A feketerigó első ünnepe (Fordított idő II.)

Az indulás ideje

(A Nyugati szél szigetén, áprilisban)

 

Különleges íze van minden pillanatnak.
De milyenek az évek, ha a hónapok, napok számolatlanul múlnak?
És persze különleges mind a három gyereked. Csodálatosak, szépek, érdekesek. De rájössz, hogy a saját életüket akarják élni, és csak egy jóindulatú árnyékra van szükségük, aki udvariasan félrevonul, mikor ők a világot akarják felfedezni.
Mert bőven akadnak titkok és rejtélyek ilyen kicsi szigeten is.
Egy annyira apró szigeten, ahol ha felmászol a legmagasabb hegyre, minden irányból láthatod a tengert, és elvágyódhatsz a rettenetes, párás kékségbe. A legmagasabb csúcsról még azon is szörnyüködhetsz, hogy a szemhatáron meggörbül a víz az ég rettenetes súlya alatt. Mintha a föld gömbölyű lenne.
Szerencsére olyan nagy errefelé a köd, hogy ritkán kínoznak elérhetetlen, fénylő horizontok, furcsa kérdések.
És nincs is mindig idő hegycsúcsokon ábrándozni. Mert csak a mesék királynői élnek az emberektől elérhetetlen távolságra. Egy kis szigeten senki és semmi nem elérhetetlen, egy igazi királynő sem: gyere, Riolda, nézd meg ezt az újszülöttet…, gyere, mutasd meg, hova ültessük a szilvafákatés segíts a kagylókból nyakláncot fűzni a gyerekeknek… És Riolda mindenhol ott volt, mindent megmutatott, mindent megnézett. Ha kellett, segített, ha kellett, igazságot tett, vagy meggyógyította a gyerekeket, és ha nem volt más kéznél, segített elültetni a szilvafákat.
Nem is túlságosan nehéz uralkodni ilyen aprócska szigeten. Adók, címek, rangok nincsenek. Te laksz a királyi palotában, és az angolszász uralkodók téged tisztelnek meg leveleikben a királynői címmel. Ráadásul a te gyerekeid a legszebbek, a legokosabbak, a te férjed a legszerencsésebb és a legügyesebb. Hogy beszélsz több nyelven, hogy írsz-olvasol, hogy szolgáltál már királyi udvarban, hogy te vagy az egyetlen, aki emlékszel a sziget rettenetes éveire – a bezártságra, a tündérekre, az éhség és a nyomorúság hosszú esztendeire –, nem számít. Ezek a szigetlakók szemében mind mesebeli, sőt felesleges dolgok. Hiszen úgy hiszik, velük kezdődött el a történelem. Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszatérnek a heringek…?
Hát persze.
Hiszen mindennap történik valami nagyon érdekes.
Egyre több gyerek, egyre több gyümölcs, egyre több zsákmány a tengeren. Minden egyre szebb, egyre jobb, de a napok annyira hasonlók, hogy már a saját képzeletünk fojtogat.
Riolda reggelente kiáll a palota elé, hogy elmondja, a római naptár hányadik napjában járnak, hogy melyik kelta állatot ünneplik aznap, és hogy jó egészséget, jó kedvet, jó munkát kíván a szigetlakóknak. Mikor egyszer elfelejtette a napot és az idust bemondani, a szigetlakók fellázadtak.
– Nem rabolhatod el az időnket, nem lehetsz ennyire gonosz vagy ostoba – kiáltoztak dühösen.
Riolda nem merte nekik bevallani, hogy ő már réges-rég elvesztette az időt, a „mértéket”, összezavarodott a napokkal, nonákkal, idusokkal, ráadásul itt, az örökös ködben nem is lehet a napokat a csillagok járásához igazítani.
És nem kizárólag a felhők miatt, hanem mert képtelen a napok egyhangúságát elviselni. A szokatlan, csodálatos állatokkal, a szarvasünő, a griff, a teknősbéka napjával a saját alattvalói elől a gyerekkora helyszíneire, a normann udvarba, a breton erdőkbe, a dán királyi palotába, egy valóságosabbnak hitt, és mégis mesebeli időbe menekült.
Pedig minden szokást igyekezett tiszteletben tartani.
Szerencsére kevés idő telt el a sziget újraalapítása óta, és ők kilencvenöten még olyan fiatalok voltak, hogy a  szokásoknak nem volt idejük babonákká merevedni. Ha felszakadt a köd, mind a kilencvenöten úgy bámulták a tengert, mintha kitáruló égbolt alatt a hömpölygő víz is a helyét keresné.
