Stephen Dunn versek

2014. november 15. szombat szerkesztő Hozzászólás most!

Nulla óra
Zero Hour

Ez egyszerűen a semmi órája volt,
cseppnyi óhaj sem volt nyugati szívemben,
sem a légzés és testtartás
ősi rendszere,
sem nagy eszme nem okolta meg, amit éreztem.

Még a kétségbeesés is távol maradt.

„Minden lehetséges”, mondtam magamban.
Minden óra magas volt. Felettük csillagok
százai villogják, de ha, de ha, de ha.
Úgy látszott, mindenütt a világban
valami eljövendő készülődik.

Valami érzés tört rám,
nem volt több, mint ahogy egy pillanat
egy másikba siklik át, vagy talán kevésbé
ékesszóló volt, csupán valami izmost érintő,
értelmetlen nyilallás?

Másra hagyom, hogy ezt rímekkel ékesítse.

Különböző órák
Different Hours

Ahogy a kicsiny repülő ereszkedett
a már-túlvagyunk-rajta Sturm und Drangon át,
becsuktam a szemem és láttam magamat
a világosság hullámaiban, eltűnni,
az eltűnés hosszú folyamatában,
magányos alak, csavargó szív.
Mikor leszálltunk, lepattintottam
nappali álarcomat, folytattam normális,
el-nem-követett bűnökből álló
álomszerű életem.
Többé semmivel nem vádoltam magam.
És most, másnap az autók zaját megelőzve
ébredek, csodálkozom,
hogy meghozták az újságot,
hogy a világ éber és dolgozik.
Kábult nyúl ül harmatos fűben.
Az iszalagnak nincsenek céljai,
miközben megmássza a karót.
Narancsszörpöt öntök magamnak. Hazai.
Pokolba a zsírszegény krémsajttal,
jó csomónyit a zsemlémre kenek.
Mintha az újság azt gondolná,
amit én: Elveszett Embernek Nincs Reménye.
Kapocs a Nevetés és az Egészség Között.
Azt írja, a tudósok megállapították, hogy
a neutrinónak van tömege „A legkísértetiesebb részecske
a világegyetemben”, így nevezte egyikük.
Kétségtelen, hogy más tudósok, akik túl későn
tették fel a megfelelő kérdést, irigykednek,
az ösztönök egy jelentéktelen fiaskója
rossz irányba terelte őket.
Az is kétségtelen, hogy ebben a pillanatban
egy kígyó napozik Kalkuttában.
És valahol egy filozófus kitörli, hogy
„az idő üres folyása”, mert látott
egy nőt elbűvölő ruhában.
Egy másik órában majd visszaírja.

A hátoldal
The Reverse Side

A hátoldalnak is van hátoldala.
Japán közmondás

Ezért van, hogy mikor igazat mondunk,
néhányunk egyből bután érzi magát,
mintha egy paklit megkevernének bennünk,
és íme, ez – az ellenkezője annak,
amit mondtunk.

És talán ezért van, hogy amikor szerelembe esünk,
már esünk is ki belőle.

A rémült és az egyszerű emiatt
kapcsolódik be ugyanabba a történetbe.
Ez a nagy rejtély egyik változata.

Képzet és képzetutáni, ó,
még az elfogulatlan is vágyakozik a kitalált után,
hogy megfékezze a dolgokat –
pillanatképpé, hazug keretben.

Hogy nem őrülünk meg,
mi, akik kényszerűen együtt élünk
a körrel, a hiányjellel,
és a még le nem írt szóval.

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: ismeretlen)

Bejegyzések

Pár karakter

2014. november 14. péntek Kovács Asztrik Hozzászólás most!

A Duna

Egy könnyed estén ültünk a rakparton, valamelyik lépcsőn, olcsó fehérbort ittunk, ti dumáltatok, én meg a vizet bámultam, meg azt, ahogy elúszik előttem egy kólás doboz, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dinnyehéjak úszkálnak a vízen és már nincs József Attila sem.

Ha már úgyis itt vagy

Ritkán szoktál felmenni a padlásra, de mindig feljönnek ugyanazok a borzongató érzések, amik az első alkalommal benned ragadtak. Sötét, fülledt padlás ez. Poros, kicsit talán dohos is. A sarkaiban, vagy valahol a sötétben egerek motoszkálnak, néha csattan egy-egy egérfogó. A kifeszített köteleken nesztelenül száradnak nagyanyád lepedői, értük jöttél most. Nagyanyád küldött fel, hogy összeszedd őket, ha már itt vagy. Kelletlenkedve, de feljöttél, kezedben a kosár, és most szeded a lepedőket. Nem hajtogatod össze, hanem csak belegyűröd a kosárba.
Amikor már mindegyik benne van, leteszed a feljáró mellé, odasétálsz a főgerendához, és levágod a felakasztott gyerekkorod. Ha már úgyis itt vagyok… – gondolod – meg amúgy is eleget lógott már.

Megváltoztál

A körúton sétáltam egy fáradt délutánon. A levegő narancssárga volt, a járdákra vetült fekete árnyékok azt beszélték, hogy megváltoztál. Régen ki nem állhattam őket, ahogy nyújtózkodva hevernek a betonon, de aztán észrevétlenül megszerettem.
Azt mondták, a bőröd szürke, a szemeid jelzőlámpák, az ereid utcák, a hajad felhő, a mosolyod folyó, és hátadon a száz éves repedések és golyó nyomok.
Azt mondták mindig itt éltél a városban. Beléd égett a térképe, a levegője, a valósága, a szavai, ahogy panaszkodik a villamos az éles kanyarokban, ahogy zajlik a folyó, és ahogyan az üres utcák téli estéken cipőkopogásról álmodnak. Imádtál itt mindent.
Azt mondták miattam van. Hogy az élet műve, egy olyan életé, amelyik kedves öregasszonyként kivajazta veled a város tepsijét, hogy amikor készre sülök benne, ne tapadjak a falakhoz, ne ragadjak bele.
Én ezt nem hiszem. Itt nőttél fel, olyanná nőttél, amit a város megenged, ahogy a tészta kitölti a tepsit, a víz a poharat, nem vagy se több se kevesebb ennél a városnál.
Pontosan annyi vagy, mint a házak, az utcák, a parkok, a terek, villamosokkal, buszokkal, aluljárókkal, rohanó emberekkel, pocsolyákkal, repedésekkel, csikkekkel. Megbújnak benned a veszélyes utcák és a kedvenc helyeim, ahova szívesen megyek.
Hirtelen történt, senki nem számított rá, amikor a tavaszi eső előtti fülledtségben kinyitottad az ablakot, hangtalanul felrobbantál, és elárasztottad a várost, mint az özönvíz. Végigsöpörtél minden úton, minden házon, megsimítottad a fákat, meglengetted a zászlókat és a hintákat.
Ahogy megyek az utcádban, ahol laktál, te csöpögsz a lámpaoszlopokról és azokról a szürke falakról, amiknek támaszkodva vártalak. Úgy érzem, mintha eddig szeretett volna az utca, de valami érthetetlen dolog történt, és már nem tartozom többé ide. Lehet, hogy elkészültem. Kezdődhet a lakoma.

(Illusztráció: Puzzled State of Mind)

Bejegyzések

Rab Zsuzsa: Verem

2014. november 13. csütörtök szerkesztő Hozzászólás most!

Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.

A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki “más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…

Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.

Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.

(Illusztráció: The Skinny Northwest)

Bejegyzések

Varratszedés

2014. november 13. csütörtök Kovács Asztrik Hozzászólás most!

Körülöttem muslinca rajként lebegnek azok az őszülő falevelek,

amiket az ablakodból láttam,

ahogy az ágyadban feküdtem és éreztem a leheleted a nyakamon,

még csak pár napja ismertelek.

De ha becsukom a szemem, mégis

az arcod villódzik neonreklámként a szemhéjam mögött.

Lehet, hogy túl sokat néztem,

mint irodisták a monitort,

vagy túl fényes volt, mint a tűzijáték

augusztus huszadikán,

de nem vagyok irodista és nem volt augusztus huszadika sem,

műtéti úton bevarrtalak az agytekervényeim közé.

Hallom, ahogy ott sercegsz

idegrendszerem minden kisülésében.

Úgy jöttél, mint egy váratlan vendég,

aki betéved egy lepukkant városrész hoteljába,

ami tele van zsebesekkel meg kurvákkal,

akik csak a legolcsóbb szobákat tudják kivenni.

Én pedig a recepciós vagyok,

aki elaludt az éjjeli teleshop reklámokon,

és arra riad, hogy nyikorog az ajtó, ahogy kinyitod,

és kérés nélkül, rögtön az elnöki lakosztályt adom,

de rég jártak már ott,

nagy a por,

és attól tartok, neked kell takarítanod.

Emellett kérlek, gereblyézd fel

azokat az őszülő faleveleket,

ha majd nemsokára lehullanak.

Cserébe ígérem, nem kell a szállásért fizetned.

Lassan elmúlik az érzéstelenítő hatása

a műtét után.

Zsibong még a fejem,

megnyugtatóan mosolyogsz a szemhéjam mögött,

és eltelik ez az egy hét,

és visszamegyek nézni az őszülő faleveleket az ablakodból,

mert lassan esedékes a varratszedés.

(Illusztráció: Autumn’s Hollow, Cynthia Ligeros)

Bejegyzések

Éjibáb körberajzolt házai

2014. november 13. csütörtök Fekete I. Alfonz Hozzászólás most!

Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját. Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.
Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.
Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.
Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.
A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.
A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.
A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat. A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.
A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.
Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.
A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg. Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.
Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.
Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.
A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

Bejegyzések

PAUL CELAN: LÉLEGZETKRISTÁLY

2014. november 12. szerda Kántás Balázs Hozzászólás most!

Bátran megvendégelhetsz
hóval: valahányszor,
a szederfával vállvetve
vágtam keresztül a nyáron,
felsikoltott legifjabb
levele.

Du darfst mich getrost
mit Schnee bewirten:
sooft ich Schulter an Schulter
mit dem Maulbeerbaum schritt uum durch den Sommer,
schrie sein jüngstes
Blatt.

Megálmodatlantól maratva
forgatja fel az álmatlanul átbolyongott kenyérföld
az élethegyet.

Morzsáiból gyúrod
újra neveinket,
melyeket én
ujjaimon a tiédhez
hasonlatos szemekkel
végigtapogattam
átkelőhely után, ahol
hozzád ébreszthetem magamat,
szájban / számban izzó
éhséggyertya.

Von Ungeträumtem geätzt,
wirft das schlaflos durchwanderte Brotland
den Lebensberg auf.

Aus seiner Krume
knetest du neu unsre Namen
die ich, ein deinem
gleichendes
Aug an jedem der Finger,
abtaste nach
einer Stelle, durch die ich
mich zu dir heranwachen kann,
die helle
Hungerkerze im Mund.

A mennyboltérem
barázdáiba, az ajtóhasadékba
préseled a szót,
melyből előgördültem,
amint öklömet rázva
szétvertem felettünk a tetőt
paláról palára,
szótagról szótagra,
a fenti a réz koldustányéron
megcsillanó fény
kedvéért.

In die Rillen
der Himmelsmünze im Türspalt
preβt du das Wort,
dem ich entrollte,
als ich mit bebenden Fäusten
das Dach üben uns
abtrug, Schiefer um Schiefer,
Silbe um Silbe, dem Kupfer-
schimmer der Bettel-
schale dort oben
zulieb.

Hálómat a jövőtől északra
a folyókba vetettem, s te
tétován töltöd meg
kőírta
árnyakkal.

In den Flüssen nördlich der Zukunft
werf ich das Netz aus, das du
zögernd beschwerst
mit von Steinen geschriebenen
Schatten.

Kései arcod elé
lépett magában
az engem is átigéző éjszakák
között valami
megjelent, ami egyszer
már járt nálunk,
gondolatoktól érintetlenül.

Vor dein spätes Gesicht,
allein-
gängerisch zwischen
auch mich verwandelten Nächten,
kam etwas zu stehn,
das schon einmal bei uns war, un-
berührt von Gedanken.

A bánatzuhatagon keresztül,
a csupasz
sebhelytükör előtt:
a negyven lehántolt kérgű
életfát ott úsztatják.

Magányos ellen-
úszónő, te számolod
és érinted meg
mindnyájukat.

Die Schwermutschnellen hindurch,
am blanken
Wundenspiegel vorbei:
da werden die vierzig
entrindeten Lebensbäume geflöβt.

Einzige Gegen-
schwimmerin, du
zählst sie, berührst sie
alle.

A számok, kötelékben
a képek végzetével
és ellen-
végzetével.

A rájuk boruló
koponya,
álmatlan halántékán
lidércsugarú kalapács
világritmusra mindezt
megénekli.

Die Zahlen, im Bund
mit der Bilder Verhängnis
und Gegen-
verhängnis.

Der drübergestülpte
Schädel, an dessen
schlafloser Schläfe ein irr-
lichtender Hammer
all das im Welttakt
besingt.

Utak kezed árny-
törmelékében.

A négyujjbarázdából
kikotrom magamnak
a kővé dermedt áldást.

Wege im Schatten-Gebräch
deiner Hand.

Aus der Vier-Finger-Furche
mühl ich mir den
versteinerten Segen.

Szürkésfehér
érzés, meredeken
kivájva.

A szárazföld belseje felé, széltől
űzött vízparti sás rajzol
homokmintákat
a forrásdalok füstje felett.

Levágott fül hallgatózik.
Csíkokra szelt szem
mindennek megfelel.

Weissgrau aus-
geschachteten steilen
Gefühls.

Landeinwärts, hierher-
verwehrter Strandhafer bläst
Sandmuster über
Den Rauch von Brunnengesängen.

Ein Ohr, abgetrennt, lauscht.
Ein Aug, in Streifen geschnitten,
wird all dem gerecht.

Földre énekelt árbocokkal
siklanak a mennyboltroncsok.

Fogaddal kapaszkodsz
ebbe a hajódalba.

Magad vagy a dalnak
ellenálló / dalkemény lobogó.

Mit erdwärts gesungenen Masten
fahren de Himmelwracks

In dieses Holzlied
beißt du dich fest mit den Zähnen.

Du bist der liedfeste
Wimpel.

Járomcsontoddal halántékfogó
néz farkasszemet.
Ahol beléd váj,
ezüstös fény gyúl:
te és álmod maradékai –
közeleg
a születésnapotok.

Schläfenzange,
von deinem Jochbein beäugt.
Ihr Silberglanz da,
wo sie sich festbiβ:
du und der Rest deines Schlafs –
bald
habt ihr Geburtstag.

Jégszitálásban, az
égett kukorica-
csőben, odahaza,
engedelmeskedve a kései,
kemény novemberi csillagoknak:

a férgek közötti párbeszéd
a szívfonálba kötve –:
egy húr, melyből, Nyilas,
a te nyílbetűd
süvít elő.

Beim Hagelkorn, im
brandigen Mais-
kolben, daheim,
den späten, den harten
Novembersternen gehorsam:

in den Herzfaden die
Gespräche der Würmer geknöpft –
eine Sehne, von der
deine Pfeilschrift schwwirrt,
Schütze.

Állni a levegőben,
stigmák árnyai közt.

