Tudni szeretném,
mivel tömte tele tárcáját anyám
aznap este, amikor elhagyta apánkat
és elfelejtett magával vinni minket.
Vajon itt hagyta-e az énekeskönyvét
és eltette-e a fésűjét. Vajon elrakott-e szendvicset
és szánt-e időt arra, hogy mustárt nyomjon mindkét felére.
Amikor másnap anyám visszatért— reszketve,
gondterhelten— fiatalosan és ragyogóan, mint valaha, úgy vette
a levegőt, mint a frissen feltámadt Jézus — Megcsókoltam először.
Majd durván leszidtam.
Nagypál István fordítása
A tükör előtt ácsorgott, hosszasan vizsgálta magát, tekintete percekig fürkészte saját arcvonásait, mintha meg akarna tudni valamit magáról, amiről addig sejtelme sem volt. Kis idő múlva hátranyúlt. Kést vett elő, majd különféle irányokból a csuklójához érintette. Először úgy, hogy éle a kezére merőlegesen álljon, majd az erekkel párhuzamosan tartotta hozzá.
Egy vékony sávban elfelejtette összehúzni a sötétítőt, a behulló fény megcsillant a pengén. Rövid ideig szórakozott ezzel, majd a polcon heverő egyik könyvre tette. Nejlonzsákot hozott az előszobából, a szőnyegre borította. Kopott, piszkos kacatok, nadrágok, pulóverek, cipők potyogtak ki, mintha egy csapat hajléktalan ruháit gyűjtötték volna be. A szekrénysor tetején italok sorakoztak, főleg whisky és rum, márkásabb darabok, Chivas Regal, Grant’s és Dictador, csak a szélén állt egy-két hazai pálinkás palack. Leemelt egy kezére eső üveget, almapálinka volt benne, meghúzta, a maradékot a rongyokra locsolta.
Mire kilépett a lépcsőházba, egy még elfogadható állapotban lévő, negyven alatti, az utcán csak pár hónapja élő hajléktalan benyomását keltette. A piaszagú ruhák már hozták a figurát, de indulás előtt azért az arcát is bekormozta pár leégetett gyufával. Nem kontúros foltokat rajzolt, csak annyira kente össze magát, hogy éppen maszatos legyen.
Kinyílt a bejárati ajtó, hűvös fuvallat indult felfelé. A lépcsőfordulóban húzódott elsőként fintor az arcára, addig szinte nem érzett fájdalmat. Lenézett a kezeire, s mintha meglepte volna a látvány. Persze nem a tényen, sokkal inkább a hogyanon döbbent meg, mintegy ráébredve a biológia szótlan igazságára, ahogy testmozgás hatására a vér hirtelen jobban meglódult, kissé felgyülemlett a tenyerében, mielőtt az ujjai között lecsorgott volna a lépcsőfokokra.
Felcsigázta a maga mögött vérnyomot hagyó sebzett-vad érzés, lépteit megszaporázta, lendületből tárta ki a bejárati ajtót. A villamosmegálló felé tartott, ám az újságosbódé kirakata előtt megtorpant. Ki volt téve az angol Design Week magazin aktuális lapszáma, amelynek a címlapján az ő neve is szerepelt, mint Kelet-Európa egyik tehetséges grafikusa. Némi tétovázás után közelebb lépett. Az újságárus unottan emelte fel a tekintetét.
– Egy Design Weeket kérek – mondta az újságra mutatva. Ahogy keze a pult fölé emelkedett, vére rácsöpögött a kirakott lapokra, az eladó közönyös arckifejezése hirtelen döbbent undorrá változott.
– Akurvaéletbe – ordította –, nem takarodsz innen! Összevérzel itt nekem mindent!
– Csak egy Design Weeket kérek – ismételte nyugodt hangon. Pillanatnyi csend állt be.
– Ha nem ad újságot, tényleg mindent összevérzek. AIDS-es vagyok.
Hirtelen támadt az ötlet, de tetszett neki. Az eladó megkövülve állt, majd lassan, szemét egy pillanatra le nem véve róla oldalra nyúlt, s kivette a rekeszből a magazint.