Hiszen nemcsak a hömpölygő víznek, hanem nekik  is meg kellett találni egy sokáig átkozottnak hitt szigeten a helyüket. Bár kicsi volt a sziget, egyik partja mocsaras, a másik sziklás, lakatlan; nem volt könnyű megszervezni, hogy a tavasszal is mindannyian jól lakjanak, vagy hogy a téli tétlenség ne szüljön sértődöttséget vagy gyűlöletet.
Éltek itt ír katonák leszármazottjai, Northumbriából áttelepült szász mesteremberek, szorgok, a sziget őslakóinak rabszolgasorba vetett, most felszabadított utódai és Riolda férje, egy normann harcos törvénytelen fia, Sjön. A cél az volt, hogy egy nyelvet beszéljenek – de melyik lenne az az egyetlen nyelv, amit mindenki örömmel megtanul és a magáénak érez? Egy skandináv, egy szász vagy valamilyen kelta dialektus?
Vagy felejtsék el minden félreértés forrását, a szavakat, és csak hümmögjenek, nyöszörögjenek  és hadonásszanak, mint ahogy Riolda érkezésekor a szorgok társalogtak, akiket a szigetre betelepülő írek arra kényszerítettek, hogy meztelenül és makogva szolgálják ki őket? A jelek csatájában aztán a legutolsó betelepülők dialektusa győzött – az angolszászok hozták a szerszámokat, az első gyümölcsfákat, ők tanítottak meg mindenkit a házépítés és a halászat csínjára-bínjára, ezért övék lettek a névmások és az igeidők is. Lassan a kelták is megbékéltek az ő ragozásukkal.
– Végülis kit érdekel? – kérdezte Sjön. – A szerelem mindenhol ugyanazt a nyelvet beszéli.
Riolda, aki már gyerekként annyiféle szenvedélyt látott, erről sem volt meggyőződve. Az emberek – ámbár ritkán vallják be – épp a szerelmükkel okozzák a legszörnyűbb sebeket.
De igyekezett az aggodalmait titokban tartani.
Ő maga természetesen pótolhatatlan volt a szigeten, mind a kilencvenöt szigetlakó tisztelte és megbízott benne. Ő képviselte a ködfüggöny mögötti valóságot, a pénzt, a tudományt, a kereskedelmet, a királyokat és a királynőket, azt a világot – ahol a szigetlakók szerint — örökké háborúznak és szíre-szóra agyonütik egymást az emberek. Mikor egy nap Riolda tréfából „bejelentette”, hogy Basiliscus idusának harmadik napját tapossák, ezt a hírt is teljes komolysággal fogadták a szigetlakók, és viszonzásul neki is  nagyon jó egészséget kívántak.
Tisztelni tisztelték Rioldát, de a barátság vagy a szeretet azért egészen más dolog, még akkor is, ha Riolda – egyesek szerint — a sziget őslakóitól, a szorgoktól származott. De az alattvalók mégsem vele, hanem a férjével, Sjönnel szerettek együtt lenni: halászni, kertészkedni, kidobóst játszani, málnabokrokat telepíteni, sört főzni, vagy éppen nem csinálni semmit, csak nyújtózkodni a palota előtti köveken. Emlékszel arra az időre, amikor akkora köd volt, hogy Ham a saját kutyájában elesett…?
Rioldáról a háta mögött azt pusmogták, hogy nemcsak a szorgok, hanem a tündérek gyermeke is. Ezért térhetett haza tizenöt éves korában a ködön túli világból, épen és egészségesen, ezért tanulhatott meg írni és olvasni, ezért szabadulhatott meg ép bőrrel a normann s a dán királyi udvarból.
Riolda nagy fáradsággal megfelelő ábécét szerkesztett, amivel a lehető legpontosabban le lehet jegyezni az ő szász-kelta keveréknyelvüket, de a szigetlakók csak nevettek ezen a nagy igyekezeten a szigetlakók. Ábécé? Ugyan minek? Hiszen mi értelme volna üzengetni? Vagy csak levelezgetni ilyen kicsi szigeten, ahol azt is meghallják, ha a föld alól a halottak kiabálnak nekik!
A múltbeli rémségek feljegyzése helyett nem volna okosabb az állatokat beszélni tanítani?
Ugyan mért érdekelné őket az apjuk vagy a  nagyapjuk, mikor az ő idejük akkor kezdődött el, mikor erre a szép szigetre léptek.
Szép sziget? Még hogy szép sziget!