Állni, senkiért, semmiért,
ismeretlenül,csupán
teneked.

Mindazzal együtt, ami ott belül elfér,
akár nyelv-
telenül.

Stehen im Schatten
des Wundenmals in der Luft.

Für-niemand-und-nichts-Stehn.
Unerkannt,
für dich
allein.

Mit allem, was darin Raum hat,
auch ohne
Sprache.

Ébredéstől szúrós álmod.
A tizenkétszer megcsavart,
kürtbe / szarvba
vésett
szónyommal.

Utolsó döfést ad neki.

A sziklák közötti
szűk nappalzuhatagban,
az egyre felfelé
kapaszkodó komp:

átviszi / lefordítja
a sebesre olvasottat.

Dein vom Wachen stöβigger Traum.
Mit der zwölfmal schraben-
förmig in sein
Horn gekerbten
Wortspur.

Der letzte Stoβ, den er führt.

Die in der senk-
rechten, schmalen
Tagsschlucht nach oben
Stakende Fähre.

Sie setzt
Wundgelesenes über.

Az üldözöttekkel köttetett kései,
el-nem-hallgatott,
sugárzó
szövetség.

Hajnalmérőón, aranyozott,
már ott jár együtt-
esküdő, együtt-
kaparászó, együtt-
író
nyomodban.

Mit den Verfolgten in späten, un-
verscwiegenen,
strahlenden
Bund.

Das Morgen-Lot, übergoldet,
heftet sich dir an die mit-
schwörende, mit-
schürfende, mit-
schreibende
Ferse.

Fonálnapok
a szürkésfekete pusztaság felett.
Egy fa-
magas gondolat
fényhangot fog: van
még mit dalolni
túl az emberen.

Fadensonnen
über der grauschwarzen Ödnis.
Ein baum-
hoher Gedanke
greift sich den Lichtton: es sind
noch Lieder zu singen jenseits
der Menschen.

Kígyófogatban / Kígyózó Vagonban,
a fehér ciprus mellett,
árvízen
vittek át.

Ám benned már
születésed perce óta
a másik forrás habzott,
emlékek
fekete fénysugarán át
kapaszkodsz a nap felé.

Im Schlangenwagen, an
der weissen Zypresse vorbei,
durch die Flut
fuhren sie dich.

Doch in dir, von
Geburt,
schäumte die andere Quelle,
am schwarzen
Strahl Gedächtnis
klommst du zutag.

Páncélbarázdák, tanúhegyek,
törlés-
pontok:
a te földed / tereped.
A dőlésmutató mindkét
pólusán, olvashatóan,
a te száműzött szavad.
Északigaz. Délfényes.

Harnichstiernen, Faltenachsen,
Durchstich-
punkte:
dein Gelände.
An beiden Polen
der Kluftrose, lesbar:
dein geächtetes Wort.
Nordwahr. Südhell.

Szófeltörés, vulkáni,
tengerelnyelt.

Odafent
az ellenteremtmények
örvénylő tömege: itt ők
bontanak zászlót – képmás és utánzat
lép át hiába az időbe.

Míg szemétre nem veted
a szóholdat, ahonnét
a csodaapály közeleg
és a szívforma kráter
meztelenül tanúskodik
a kezdetek helyett,
király-
ivadékoknak.

Wortaufschüttung, vulkanisch,
meerüberrauscht.

Oben
der flutende Mob
der Gegengeschöpfte: er
flaggte – Abbild und Nachbild
kreuzen eitel zeithin.

Bis du den Wortmond hinaus-
schleuderst, von dem her
das Wunder Ebbe geschieht
und der herz-
förmige Krater
nackt für die Anfänge zeugt,
die Königs-
geburten.

(Ismerlek, te vagy, aki meggörnyedt, mélyen,
én, akit keresztüldöftek, itt állok, neked alárendelve.
Hol lángol a szó, mely mindkettőnkért tanúskodhatna?
Te – teljes valódban. Én – teljes tébolyom közepette.)

(Ich kenne dich, du bist die tief Gebeugte,
ich, der Durchbohrte, bin dir unertan.
Wo flammt ein Wort, das für uns beide zeugte?
Du – ganz, ganz wirklich. Ich – ganz Wahn.)

Nyelved szélsugarától
kimartan,
az áltapasztalat zagyva
fecsegése – a száz-
nyelvű én-
vers, a nincs-vers.

Örvény-
lően,
szabadon,
ösvény az ember-
forma hóban,
vezeklőhavon át, a
vendégszerető
gleccserszobákhoz és –asztalokhoz.

Mélyen
az időszakadékban,
lép-
sejtjégnél
ott vár, a lélegzetkristály,
megdönthetetlen
tanúsításod.

Weggebeizt vom
Strahlenwind deiner Sprache
Das bunte Gerede des An-
erlebten – das hundert-
züngige Mein-
gedicht, das Genicht.

Aus-
gewirbelt,
frei
der Weg durch den menschen-
gestaltigen Schnee,
den Büβerschnee, zu
den gastlichen
Gletscherstuben und -tischen.

Tief
in der Zeitenschrunde,
beim
Waeneis
Wartet, ein Atemkristall,
Dein unumstöβliches
Zeugnis.

A dialogicitás esztétikája –
kísérlet az Atemkristall című versciklus értelmezésére

Elöljáróban

Paul Celan Atemkristall – Lélegzetkristály című versciklusa először 1965-ben jelent meg önálló kötetben, majd 1967-ben a költő Atemwende – Lélegzetváltás című hosszabb kötetében is publikálásra került. A mindössze huszonegy rövid versből álló ciklus versei, különös tekintettel néhány ismertebb darabra az elmúlt évtizedekben saját recepciótörténetre tettek szert a ciklus darabjaiként, s önállóan is értelmezhető művekként azon kívül is. Többek között Hans-Georg Gadamer volt az, aki az Atemkristallt Celan költői életműve csúcspontjának tekintette és Wer bin ich und wer bist du? – Ki vagyok én és ki vagy te? címen írt egész kommentárkötetet a versekhez. Gadamer hitte, hogy Celan versei szinte mindenfajta előzetes háttérismeret, illetve egyéb értelmező szakirodalmi tételek felhasználása nélkül is képesek szólni a mindenkori olvasóhoz, interpretációit épp ezért esszé formájában, tudományos hivatkozásoktól szinte mentesen írta meg. (Más kérdés persze, hogy az uiverzálhermeneutika összegzője saját széleskörű filozófiai és irodalmi műveltségétől nem volt képes eltekinteni, miként erre talán egy értelmező sem lehet képes.)
Többek között részint Gadamer nyomán haladva a dolgozat jelen szakasza is inkább magukból a szövegekből igyekszik kiindulni, mint a rendelkezésre álló korábbi olvasatokból, hiszen maguk a versek, illetve maga a ciklus, mint egész mű talán sokkal többet képesek elmondani, sokkal gazdagabb asszociációkat képesek kelteni az olvasóban, mint bármely róluk előzetesen olvasott és idézett elemző szöveg. Azt is hangsúlyozunk kell, hogy mivel Paul Celan költészete esetében igencsak hangsúlyos a zsidó vallási hagyomány jelenléte, illetve a Holokauszt tragédiájára való utalásrendszer(ek), úgy az Atemkristall ciklus lényegre törő, szövegközeli olvasatai kapcsán sem zárjuk, zárhatjuk ki mindezt az értelmezésből – lehetséges azonban, hogy az ezen tényszerű értelmezői tudásunkból származó előítéletek adott esetben radikálisan leszűkítenék az interpretáció terét, így megkíséreljük nem csak és kizárólagos szempontnak tekinteni mindezt az olvasás során.[1]
A soron következő rövid elemzések nyilvánvalóan nem vállalkozhatnak arra, hogy a Lélegzetkristály huszonegy rövid, ám tartalmilag annál gazdagabb versének valamiféle végső olvasatára törekedjenek. Arra azonban mindenképpen vállalkozniuk kell, hogy egy bizonyos aspektusból, nevezetesen a versekben jelen lévő dialógus iránti vágy felől olvasva azokat a talán végtelen értelmezési sor egy apró állomásaként hozzájáruljanak ahhoz, hogy valamivel többet értsünk meg a Celan-életmű e figyelemre méltó darabjaiból.

Bátran megvendégelhetsz
hóval: valahányszor,
a szederfával vállvetve
vágtam keresztül a nyáron,
felsikoltott legifjabb
levele. [2]

Rögtön a ciklus első versének[3] kezdetekor furcsa képbe botlik az olvasó. A hóval való jól tartás / megvendégelés látszólag paradoxnak hathat, hiszen a hó a ridegség, az elmúlás toposza, ugyanakkor persze utalhat a megtisztulásra, az új kezdet lehetőségére is. Itt a költői beszélő megszólítotthoz (önmagához vagy az olvasóhoz? – talán mindkettő igaz lehet) intézett mondatával valami olyasmit jelent ki, ami első olvasatra enigmatikusnak tűnhet. Vajon e hó, mellyel lírai beszélőnk megvendégelhető, a megtisztulás, az újrakezdés hava volna? Amennyiben e hó nem a megtisztulás, az új élet a régi minden korábbi elemét elmosó hava, úgy hidegsége által a téllel áll metonimikus kapcsolatban – a tél a líra történetének kezdetei óta a halál, a vég toposza. Vajon a költői megszólaló számára immár a halál az, amivel bátran jól tarthatja bárki, s e vers nem más, mint egy halálvágyat megfogalmazó, mindössze néhány soros, epigrammatikus költemény? A vers további sorai talán képesek választ adni a kérdésre.
A költemény látszólag jelenbeli idősíkjához képest a további sorokban megjelenik egy múlt idejű narratíva, amelyet a költői én elbeszél. Az eperfával számos alkalommal vállvetve való átkelés a nyáron utalás lehet a költői beszélő természettel való egyesülésre, mely mintha megidézné az antik költészet pásztoridilljeinek atmoszféráját is. Mind a nyár, mind az eperfa értelmezhetők az élet, a termékenység szimbólumaként. Az eperfa motívuma egyúttal utalás lehet még a tudás bibliai fájára is, melyhez a bűnbeesés története köthető. Az eperfa édes, kívánatos, zamatos gyümölcsöt hoz, főként nyáron – azon a nyáron, amin a költő vállvetve vágott keresztül ezzel a bizonyos eperfával. Elképzelhető-e, hogy az épp virágzó, termést hozó eperfa legifjabb levele azért sikoltott fel minden alkalommal, hogy jelezzen valamit, figyelmeztesse a költői megszólalót? Lehetséges, hogy e felkiáltás voltaképp vészjelzés volt, mely arra utalt, hogy az eperfával a nyáron vállvetve történő átkelés nem más, mint a bűnbeesés jól ismert narratívájának egyfajta megismétlése, melyet a költői beszélőnek el kellene kerülnie.
Elgondolhatjuk persze, hogy a vers valami egészen mást is mondhat nekünk, s az eperfa, illetve a nyár pusztán a feltehetőleg boldog, gondtalan, idillikus ifjúság, az élet egy szakaszának megtestesítői. A nyáron való átkelés talán nem egyébre utal, mint arra, hogy az ember ifjúsága még lehet gondtalan, felhőtlen – a nyár az élet nyara, a szerderfa pedig a természettel való idealizált egyesülés szimbóluma is lehet. Talán éppen ezzel áll kontrasztban, hogy a megszólított a lírai beszélőt immár bátran jól tarthatja hóval, azaz elmúlással, hiszen valahányszor átkelt a nyáron, a szederfa legifjabb levele – hangsúlyozottan ifjú levélről van szó, mely az öregedés, az elmúlás ellentéteként jelenik meg, s miként arra Gadamer is felhívja a figyelmet, a szederfa azon ritka növények egyike, mely nyáron is folyamatosan új leveleket hoz – vészjelzésként mindig figyelmeztette a közelgő télre, az elmúlásra. A nyár azonban, mint az elbeszélt múlt része, immár véget ért – a költői beszélő a vers mostjába, jelenébe szorulva kész belépni a télbe, a hanyatlás stádiumába.
Körülbelül ugyanez az analógia lehet érvényes akkor is, amennyiben a havat mégiscsak a megtisztulás, a bűnök alóli feloldozás havaként értelmezzük. A – sokszoros – bűnbeesés után az eperfa levelének sikolyszerű figyelmeztetése nyomán a költői beszélő talán kész végre szembenézni a bűnbánással és a megtisztulással, még akkor is, ha az újrakezdés lehetőségéért a nyár melegéből a tél hidegébe kell átlépnie.

Megálmodatlantól maratva
forgatja fel az álmatlanul átbolyongott kenyérföld
az élethegyet.
Morzsáiból gyúrod
újra neveinket,
melyeket én
ujjaimon a tiédhez
hasonlatos szemekkel
végigtapogattam
átkelőhely után, ahol
hozzád ébreszthetem magamat,
szájban / számban izzó
éhséggyertya. [4]

A vers bizarr képeket közvetít felénk. A megálmodatlantól maratott kenyérföld, felforgatja / felássa az élethegyet. De mit jelenthet mindez?[5] A megálmodatlan olyan létező, amelyet a jelen keretei között talán még elképzelni, körülírni sem tudunk, még álombeli fogalmaink sincsenek róla, hasonlóan a rilkei névtelen fogalmához. A kenyérföld, melyen álmatlanul bolyongtak keresztül, alapjaiban rengeti meg az életből lévő hegyet. E furcsa metaforák talán nem kevesebbet akarnak mondani, mint hogy a földből / kenyérből – mely maga is mindenképp a termékenység, a születés, csak úgy, mint Jézus Krisztus testének szimbóluma –, alapjaiban változtat / renget meg valamit, mégpedig egy olyan geográfiai alakzatot, melynek metaforikus anyaga maga is az élet. Valamilyen változás veszi kezdetét, a megszólított, legyen az bárki is, pedig e kenyérföld, de minden bizonnyal inkább a felforgatott élethegy morzsáiból gyúrja újra a költői beszélővel látszólag közös neveket. A név számos hagyomány szerint nem csupán valami jelölésére szolgál, hanem voltaképpen általa, a megnevezés által létezhet csak a dolog. E neveket azonban újra kell gyúrni – az identitást, mely a vers sugalmazása szerint elveszett, felőrlődött, újra meg kell teremteni. De vajon ez az identitás ugyanaz-e, mely korábban elveszett, vagy valami teljesen új? A válasz nyilvánvalóan sokféle lehet.
Ahogyan haladunk előre a szövegben, a költői beszélő a megszólított szemével azonosítja önmagát, pontosabban ujjaira vízionál a megszólítottéhoz hasonló szemeket, ezzel pedig váratlanul és meghökkentő módon metonimikus kapcsolatba kerül vele. A beszélő a neveket látó ujjaival tapogatta végig, hogy megtalálja azt a helyet, amelyen át a megszólítotthoz elérhet, átkelhet, pontosabban hozzá felébredhet, virraszthat (heranwachen) – paradox módon az övéhez hasonlatos szemek által hiába áll vele közvetett módon metonimikus kapcsolatban, mégis meg kell küzdeni a vele való egyesülésért, találkozásért. Az út e találkozáshoz pedig úgy tűnik, a neveken, az identitáson keresztül vezet. Ha nincs meg a közös identitás, nincs, ami által néven, közös néven nevezhetjük önmagunkat és egymást, ily módon pedig talán lehetetlen és hiábavaló mindenfajta kommunikáció.
A megszólított – ráadásul – izzó éhséggyertya a szájban, a száj pedig határozott névelővel ál, a németben az im Mund pedig jellemzően a beszélő saját száját (is) jelentheti. Az éhséggyertya (Hungerkerze) nem pusztán Celan költői neologizmusa, hanem egy, főként a balkánon elterjedt vallási rituáléra utal, miként arra többek között vonatkozó esszéjében Gadamer is felhívja a figyelmet. Éhséggyertyát a templom bejáratánál szokás gyújtani, ily módon mindenki láthatja, amint a szülők például azért imádkoznak, hogy távol lévő gyermekük hazatérjen, mintegy utalva a tékozló fiú bibliai történetére. E gyertya a versben is nyilván az éhséget, azaz a valami utáni vágyat jelöli. A megszólított, akinek a költői beszélő metaforikusan a szemével azonosítja magát, egyúttal a beszélő szájában izzó, a beszélő szükségét, éhségét jelző gyertya – egymással duplán is kapcsolatban állnak, a vers talán kissé paradox módon mégis arra irányul, hogy a közöttük való kapcsolat valamilyen módon létrejöhessen. A látszólagos metonimikus kapcsolat, a bizonyos értelemben egymás részét alkotás ezek szerint még nem elégséges két szubjektum között, hiszen nem feltétlenül történik általa kommunikáció. A két szubjektum csak a neveken, a közös (nyelvileg megkonstruált) identitáson keresztül képes egymással valamilyen módon találkozni, e találkozás azonban mindig küzdelem eredménye.
Úgy vélem, a vers sok más egyéb mellett a költő és olvasó, ember és ember közötti találkozás és (eredményes) kommunikáció küzdelmeiről, nehézségeiről képes szólni nekünk, rávilágítva arra, hogy két lélek találkozása és kölcsönös megértése korántsem mindig olyan magától értetődő, mint azt elsőre gondolhatnánk.

