanás a szemében!
– Ne feledd, Gundur! Apád utolsó katonája voltam.
És Gundur nem felejtett. Óvatosan, mindig csak óvatosan – ez lett a jelszava.
Mikor délután magához rendelte az öreg elöljárókat, már vigyázott a nyelvére. Az újjáépítés, igen! De a vár felújítása mégsem ment könnyen. Mintha a kövek megmakacsolták volna magukat, ott hasadoztak, ahol az ember nem várta. Mint a szuvas, rosszindulatú, de beteg gyökereikkel is erősen kapaszkodó fogak, ellenálltak a vésőnek.
Ám Gundur nem adta fel. Napközben az építkezést felügyelte, aztán órákon át hallgatta az öreg családfőket, hogy Halix mennyi- és milyenféle gaztetteket követett el, hogy hány ifjú, hogy hány szűzlány, hány édesanya… belegondolni is förtelem. Gundur nem is gondolt bele, ült a tűz mellett, és csak bólogatott türelmesen. Óvatosan, mindig csak óvatosan. Bólogatott, amikor bólogatni kellett, de nevetni ritkán nevetett, mert az írek a makacsul szenvedő királyokat szerették, akik komoran bámulnak a kupákba, és csak éjfélkor éneklik a refrént együtt a többiekkel: Ó, hiába már… ó, hiába…!

Két év múlva aztán erő költözött a falakba. Az elöljárók már nem mesélgettek kétségbeesett kirándulásokról, ködbe vesző, messzi szigetekről, ahova a zsarnokság és az éhség űzte az ulsterieket. Az ulsterieknek már nem is volt miért kirándulniuk: a magtárak megépültek, az időjárás is kegyes volt, és többé nem csatangoltak fegyvereiket rázó, éhes fiatalok az utakon. Aki meg akart halni, az civilizáltan, egy kis szolid dáridózás után is meghalhatott – az udvarban a Gundur király rendezte várjátékokon. Birkózás parasztfiúknak délelőtt, utána kopjatörés és bajvívás egészen vacsoráig. Életre-halálra. Majd birkasült, méhser, rendrakás, a szokásos – az edényeket elmossák, a halottakat eltemetik.
Gundurnak volt egy különös szokása: összeszorított ajkakkal is tudott olvasni. És közben nem kántált, nem dünnyögött, csak a szemei jártak balról-jobbra, fel-alá követve a kódexek veréblábnyomokhoz hasonló cikornyáit. De talán épp emiatt nem tivornyázott, és nem voltak a fiatalok közt barátai. Gundur soha le nem ült volna egy sörre, hogy hetvenkedjék a testőreinek.
Csak egy éltesebb szakácsnő, és az is csak egyetlenegy… De még ez a nőszemély sem tudott meg  Gundurról semmi érdekeset. Csak jön és megy. Aztán ha végzett, szalad vissza a könyveihez. Az unalomba belefáradt ulsteriek már-már visszasírták a jó Halix királyt, aki minden teleholdkor bömbölve járta a palotáját, ordított a fiával, ordított a nejével, ordított a legutolsó katonával: krzskrrzskrzs… nemaszomadta-anyja… kezedet-lábadat-beledet… És azok a csodálatos rablóhadjáratok! Lehet hogy sokan otthagyták a fogukat, de még az is szebb volt, mint egy színjózan ifjú király előtt sörözgetni a várudvaron.
Igazi háborúra sehol sem volt kilátás: Halix király fiát, ezt a zavart és szomorú legénykét valami megmagyarázhatatlan okból halálra ítélték Normandiában.
Gundur, ha önmagával nem is, az eredményeivel azért elégedett volt. Nem javította-e ki a várfalakat? Nincsenek-e tele a gabonaraktárak? Aki meg akar halni embertársaira karddal támadva, az nem teheti meg szépen, nyugodtan, civilzáltan? Hát miért bűn az, hogy a szabadidejét, amit a régi királyok borongással töltöttek, ő a könyveknek szenteli?

