Sem fák, sem madarak, tárgyak vagy emberek nem sérültek meg a következőkben.
A szemüvege, ami – ahogy annak apámnál lennie kell – állandó esésben volt, nem bírt az orrán megmaradni; fülei sem tartották, bármikor otthagyhatta az arcát. Vártam, mikor késik el az ujja végre – az a bevett mozdulat –, amivel mintha mindig az égre is mutatna, miközben az orra hegyéről a szeme elé tessékeli néhány másodpercre a vastag, sötét keretet.
Anyám türelmes volt, évekig elnézte, ahogy megszámlálhatatlanul tologatja. Hiába kérlelte egy-egy hajmeresztő helyzet után, hogy cseréljék már ki, vagy legalább egy zsinórt kössenek rá – apám hallani sem akart róla: ő ezt a szemüveget megszerette, neki semmilyen csúszkálás soha fel sem tűnt.
Mint akit most mégis rajtakaptak, úgy hanyatlott keze az asztalra, megadón, ahol már anyám tenyere várta.
Velem volt a baj. Nem az esedékes.
Egész vacsora alatt csak turkáltam az ételt, egy falat sem ment le. Anyám elkapkodta a tányérokat, apám a hirdetések után nézett, de én még mindig nem mozdultam az asztaltól. Nem volt nehéz rájönni, valami megint van. Magamtól mégsem kezdtem bele; azt akartam, hogy húzza ki belőlem. Apám jó volt ebben is. Kávét kért, félretolta a lapot; nem siettette. Szinte láttam a mellényén azt a láthatatlan maradékot, amire ilyenkor mindig rátalált, és addig-addig ügyeskedett, amíg le nem kaparta, hogy aztán a hamutartóban tűntesse el, újra.
A kérdései egyre kitartottak. Mintha a kérdések kérdés voltától is minden egyes alkalommal megriadna, az amúgy mély hangja a mondat végére fiúsan elvékonyodott – ez kérdés lenne? –, hangsúlyozta, amitől nemcsak én, de a benne bujkáló, saját magát megrendítő kétkedés is eldöntendő ügy lett. Olyan volt, akár egy ismétlődő dallam. Unalmas, komikus, patetikus. Jó eséllyel azonnal szégyelltem magam.
Hallottam, ahogy lassan, akadozva, remegő hangon elmondtam, ami csak tőlem telt. Közben nem is igen pislogtam. Bámulhattam volna tovább a tányér helyén, a terítőn a négyzetrácsot, addig úgysem szólal meg az apám, amíg rá nem nézek.
Tudod, mi a dolgod? – kérdezte.
Anyám biccentett mellőle, hogy mindkettőnkön segítsen.
Néhány hónapra divatba jöttek. Egyik percről a másikra a vízálló, világító, négy, öt vagy húsz gombosak hasonlóan népszerűvé váltak, mint ahogy korábban a mechanikusak sem érdekeltek senkit. A lányok a minél színesebb és tépőzárasokat gyűjtötték. Pánthoz, csathoz, szemhez egyformán igazították. Ha éppen több vadállat tekerőzött rajtuk aznap, annál jobb volt.
A bolydult váróvá vált osztályteremben egymás óráját lestük. Meddig késlekedik az a következő szünet, amelyikben majd az övé kapja a főszerepet? Amitől végső soron: ő. Egy-egy ritkaságszámba menő darab a tulajdonosát legalább olyan fontos személynek mutatta, mintha korábban járt volna külföldön.
Nála fordítva: az órája csak a kifogásom volt. A parizeres zsömléjét falta, amikor hozzá léptem és nagyon lazán, nyugodtan összeestem. Megszokta vagy észre sem vette.
Ninónak egy csöpp napóra volt a csuklóján. De igazság szerint Ninó nem itt kezdődött el.
Megint szerelmes voltam. Más-más hónapban, évben, napszakban, de sokunknak ő jelentette az elsőt. Mi, fiúk már nem beszéltünk róla, mert azonnal tudtuk, ki került ki közülünk éppen sorosként. Karikás szemek; a sóhajtozás mint a légzés paródiája; füzettel takart, feszülő ágyék a közelében; makogás. Testünk elárult egymás között.
Amikor az érzés váratlanul elmúlt az illetőben, az soha nem értette – hogy is volt az egyáltalán lehetséges: mit láthatott ő Ninóban? Erről mindannyiunk megkönnyebbülten nyilatkozott. Az érzés megléte volt valószerűtlen, az eltűnése természetes. Amikor a szerencsétlenebbjénél visszatért: kezdődött elölről.