A mennyboltérem
barázdáiba, az ajtóhasadékba
préseled a szót,
melyből előgördültem,
amint öklömet rázva
szétvertem felettünk a tetőt
paláról palára,
szótagról szótagra,
a fenti réz koldustányéron
megcsillanó fény
kedvéért. [6]

A vers megszólítottja olyan szót présel az ajtóhasadékba szorult mennyboltérem barázdáiba, amelyből a lírai beszélő előgördült / kicsavarodott (entrollen).[7] A lírai én tehát lényegében a szóból származik – ez pedig azt jelenti, hogy voltaképp egylényegű e szóval – s miért is hatna ez furcsának akkor, ha esetleg a versben megszólaló szubjektum önmagát is költőnek definiálja?
A mennyboltérem nyilvánvalóan az ég pénzérmeként való metaforizálása, mely sok mindenre utalhat. A pénz a gazdagság, illetve fizetés szimbóluma, a pénzérmének ugyanakkor két oldala van. E mennyboltérem egy ajtó hasadékába szorult – ez az ajtó pedig lehet, hogy nem más, mint a fizikális valóságot és a transzcendenst, az égboltot és a földet összekötő ajtó, mely azonban látszólag nem nyílik ki.
A lírai beszélő lebontotta a tetőt önmaga és megszólítottja felett, s mint az a szövegből kiderül, e tető voltaképpen szótagokból állt – nem más, mint maga a nyelv költői lebontása megy itt végbe, azé a nyelvé, melyben mint kommunikációs eszközben a költő csalódott, s amely talán már inkább megakadályozza, semmint elősegíti a két szubjektum közötti kommunikációt. A nyelv felszámolása azonban nem történhet egyik pillanatról a másikra, csupán Silbe um Silbe, szótagról szótagra, talán utalva arra is, hogy Celan életműve előrehaladtával egyre rövidebb, enigmatikusabb versek keletkeztek, olyan szövegek, melyek megteremteni kívánnak egy olyan, a mindennapi nyelv felett álló költői nyelvet, mely talán képes lehet közvetlenül szólni a másik emberhez.
Mindez a lebontás, felszámolás azért történik, hogy odafent a koldustányér rézfelülete megcsillanhasson. Koldustányér – a vers e szimbólum által valószínűleg továbbviszi a ciklus előző versének gondolatmenetét, mely szerint a beszélő szinte koldusként sóvárog arra, hogy elérhessen a másikhoz, a körvonalazhatatlan (általános?) megszólítotthoz, ezáltal pedig létrejöhessen a két szubjektum közötti kommunikáció. A koldustányér egyszerre profán és szakrális szimbólum – egyfelől az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság megtestesítője, másfelől pedig a koldus könyörgése akár imádkozás, a transzcendens megszólításának kísérlete, ezáltal pedig szakrális cselekedet is lehet. Éppen arra a szakralitásra utalhat a dort oben – odafent határozó, ahol a koldustányér rézfelülete végül is megcsillan. Talán éppen a mennyboltérem az, amely belekerül a koldustányérba, egyfajta világot jelentő alamizsnaként. A megcsillanás által a profán tárgyat egyszerre valamiféle szent fény tölti el, ha lebontásra kerül végre a szubjektumokat egymástól elválasztó nyelvi börtön, s létrejön végre beszélő és megszólított, költő és olvasó, egyáltalán ember és ember között a találkozás, a kommunikáció. Ez az oben talán nem más, mint a rajtunk túl, az emberi felett létező világ, a transzcendens, ahová a költészet, ha talán csak időlegesen is, de képes elvezetni az arra érzékeny befogadót, s ahol a költő végre szólni képes megszólítottjához – bármelyik másik emberhez, aki képes meghallani e halk, szinte már-már elcsendesülő szavakat.

Hálómat a jövőtől északra
a folyókba vetettem, s te
tétován töltöd meg
kőírta
árnyakkal. [8]

A költői beszélő e letisztult öt sorban kiveti hálóját a folyókba – hangsúlyozott a folyók többes száma, tehát e háló egyszerre számos folyóba vetődött ki, a beszélő egyszerre több irányból vár zsákmányt, remélve, hogy valami talán a hálóba akad.[9] E rituálé egész lényege talán nem más, mint a várakozás – feszült, reményteli, ugyanakkor a celani költészet világaira jellemző komor várakozás. E várakozás a jövőtől északra, nördlich der Zukunft történik. De vajon mi található a jövőtől északra? A jelen vagy a múlt, s ahol a költő a meghatározatlan folyók partján várakozik, talán onnét délre található a jövő? Létezik még egyáltalán jövő? Az északi tájakról a hideg, a hó, az állandó viharok juthatnak eszünkbe. Amennyiben az észak bennünk élő képéhez hó társul, e hó talán lehet ugyanaz a hó, mint a ciklus első versében. Az a hó, mellyel a megszólított immár bátran jól tarthatja a költői beszélőt – a megtisztulás és / vagy az elmúlás hava.
Továbbhaladva a szövegben a kivetett hálót az ezúttal is körvonalazhatatlan megszólított tétován tölti meg kövek által írt árnyékokkal. Egy hálóját a folyóba vető halász nyilván halakat, élő entitásokat várna, hogy kivetett hálójába akadjanak. Itt, a jövőtől északra azonban, ahol talán már értelmetlen is megkérdezni, vajon van-e még jövő, halak már aligha akadhatnak a kivetett hálókba, pusztán kövek által írt árnyékok. A kő élettelen létező, a keménység, a merevség, a fásultság költői toposza, mely egyrészről nehéz, tehát lehúzza a hálót, másrészről áthatolhatatlan, megfejthetetlen. Ám a hálóba még a köveknek is pusztán az árnyékai, lenyomatai kerülnek – a kövek által írt árnyékok erős iróniát is magukban foglalhatnak, hiszen a beszélő talán még arra sem méltó, hogy élő halak helyett élettelen kövek akadjanak a hálójába. Még a köveknek is csupán az árnyékát, körvonalát kaphatja meg, s a titokzatos megszólított e kőírta árnyakat is tétován, határozatlanul helyezi el a folyókba vetett hálóban.
Celan költői beszélője – s talán itt érdemes megjegyezni, hogy az Atemkristall viszonylag homogén versciklus, melynek darabjai egymással is szoros dialógust folytatnak amellett, hogy önállóan is értelmezhető szövegek – a versekben mintha sóváran vágyna rá, hogy a megszólított, e körvonalazhatatlan, talán épp ezért bárkivel behelyettesíthető te észrevegye, végighallgassa, s hogy a vers által kommunikáció jöhessen létre a két szubjektum között. A megszólított azonban ez esetben ellenáll minden közeledésnek, hiába veti ki hálóját felé a költő – csupán kövek árnyaival rakja meg a hálót, s még ezt, a kommunikációnak való ellenállást is tétován teszi. Maga a két szubjektum közötti kapcsolat is mintha nehézkesen, vagy szinte egyáltalán nem akarna létrejönni. A megszólított talán elzárkózik mindenfajta kommunikációtól – mindez azonban a jövőtől északra történik, olyan nyomasztó tájon, ahol talán már maga a jövő is értelmetlen, de legalábbis homályos fogalom. Olyan zord költői világ ez, ahol a költő hiába vár – a folyóba vetett hálóját csak kövek árnyai töltik meg és húzzák le a víz mélyére, ahonnét talán már nincsen visszaút.
A folyóból kifogott kövek által leírt árnyékok, a vers központi költői képe értelmezhető a halottak emlékezeteként is, akiket a beszélő megidéz a kövek, pontosabban csupán azok sziluettjei, árnyékai által. A kő lényegénél fogva élettelen létező, ugyanakkor jellegtelen is. A kő-árnyak által szimbolizált halottakat nem lehet egyenként néven nevezni, hiszen Auschwitz tragédiája nyomán emberek tömege ment névtelenül és arctalanul a halálba. Celan e verse éppen ezért úgy állít emléket a halottaknak, hogy névvel immár nem illeti, nem illetheti őket, ám kollektív módon megidézi őket, s talán egyúttal megkísérelt dialógust is folytatni velük, esetleg helyettük beszélni, akik már nem beszélhetik el, mi is történt.

Kései arcod elé
lépett magában
az engem is átigéző éjszakák
között valami
megjelent, ami egyszer
már járt nálunk,
gondolatoktól érintetlenül. [10]

A megszólított kései arca elé lép valami, ami egyrészről már járt megszólítottnál és beszélőnél, másrészről nem érinthették gondolatok. De vajon mit is jelenthet mindez?[11] Amit nem érintenek gondolatok, az szavak által valószínűleg nem is írható le igazán. Bármi is legyen az az etwas, még a költői beszélő sem tudja néven nevezni, úgy tűnik, még a költészet nyelve által sem. Pusztán annyi tudható róla, hogy a megszólított kései arca elé lépett olyan éjszakák között melyek a beszélőt is megváltoztatták, tehát feltehetőleg a megszólított is megváltozott valamilyen módon. A megszólított arca úgy tűnik, az elbeszélt pillanatban tűnik késeinek – kései időpontot mutatna, mint egy óra számlapja? A megszólított pedig most mintha egyedül lenne. A versben egy narratíva bontakozik ki, illetve kontraszt olvasható ki a viszonylag közeli, illetve a valamivel távolabbi múlt között. Egyszer, korábban már járt valami megszólítottnál és beszélőnél, akkor úgy tűnik, a két szubjektum rendelkezett valamiféle közös identitással, most pedig, mikor a megszólított kései arca előtt e létező újra feltűnt, mintha már nem létezne többé a két szubjektum közös valósága. De mihez képest lehet egy arc kései? Talán pusztán arról van szó, hogy a közelebbi múlt történései a lírai beszélőt is megváltoztató éjszakák között mentek végbe, s a megszólított arca pedig e kései óra félhomályában látszott. Emellett lehetséges, hogy e valamihez képest megkésett arc a kimerültség, az öregedés, az elmúlás jegyeit viseli magán. Ezen interpretációs kérdés a vers kapcsán nyilvánvalóan nyitva hagyható, esetleg az arc kései mivoltának mindkét értelmezése megengedett.
Felmerül a kérdés, vajon a meghatározhatatlan, korábban gondolatoktól érintetlenül a két szubjektumnál járó valami nem idegenítette-e el egymástól a két személyiséget, s nem alkotnak e már a jelenben külön valóságot? Mint fentebb írtuk, rákérdezni nyilván felesleges, mi is lehet e létező, de vajon természetesnek tekinthető-e a változás, mely a múlt egy korábbi időpontjához képest végbement? Amit nem érintenek gondolatok, az egyrészt néven nevezhetetlen, másrészt azonban talán nem gondolati, hanem inkább érzelmi természetű létező – szó lehet itt a megszólított és a beszélő egymáshoz való érzelmi viszonyának fokozatos megváltozásáról. Egyszer, a múlt egy korábbi pontján e dolog már járt náluk, ám most, a közelebbi múltban a beszélőt is megváltozató éjszakák között, a megszólított kései arca előtt e valami újra feltűnt, ezáltal pedig talán visszavonhatatlan változás állt be – beszélő és megszólított többé már nem ugyanazok.
Amit nem érintenek gondolatok, azzal talán a gondolkodó szubjektum azért nem is foglalkozik behatóbban, érinti gondolataival, mert a jelenléte teljesen magától értetődő. Kérdés persze, vajon a meghatározhatatlan létező a két szubjektumot, a beszélőt és a megszólítottat a mindkettejüket megváltoztató éjszakák közepette tért-e vissza, lett végül érintve gondolatok által, vizualizálódott előttük tisztán. Amire a gondolatoktól érintetlen jelző utal, talán nem más, mint egy állapot, mely egyszer ugyan már jelen volt a két szubjektum életében, sőt, talán végig ott lappangott közöttük, csak most, a mindkettejüket megváltoztató éjszakák között vált számukra is nyilvánvalóvá. Ez az állapot lehet a magány, az egymástól való fokozatos eltávolodás, elidegenedés, melyet végül is megérintenek a gondolatok, azaz ismertté, tudatossá válik, e tudatossá válás és a rá való reflexió pedig mindenképpen az említett változás folyamatát implikálja. A változás persze hordozhat önmagában pozitív és negatív konnotációkat, e vers esetében azonban mintha a közös identitás megszűnését, az egymástól való elidegenedést jelentené. A megszólított arca valamihez képest kései – talán ahhoz a pillanathoz képest, amikor még a két szubjektum egy egészet alkotott, ás lehetséges volt a közöttük való kommunikáció.