Gundur egy concornai barlangban tanult meg olvasni. A szerzeteseket kikergették Írországból, de a könyvek itt maradtak, mert melyik király tudna minden zugocskát felügyelni? A Concornában lakó nővérek talán valami apátúr rokonai lehettek: a hitüket elvesztették, de a könyveiket nem. A polgárháborútól megmenekült Gundur velük töltött tizenkét évet. Gyertyafényben üldögéltek egy kolostori könyvtár romjain, és hogy Gundur ne csapjon zajt, ne tegyen kárt a könyvekben, megtanították összecsukott szájjal olvasni.
A nővérek szikkadtak és csontosak voltak, mintha régesrégelfelejtettek volna meghalni. És persze borzasztóan műveltek. Hullócsillagot láttak a corki parasztok? Hát aztán! Több száz hullócsillag zúdult Rómára, mikor Julius Caesart megválasztották. Járvány…? Mikor Hérodotosz Perzsiában járt, hallott ő különbeket is. Talán még a halál is megijedt ilyen sokféle példa, távlat, bölcsesség hallatán.
De az évszázadok Gundurnak már mást jelentettek, mint a többi gyereknek. Írország csak egy  pötty volt a térképen néhány városkával, néhány veszekedős törzsfőnökkel – apró csöpp a világraszóló események tengerében. Hiszen az ír sziget még arra sem volt méltó, hogy a rómaiak légiókat küldjenek ide.
Elmaradott volt. Babonás. Semmilyen.
Egy nap, mikor a nővérek lelke Herculaneum romjai fölött repdesett, Gundur különös könyvet ásott elő. A névtelen szerző nem a régmúltból a jelen felé vezette az eseményeket, hanem a távoli jövő felől fejtette vissza a múltat. A távoli jövő felől? Nem lehet, hogy ez a távoli jövő nem a képzelet szüleménye, hanem ő egy ötszáz év múlva megírt krónikát tart a kezében?
Ám hogy kerülhetett ez a könyv Corncornába, az ő életidejébe?
Ne fecsegj, Gundur! Ne bökdöss! Tudod, hogy nincs lehetetlen!
Talán nincs lehetetlen, igen. A mesékben dzsinnek, sárkányok röpdösnek. Ám ezt a világkrónikát a szerző nem szánta mesének. Pontos listát vezetett a római császárokról, a bizánci hadjáratokról. Gundur most a saját évszázadához és a saját Írországához szigetéhez lapozott. „A békétlenkedő ír törzsekkel ellentétben Skóciában…”
Gundur zavartan megrándult. A krónikás egyetlen szót sem ejtett Ulsterről, a tündérek emelte várakról, a kutyafattya Halixról…! De hiszen több százan elestek a háborúban! És a több száz áldozat közt ott volt Gundur édesanyja…! Ám egy halott könyvvel és a távoli jövővel hogy vitatkozhatna? Gundur hátrább lapozott, de még a messzi jövőbe sem fért bele a tündérek országa, az ő hazája, ez a világ peremére szorult szigetecske.

Gundur később megtanult vívni, lovagolni, buzogánnyal harcolni. De a sok olvasás eltompította az érzékeit. Mikor a családok megbizonyosodtak, hogy Halix odaveszett, körbevezették Gundurt a jövendő birodalmán. Tudja-e vajon, mért nevezik a Birkagázlót birkagázlónak? És ezt a viccet, Gundur, hallottad-e? Ne mondjátok…, hogy ez mennyire…! Ha-ha-ha! Az alattvalók már akkor megvetést olvastak ki Gundur szeméből, mikor az még be sem tette a lábát Ulsterbe, a szent városba.
Kéne egy kis szerelem neked. Hisz felnőtt férfi nem lógatja, ha érted, hogy hogy értem… No, nézd! A tündéreknek olyan édes az illata, mint a tavaszi erdőknek. De nekik is csak pont olyan, és pont ugyanolyan meleg… Egy ilyen sudár fiú nem elégedhet meg a cselédekkel. És aztán kell majd egy megfelelő asszony is. Egy királyné szeressen hímezni, legyen hosszú a haja, és a szíve csak egyszer törjön össze, de az is királyné módra, finoman, előkelően
Gundur az anyjára gondolt, az anyja gerincére, ami összetört azon nyomban, mihelyt Halix a gyerekei szeme láttára megerőszakolta. Hát nem inkább gerinces asszonyt kéne találnia? Aki három Halix-csapás után is feláll, leporolja a szoknyáját, és kézen fogva vezeti a gyermekeit tovább. Ennyi békétlenkedő ír törzs között ki törődik a szívekkel? De ennyi olvasás után Gundur nem haragudott már az anyjára sem. Millióan vannak a békétlenkedők, és millióan vannak az összetört szívűek.
Írország csak egy aprócska pötty a világtérképen.
De milyen lehet a naplemente Konstantinápolynál? Igaz, hogy egymás mellett élnek az emberek különféle időkben? Egymás mellett élnek, de nem látják egymást…?
Ám Gundur nem volt hajlandó közelebbről megismerni egyetlen törhetetlen szívű ír hercegnőt sem. Nem volt hajlandó megtekinteni Kunkarlain legszebb hajadonját…, Vigoran bátya szeplős unokahúgát és a többi vihogó ír kamaszlányt.
De most már, Gundur, döntened kell!
És Ulster királya, az életunt Gundur elunta a kísérete nyaggatását, és ősszel tiszteletét tette Aldora, a Hispániából menekült vizigót királyné udvarában. Tizenegy férje volt, tizenegy! Neki nincs szíve, ami összetörjön. Ne menj, Gundur, ő már nem fog már fiúkat szülni neked!  Gundur csak bólogatott: – Ez amolyan udvariassági látogatás, barátaim, nem kell félnetek.

