Valaki más
Neked teríti meg
az asztalt,
a te poharad
tölti meg borral,
téged ünnepel –
ágyad is
ő veti majd meg,
ha véget ér
az ünnep,
ő mossa le arcodról
valaki más
vonásait.
Azonosság
Fák
a lángoló, déli
csöndben.
Az ég
megbélyegzett
állat. Őket
legeli.
Szaturáció
Lezárt szemhéjak mögött
szétmálló hegyek,
a felhők
lassú, nehéz
vonulása:
maradj, vagy indulj bárhová,
mindegy – ő
színültig csordult
már
benned.
(Illusztráció: Roz Wilson: Morning Sunshine)
Tama folyóban
új, szép vásznat áztatnak…
újra meg újra[1]
elcsodálkozom: miért
ily kedves nekem e lány.
(Tízezer levél gyűjteménye, Tizennegyedik kötet, Keleti dalok[2], 3373.)
Sinano földjén
Csikuma folyónál[3] a
kavicsokat is,
hogyha te lépkedsz rajtuk,
gyöngyökként gyűjtöm össze.
(Tízezer levél gyűjteménye, Tizennegyedik kötet, Keleti dalok, 3400.)
Mogami folyó:
fel-le úsznak rajta a
rizzsel telt hajók…[4]
Teljen csak el e hónap,
s nem mondok neked nemet.
(Régi és új dalok gyűjteménye, Keleti dalok, 1092.)
Fittler Áron fordításai
Borítókép: a Tama folyó (a fordító felvétele)
[1] Tamagava (多摩川). A Japán keleti részén lévő Muszasi tartományban (ma Tokió prefektúrában) található folyó (ld. a borítóképen). Az első két sor képe bevezető (dzsokotoba, 序詞), amely két szó hasonló hangzása révén kapcsolódik a vers további részéhez. Ezt a fordításban úgy igyekeztünk visszaadni, hogy a harmadik sor („újra meg újra”) tartalmilag az 1–2. és a 4–5. sorhoz is kapcsolódik.
[2] Azumauta (東歌). Japán keleti vidékein keletkezett, vagy legalábbis aként jegyzett vakák a VIII. századi Tízezer levél gyűjteményének (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) 14., és a X. századi Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) 20. kötetében. Kifejezésmódjuk sok tekintetben hasonlít a népdalokéhoz, ugyanakkor igen sok, az udvari vaka-költészetben is alkalmazott kifejezést és retorikai eszközt találni bennük, valamint mindegyik 5-7-5-7-7 szótagos tanka-formájú.
[3] Csikumagava (千曲川). A Japán középső részén lévő Sinano tartományban (ma Nagano prefektúrában) található.
[4] A Mogami folyó (Mogamigava, 最上川) Japán északkeleti részén található. Az első három sor bevezető (dzsokotoba), amely egy azonos hangsor ismétélésével kapcsolódik a vers további részéhez.
A világegyetem pulzusa
A semmi gallyain
Az ég csarnokai. Határ Győző
Gyémánt és gyanta hegedűi.
Szentkuthy öblös, kankalinos vázái –
Bordó brácsái és kék gordonkái.
Boris Vian csíkos koktélzongorája.
Klimt csúszásgátlós fürdőszoba szőnyegén,
Amin a Csók című mű sugároz erőt.
Picasso szingularitás-amőbája.
Ahol vulkánok, hegyek a vállak,
S a folyók izmos karok.
Épp egy gólemet alkotnak, gyúrnak.
Vigyáznak, hogy ne folyjon a szemekből bánat.
Ragyogó géniuszai a világnak.
Már tevékenyen dolgoznak odaát, várnak.
Mi lesz a sorsa a jelként tisztelt anatómiának?
Egyidejűséget és/vagy párhuzamosságokat szőnek.
A központozás nélküli időknek.
Dióhéjakként úsznak a szókészletek.
Mint felhőkbe csomagolt karénekek.
S lefeslik a piperepolcokról a lépték.
Szublimációjából feltámad a szellemi mélység.
Ha begombolkozik állig az ég.
Lesz-e annyira szerteágazó a fény?
Hogy nyilvánvalóvá lesz az isteni kilét.
Bekötött szemű jog, felhőben
Mérleggel a kezében
Egy hús-rés, ami elnyeli a fényt.
Majd ki is bocsátja. Apokrif szingularitás.
Nemzeti kokárda. Festmény-sziget. Illatos ábra.
A múzeum legjobbja. Vitrinbe zárva.
Gedichte. A vagyonőr kísér a tárló sarkáig.
Közben odaszól neki a nyár.
Vigyázz! Keress munkahelyet.
Mert bezár a gyár.