A bánatzuhatagon keresztül,
a csupasz
sebhelytükör előtt:
a negyven lehántolt kérgű
életfát ott úsztatják.
Magányos ellen-úszónő, te számolod
és érinted meg
mindnyájukat. [12]

Mit keres a csupasz sebhelytükör előtt negyven kérgétől megfosztott életfa, amint éppen lefelé úsznak a folyón, pontosabban a bánat zuhatagán?[13] Paul Celanról tudható, hogy az Atemkristall ciklus verseit negyvenes éveiben, 1964-65 folyamán írta, így a negyven életfa anélkül, hogy mélyebb életrajzi interpretációba bonyolódnánk, szimbolizálhatja a költő életének éveit, az idő múlását. A bánat talán nem mást, mint magát az idő előrehaladtát gyorsítja meg. A sebhelytükör lehet elszenvedett sérelmekre, konkrét és lelki sebekre egyaránt utaló metafora. A költői beszélő életének fái most lehántoltan, csupaszon úsznak lefelé az ugyancsak csupasz sebhelytükör előtt. Az élet teljes valójában, teljes magányban érkezett el ide, erre az állomásra, a bánat által meggyorsított, vagy legalábbis gyorsabbnak érzékelt időn keresztül. De van még vajon valamiféle kiút e rövid vers első strófájának nyomasztó költői képei, a lehántolt, lemeztelenített életfák közül, melyek sebhelytükörben néznek szembe önmaguk visszavonhatatlanul kiszolgáltatott voltával?
A vers második strófájának képei talán értelmezhetőek az első strófa ellenpontjaként. Magányos ellenúszónő jelenik meg a vers világában, aki minden bizonnyal az árral, a folyásiránnyal szemben úszik, aki megszámolja és megérinti a költői beszélő minden életfáját. E magányos ellenúszónő egyúttal a vers megszólítottja is, ellenúszó mivolta pedig minden bizonnyal abban áll, hogy az árral szemben – az idővel szemben ? – úszik. Érdekes, hogy Celan ezen versének megszólítottja hangsúlyozottan egy körvonalazhatatlan nőalak, nem csupán egy nemtelen du, de vajon ezáltal mindenképpen férfi és nő közötti intim, szerelmi kapcsolatra kell gondolni, vagy ennél általánosabb, pusztán ember és ember közötti viszonyra? A költői beszélő életét jelentő metaforák a kiszolgáltatottság és a hanyatlás állapotában ,jelennek meg életfáinak kérgét lehántolták, önmagukkal a sebek, sérelmek tükrében néznek szembe, és minden valószínűség szerint tehetetlenül sodródnak – e nyomasztó (lelki)állapottal, a hanyatlással úszik szembe az ellenúszónő, aki egyrészt megszámlálja, másrészt megérinti a fákat. Mind a számbavétel, mind pedig az érintés a gondoskodás, a gyengédség jelei. Az ellenúszónő meghatározhatatlan figura, miként az esetek többségében Celan verseinek megszólítottjai, mindazonáltal maga is magányos, egyedüli (einzig) szubjektum, aki az életfák iránti gyengédség által magával a költői beszélővel is szoros, szinte minden mást kizáró kapcsolatba kerül. Az idő múlásának, az emberi élet végességének és hanyatlásának tragédiáját ellenúszó(nő)ként egy másik ember törődése, közeledése képes ellensúlyozni. Nem feltétlenül kell tehát kizárólag a szerelemre gondolnunk – a vers ennél általánosabb regiszterben is szólhat hozzánk, többek között arról, mekkora értéket képviselhet az idő múlásával, a sérelmekkel, az élet fáinak kéregfosztottságával ellentétes mozgást végezve a másikhoz való közeledés, a két szubjektum közötti kapcsolat és kommunikáció létrejötte.
Az ellenúszó(nő), a másik tekinthető akár az idő áradó mozgásával szemben úszó szubjektumnak is, aki képes és tudja a múltbélit, az elmúlt éveket jelképező lecsupaszított fákat is érinteni, a történteket számba venni. Ily módon ez az árral szemben úszó szubjektum nem is feltétlenül másik a beszélőhöz képest, hanem értelmezhető annak alteregójaként is, mint az önmaga elől menekülő élet tézises ellenpontja, aki immár nem menekül maga elől, hanem szembenéz önmagával és az életében addig történt eseményekkel, traumákkal. A vers sugalmazása szerint ebben az esetben nem csupán a másikkal való kommunikáció, de az ön-megértés, önértelmezés is megtörténhet.

A számok, kötelékben
a képek végzetével
és ellen-
végzetével.
A rájuk boruló
koponya,
álmatlan halántékán
lidércsugarú kalapács
világritmusra mindezt
megénekli. [14]

Rejtélyes, valamiféle filozófiai igazságot magukban rejtő sorok ezek.[15] A ciklus korábbi verseivel ellentétben e költemény szembetűnő vonása, hogy nincs megszólított, mintha a sorok általános igazságot közölnének, ám nem egy konkrét személynek címzik azt.
A vers a számok említésével indít – ez talán kronologikusságra, az idő lineáris múlására utal, s e számok egy óra számlapján helyezkednek el. Az idő múlását jelképező számok szövetségben állnak a képek végzetével és ellenvégzetével. A képek (Bilder), melyek vizuális ingerek, utalhatnak a világ ember általi képi feldolgozására. Hiszen a dolgokat elsősorban a látvány alapján vagyunk képesek valamilyen módon dekódolni, megérteni – s e látványhoz társul végzet és ellenvégzet. Feltehető, hogy végzet és ellenvégzet súly és ellensúly analógiájára kiegyensúlyozzák egymást, ebből kifolyólag pedig a képek, a világ dolgainak jövője, végzete nem jósolható meg. A számok talán éppen azért állnak szövetségben végzettel és ellenvégzettel, mert minden időben történik, magának a jelenhez képest nyilván a jövőben bekövetkező végzet fogalmának előfeltétele az időbeliség, az egymásutániság, melyet az ember csupán a számfogalom által képes mérni.
A rövid vers második strófájában a számok és a képek fölé boruló koponya egyrészt lehet a halál, az élet végességének, másrészt az emberi elmének, az intelligenciának és a gondolkodóképességnek jelképe. E koponya halántéka álmatlan, azaz mind az elmúlás, mind pedig a gondolkodás megszakítás nélküli folyamatok, az ember így kollektív értelemben sosem alszik, a történeti létezésből következően az emberi kultúrában kontinuus folyamatok mennek végbe. A koponya álmatlan halántékán mindezt, azaz talán mindazt, amit e rövid vers magában foglal, a lidércfényes kalapács világütemre önti zenébe. A lidércfényes kalapács transzcendens szimbólum, mely nyilván az emberen túli világból érkezik – s amit megénekel, kvázi hangja által megteremt a koponya álmatlan halántékán, az a világ ütemére (im Welttakt) történik, tehát nem véletlenszerűen, irányítatlanul, hanem egyfajta zenei szerkesztettség, a világ mozgását meghatározó isteni (?) ritmus szerint. A vers nem megszólít valakit, hanem egyfajta kozmikus, egyetemes igazságot kíván állítani, mely szerint végzet és ellenvégzet egyaránt lehetséges, tehát a történések nem eleve elrendeltek, ám a világ mozgása ennek ellenére nem kaotikus, hanem ütem, rendezettség, meghatározott törvényszerűségek működnek, tehát létezik valami az emberen és a materiális valóságon túli vezérlő erő. Létezik azonban a szabad akarat is, mely szerint végzet és ellenvégzet egyaránt bekövetkezhetnek, pusztán a világütem, a működés rendszerszerűsége, logikája az, ami eleve adott, a döntés azonban az ugyan korlátok között, de lényegét tekintve szabad emberi szubjektum kezében van.

Utak kezed árny-
törmelékében.
A négyujjbarázdából
kikotrom magamnak
a kővé dermedt áldást. [16]

Szokatlan, teológiai mélységet magukban hordozó sorok.[17] A rövid vers megszólítottja lehet akár Isten, akár egy általánosságban értett másik személy is, ezen talán felesleges is bővebben gondolkoznunk, hiszen a Celan-líra megszólítottjai szinte sosem konkretizálhatók. A megszólított kezének árny-törmelékében utak (Wege) láthatóak – ez nyilván utalhat az emberi tenyér vonalaira, illetve a tenyérjóslásból kiindulva a belőlük kiolvasható sorsra, eseményekre is. Az emberi kéz tehát adott esetben jövendőbeli történések, sorsok lenyomatának mintázatát hordozza magában, melyet képesek lehetünk belőle kiolvasni.
A rövid vers utolsó három sorában a költői beszélő kikotorja magának a négyujjbarázdából a kővé dermedt áldást. De minek a metaforája mindez? Az emberi kéz vetéshez, termékeny földhöz hasonlatos. Az áldást a zsidó-keresztény kultúrkörben bizonyos kézmozdulatokkal szokás osztani – a kéz tehát az áldás, a transzcendens hatalmak védelmének, helyeslésének a közvetítő eszköze. E kéz azonban már nem oszt önként áldást – a költői beszélőnek erővel, fáradságos munkával kell kikotornia, kivívnia az áldást, s ez az áldás is megkövült, kővé dermedt. Ami kővé dermedt, annak belső tartalmaihoz is csak erővel, fáradság árán férhet hozzá az ember, tehát ez az áldás kétszeresen védett és rejtett az arra méltatlanok előtt, s még az arra esetleg méltók is csak nagy erőfeszítések árán részesülhetnek belőle. Vajon Celan verse azt mondja nekünk, hogy korunk embere immár nem méltó arra, hogy áldásban, kegyben részesüljön, s ha esetleg mégis, akkor méltóságát akkor is kitartással, hosszadalmas próbatételek árán kell bizonyítania? Az áldás kéz mélyére ásott, megkövült volta talán egyaránt utalhat Isten és ember, illetve ember és ember egymástól való elidegenedésére egy olyan világban, ahol a megszólított másikkal, legyen az akár a transzcendens, akár csupán a másik ember, pusztán óriási küzdelmek árán teremthető kapcsolat, már amennyiben lehetséges még a két szubjektum között bármiféle eredményes kapcsolatteremtés…

Szürkésfehér
érzés, meredeken
kivájva.
A szárazföld belseje felé, széltől
űzött vízparti sás rajzol
homokmintákat
a forrásdalok füstje felett.
Levágott fül hallgatózik.
Csíkokra szelt szem
mindennek megfelel. [18]

A vers bizarr tájra kalauzol minket, ahol sziklaszerű, meredeken kivájt érzés tárul elénk.[19] Ezt követi egy minden bizonnyal vízparti kép, ahol sás rajzol homokmintákat a forrásdalok füstje felett. Az utolsó sorokban egy levágott fül és egy csíkokra szelt szem, magukban, test nélkül álló érzékszervek szokatlan metaforái tűnnek fel, de mit is üzenhetnek voltaképp nekünk e sorok?
A szürkésfehér, kivájt (szikla-)érzés képe az emberi érzelmek fásultságára, kiüresedettségére utal. A sás, mely homokmintákat rajzol, élő növény, míg a homokminták nyilvánvalóan élettelenek, így a két kép éles kontrasztba állítható egymással. A forrásdalok, vagy inkább kútdalok (Brunnengesängen) sok mindenre utalhatnak, talán egy mélyből feltörő forrás / kút csobogására, mely dalszerűnek hangzik, vagy éppen az élet eredendő forrásának zenéje az, mely a versben hallható. A homokba rajzolt minták, melyek valamit ábrázolnak, azonban a víz dalainak füstje felett rajzolódnak ki, tehát elképzelhető, hogy e dalok immár elégtek. Jelentheti-e mindez, hogy az emberi érzések egyrészt megkövültek, másrészt pedig a forrásdalok elégése által valami korábban létező, eredendő tudás is odaveszett? Mindezt a kopár létállapotot és az ezt ábrázoló metaforikát talán megindokolják az utolsó sorokban a levágott, illetve csíkokra szelt érzékszervek képei, melyek közül a második, a csíkokra szelt szem talán épp mindannak, amit a vers egészen addig leírt, megfelel, azaz összhangba kerül a kopár metaforákkal. Az utolsó sorok alapján a világ érzékelése, legalábbis valamiféle egészként való befogadása nem lehetséges. A levágott fül hiába hallgatózik, a test egészétől, az agytól, az elmétől elválva legfeljebb foszlányokat lehet képes meghallani, de értelmezni már ezeket sem képes, tehát lényegében halott. A csíkokra szelt szem ugyanígy csupán a világ szeleteit, töredékeit látja, de értelmezni, egésszé rendezni már nem képes őket, tehát tulajdonképp semmit nem lát a világból. Ez pedig megfelel mindannak, hogy az emberi érzések megkövültek, kiüresedtek, a felettes tudás, a forrás, ha volt egyáltalán, elveszett – a világ az ember számára egészként érthetetlen és megismerhetetlen. A celani költészet számára a világ megismerhetetlensége tragédia, hiszen ezáltal a másik ember is megismerhetetlen – a vers pedig, mint kommunikációs forma, nem biztos, hogy képes még a szubjektumok között bármit is közvetíteni.

10.

Föld felé énekelt árbocokkal
siklanak a mennyboltroncsok.
Fogaddal kapaszkodsz
ebbe a hajódalba.
Magad vagy a dalnak
ellenálló / dalkemény lobogó. [20]