Gundur egy fekete bőrű asszonyt várt, egy fehéren villogó fogú szépséget, olyat, mint akikkel Afrika gazdagságát illusztrálják a világkrónikák. De Aldora nem járt meztelen felsőtesttel, nem hordott aranykarikákat a fülében, és – természetesen – nem volt ébenfekete sem.
Zavart, átlagos termetű, negyvenéves asszony volt, valamennyire motyogott írül, de csak keveset és gyengécskén, mint a friss hadifoglyok. Fehér bőre volt, de az tompábban, sárgásabban csillogott, mint az íreké. Talán a tizenegy férj miatt van ilyen bűnös illata, töprengett Gundur.
Tizenegy! De a tizenegyet persze el kell osztani hárommal, hiszen az írek nevetségesen túloznak mindenben. Az asszony simogatta magát beszélgetés közben, megtapintotta a mellét, megtapintotta a combját, miközben pótolhatatlan veszteségeiről beszélt. Egy hatalmas királyság omlott össze, értsd meg, testvérem! És csodálatos nevek röpködtek a szájából, Cádíz, Salamanca, Toledo, városok, amelyekről Gundur csak könyvekben olvasott.
Gundurba belevillant, hogy a tizenegyes önmagán kívül semmivel sem osztható. De végre valahára megérkezett a történelembe.
Hölgyem, ön már elefánton is lovagolt?
Aldora olyan szemrehányóan pillantott rá, mintha olvasna Gundur gondolataiban. Mintha olvasna… Ha ír vénkisasszonyok egész életüket az olvasásnak szentelik, mért ne tanulhatna meg a vizigótok királynéja olvasni? Talán rokonlelkek ők egy csöppnyi, jelentéktelen szigeten… Az asszony megint végighúzta feszes, lapos hasán a kezét, és tovább lámentált az őt sújtó felfoghatatlan, szörnyű katasztrófáról.
Gundur nem is nagyon figyelt rá. A csontjaiban azt az erőt és frissességet érezte, ami talán Ulster építésekor töltötte el a tündéreket. Nem is negyven, hanem negyvenöt éves, súgta a fülébe a kísérője. Az ilyen asszonyok csak bajt hoznak mindenkire. Ő volt az a szipirtyó, aki az utolsó gót királyt feladta.
Gundur bólintott. Óvatosan, csak óvatosan!
Aldora a száraz, sárgás bőrével tényleg nem hasonlított a tündérekre. No de az illata!
Gundur reménykedett benne, hogy a legnagyobb hidegben a pletykák is lassabban terjednek. Ezért aztán Aldorát télen vette el feleségül apja ragyogóan felújított tánctermében.

Most már minden szépen kifaragott ulsteri kőre Aldora árnyéka borult. Az új királyné vérig sértette az alattvalókat, becsmérlően beszélt az ír szüzekről, az áldott, örökös esőkről… és természetesen Gundur férfiúi vonzerejéről.
Azt állította, hogy az írek csak éhségükben látnak mindenhol tündéreket.
És Cadíz szebb volt. Salamanca büszkébb és magasabb. A hispániai ég elmondhatatlanul fényesebb.
Hogy lehetne boldog most egy ilyen birkahodályban?

Két hónap múlva – könnyű zsákmány reményében – megindultak Ulster felé a békétlenkedő ír törzsek.