Valaki a körből kilépett, köszöni szépen.
Feltámadt voltaképp. A génben.
Másfajta nyelv ez. Amit a nonszensz kitalál.
Tanítás. Meg tiltás. Evidencia-út. Spirál.
Élmény, ami egyfajta szabadság.
Nem szorongás. Hideg okosság.
A legbölcsebb tett. Vérontás.
Ebből él a világ, az ország.
A skanzen kapujában a Jog áll.
A bekötött szemű angyal, kezében mérleg.
A galaktikák s gombok Istenének szalutál.
Nem euklideszi kilét
A nyelv elbocsátása[1]
Az ABC beszél, nem a száj.
Nem az intuitív értelem, nem a racionalitás.
Hanem a szemek, A test.
Amit látok, azzal élvezek.
Nem könny, nem az ínycsiklandozó íz
A palackokban, a csokipapír alatt.
Maga a boldogsághormon-magja.
A szublimáció kettéhasad.
S a látványt észlelem, ahogy képződik.
Keletkezik, ömlik egy dadogó porszem.
Ha nélküled, akkor sehogy sem
Történik. Ez nem puszta szó, ami nincs –
A mondat a papírt összegyűri.
Ehető színekkel van érzékeltetve a kínja.
Belegyömöszöli a hangsúlyt a síkba,
Ami egyébként felejthetetlen ráma s keret.
Ha nem tenné semmissé a képzelet,
Amit a valóságból racionálissá tett.
Csipetnyi sóhajt, elgondolást.
Egy másik agyból befolyt tartozás.
Ekként szaporodik a profit oltárán
A tényeknél nehezebb ábránd.
Kiköltözteti a látványt. Inkább egy hárfát hallgat.
A gramofon illatokat pingál a falra.
A hangszóróból kibúvó rezonanciát.
A sarkot, ahol megbújt egy gregorián.
Az ágyat, aminek a fejtámlája fölött a jel.
A vitrinben egy csomag kártya, átgumizva.
Emlékrekonstrukciót lehel.
Egy eltört hegedűvonó. Biciklipumpa. Menóra.
Kiviszi a tűnődő merengést a kitaláción túlra.
Megfogja a kurzorral a dolgokat és áthelyezi a jövőbe.
A lámpa alatt egy ceruza, kettétörve.
[1] Mintamondatok Kulcsár Szabó Ernő Esterházy könyvéhez
(Illusztráció: Amanda Horvath: Summer Dreams, 2022)
– Tudod, néha úgy érzem, hogy csak egy pillanatnyi örömszerző vagyok számodra, egy intellektuális vibrátor – szólt Pierre.
Anna a szavaktól indukált szorongástól magába fordult a vörös falak között, a levesében úszó répákat szedegette apró darabokra semmittevésének redukálásaként. Ha most lelépek, akkor vajon megtarthatom a kutyát, vagy érte fog jönni?, morfondírozott.
– Az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én talicskával hordom eléd az élményeket, hogy örömet szerezzek neked, te pedig csak unalmad kielégítéseként keresel időnként, amikor éppen nem a pasiddal vagy – folytatta a férfi.
– Ez nem igaz! Sok dolgom van és csak így jön ki a lépés. Az a kevés idő pedig a mindent jelenti számomra. Olyan vagy nekem Pierre, mint a pohár alján a málnaszörp, lehet, hogy kevés, de vízzel minden szomjúságomat enyhíti – szólalt meg végre Anna.
Ez meg mi a tökömet kéne, hogy jelentsen, elmélkedtem a másik asztalnál, legutóbb gimnáziumi algebránál gondolkodtam ilyen hevesen, pedig ehhez közöm se volt. Az órámra pillantottam, még volt időm, vártam a katarzist vagy a tragédiát.
– Egy kibaszott hülye liba vagy, aki csak le akar húzni! Érted már basszameg!? – csattant fel Pierre.
Anna szemébe könnyek szöktek és félve a szék támlájának dőlt. A férfi felállt, odament a pincérhez, váltottak pár szót, és Pierre lelépett. Anna a szemeit törölgette.
Ismertem a pincért, régen rendszergazda volt a középiskolámban. Felálltam, én is odamentem hozzá, elővettem a tárcámat, fizettem.
– Hagelmayer úr, ennek még nincs vége! – szóltam.
Ő bólintott. Mindketten tudtuk, hogy Pierre és Anna kapcsolata olyan, mint a tangó: 12 lépés és mindig önmagába tér vissza. Hazafelé még bementem megvenni egy számomra ismeretlen Krasznahorkait, nem aludtam semmit.
„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”
Koncz Zsuzsa
Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.
Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig. Végtelen nyolcasok bővebben…