Celan egyik sokat elemzett verse ez, mely megírása óta az Atemkristall cikluson kívül és belül kiterjedt elemzéstörténetre tekint vissza.[21] Mivel kevéssé gondolom, hogy egy újabb kiterjedt elemzés az eddig született kiváló értelmezések után sok újat képes elmondani a szövegről, igyekszem pusztán néhány rövid megjegyzéssel kommentálni azt. A mindössze hat sorból álló költemény nem más, mint egy apokaliptikus látomás, mely az égbolt leszakadását, az elsősorban vallási-eszmei értelemben vett világvégét tárja elénk. A mennybolt roncsai hajóroncsokként süllyednek a föld felé, e süllyedést ráadásul valamiféle ének kíséri. Ez az ének a föld felé irányítja a menny-hajók árbocait, tehát a fejük tetejére állítva elsüllyeszti őket. A lírai beszélő (aki önreflexív módon talán ismételten önmagát is megszólítja) a süllyedő, felborult hajó egyik árbocába kapaszkodik, miközben menny és föld, emberi világ és túlvilág egy apokaliptikus látomásban összemosódnak. Úgy tűnhet, a vízió az emberi civilizáció végét, de akár a lírai beszélő személyes létezésének a végét hivatott megtestesíteni – amikor a felhők roncsai, a mennyország roncsai a föld felé süllyednek, hiába minden kapaszkodás, az eredmény lényegében maga a teljes káosz, a teljes apokalipszis, mely a megsemmisülést, vagy legalábbis az addig fennálló világrend felbomlását vonja magával.
Többek között Celan jeles értelmezőjének, Otto Pöggelernek[22] az a meglátása, hogy a fent idézett versben a Himmelwracks szóöesszétel nem csupán a fizikai értelemben vett égbolt, de a transzcendens, vallási értelemben vett mennyország roncsaira utal, süllyedésük pedig nem csupán a keresztény vagy a zsidó vallás széthullására utal, hanem az egész emberiség minden vallásának, a transzcendensben való hitnek a teljes elvesztésére. A versben jelenlévő Holzlied főnév, mely szó szerint fából készült dalt jelent, pedig, mivel Pöggeler szerint emberi, földi eredetű létező, mulandó, tehát tulajdonképpen a semmibe vezet és enyészetre van ítélve, és ha az árbocszalag / lobogó valamiféle jelértékkel bír, azaz valami helyett áll a helyén, akkor előre jelezheti az emberi létezés végességét. Másrészt azonban a liedfest jelenthet a dalnak ellenállót is, azaz a vers egy másik olvasatában lehetséges, hogy a lobogó kiállja a dal támadását, eltaszítja magától, ezáltal pedig megmarad. Ebben az értelmezésben a dal az, aminek ellent kell állni[23], szirénhangszerű csábítása ellen fel kell venni a harcot, és a létezés csak e a harc által túlélhető, fenntartható.
A megszólító-megszólított ugyanakkor egyrészt a végsőkig kapaszkodik a süllyedéssel talán metonimikus kapcsolatban álló fa-dalba (Holzlied), olyannyira, hogy azonossá válik a dal-kemény vagy dalnak ellenálló lobogóval / árbocszalaggal. Ebben a megközelítésben inkább a dalnak, a destrukciónak való ellenállásról van szó. A vers talán nem mást üzen nekünk, mint hogy a megszólított, legyen az a költő, az alkotó ember, vagy csupán a megszólításra szenzitív szubjektum általában, mintegy kötelességszerűen ellenáll az eszmei-szellemi értelemben vett pusztulásnak, a kultúra és az emberiség egyetemes hajótörésének.
A vers költői látomása, föld és mennybolt apokaliptikus összecsúszása, egyszerre eggyé válása és szétzilálódása nyilvánvalóan egyfajta emberi ősbűn eredménye (talán éppen a második világháborúé, vagy még korábbi népirtásba torkolló háborúké?). Ahogyan egyik előadásában által Jean Bollack is utal rá az ellen-nyelv (Gegensprache) fogalmát játékba hozva, Paul Celan lírájának többértelműségét kiemelve:
„Az idiomatikus ellen-nyelv éppen abban áll, hogy az eseménynek képes kifejezést adni, létezni hagyja és egyúttal fölébe is kerül; a nyelvben megtett utak el-nem-felejtése a fölébe kerekedés egyedül lehetséges módja. A bűn nyoma olyan mélyen bevésődött a nyelvbe, hogy követnünk kell, ha nem akarjuk megismételni a bűntettet…” [24]
A fenti vers egyik vezérmotívuma kétségkívül a meggyalázott, tisztátalanná tett emberi nyelv, Celan pedig többek között azért jelentős költő, mert lírája nem néven nevez valamely emberi bűnt, hanem azt az egyetemes, nagyszabású tapasztalatot képes közvetíteni, hogy minden elkövetett és a jövőben elkövetésre kerülő bűn megkérdőjelez minden emberi vonatkozást, az emberiséget, az emberi civilizációt és az addig stabilnak tűnő értékrendet alapjaiban rengeti meg. A bűnök, az emberek által elkövetett történelmi bűnök, mint népirtások, háborúk, politikai visszaélések nem feltétlenül következményként vonják magukkal, hogy még a mennyország / égbolt is szétesik és a föld felé süllyed, hanem akár magát a széthullási folyamatot is jelenthetik. Nem szükséges előzmény, nem szükséges emberi ősbűn ahhoz, hogy az emberi civilizáció elembertelenedjen, sivárrá váljon, adott esetben eltűnjön – a folyamat lehet öngerjesztő, a rendszer pedig mintegy önmagát számolja fel. Talán ismételten maga a költő az, aki a végsőkig kapaaszodik az emberi világba a és maga lesz a dalkemény / dalnak ellenálló árbocszalag, vagy adott esetben, ha az eredeti német szöveg értelméhez (?) közelebb akarunk maradni, sokkal inkább a dalnak ellenálló árbocszalag. A pusztulás dalát kiállva a művész és a művészet azok, aki és ami egy elembertelenedő, apokaliptikus állapotok felé száguldó létezésben reményt, netán egy végzetes folyamat lezajlása után pedig újrakezdést jelenthetnek. A széthullással szemben, mint valamiféle lobogó / árbocszalag, a végsőkig jelképezi és védelmezi a szellemi kultúrát és a mennybolt által megtestesített transzcendenst, még akkor is, ha minden hajó vert flottaként süllyed el a fizikai, materiális valóságban. A költő, illetve általában a hívószót meghallani képes ember a felettes értékek őrzőjeként jelenik meg. Úgy vélem, annak ellenére, hogy az emberi gondolkodás a transzcendenst mára mindennapjainkból szinte kizára, a vers bizonyítékul szolgálhat rá, hogy a celani költészet és a művészet általában nem minden esetben hajlandó lemondani a transzcendens és a materiális valóságon túli értékek iránti igényéről, még akkor sem, ha mindez időnként széthullani, elsüllyedni látszik. A művészet igyekszik megőrizni azt, ami veszélyben van, vagy ha valami végleg elveszni látszik, adott esetben saját teremtő ereje által megkísérli újra létrehozni. A szöveg filozófiai költeményként, korkritikus versként olvastatja magát, mely áttételesen ugyan, de a történelem folyamatait jeleníti meg, de akár művészetelméleti, a művészet örök voltát hirdető műként is olvashatjuk. Celan fenti versének üzenete, már amennyiben van ilyen, minden bizonnyal inkább egyetemes, semmint szubjektív, megjelenítve a mindenre kiterjedő pusztulás, az apokalipszis látomását, de ugyanakkor felkínálva az egyetemes újrakezdés lehetőségét is. Az újrakezdés jelenthet akár vallási értelemben vett megváltást is, ebből kifolyólag az emberi lét és a nyelvbe zártság nem pusztán kárhozatszerű létezés, hanem olyan létállapot, amelyen belül helye lehet a feloldozásnak, a megváltásnak is.

11.

Járomcsontoddal halántékfogó
néz farkasszemet.Ahol beléd váj,
ezüstös fény gyúl:
te és álmod maradékai –
közeleg
a születésnapotok. [25]

A vers érdekes, nehezen dekódolható költői képpel, halánték-harapófogóval (?) indul, mely szembenéz a megszólított járomcsontjával.[26] De vajon miért fogja közre a halánték harapófogóként a járomcsontot? Ezen anatómiai metaforák megértése nyilvánvalóan nem egyszerű olvasói feladat, azonban ez alkalommal talán segítségünkre lehet, ha csupán felszínesen is, de figyelembe vesszük Paul Celan életrajzának bizonyos tényeit. Egyrészről tudható, hogy a költő az Atemkristall verseit negyven és ötvenéves kora között, 1963 végétől 1964 elejéig írta. Ha csupán a szerző életkorából indulunk ki és a verset önmegszólító költeménynek tekintjük, úgy elképzelhető, hogy a halántékfogó nem más, mint a költő őszülő halántéka, mely az öregedésre, a lassú elmúlásra figyelmeztetve néz szembe a költő járomcsontjával. Ezt az interpretációs lehetőséget erősítheti az ezüstös fény képe, valamint a megszólított és álma maradékának közelgő születésnapja is. A születésnap ebben az esetben nyilván nem pozitív esemény, sokkal inkább a közelgő elmúlásra figyelmezteti a költői megszólítottat.
Ilyen egyszerű lenne azonban, amit e vers mondhat nekünk, s pusztán az öregedésre, az elmúlásra figyelmeztetné a megszólítottat? Ugyancsak részint életrajzi adatok alapján egy másik interpretáció is kínálkozhat. Ismert tény, hogy Celan élete során több idegösszeroppanást is megért, többek között valószínűleg egyre súlyosbodó depressziója vezetett 1970-es öngyilkosságához is. Életében számos alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt, melynek során depressziójának és szorongásainak enyhítésére sokkterápiát is alkalmaztak rajta. Az elektrosokk lényege, hogy a páciens halántékára elektródákat helyeznek, az agyműködést pedig enyhe áramütéssel tompítják. Ebből kifolyólag elképzelhető, hogy a járomcsont nem pusztán a költő őszülő halántékával, hanem a belé maró elektródákkal is szembenéz. A kigyúló ezüstös fény ugyanúgy utalhat az őszülő hajszálakra, mint az elektródák fémes fényére.
Öregedés és őrület, születésnap és pszichiátria atmoszférája keveredik e rövid versben, s annak eldöntése, hogy vajon a költő halántéka pusztán őszül-e, vagy a rajta megcsillanó ezüstös fény az elektrosokkra használt fémdrótokra utal, talán ránk, olvasókra van bízva.

12.

Jégszitálásban, az
égett / üszkös kukorica-
csőben, odahaza,
engedelmeskedve a kései,
kemény novemberi csillagoknak:
a férgek közötti párbeszéd
a szívfonálba kötve –:
egy húr, melyből, Nyilas,
a te nyílbetűd
süvít elő. [27]

A vers az elmúlásra erősen utaló képeket tár elénk – jégdara, kiégett kukoricacső, megalázkodás a konkrétan néven nevezett őszi hónap, a november csillagzata előtt.[28] E költői képek nyomasztó atmoszférát teremtenek, s talán valamennyire magukért beszélnek. A jégdara és a kiégett kukoricacső, tűz és jég egymással kontrasztba állítható toposzok, ám itt mindkettő az elmúlást hordozza magában – a novemberi csillagzat alatt a kettő eggyé válik, s a véget mindkettő képviselheti.
A következő sorokban ismételten a hanyatlás képeivel találkozik az olvasó. Férgek közötti párbeszéd szövődik a szív fonalába, ez pedig nyilván az emberi test fizikális értelemben vett elmúlására is utalhat. A szív talán még ver, de a férgek már mindenbizonnyal arról beszélgetnek, hogyan lakmároznak majd belőle – beszédük belefonódik a szív szövedékébe, mintegy beindítva és / vagy meggyorsítva az elmúlást.
Az utolsó három sorban olvashatunk egy megszólítást. A költői beszélő a Nyilas csillagképet szólítja meg, ez pedig nyilván összefüggésbe hozható a novemberi csillagok képével – a Nyilas csillagjegy szülöttei novemberi vagy decemberi születésűek, ebből kifolyólag a kettő biztosan megfeleltethető egymásnak. Celan maga 1920 november 3-án született, a megszólítás tehát minden bizonnyal önmegszólítás, hiszen maga a költői is a Nyilas csillagjegy szülötte. Verse zárósoraiban a költő tehát önmagához (is) szól, egy íj húrjából pedig az ő nyílbetűje, írása süvít elő. A leírt betű tehát olyan, mint a kilőtt nyílvessző, azaz célzott, iránya van, valamely célpont felé tart. S hová tarthatna a betűk által leírt – főként költői – szöveg, ha nem a másik ember, az olvasó felé? Az utolsó három sor talán értelmezhető a korábbi sorok egyfajta antitéziseként – a költő és alkotása kilőtt nyílként fordul szembe az elmúlással, mely elől a menekülés útvonala egyrészt a művészet, másrészt talán a másik emberrel való kapcsolatteremtés, a kommunikáció lehet.

13.

Állni a levegőben,
stigmák árnyai közt.
Állni, senkiért, semmiért,
ismeretlenül,
csupán
teneked.
Mindazzal együtt, ami ott belül elfér,
akár nyelv-
telenül. [29]

Ismét csak egy sokat idézett és elemzett, mára saját recepciótörténettel bíró versről van szó.[30] Mi lehet az, amiről e sorok valójában szólni képesek? A kérdésre persze nem adható egyértelmű válasz, azonban adódhat számos párhuzamos értelmezési lehetőség.[31]
A mindennel való szembehelyezkedés, a térből és időből való költői kivonulás sorai ezek. A költő és / vagy a vers csupán állnak, anélkül, hogy bármihez bármiféle viszony fűzné őket, állnak, senkiért és semmiért, tanúságot téve a művészet önmagáért való létezése mellett. Az időtlenségre, statikusságra utal a kezdőszó, az állni (stehen) ige időaspektust nélkülöző főnévi igenév alakja is. Felesleges feltenni a kérdést, ez az állás mikor történik, hiszen az időbeliség kategóriája többé nem bír értelemmel. Még a hol kérdést is csak óvatosan érdemes feltenni, hiszen mindez a levegőbe vájt sebhelyek árnyékában, egy szinte teljességgel körvonalazhatatlan térben megy végbe.
A vers ezzel párhuzamosan lemond arról is, hogy a kommunikáció eszközeként közvetítsen két szubjektum között – többé nem mond valamit, pusztán áll, azaz létezik, ám teljességgel önmagába zártan, pusztán saját belső törvényszerűségeinek megfelelve. Teszi ezt akár nyelvtelenül – Celan költeménye olyan messzire megy, hogy immár kész lemondani a nyelv médiumáról is, holott a nyelv tradicionálisan a költészet fő médiuma. E versben látszólag nem lelhető fel az Atemkristall egyéb verseire jellemző törekvés, mely szerint a költő mindenképp szólni kíván a másik emberhez, s legfőbb célja a két szubjektum között létrejövő kommunikáció beteljesítése.
Feltehetjük persze, hogy kommunikáció mégis létrejöhet azáltal, hogy a vers éppen úgy mond el többet az olvasónak, ha részben vagy egészben visszavonja önmagát, s a csend, az elhallgatás felé tendálva mélyebb értelmezési síkokat nyit meg, mintha explicit módon, didaktikusan próbálna meg valamilyen üzenetet közvetíteni a befogadó felé.

14.

Éberségtől szúrós álmod.
A tizenkétszer megcsavart,
kürtbe / szarvba
vésett
szónyommal.

Utolsó döfést ad neki.

A sziklák közötti
szűk nappalzuhatagban,
az egyre felfelé
kapaszkodó komp:
átviszi / lefordítja
a sebesre olvasottat. [32]

Álom és éberség, virrasztás ellentétével indul a vers – az álom az éberségtől hánykolódik, ezután tárul elénk a kürtbe vésett szónyom.[33] E furcsa képeket nyomasztó földrajzi metaforák követik: nappalzuhatagban (Tagsschlucht) felfelé kapaszkodó komp, mely átkel valahol, átszállítva a túló partra azt, amit immár sebbé / sebesre olvastak. De vajon honnét is érdemes kezdeni e képek interpretációját?
A költői beszélő a vers kezdőmondatában a te álmodról beszél, mely az éberségtől vált szúróssá.[34] A vers további szövege tehát minden bizonnyal nem más, mint ez a bizonyos álom, illetve annak képei. Először egy kürt / szarv barázdáiba csavarodott / vésett szónyomot (Wortspur) látunk – a kimondott szónak csupán a lenyomata az, ami a kürtben megmaradt, tehát e világban nincsenek ott a szavak, így nem biztos, hogy lehetséges az általuk való kommunikáció. E szónyom tizenkétszer csavarodott meg és utolsó lökést kap (?). Talán lehetséges a szónyom és a következő költői kép, a sziklák között felkapaszkodó komp egymással való azonosítása is – e komp erőlködik, lassan halad, hogy célba érjen, ám végül átviszi, célba juttatja azt, amit sebbé olvastak. Amit sebé olvastak, az már nyilván számtalan olvasáson esett át, azaz valószínűleg régi, ismert szövegről lehet szó. Elképzelhető-e, hogy e sebbé olvasott valami talán egyfajta ősi, szent szöveg, melyet azonban hiába olvastak sebesre, mára érvényét vesztette?
Érdekes és szembetűnő, Celan költészetére jellemző szójáték, mely persze csak németül ragadható meg igazán, hogy míg az über/setzen ige elváló igekötővel azt jelenti, valamit valahová átvinni, a túlsó partra átszállítani, illetve átkelni valamin, addig az übersetzen ige nem-elváló igekötővel azt jelenti, valamilyen szöveget egyik nyelvről a másikra lefordítani, átültetni. Ily módon a komp metaforája médiumként jelenik meg, mely egyszerre kelhet át a sebbé olvasott szövegen és viheti azt át egyik partról a másikra, akár még a szöveg nyelvről nyelvre fordításának értelmében is.
Talán felesleges is feltenni a kérdést, mi az, amit sebbé olvastak. A szónyommal talán azonos komp célba jut és célba juttatja azt, ami immár sebesre olvastatott, ám ennek ellenére talán még mindig bír valamiféle értelemmel. A cél pedig, ahová a sziklák között folyó zuhataggal dacolva az értelmet el kell juttatni, talán nem más, mint a másik ember, aki a versből sugárzó nyomasztó atmoszféra ellenére a költészet szava által még mindig megszólítható lehet.
Az éberségtől hánykolódó álom képe talán megfeleltethető a zuhatagban lassan felfelé kapaszkodó komp metaforájának is. Ebben az esetben megengedhetőnek látszik az az értelmezés is, mely szerint amit a komp magával hoz, az az álom világából származik, ahová pedig átkel, nem más, mint az ébrenlét világa, a tapasztalható valóság. Az álmot és az éberséget szűk mezsgye választja el egymástól, a komp pedig talán olyan dolgokat hoz magával, amelyeket mindenképpen át kell menteni az álom lidércnyomásszerű világából az ébrenlétbe, keresztül kell vinni minden zuhatagon, pusztító elemen, mindezt talán azért, hogy az ember legalább továbbra is embernek nevezhesse magát.