Nem sokan álltak a villamosmegállóban, behúzódott a födém alá. A rongyos, pasztell vászonkabát ujja már sötétvörösre itta magát vérrel. A levegő hűvös volt, csípős szellő simogatta a csuklóját, a nedvesség, a folyamatosan szivárgó vér miatt még hidegebbnek érzett mindent. Két-három lépésnyire egy nő ácsorgott a kutyájával. Az állat észrevette a lába mellett gyülemlő apró tócsát, s nyalogatni kezdte a lecsöpögő vért. Gazdája a szokatlan látványtól szinte megrökönyödve kiabált rá.
– Van egy kis gond. HIV pozitív vagyok – megtetszett neki a nő viszolygása, ismét elsütötte az előbbi poént, nyugodt, kimért hangon, aggódón a kutyára tekintve. A nő egy pillanatra lemerevedett, majd elrántotta az ebet és tovaviharzott a megállóból.
Mire a Boráros-téren leszállt, már egyáltalán nem érdekelte a megrökönyödött utasok arca. Ahogy a körülötte ülők döbbenten felugráltak az ülésről, a dermedt csönd, mikor észrevették a lassan gyülemlő vérfoltot. Mind a hatvanas néni, mind a huszonéves BME-hallgatólány döbbenete hidegen hagyta, pedig utóbbi kifejezetten az esete volt. Lett volna, normál esetben. De ebből is egészen biztosan tudta, hogy ez most nem a normál eset, és épp azt teszi, amit tennie kell.
Ereje közben kezdte lassan elhagyni, egyre intenzívebben érezte, hogy ez már túlmutatott az erek bizsergésén, a bőrön lecsorgó vér langymelegén, a fizikai gyengeségen, az erőtlenné válás kérlelhetetlen folyamatán. Ebben benne volt már a tudat is, hogy hamarosan meg fog halni, de még nem ott, és nem úgy, ahogyan elképzelte. Mélyeket lélegzett, még a körúti szmog is jól esett a villamos telített atmoszférája után. Lassú lépésekkel haladt, a vér egyre ritkuló cseppekben jelezte útját, s egy addig ismeretlen, mély, tompa fáradtság nehezedett a testére.
A híd első harmadáig jutott. Kevéssel előtte megszédült, ekkor még sikerült megkapaszkodnia, nekitámaszkodott a korlátnak, kifejezéstelen tekintettel utoljára megszemlélte a várost. Ha látott még valamit, az a Gellérthegy lehetett, egy hatalmas uszály, mely épp a Szabadság híd alatt haladt át, pontosan ott, ahol Katával utoljára ültek azon a nyári estén, amikor a lány elmondta, hogy ő már nagyon szeretne gyereket, mire neki nem volt semmi értelmes válasza a megfontolt hallgatáson kívül, s végül az lett az utolsó közös estéjük.
Villámsebesen pörgött át fejében az utána következő két hét. Hogy egy boldogtalan nő lelke milyen gyorsan tud nagyon undokká és mérgezővé válni. Bevillant a pillanat, amikor Kata rácsapta az ajtót, és azt mondta neki, hogy az sem érdekli, hogyha megdöglik. Aztán eszébe jutott az utolsó csetelése Balázzsal. Neki is annyiszor kipanaszkodta magát, annyiszor fárasztotta már azzal, hogy ő Kata nélkül nem tud, és nem is akar élni, és inkább kimegy a híd közepére és leugrik a picsába. Ezt Balázs mindig elhülyéskedte, még heccelte is, hogy ennél azért többet néz ki belőle, hogy egy ilyen kreatív ember, a legtehetségesebb fiatal magyar grafikus ennyire snassz módot válasszon a bekrepálásra.
Különösebb zaj és puffanás nélkül hanyatlott a járdára.
(Illusztráció: bp)
Gótikus szellemváros,
a hidak tejszín földi felhőkön ívelnek át,
nem látni a folyó kavargó mocskát.
Minden ember kísértet
árnyéka csak, emlékezetből sietnek tovább.