Nem hiszem, hogy Ninó sejtette; a gödröcskék az arcán bárki előtt megjelentek; végig kedves és távolságtartó maradt mindenkivel. Még a legközelebbi barátnőin keresztül sem férkőzhettünk hozzá, akik egyszer sem tudtak olyan választ adni a kérdéseinkre, amire már ezerszer ne gondoltunk volna. Nem volt jegye a személyiségének, ami akár a félreérthetőség gyanúját eltűrte. Az volt, aminek láttuk: megközelíthetetlen. Csak fokozta a szakadékot, hogy szerelmeink alatt a szépsége bénítóan hatott, nemcsak magához vonzott, de el is némított. Kettesben gyávák voltunk neki bármit megvallani.
Órák óta róla ábrándoztam. A korábbiakból ugyan már sejtettem, hogy mi lesz: semmi; a szomorúság és az idétlen sóvárgás keveredik még inkább össze, aztán egy reggelre úgyis feloldódik, nyoma sem marad. Ninó újra egy jelentéktelen osztálytárs lesz.
Nem akartam elismételni. Úgy döntöttem, elmondok neki mindent.
Apám az apjától örökölte; vasárnaponként hordta. Nem volt különösebb története, egyszerűen ez volt a nagypapa órája, amit körülbelül ötven éve kellett naponta felhúzni ahhoz, hogy az esetig megállás nélkül ketyegjen. Apám ezt lefekvés előtt végezte. Kiemelte a vitrinből, finoman csavart rajta, belehallgatott, elégedetten sóhajtott. Ha ott ültem, és még leckét is írtam, ráadásul jó kedve volt, mindig azt mondta: eljön az idő, amikor a tiéd lesz.
Elkapta a szemüvegét, az asztalra tette; az egész orrát megmasszírozta; jó éjt kívánt, aztán bebotorkált anyám után a hálóba, aki addigra már legalább másodszorra hívta.
Az óra most kellett.
Ninónak akartam megmutatni a repedezett szíjat, az opálos üveglapot, körben a hátán a gravírozást, ami az óra viselőjének szól, amit máskülönben elrejt a bőr. Odaadni és mégsem. Azt akartam, Ninó ennyiből értsen: az időt kínálom fel. Akkor ezt így nem mondhattam. Most meg: már nem.
Korán keltem, mielőbb el akartam tűnni otthonról. Cetlit írtam, hogy nulladik órám lesz, ne idegeskedjenek. Tejet azért még ittam. A bögrének támasztottam a gyöngybetűs levelet, aztán még mindig zokniban, lábujjhegyen osontam ki.
Ninó gyönyörű volt.
Matematikán kibomlott a haja. Kerek fél percig ringott, mire megtalálta a gumit a pad alatt. Fölrajzból a tektonikus mozgásból felelt, négyest kapott, ami igazságtalanság volt. Irodalom órán elkalandozott a figyelme: vagy a csuszkát nézte a törzsön, vagy az elhúzódó virágokat az ágakon, vagy olyasmit, ami nem látszódhatott az ablakból.
Apám órájának kellemes volt a súlya. A hideg fém szinte azonnal felmelegedett tőlem. Gondosan ügyeltem, hogy a pulóverem alatt tartsam. Még akkor is, amikor a szünetben Ninóhoz léptem, hogy találkát kérjek tőle az utolsó óra után. Amiből semmi nem lett, mert elestem, és mert nyomorult vagyok. Zavaromban csak azt kértem, hadd nézzem, ahogy a napórája – tovább is, mint az szükséges – egy háromszögű árnyékot vet.
Mosolygott. A parizeres zsemlét továbbra is falta.
Elsomfordáltam, eloldalogtam, elkullogtam, elsunnyogtam mindenféle módon, ahogy csak tudtam.
Ennyi. Vége. Reménytelen.
Más talán hagyja – de nem én.
Honnan is tudtam volna, hogy még délután el fogom hagyni az órát.
Még senki nem őrizte az épületeket, hogy aztán lebontsák őket. Ami mozdítható volt, elvitték, leejtették, összetörték, szétvágták. A függőben maradt szabályzatok és a díszlépés menetét részletező, életnagyságú ábráknak köszönhető, hogy egyáltalán határőr laktanya lehetett.
Nem emlékszem, melyikünk fedezte fel. Az is lehet, hogy mind itt voltunk. Egy időben sokat jártunk ide bújócskázni, focizni; legalább egy nyáron át. Aztán, ahogy az lenni szokott, eluntuk, találtunk egy másik, egy jobb helyet, ami az előzőeknél is több izgalmat ígért, vagy egyszerűen ősz lett.
Arra mentem, amerre szoktam. Igaz, a fenyőfák ma is megkarcoltak, de nem kellett falat mászni, mert az őrbódé és a kerítés között könnyen bepréseltem magam. Nem találhattak rá embert, mert a fű lassan már térdig ért. Nem siettem, az előző napi csapámban lestem, hátha felvillan az óra.
A tűző napsütés nem zavarta a legyeket.
Az épületben hűvös volt. Az emeleten sem változott semmi. A falon még mindig firka figyelmeztetett a falra: ide ne írj!