Riolda még emlékezett a sziget múltjára, az őrült királynőre, aki szelekkel üzent a nővéreinek, a Bandemag királyt sújtó rettenetes átokra, ami miatt a hajdani szigetlakók nem merészkedhettek tengerre és nem szülhettek gyerekeket, ugyanilyen élénken emlékezett a sorscsapásokra, melyek miatt kénytelen volt gyerekként elhagyni a szigetet, de a fiai, Vörös Sjön és Kyd  arra kérték, hogy ezután hihetőbb dolgokról meséljen.
Ha ilyen szörnyűségekkel traktálod őket, intette Sjön, akkor a végén  félni fognak tőled. Ráadásul mire való rémisztgetni az embereket? Hát nem sokkal érdekesebb egy szarvasbogár, egy ügyes vitorlás egy szégyenében elporladt, őrült királynál? Vagy egy elátkozott  udvarnál, ahol tébolyult hangyákként rohangálnak föl-alá az emberek?
Riolda gyerekei, Kyd, Fiona, Vörös Sjön az apjukkal értettek egyet. Hiszen miért aggódnának? Nekik ugyan mitől kéne félniük? A nap is azért kel fel keleten, hogy őket, a Szél szigetének lakóit köszöntse.
De mi lesz, ha egyszer túl sokan leszünk?, kérdezte tőlük Riolda.
Ha járvány tör ki a szigetünkön, ha megtámadnak minket a mórok, az írek, a vikingek? Hiszen a nagyvilágban megállás nélkül háborúznak és vándorolnak az emberek. Hallottatok Brán királyfiről, aki a holtak országába is eljutott? Nincs olyan elképzelhetetlenül távoli sziget, amit az írek vagy vikingek ne találnának meg. Miért lenne a mi szigetünk kivétel?
És ha a köd még meg is védene a hódítóktól, saját magunktól nem óvhat meg. Ha kevés lesz az ennivaló, akkor valaki megint kitalálja, hogy a szorgok nem emberek. Hogy iszonyú hiba volt tizenöt éve felszabadítani őket.
Vörös Sjön, Kyd és a többi gyerek el  sem tudtak képzelni ekkora gonoszságot.
Csak akkor komorodtak el, mikor a felnőttek kútásás közben a sziget északi partján egy rettenetes tömegsírt tártak fel. Összekötözött kezű halottakat, kövekkel mocsárba süllyesztett gyerekeket, összeszabdalt, holtukban is vicsorgó férfiakat.
Talán ők lehettek a szorgok előkelői, gondolta Riolda: azok a családok, akik nem hódoltak be rögtön, hanem fegyverrel ellenálltak az első hódítóknak. A szigetlakók hitték-nem hitték: a döbbenettől kábán bóklásztak a maradványok közt, miközben fintorogva felemeltek egy-egy összetört lábcsontot, szétzúzott koponyát. Emberek ezek?, kérdezgették döbbenten. Végül úgy döntöttek, ha már démonok maradványaival kell együtt élniük, akkor temessék el őket. Máglyán, illendően.
Riolda volt az egyetlen, aki a szétszórt, borzalmas csontokra úgy gondolt, mint saját őseire és egyben borzasztó előjelekre: a sziget múltjára és jövőjére. Az alattvalói persze elképzelni sem tudtak olyan gyűlöletet, hogy valaki a másik karját kitépje, a gerincét eltörje, a szemét kiégesse vagy egyszerűen élve eltemesse. A Szél szigetén még a gyerekek is csak óvatosan verekedtek.
Ráadásul a szívük mélyén megvetették a halottakat. Mivel mind a kilencvenöten fiatalok voltak, senki nem akadt köztük, aki elhitte volna, hogy minden emberi lény végérvényesen halálra rendeltetett.
Aki meghal, az valami borzasztó ostobaságot követett el.

Barátok híján Rioldának sok ideje maradt bóklászni a hajdani Bandemag-palota termeiben. Egy szigeten, ahol senkinek sincs túl nagy rokonsága, egy ilyen hatalmas, zegzugos, romos palota nagy volt a „királyi családnak”. Sokszor fogócskázó gyerekek verték fel az üres fogadótermek csendjét, és az ilyen délutánokon Riolda a falakból hallotta a méltatlankodó sziszegéseket.
A szigetet a szorgoktól meghódító I. Bandemag Írországból érkezett. A gigászi kastélyt nem játszadozó gyerekeknek építette, hanem Anglia és Cornwall nagyurait akarta elbűvölni az irdatlan fogadótermekkel. Ám a birodalmi álmok mind megsemmisültek itt, a szorgok szülőföldjén, a kopár, kis szigeten, ahol csak csenevész fák, birkák és néhány tucat ember él meg.
A könyvtárat még a bújócskázó gyerekek is elkerülték, nem beszélve Sjönről, aki már attól émelygett, hogy meglátta a kódexeket.