15.

Az üldözöttekkel köttetett kései,
el-nem-hallgatott,
sugárzó
szövetség.

Hajnalmérőón, aranyozott,
már ott jár együtt-
esküdő, együtt-
kaparászó, együtt-
író
nyomodban. [35]

Az el-nem-hallgatott, sugárzó szövetség, mely az üldözöttekkel köttetett, utalhat a Biblia szerint Isten és a zsidó nép között kötött frigyre az Ószövetségben.[36] Ezt támaszthatja alá Paul Celan zsidó identitása is, melyre lépten-nyomon utalások jelennek meg a költő verseiben. A zsidó nép a világtörténelem folyamán üldözötté vált, azonban ennek ellenére megmaradt Isten kiválasztott népeként, tehát a sugárzó szövetség ember és Isten között sosem került elhallgatásra, még akkor sem, mikor ember és ember üldözte, adott esetben számtalanszor legyilkolta egymást a történelem során. A rövid vers első négy sora talán éppen ezt képes az olvasónak elmondani.
A második strófában furcsa szóösszetétel, hajnal-mérőón / nappal-mérőón (Morgen-Lot) jelenik meg, mely ráadásul aranyozott. A mérőón olyan műszer, mely hajóról a tengerbe vetve a vízmélység megmérésére szolgál – e mélységmérő ráadásul aranyszínű, tehát kivételesen csillog, ezáltal pedig elképzelhető, hogy kivételes mélységek mérésére is szolgálhat. Emellett nem elfelejtendő, hogy a mérőón súlyos, ily módon pedig le is húzhatja a mélységbe a megszólítottat, akinek ott jár együtt-esküdő, együtt-kaparászó, együtt-író nyomában. A schwören, schürfen és schreiben igén összecsengését, kezdeti s(ch) hangjuk azonosságát a magyar fordításban visszaadni nyilván nem könnyű feladat, azonban ez az egybehangzás is megerősíti az igékhez kapcsolt mit- praefixum által kifejezett valamivel való közösséget, együttességet.
A vers megszólítottja, aki szövetségre lépett az üldözöttekkel, talán nem vagy nem kizárólag Istent jelölheti, hanem adott esetben magát a költői beszélőt. Ő az, akinek sarkában ott jár az aranyozott hajnal-mérőón, s aki talán az üldözöttekkel esküszik, kaparász és ír együtt. A mérőón talán tényleg a mélységbe készül magával rántani a költőt, ahol egyfelől várhatja a végzetszerű pusztulás is, másfelől viszont, mivel e mélységmérő a hajnallal, a nappali fénnyel áll metonimikus kapcsolatban (a németben a Morgen a holnapot is jelenti), ugyanúgy elképzelhető, hogy általa mintegy kiválasztottként, különleges mélységekben tehet utazást.
A vers nyitva hagyja előttünk, vajon magasztos vagy baljós entitás-e, mely az üldözöttekkel sorsközösséget vállaló, feltehetőleg önmagát (is) megszólító költői beszélő nyomában jár, elképzelhető tehát, hogy a celani költészet általában kopár, világvégi tájain, miként a jelen versben is, időnként kigyúlhat valamiféle fény.

16.

Fonálnapok
a szürkésfekete pusztaság felett.
Egy fa-
magas gondolat
fényhangot fog: van
még mit dalolni
túl az emberen. [37]

A fenti, immár a dolgozat korábbi részében is elemzés tárgyává tett vers mára ugyancsak saját recepciótörténettel rendelkezik, egyike Celan legtöbbet elemzett emblematikus költeményeinek.[38] Kétségkívül nehéz róla bármi újat mondani a számos kiváló értelmezés után, épp ezért a legjobb, ha itt és most csupán rövid, lényegretörő elemzésre szorítkozunk.
A mindössze hétsoros vers szürkésfekete, hamuvá égett (?) táj felett, feltehetően a borult égbolt felhőin fonálszerűen áttörő napsugarak intenzív költői képével indít. Ezt követi a fényhangot fogó, fa-magas, feltehetőleg termékenységet, gyarapodást sejtető gondolat képe, majd a szentenciaszerű végkövetkeztetés, mely szerint van még mit dalolni túl az emberen. A Lichtton (pontosabban a Lichttonverfahren, Celan e szó rövidített alakját használja) főnév nem csupán Celan költői szóösszetétele, hanem egy máig használatos filmtechnika elnevezése, melynek lényege, hogy a levetített filmtekerccsel párhuzamosan hangfelvételt rögzítő magnéziumszalag is pereg, ily módon a látvány és a hang szinkronba kerülnek, a film pedig egyszerre optikai és auditív médium. A vers tehát nem csupán a transzcendens tartalmakra, hanem a XX. század második felében elterjedő, napjainkra még inkább elterjedt elektronikus médiumokra is utalhat.
Az emberen túli dallamok lehetnek transzcendens, az ember által érzékelhető világon túli tartalmak, azonban bizonyosan lehetséges az az értelmezés is, hogy e dallamok már egy olyan világból szólnak, ahonnét eltűnt az ember, helyét az elektronikus technika vagy a teljes pusztulás (szürkésfekete pusztaság) vette át, vagy legalábbis az ember, ha még létezik is, többé már nem nevezhető embernek.
Eldönthetetlen persze, vajon a költemény az elvesztett transzcendens visszanyerésének igényét fogalmazza meg egy olyan korban, amelyből az ember száműzte a transzcendenst a technológia és a materiális létezés javára, vagy pedig transzcendens- és embermentes ellenutópiát kíván elénk tárni. Az olvasónak nyilván szabadságában áll választani a számos párhuzamos, akár egymásnak ellentmondó értelmezési lehetőség közül, vagy akár megalkotni saját olvasatát, s talán éppen ez az, amiért az Atemkristall ciklus e figyelemre méltó darabja újra és újra az értelmezők érdeklődésének középpontjába kerül.

Kígyófogatban / Kígyózó Vagonban,

a fehér ciprus mellett,
árvízen
vittek át.

Ám benned már
születésed perce óta
a másik forrás habzott,
emlékek
fekete fénysugarán át
kapaszkodsz a nap felé. [39]

Az immár szintén saját recepciótörténetre visszatekintő vers[40] valószínűleg Auschwitz borzalmas élményeinek rögzítéseként is értelmezhető, erre utal a Schlangenwagen szóösszetétel is, mely lehet, mint a fenti fordításban, kígyózó vagon, kígyóvonat / vonatkígyó, de akár kígyókkal teli vagon, de még kígyók vontatta fogat is, ahogyan azt különböző magyar fordítások, pl. Marno János vagy Lator László átültetései másként értelmezik. Kinek ne jutnának eszébe azonban a kígyózó vagonról a zsidók deportálására használt marhavagonok és a Holokauszt borzalmai? – a Wagen – vagon szóhoz társítható asszociációkat minden bizonnyal aligha kell bővebben ecsetelni.
Ma már ismert tény az irodalomtudomány számára az is, hogy Celan minden bizonnyal ismerte az Orpheusz-mítosz egy középkori német feldolgozását, melyben megjelenik a fehér ciprus és az özönvíz motívuma, a másik forrás pedig valószínűleg azonos Mnemoszünével, az emlékezet görög mitológiabeli forrásával, A mítoszfeldolgozás idevágó részlete magyarul így szól:
„A Hádész házában baloldalt egy forrást fogsz látni, amellett pedig egy fehér ciprust. Óvakodj, és ne menj a forrás közelébe! Találni fogsz egy másik forrást is, melynek hideg vize Mnémoszuné tavából folyik elő. (…) Akkor majd inni adnak neked az isteni forrásban, és akkor majd a többi hőssel együtt uralkodni fogsz.” [41)
Arról, hogy Celan ismerte a mítosz e középkori német fordítását / átdolgozását, többek között a szerző lírai életművének kritikai kiadásából is pontosan tájékozódhatunk.[42] A történet szerint Orpheusz alászáll az alvilágba, hogy halott kedvesét, Euridikét kimentse és visszahozza az élők közé. A versben Orpheusz néma szereplő, a vers megszólítottja pedig lehet akár Euridiké, akár bárki más, adott esetben még önmegszólító versről is szó lehet. A szöveg kapcsolatba hozható Orpheusz mitológiabeli bukásával is – a mitikus költő elveszíti szerelmét, Euridikét, aki végül is Hádészban marad. Lehetséges ugyanakkor, hogy itt egyúttal a művész / Orpheusz megistenüléséről is szó van? Maurice Blanchot szerint az ember csak akkor hozhat létre értékes műalkotást, amennyiben mélység mérhetetlen és felfoghatatlan tapasztalatát nem pusztán önmagáért keresi.[43] Orpheusznak szükségszerűen vissza kell térnie a fényre, a napvilágra, hogy Euridikét pedig szükségszerűen maga mögött kell, hogy hagyja. Talán nem is azért szállt alá az alvilág mélységeibe, hogy kimentse és mindennapi valójában lássa viszont – sokkal inkább azért, hogy az eredendő sötétségben, a végső elérhetetlenségében lássa viszont, utoljára.
Orpheusz vétkezik – a végtelent akarja kimeríteni, az isteneket és a világ törvényeit kísérti, de vétke valahol szükségszerű és tévedésével maga is tisztában van. Talán Celan versének Orpheusza is ezt teszi – Orpheusz tiltott, kedvese végleges elvesztését implikáló visszapillantása valójában nem más, mint a művész végső áldozata a mű irányába. Mikor a költő Eüridikére pillant, már nem a szeretett asszonyt látja a maga fizikai valójában – sokkal inkább a mű felé, a mű eredete felé fordul.
Az éjszaka, az alvilág áthatolhatatlan éjszakája elnyeli, magába zárja Eüridikét, pontosabban dalba zárja azt, ami egyúttal meg is haladja magát a dalt.[44] A kedves nem más, mint áldozat a műalkotás oltárán. Orpheusz (vissza)pillantása egyúttal a szélsőséges szabadság elnyerésének pillanata is, amikor a művész még önmagától is megszabadul, valamint felszabadítja a műben rejlő szentséget. Az írás folyamata – akár a Celan által versbe foglalt trauma megírása – mindig Orpheusz pillantásával veszi kezdetét.
Orpheusz büntetést kap, hiszen megszegte a Hádésszal való megállapodást, visszapillantott kedvesére, s egyúttal el is veszítette mindörökre. Ám e büntetés egyúttal jutalmat is magával von, hiszen a szeretett személy, tágabb értelemben minden szeretett dolog feláldozása az értékes, maradandó műalkotás létrehozásának előfeltétele lehet. Ezen áldozat pedig egyúttal talán az amúgy szavakba önthetetlen, le- / megírhatatlan trauma szavakba öntésének, a fényre való visszakúszásnak, az anabázisnak és a produktív, alkotó módon működő emlékezet használatának feltétele is.
A művész bukása Paul Celan költészetében szorosan összefügg a művészet és a szépség radikális aktualizálásával és újragondolásával. Orpheusz bukása által a művészet akár sikerrel is járhat, hiszen a mű már voltaképpen magában a mítoszban készen áll.[45] Amennyiben elfogadjuk ezt az interpretációt és feltételezzük, hogy az Im Schlangenwagen kezdetű költeményben Celan tényleg az antik Orpheusz-mítosz egy változatát idézi meg, akkor ily módon a költő, a huszadik századi (késő)modern / kvázi-posztmodern művész implicit dialógust folytat az antikvitással, a görög kultúrával és annak szépségeszményével. A megkérdőjeleződés által elképzelhető, hogy a szépség és a művészet újrafogalmazása után valami olyasféle művészet és művészi esztétikum alakuljon ki, mely a pusztítás – a kígyózó vagonban való előzetes utazás – után a viszonyított ponthoz képesti művészetet meghaladni is képes. A katabázis, az alvilágba való alászállás motívuma nem feltétlenül a halállal való szembenézést tűzi ki célul – általa sokkal inkább a borzalom megtapasztalásáról van szó, hiszen a borzalom után létrejöhet egy újfajta, az előzőeket is meghaladó szépségeszmény. A katabázis után ott csobog, habzik a művész lelkében másik forrás, az emlékezet forrása, melynek útján az emlékezet sugarán a művész / a költő / Orpheusz (?) a borzalom szélsőségeit, az alvilág sötétségét megjárva a nap felé kapaszkodik. A napfényre való felkúszás költői képe mindenképpen párhuzamba állítható az Atemkristall ciklus előző versével, Fadensonnennel, ahol a napsugarak szintén a szépség pusztítás utáni újbóli megjelenésére is utalhatnak. A katabázist, az alászállást szükségszerűen anabázis, a felszínre való visszatérés követi. Állíthatjuk-e tehát, hogy a katabázisból való visszatérés mégiscsak lehet az elveszített, elpusztultnak hitt művészi szépség egyfajta újra-megtalálása? Értéket, esztétikumot képviselhet-e, ha a művész és a művészet túléli a pusztítást, még ha bizonyos módon újra is definiálódik minden? Talán tartható álláspont a vers kapcsán, hogy e szöveg aktualizálni kívánja a szépséget, a borzalmak után pedig új értelmet, új definíciót kíván adni neki. Értelmezzük az Im Schlangenwagen című verset akár az Orpheusz-mítoszt szem előtt tartva – miként arra a későbbiekben még sor kerül majd –, akár valamely általánosabb horizontból kitekintve, a szövegből mindenképp kiolvasható a trauma által az emlékezetbe vésődött borzalom, illetve a lélekben felfakadó másik forrás, az emlékezés, mely talán erőt adhat a fény felé kapaszkodáshoz, ezáltal pedig valamiféle újrakezdéshez.

18.

