– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.

Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)