A szent hegyen két turista
fényképezi a nemlétező panorámát,
hogy megmutathassák az otthoniaknak,
látjátok, megvettük a repülőjegyeket,
kifizettük a szállást, az idegenvezetőt,
de nem láttunk semmit
amiatt a nyomorult köd miatt,
micsoda pech.
Hát így telt az a nap, amelyiken
egy egész várossal osztottam meg,
mit látok a könnyeimen át.
Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
– Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni – szólal meg a férfi.
– Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
– Már hallottam róla.
– Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
– Igen, kérek.
A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
– Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
– Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
– Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.
Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
– Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
– Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
– Eltűnt! – kiáltja a férfi.
– Kicsoda?
– A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
– Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
– Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
– Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
– Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
– Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
– Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
– Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
– Folytassa!
A férfi engedelmesen bólint.
– Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
– Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
– Tudok várni – dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
A nő kínban van.
– Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
– Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
– Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
A férfi kitépi a kezéből a telefont.
– A pénzemet akarom!
– Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
– Az nem az én problémám. Oldja meg!
A nő nem mozdul.
– Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
– Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
– Kit nevezett szívemnek?
A férfi felnevet.
– Nem csak maguk árulnak okosfóliát!
(Illusztráció: sf)
Ott álltam, egyes-egyedül az öcskös kertjében. Érdeklődéssel, de értetlenül. A méteres gaz és zsombolyok között. Döbbenten bámultam jobbra és balra.
A főváros nyolcvankilenc kilométerre van ide. Az egyik rendszerváltás is nyolvankilencbenvolt. A másik korábban, azt Rákosinak nevezték. Az apám négyet ért meg. Én még csak hetvenegy éves vagyok. Mire nyolcvankilencet írok, addigra hányat ad a teremtő? Savanyú képet vágtam az egészhez. Nem kínoztam magamat tovább a lehangoló kert látványával, bementem az épületbe, mert korholni akartam az öcsköst. De nem tettem meg. Hosszas csend után tudom mit mondott volna: van neked fogalmad, hogy mi van itt, lent? Nyolcvankilenc kilométerre?
Tudod, az ég magas, és a császár nyolcvankilenc kilométerre van innen. Amit leszüretelnék holnap, azt ma éjjel ellopják. Üres az ólam, mert a tolvaj is éhes. Ez a leszakadó réteg csak az anekdotázó nagyapjától tudja, hogy az öreg még megkereshette a mindennapi kenyerét és nem elvette mástól. Unalmas történetként hallja, hogy itt hajdan a marokszedő lányok dala csengett. Nem érti, hogy a föld eltartotta a falu népét, most viszont csak egy-két zöldbárót. A többinek, ha nincs keresete, akkor esetleg elvesz, lop és rombol.
Miért rombol? Mert azt mondja: mi az, hogy neked van és nekem nincs, neked se legyen. Úgy laknak az emberek egymás hegyén-hátán, mint a kaszárnyákban. Ha megjön a mama nyugdíja, akkor beállít a bőrkabátos uzsorás – ha nem tudnád miféle fajzat, titkosrendőrnek néznéd. Egykoron a monarchia éléskamrája volt ez a táj, most jemeni paprikát és spanyol barackot veszek a zöldségesnél. A régieknek még van tartásuk, szabók, pékek, órások, ácsok, lakatosok, vagy traktorosok voltak. Még a kapásokban is volt hetyke tartás. Most rájuk dől az apjuk, nagyapjuk, egykori pedáns kockaháza.
Nem fúrnak, nem faragnak, nem kopácsolnak az ácsok sem. A többség legyint egyet és nagyot köp a levegőbe. Még Ferenc Jóska is tanult szakmát, ezek pedig a nemlétező szakmunkásképző iskolába sem jutnak el. Amelyik egyetemre mehet, az a világ nyugati féltekéjére kóborol. A tanyákon a rablóktól reszkető öregek és földönfutóvá lett hajléktalanok lézengenek. Capri szigetén a kötélpályák alatti zsebkendőnyi földecskéket is gondosan művelik. Itt paralagfű-táblákat ringat a szél.
A szegények ínségükben várják a megmentőt, de addig is sorra-rendre a tepsibe kerülnek.
A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?
Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.