Páncélbarázdák, tanúhegyek,
törlés-
pontok:
a te földed / tereped.

A dőlésmutató mindkét
pólusán, olvashatóan,
a te száműzött szavad.
Északigaz. Délfényes. [46]

Geológiából kölcsönzött metaforák, ismételten csak kopár tájak uralják e rövid, mindössze kétszer négy sorból álló vers világát.[47] A páncélbarázdák, a tanúhegyek és a törléspontok első olvasásra nem egyértelműen dekódolható szóösszetételek, ám a harmadik sor végén álló, a negyedik sort bevezető kettőspont hamar világossá teszi, miről is van szó: a megszólított földjéről, a barázdált páncél / földkéreg és a tanúhegyek pedig feltehetőleg sziklás, egyenetlen, kopár, talán növényzettől is mentes tájra utalnak, mely mintegy páncélként veszi körül a földet. Ez volna az első strófa – egy kopár, élettől mentes, sziklás táj képe, mely ugyanakkor a vers megszólítottjának mintegy otthonául is szolgál.
A következő, szintén pusztán négy sorból összeálló strófában megjelenik egy iránytűhöz hasonló műszer, a dőlésmutató (Kluftrose), mely geológiai mérésekre szolgál, és szintén van északi, illetve déli pólusa. E dőlésmutató mindkét pólusán ott áll olvashatóan a megszólított száműzött szava – a száműzöttség bizonyosan összefügg a kopár, kihalt tájjal, azaz e szót nyilván ide száműzték, s talán metonimikus kapcsolatban áll a megszólítottal, hiszen az első strófa által sejtetett sziklavilág az ő földje. A száműzött szó ráadásul északigaz (nordwahr) és délfényes (südhell), tehát mindkét póluson pozitív, magasztos jelző társul hozzá. E szó egyszerre igaz és fényes, ragyogó, hasonlóan az isteni kinyilatkoztatás szavaihoz. Elképzelhető-e, hogy voltaképp Isten az, aki és akinek a szavai ide száműzettek az emberi világból? Vagy a költői ismét pusztán önmagát szólítja meg és saját szavait burkoltan az isteni kinyilatkoztatás szavaihoz hasonlítja? A kérdés nyilvánvalóan nyitva marad előttünk. Elképzelhető azonban, hogy a költészet szava annak ellenére, hogy a mindennapok világából az önreflexív vers zárt világába került száműzésre, továbbra is fenntartja magának a jogot, hogy igazat szóljon, mindezt pedig ragyogva, akár transzcendens tartalmakat közvetítve tegye.

Szófeltörés, vulkáni,
tengerelnyelt.
Odafent
az ellenteremtmények
örvénylő tömege: itt ők
bontanak zászlót – képmás és utánzat
lép át hiába az időbe.

Míg szemétre nem veted
a szóholdat, ahonnét
a csodaapály közeleg
és a szívforma kráter
meztelenül tanúskodik
a kezdetek helyett,
király-
ivadékoknak. [48]

A vers vulkáni, ugyanakkor tenger által elnyelt, feltehetőleg tenger alatti szófeltörés (Wortaufschüttung) képével indít – a szavak tehát lávához hasonlóan törnek fel a mélyből.[49] Ezt követi egy apokaliptikus képsor, mely odafent játszódik, feltehetőleg az égben, a transzcendens világban. Ellenteremtmények tömege (Mob der Gegengeschöpfte) bont zászlót, majd képmás és utánzat lép hiúan / hiábavalóan (eitel) az idő felé. Mindezen költői látomások előzménye a szavak feltörése a mélyből – az ellenteremtmények tömege talán azonos a mélyből feltörő szavak tömegével. A képmás (Abbild) és az utánzat (Nachild) a filozófiai szaknyelvben használatos fogalmak, terminusok, s talán arra utalnak, hogy a szavak csupán pontatlanul, silány és szegényes utánzásként képesek leképezni a világot, általuk pedig nem közvetíthető mélyebb tartalom – a kitörés, az áradat, a kaotikus-apokaliptikus örvénylés talán nem másutt, mint a nyelvben megy végbe.
A harmadik szakasz mintha egyfajta antitetikus viszonyban állna az első két szakasszal – a költői beszélő itt is elkezd egy megszólítotthoz beszélni, aki míg szemétre nem veti a szóholdat (Wortmond), addig történnek az első két szakasz által vázolt apokaliptikus események. Ám a szóhold felől csodaapály (Wunder Ebbe) közeleg, illetve szívformájú kráter tanúskodik a kezdetek helyett, királyivadékoknak. Olybá tűnhet, e szokatlan képek ellentétben állak a szókitörés és az ellenteremtmények kaotikus áradatával – a szemétre vetendő szóhold felől csodás apály közeleg, és talán éppen a szókitörés örvényei azok, amelyek elapadnak, lecsendesülnek. Az apály, a lecsendesülés által azonban egy szívformájú, tehát érzéseket magában foglaló kráter tanúskodik a kezdetek helyett. A kezdetekhez képest minden átértékelődik, megváltozik, a tanúskodás pedig a királyi leszármazottaknak szól. De ki a megszólított, és kik e királyivadékok? A szóból lévő hold apályt kelt a szintén szavakból álló, örvénylő tengeren, metaforikusan éppen úgy, mint a valódi Hold a Föld tengereiben. A szó azonban e költői világban mintha valami közvetítőképtelen, elvetendő elem lenne, melytől mindenképp meg kell szabadulni. A megszólított éppúgy lehet Isten vagy valamiféle transzcendens erő, miként a másik ember vagy maga a költői beszélő. A szó, és itt gondolhatunk talán a mindennapi nyelv szavaira, alkalmatlan arra, hogy bármit is kifejezzen, épp ezért a költészetnek túl kell lépnie rajta. A királyi leszármazottak azok, akiknek a tanúságtétel, mely immár nem szavak által történik, szól. Ők talán azon kiválasztottak, akik a nyelv szavainak e lecsillapodása (önfelszámolása?) után részesülhetnek valamiféle nyelven túli közlésből, élményből. Talán csupán a költők azok, akik a költői szó birtokosaként részesedhetnek e kiváltságban, amit a mindennapok nyelvének meghaladása jelent, talán mindenkit is érthetünk e királyi leszármazottak alatt, akik szenzibilitásuk által képesek valamit megérteni a költészetből.
Celan e verse, a ciklus egyik utolsó darabja kozmikus költői képeivel, szinte apokaliptikus és egyben genezisszerű metaforáival megint csak látszólag borzalmakkal teli tájakra vezeti az olvasót – ám e borzalmakkal párhuzamosan a vers mintha új rend kialakulását is sejtetné, amelyben talán megtörténhet egyfajta közvetlen, a mindennapi nyelv felett álló kommunikáció költő és befogadó, szubjektum és szubjektum között.

Mindössze négy sor, zárójelek közé szorítva, a ciklus két végső, a többihez képest viszonylag hosszú verse között.[51]
A költői beszélő azt állítja, ismeri a megszólítottat, aki a német eredetiben hangsúlyozottan nőnemű, s aki mélyen meggörnyedt, míg ő, a beszélő, akit átdöftek, neki alárendelve áll. Az, hogy a beszélőt átdöfték, hogy a ő az, akit átdöftek (der Durchbohrte), nyilvánvalóan, miként arra egyébként Gadamer is felhívja a figyelmet értelmezésében, szinte magától értetődően krisztológiai utalást sejtet, és a megfeszített Jézus Krisztus képét, a Piétàt idézi elénk. Jelentheti e mindez azt, hogy a költői szubjektum, aki adott esetben a megfeszített Krisztussal (is) azonosítja magát, teljesen kiszolgáltatja magát a mindenkori olvasó előtt, egyrészt azáltal, hogy versei révén saját tudatának, lelkének legmélyebb tartalmait tárja elé, másrészt pedig költeményeit a szabad interpretáció, akár az interpretáció önkényének rendelkezésére bocsátja? A harmadik sorban feltevésre kerül a kérdés, hol lángol a szó, mely mind a beszélőért, mind a megszólítottért, mind a költőért, mind a befogadóért képes tanúságot tenni? A választ azonban a költő és a vers nyilván nem képes megadni, mivel talán nem is létezik. Nem biztos, hogy egyáltalán kimondható olyan szó, mely képes tanúságot tenni mind a költőért, mind az olvasóért. Miként a vers utolsó sora írja, míg a megszólított teljes valójában áll, addig a beszélő teljes tébolyban, azaz inkább tébolyként áll, mivel a Wahn főnévvel azonosítja magát, mely egyaránt jelent elvakultságot és őrületet, tévhitet. A beszélő tehát lényegében őrületként, irracionális tévképzetként azonosítja önnön létezését – költő és olvasó közül csupán az olvasó lehet teljesen valós, igaz (wahr), hiszen maga a materiális, fizikai valósághoz is kötődik, míg a vers által megszólaló költő talán eggyé válik saját fiktív szövegével s magát az önkényes értelmezésnek és a félreértés veszélyének kitéve feláldozza önnön igazságát és valóságát. Ő maga, és amit mond, pusztán illúzióvá, az őrület és a képzelet szüleményévé válik, legalábbis a materiális világ keretei között. A materiális világ embere azonban szinte kizárta életéből a transzcendenst, emiatt pedig amit a költészet bizonyos esetekben megkísérel közvetíteni, számára valóban hagymázas locsogásnak, az őrület szüleményének hathat. E két hosszabb vers közé ékelt, pusztán zárójeles kommentárként megszólaló négy sorban Celan beszélője mintha egy pillanatra lemondana a költészet esetleges igazságértékéről – azonban a vers talán pont azáltal képes felettes igazságot megfogalmazni, hogy magát a mindennapi nyelvből visszavonva igyekszik megteremteni saját valóságát, melyen belül igaz lehet akkor is, ha a mindennapi nyelv keretei között nem feltétlenül bír igazságértékkel.

21.

Nyelved szélsugarától
kimartan,
az áltapasztalat zagyva
fecsegése – a száz-
nyelvű én-
vers, a nincs-vers.

Örvény-
lően,
szabadon,
ösvény az ember-
forma hóban,
vezeklőhavon át, a
vendégszerető
gleccserszobákhoz és –asztalokhoz.

Mélyen
az időszakadékban,
lép-
sejtjégnél
ott vár, a lélegzetkristály,
megdönthetetlen
tanúsításod. [52]

A megszólított nyelvének szélsugara marja az áltapasztalat zagyva fecsegését – a száznyelvű én-vers (hundertzüngige Meingedicht) nincs-verssé (Genicht) lesz, feltehetőleg azáltal, hogy terjedelmének fokozatos csökkenése révén az elhallgatás felé tendál, ily módon pedig szinte kiszikkad belőle a beszélő szubjektum, a száz nyelven szóló én-vers elhallgat, ám ezáltal talán paradox módon éppen hogy sokkal többet képes elmondani.[53]
A vers második strófája hófúvásban jeleníti meg a nyelvet jelentő metaforákat – az emberformájú hóban ösvény látható, mely gleccserszobákhoz és -asztalokhoz vezet, olyan helyre, ahol a felesleges elemektől megtisztított nyelv (?) – erre utalhat a hó- és jég-metaforika – már képes vendégül látni az embert, többé nem elidegenedve tőle. Persze nyilván itt sem a mindennapok nyelvéről van szó, hanem pusztán a vers által megszólaltatott költői nyelvről, melyet a beszélt / természetes nyelvtől eltérő szabályok uralnak. A havas táj és a gleccserszobák jelenthetik a felesleges metaforáktól megtisztított, szűkszavú, ám ezáltal mégis magasabb tartalmakat közvetíteni képes költői nyelvet. A vezeklőhó (Büβerschnee) összetétel utalhat a nyelv mintegy bűnösként való megtisztulására, átalakulására.
A harmadik strófa képei immár egy időszakadék (Zeitenschrunde) mélyére kalauzolja az olvasót, ahol lépsejtszerű jégnél (ugyancsak a megtisztult / megtisztított nyelvben?) ott vár a költői beszélőre a lélegzetkristály, a ciklus címadó összetétele, mely nem más, mint a megszólított megdönthetetlen tanúsítása. De mi is voltaképp a lélegzetkristály? Egy, a havas, fagyos tájban, a nyelvben kristályossá fagyó kilélegzett levegő, a megszólított lehelete? Esetleg egy valaki más által kilélegzett, a hópehelyhez hasonló kristályszerkezet? A lélegzetkristály önmagában paradox jellegű szóösszetétel, hiszen a lélegezet légnemű, míg a kristály nyilván szilárd halmazállapotra utal. A lélegzet Celan költészetében számos helyen az alkotás, a költészet metaforájaként jelenik meg, a vers pedig mintegy a költői kilégzés terméke. A lélegzetkristály talán nem más, mint a kilégzéskor, elkészülésekor megszilárduló, kikristályosodó költemény, mely mintegy megfagy a radikálisan megtisztított, havas tájjá változott költői nyelvben. E lélegzetkristály a megszólított megdönthetetlen tanúsítása, ugyanazé a megszólítotté, akinek nyelve szélsugárként félresöpri az áltapasztalat fecsegését – azaz megteremt egy olyan nyelvet, amelyben már nincs helye fecsegésnek, felesleges megnyilatkozásoknak. A lélegzetkristály maga a tiszta költészet, mely a művészet önmagában való értékéért, autonómiájáért megingathatatlanul tanúskodik. A megszólított ez esetben is értelmezhető önmegszólításként, hiszen mindenekelőtt a költő az, aki a nyelvben, a nyelv által cselekszik, végez műveleteket, hoz létre valóságokat. A lélegzetkristály olyan kimondás (kilégzés) által teremtett szilárd költői valóság is, mely egyszerre materiális és immateriális.
A vers egésze, hasonlóan a Szófeltörés – Wortaufschüttung kezdetű költeményhez voltaképpen a (költői) nyelvről és az általa kommunikálható tartalmakról tesz állításokat. A ciklus címe tulajdonképpen maga a versfüzér egyfajta végpontja, maga a költészet, melyhez a beszélő a huszonegy egymásba kapcsolódó vers kopár tájain jut el. Látszólag magányos, azonban időről időre, versről versre felbukkan az az általános, körvonalazhatatlan megszólított, aki lehet maga a költő, a mindenkori olvasó, de akár Isten vagy maga a nyelv és / vagy a költészet is. Celan beszélője az apokaliptikus tájakon, a nyelv dzsungelén, pusztaságán, sziklás hegységein és hófödte tajgáin keresztül elérhet mind az olvasóhoz, mind Istenhez, mind pedig önmagához. Az út végén ott várja a lélegzetkristály, mely már önmagában, megdönthetetlenül tanúsítja, hogy a viszontagságokkal és kétkedéssel teli költői utazás voltaképpen célhoz ért. Csak rajtunk, olvasókon múlik, követjük-e a költőt e viszontagságos útra, engedjük-e, hogy a legbizarrabb tájakon át végül elérjen hozzánk, illetve akár mi magunk elérjünk hozzá, általa pedig közelebb kerüljünk önmagunkhoz is.