Most is üres volt a folyosó. A szívem gyorsabban vert, kapkodtam a levegőt.
Nem akartam elhinni, de ott volt az ajtó sarkában. Nem esett baja. Ketyegett. Gyorsan felhúztam. Nem is kellett a terembe néznem.
Azonnal futhattam volna hazáig. Anyám főzne, apám felolvasna, hogy közben szórakoztassa. A rádióból is valami szólna. Amit lekapcsolnának, mikor belépek. Arcuk felragyogna. Elmondanám, hogy ott volt az óra, ahol hagytam, az öltözőben.
Késő estig kóvályogtam a városban, amíg az éhségtől már nem bírtam tovább.
Mire hazaértem, már feküdtek.
Iskola után beszélek Ninóval.
Ha nemet mond, akkor is itt lesz a hétvége, hogy kiheverjem. Vagy soha többet nem megyek iskolába.
Olyan nincs, hogy nem vesz észre; átnéz rajtam. És mi van a többiekkel? Mi látjuk őt – ha nem is állandóan –, de azért látjuk. Miért?
Ő meg semmit és senkit.
Mi van, ha igent mond, mi lesz?
Mi fog történni?
Ugyanígy marad minden? Én, bennem az érzéssel?
Kicsöngettek; mintha kötelező lenne, többen is felvihogtak; elpakoltuk a füzeteket, tornatáskákat.
Ninó távolodó hátizsákját néztem; menthetetlennek éreztem magam.
Követtem.
Az első meglepetés az volt, amikor nem a házuk felé kanyarodott.
A következő pedig, amikor már a jól ismert ösvényen lépkedtem, biztonságos távolságra tőle. Ninó hátra sem nézett, átvágott a területen, bement az épületbe.
Elbújtam az őrbódéban; vártam, nem tudom, mire vagy kire. Arra gondoltam, ez az a hely, ahol mindenkinek várnia kellett. Várták, hogy leteljen a szolgálat. Mozdulatlanul álltak. Ha jött valaki, csak akkor hagyhatták el.
Nem jött senki; akkor is ragyogott a nap.
Levettem az órát. Szorongattam, amire beértem.
Talán mert régen az emeleten játszottunk – nem tudom –, de mintha hívtak volna, egyenesen felmentem. Hétfőn elmarad az első óra: hirtelen ez jutott eszembe. Aztán meghallottam a zajt.
A másik táskát akkor nem ismertem meg.
Ninó egy asztalon ült. Majdnem szemben az ajtóval. Nem is ült, inkább félig feküdt; a könyökére támaszkodott. A lábai a fiú derekát kulcsolták vörösre. A mellei nevetségesen ugráltak mindenfelé. Szeretkeztek. Nem. Azt nem így képzeltem.
Dugtak. Basztak.
Haja alól a szemfehérje látszott.
És akkor jönni kezdett belőle az a borzalmas hang.
Elrohantam.
Az órát a szemüveg mellé tettem.
Nem melegítettem meg a vacsorát, hidegen, kanállal ettem. Utána vizet ittam. A tányéromat a mosogatóba raktam, engedtem rá vizet, hogy ne száradjon rá a szaft.
Elmentem vécére, kezet, arcot és fogat is mostam, megtörölköztem.
Bementem a szobámba, felkapcsoltam a villanyt. Betettem az ajtót. Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot. Hagytam, hogy a kellemesen hűvös levegő felcserélje a benti meleget.
A tankönyveket és füzeteket az íróasztal jobb oldaláról a bal oldalára pakoltam. A polcról választottam egy könyvet, amit az ágyra dobtam.
Alsónadrágra és trikóra vetkőztem. Felkapcsoltam az olvasólámpát az ágy mellett, lekapcsoltam a másikat.
Felhajtottam a takarót, lefeküdtem. Sokáig nem takaróztam be. A megszokott pontot néztem a falon.
Amikor végeztem, olvasni kezdtem, de hamar elálmosodtam, mert fáradt voltam. A könyv sem nagyon tetszett. Lekapcsoltam a lámpát.
Hamar elaludtam, nem tudom, álmodtam-e, és ha igen, akkor mit.
Nagyon korán keltem, még sötét volt. Csak kislámpát kapcsoltam.
A szoba alaposan kihűlt. Fáztam. Betettem az ablakot.
Elmentem vécére, aztán zuhanyoztam, fogat mostam.
Gyorsan öltöztem; fehérneműt, nadrágot, zoknit, pólót és pulóvert húztam.
Apámék szobájának az ajtaja még zárva volt.
Nem reggeliztem, az előző esti poharamból ittam vizet.
Lekapcsoltam a konyhában a villanyt, már világosodott kint.
Készülődtem. Azon a reggel a szemüvegét loptam el.
(Illusztráció: wsc)