Összegző megjegyzések

Paul Celan e huszonegy rövid, ciklusba rendezett verse, mint láthattuk, különös és meghökkentő költői utazásra hív minket. Ezen utazás folyamán a költővel együtt keresztülvághatunk a világ és a nyelv legvadabb, legbizarrabb tájain, ám az utazás izgalmakban is bővelkedik. A geológiai metaforák,[54] a precízen egymásba láncolódó szavak és új asszociációs horizontokat megnyitó, radikálisan tömörítő összetételek által közelebb juthatunk mind a látszólag magányos, útját egyedül járó költőhöz, mind pedig önmagunkhoz. Habár a ciklus számos versében megkérdőjeleződni látszik annak lehetősége, hogy ember egyáltalán szólhat még a másik emberhez akár mindennapi szavak, akár versek által, olvasás közben mégis azon kapjuk magunkat, hogy e versek néhol halkan ugyan, de mindenképpen szólnak hozzánk, s rajtunk múlik, a monológból lesz-e dialógus. A hermetikus költészet mindenképp igényli az olvasó aktivitását, hiszen nem didaktikusan közöl valamit, pusztán megnyit bizonyos asszociációkat, melyeket továbbgondolva az olvasó mintegy maga is alkotóvá, a szöveg társszerzőjévé válik, a versek világában barangolva pedig nem csupán a mögülük szóló költői szubjektumhoz, de önnön mélységeihez is közelebb jut.[55]
A kommunikáció, a szubjektumok közötti kapcsolat megteremtésének lehetősége és / vagy lehetetlensége úgy vélem, kulcskérdése az Atemkristall ciklus verseinek, melyeket akár a celani életmű egyfajta csúcspontjának is tekinthetünk. Habár Celan beszélője több helyen kételkedni látszik a két szubjektum közti kapcsolat kialakításának lehetőségében, és a dolgok leírhatóságába, mondhatóságába vetett hitben való megrendülés végig ott pulzál a versek mélyén, a költő mégis szólni próbál a befogadóhoz – szólni, tartalmakat és önmagát közvetíteni a másik felé, mert létmódjából kifolyólag nem tehet mást. A költő még akkor is megkísérel kapcsolatot teremteni a másik szubjektummal, ha e vállalkozás eleve reménytelennek tűnik, s a vállalás ténye maga talán nem több mint a költészet lényege. E huszonegy vers esztétikai szervezőelve olybá tűnik, nem más, mint a dialogicitás, a másik szubjektum felé törő közlési vágy, a párbeszéd iránti megtörhetetlen akarat.
A kozmikus képek, világmetaforák, filozófiai és teológiai igazságok mellett, melyek áthatják az Atemkristall számos versét, s melyek által a ciklus költeményei talán egyetemes igazságokat is képesek kifejezni, megfigyelhető a versekben egyfajta mély intimitás is, mely beszélő és megszólított között versről versre kialakul. A versek sokszor metafizikus, kozmikus képeinek világában én és te egyedül marad a nyelvi pusztaságban, ám ezen egyedüllét által külön világot is képesek alkotni. Ezen intimitást, mindentől való elkülönböződést erősíti, hogy számos versben, de akár az összesben a megszólítás önmegszólításként is értelmezhető, így bár az olvasó döntésére van bízva, de megszólított és beszélő akár eggyé is válhat, egymással azonos is lehet.
Paul Celan e huszonegy verse egyszerre képvisel látomásos, valamilyen módon tehát személytelen, általános metaforákban és igazságokban megnyilvánuló, és személyes, a másik szubjektumot szinte közvetlenül megszólító költészetet. A monumentális, nyomasztó költői világok térül szolgálnának beszélő és megszólított párbeszédének, már ha e párbeszéd létrejöhet egyáltalán, ám amennyiben létrejön, a versek beszélője és (általános) megszólítottja között a lehető legszemélyesebb kapcsolat alakulhat ki. A versek egyszerre mozognak gigantikus költői terekben és teremtenek kapcsolatot a szubjektumok között, melyek az apokaliptikus, olykor lidércnyomásszerű versvilágokban látszólag véglegesen eltávolodtak egymástól.
A versciklus által lazán felvázolt költői utazás végpontja a ciklus címe, a lélegzetkristály. E paradox költői összetétel látszólag kristályrácsba sűrűsödött, megfagyott lélegzetvétel – a légnemű formában belélegzett levegő kilégzéskor már szilárd halmazállapotban, kristályként tér vissza a világba, kristályként, mely jóval keményebb, időtállóbb, tapinthatóbb, ugyanakkor talán hozzáférhetetlenebb és titokzatosabb is, mint a tapinthatatlan, szinte anyagtalan levegő. Talán éppen a szavak azok, amelyek az alkotás folyamatának végén kikristályosodnak – a költő képletesen a mindennapok nyelvéből lélegzi be őket, ám a tüdőben, azaz az alkotás folyamatában az egyébként alaktalan, képlékeny szavak formát és szilárdságot nyernek, s a versbe már kristállyá keményedett lélegzetként térnek vissza.
A kristály azonban olyan kemény anyag, mely a feltárásnak, tehát voltaképp a megértésnek valamilyen módon ellenáll. Az Atemkristall ciklus hermetikus versei is ilyenek – egyszerre képesek szólni a szenzitív befogadóhoz a lehető legközvetlenebbül, akár a közvetítettség lerombolásának igényével, és zárkóznak el a teljes, maradéktalan megértés, az utolsó értelemegységig való mélységes feltárás elől. A ciklus e kettős természetéből fakadóan a versek természetesen nem csupán annyit képesek velünk közölni, amennyit egy-egy olvasat magában foglalhat. Az Atemkristall versei lényegében szinte kimeríthetetlen szöveguniverzumot képeznek, így nyilván értelmezésüket is lezáratlan folyamatnak kell tekintenünk. Az értelmezést természetesen nem képesek lezárni a fenti rövid verskommentárok sem, s nem is kívánnak többek lenni, mint egyetlen adott interpretátor versértelmezései. A talán végtelenbe nyúló további interpretáció, a versek mögött meghúzódó további világok felfedezésének feladata a mindenkori olvasókra hárul.
[1] A közelmúltban magyar nyelvterületen legutóbb Görföl Balázs tanulmánya hívta fel a figyelmet Gadamer Celan-értelmezői stratégiájának nyitottságára, az előítéletektől való terheletlenségre történő törekvésére. Lásd: Görföl Balázs, A megértés mint esztétikai és etikai probléma. Hans-Georg Gadamer Celan-értelmezéséről, Literatura, 2014/3, 203-214.
[2] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:
Du darfst mich getrost
mit Schnee bewirten:
sooft ich Schulter an Schulter
mit dem Maulbeerbaum schritt uum durch den Sommer,
schrie sein jüngstes
Blatt.
[3] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, ’’Who Am I and Who Are You?”, in uő, Gadamer on Celan, Albany, State University of New York Press, 1997, 67-147, 70-74.
[4] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:
Von Ungeträumtem geätzt,
wirft das schlaflos durchwanderte Brotland
den Lebensberg auf.
Aus seiner Krume
knetest du neu unsre Namen
die ich, ein deinem
gleichendes
Aug an jedem der Finger,
abtaste nach
einer Stelle, durch die ich
mich zu dir heranwachen kann,
die helle
Hungerkerze im Mund.
[5] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 74-78.
[6] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:
In die Rillen
der Himmelsmünze im Türspalt
preβt du das Wort,
dem ich entrollte,
als ich mit bebenden Fäusten
das Dach üben uns
abtrug, Schiefer um Schiefer,
Silbe um Silbe, dem Kupfer-
schimmer der Bettel-
schale dort oben
zulieb.

[7] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 78-82.

[8] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

In den Flüssen nördlich der Zukunft
werf ich das Netz aus, das du
zögernd beschwerst
mit von Steinen geschriebenen
Schatten.

[9] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 83-86.

[10] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Vor dein spätes Gesicht,
allein-
gängerisch zwischen
auch mich verwandelten Nächten,
kam etwas zu stehn,
das schon einmal bei uns war, un-
berührt von Gedanken.

[11] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 87-89.

[12] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Die Schwermutschnellen hindurch,
am blanken
Wundenspiegel vorbei:
da werden die vierzig
entrindeten Lebensbäume geflöβt.
Einzige Gegen-
schwimmerin, du
zählst sie, berührst sie
alle.

[13] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 90-92.

[14] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Die Zahlen, im Bund
mit der Bilder Verhängnis
und Gegen-
verhängnis.

Der drübergestülpte
Schädel, an dessen
schlafloser Schläfe ein irr-
lichtender Hammer
all das im Welttakt
besingt.

[15] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 92-94.

[16] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Wege im Schatten-Gebräch
deiner Hand.
Aus der Vier-Finger-Furche
mühl ich mir den
versteinerten Segen.

[17] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 95-96.

[18] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Weissgrau aus-
geschachteten steilen
Gefühls.

Landeinwärts, hierher-
verwehrter Strandhafer bläst
Sandmuster über
Den Rauch von Brunnengesängen.
Ein Ohr, abgetrennt, lauscht.
Ein Aug, in Streifen geschnitten,
wird all dem gerecht.

[19] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 96-98.

[20] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Mit erdwärts gesungenen Masten

fahren de Himmelwracks

In dieses Holzlied
beißt du dich fest mit den Zähnen.
Du bist der liedfeste
Wimpel.

[21] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 98-100.

[22] Otto Pöggeler, Spur des Worts: zur Lyrik Paul Celans, K. Alber Verlag, 1980.

[23] Bacsó Béla, i. m. 89.

[24] Jean Bollack, Die Fremdheit. Über Paul Celan. In Akzente, 3. füzet, 1994 június.

Az idézett szövegrészlet, mivel Bacsó Béla Celan-monográfiájából származik, feltehetőleg magának a szerzőnek a fordítása. Idézi: Bacsó Béla, i. m. 89.

[25] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Schläfenzange,
von deinem Jochbein beäugt.
Ihr Silberglanz da,
wo sie sich festbiβ:
du und der Rest deines Schlafs –
bald
habt ihr Geburtstag.

[26] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 100-101.

[27] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Beim Hagelkorn, im
brandigen Mais-
kolben, daheim,
den späten, den harten
Novembersternen gehorsam:
in den Herzfaden die
Gespräche der Würmer geknöpft –

eine Sehne, von der
deine Pfeilschrift schwwirrt,
Schütze.

[28] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 102-104.

[29] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Stehen im Schatten
des Wundenmals in der Luft.

Für-niemand-und-nichts-Stehn.
Unerkannt,
für dich
allein.

Mit allem, was darin Raum hat,
auch ohne
Sprache.

[30] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 104-105.

[31] Lásd példának okáért Bacsó Béla rövid értelmezését, mely az álomszimbolika felől igyekszik olvasni a szöveget: Bacsó Béla, Szó és álom. Paul Celan két verséről, in uő, „Mert mi nem tudunk…”, Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 191-200.

[32] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Dein vom Wachen stöβigger Traum.
Mit der zwölfmal schraben-
förmig in sein
Horn gekerbten
Wortspur.
Der letzte Stoβ, den er führt.

Die in der senk-
rechten, schmalen
Tagsschlucht nach oben
Stakende Fähre.

Sie setzt
Wundgelesenes über.

[33] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 106-108.

[34] Vö. Bacsó Béla elemzésével: Bacsó Béla, Szó és álom. Paul Celan két verséről, in uő, „Mert nem mi tudunk…”, Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 191-200.

[35] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Mit den Verfolgten in späten, un-
verscwiegenen,
strahlenden
Bund.

Das Morgen-Lot, übergoldet,
heftet sich dir an die mit-
schwörende, mit-
schürfende, mit-
schreibende
Ferse.

[36] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 108-111.

[37] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Fadensonnen
über der grauschwarzen Ödnis.
Ein baum-
hoher Gedanke
greift sich den Lichtton: es sind
noch Lieder zu singen jenseits
der Menschen.
[38] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 111-112.

[39] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Im Schlangenwagen, an
der weissen Zypresse vorbei,
durch die Flut
fuhren sie dich.
Doch in dir, von
Geburt,
schäumte die andere Quelle,
am schwarzen
Strahl Gedächtnis
klommst du zutag.

[40] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 113-114.

[41] Bartók Imre fordítása, lásd: uő, Paul Celan, A sérült élet poétikája, 161.

[42] „Du wirst im Hause des Hades zur Linken eine Quelle Finden, neben ihr steht eine weisse Zypresse. Hüte dicht, in die Nähe dieser Quelle zu kommen! Finden wirst du auch noch eine andere, deren kaltes Wasser aus dem See der Mnemosyne hervorfliesst. (…) Dann werden sie dir zu trinken geben von der göttlichen Quelle, und dann wirst du mit den anderen Heroen herrschen!”

Lásd: Paul Celan, Kommentierte Gesamtausgabe, Frankfurt am M., Suhrkamp Verlag, 2005, 723-724.

[43] Maurice Blanchot, Az irodalmi tér, Budapest, Kijárat Kiadó, 2005, 140-145.

[44] Maurice Blanchot, i. m. uo.

[45] Vö. Bartók Imre, i. m. 161.

[46] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Harnichstiernen, Faltenachsen,
Durchstich-
punkte:
dein Gelände.

An beiden Polen
der Kluftrose, lesbar:
dein geächtetes Wort.
Nordwahr. Südhell.

[47] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 115-119.

[48] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Wortaufschüttung, vulkanisch,
meerüberrauscht.
Oben
der flutende Mob
der Gegengeschöpfte: er
flaggte – Abbild und Nachbild
kreuzen eitel zeithin.

Bis du den Wortmond hinaus-
schleuderst, von dem her
das Wunder Ebbe geschieht
und der herz-
förmige Krater
nackt für die Anfänge zeugt,
die Königs-geburten.

[49] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 119-121.

[50] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

(Ich kenne dich, du bist die tief Gebeugte,
ich, der Durchbohrte, bin dir unertan.
Wo flammt ein Wort, das für uns beide zeugte?
Du – ganz, ganz wirklich. Ich – ganz Wahn.)

[51] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 122.

[52] A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Weggebeizt vom
Strahlenwind deiner Sprache
Das bunte Gerede des An-
erlebten – das hundert-
züngige Mein-
gedicht, das Genicht.

Aus-
gewirbelt,
frei
der Weg durch den menschen-
gestaltigen Schnee,
den Büβerschnee, zu
den gastlichen
Gletscherstuben und -tischen.

Tief
in der Zeitenschrunde,
beim
Waeneis
Wartet, ein Atemkristall,
Dein unumstöβliches
Zeugnis.

[53] Gadamer elemzésének vonatkozó részét lásd: Hans-Georg Gadamer, i. m. 123-126.

[54] Paul Celan költészetének geológiai utalásrendszeréről bővebben lásd: Rochelle Tobias, The Discourse of Nature in the Poetry of Paul Celan: The Unnatural World, Baltimore and London, The Johns Hopkins University Press, 2006, 14-41.

[55] A hermetizmus fogalmának meghatározása, meghatározhatósága kapcsán vö. Schein Gábor, A hermetizmus fogalmáról és poétikájáról, Literatura, 1995/2, 192-203.

ÚjNautilus

Stephen Dunn versek

Pár karakter

Rab Zsuzsa: Verem

Varratszedés

Éjibáb körberajzolt házai

PAUL CELAN: LÉLEGZETKRISTÁLY

Irodalmi és Társadalmi Portál