– Biztos te is szeretnél csodás ősöket magadnak, Riolda. Sárkányos, kétfejű, háromfejű, bíborban született királyokat és királynőket. De higgy nekem, a béke a felejtéssel kezdődik. A könyvek csak bánatot okoznak. Ne törődj az ilyen limlomokkal, nem érdemlik meg.
Riolda ilyenkor csak megvonta a vállát.
Hiszen ő már megbékélt azzal, hogy anyja és apja úgy halt meg, hogy a titkaikat végérvényesen magukkal vitték abba a másik világba. Bandemag  könyvtárának mintha nem is lett volna köze a szigetlakók múltjához. Mintha a nagy hódító szülőföldjén  a tündérek bedobáltak volna válogatás nélkül néhány furcsa kódexet egy ládába, és elszállítottak volna egy névtelen szigetre, ahol pár év leforgása alatt mindenki elfelejt olvasni.
Ahol nagy becsben tartják a könyveket, de félnek beléjük lapozni.
Hogy is mondogatta mindig II. Bandemag? Őseinket megbecsüljük, hagyományainkra büszkék vagyunk.
No de kinek a hagyományaira?

Riolda a kódexek között talált befejezetlen hóráskönyvet, egy gót királynő, Aldora hányattatásairól írt meséket, egy botrányos életű nagyúr, N. herceg verseit  és mikor újra és újra átrágta magát rajtuk,  és úgy érezte, ha még sokat kutana, ha még kellően sok időt töltene a tengerre néző  könyvtárban, akkor előbb-utóbb rábukkanhatna saját történetére is.
A jövőjére, nem a múltjára.
Nem is csoda: első tanítója,   a véletlenül idevetődött normann krónikás, Illighaen  ebben a könyvtárban szembesült először a múlt és jövő hiábavalóságával, az idő álnokságával.
És a kitűnő történész nem is látott más kiutat, mint hogy megszökjön erről a szigetről és könyvtárból, minél távolabb meneküljön a rejtélyektől. Egy kiszolgált, öreg katonát, Riolda apját választotta útitársául – így kerülhetett ő, Riolda gyerekként Vilmos herceg és Hildi udvarába, Normandiába.
Hány éve is ennek, töprengett Riolda.   És megfogadta, hogy valamelyik kódex szélére lejegyzi a saját utazásait is.
De melyik könyv szélére? A kéziratok egy része furcsa macskakaparással íródott, és még az illusztrációk sem segítették a megértést: vízben lebegő házak, csodás hadigépek, hatalmas szárnyakon levegőbe emelkedő emberek. A bizarr rajzocskákat megmutatta Kydnek, a nagyobbik fiának, de ő ingerülten félrelökte: szerinte ilyen meséket bárki képes kitalálni, aki veszi a fáradságot, hogy az álmait lejegyezze.
De minek jegyezné le?
Hát a valóság nem sokkal érdekesebb?
Ám hol van biztos határ, ami a valóságot elválasztja a rémálmoktól?, kérdezett vissza Riolda. Ám hiába magyarázta el Kydnek, hogy az ő szigetükön tizenöt éve hitvány fenyéren és füvön kívül semmi sem termett, még nem voltak méhek, és talán csak egymás álmaiból táplálkoztak az emberek.
Kyd, az ő drága elsőszülöttje – aki semennyi könyörgésre nem tanult meg írni, olvasni – megint csak a vállát vonogatta. Tizenkét éves volt, neki a tizenöt év mesebeli időnek tetszett.
– Tizenöt év! – szörnyülködött Kyd.
Talán óriások laktak akkor ezen a földön.
De nem kevésbé voltak félelmetesek a Riolda anyanyelvén írt kódexek. Az egyik borjúbőrbe kötött kézirat egy Normandia határán épült nagy templom, Réniens, egy másik pedig egy tenger hullámaira  épült város építését mutatta be. Mennyi-mennyi furcsaság! Riolda gyerekként élt ugyan Normandiában, de nem emlékezett semmilyen nagyszabású építkezésre a normann-breton határvidéken. És ráadásul gyerekkorában – hasonlóan okos és megbízható könyvek – azt jósolták, hogy egy-két év, és vége lesz a kereszténységnek.
Tizenöt év!, sóhajtozott Riolda. Utoljára tizenöt éve beszélt írástudó emberrel. és most majd elemésztette a vágy, hogy megtudja, a föld a keresztények angyalaié, a mesék tündéreié, vagy esetleg a kalifa hadaié lett.
A leghasznosabb vagy, meglehet, egyetlen hasznos kódex a Tökéletes időszámítás, egy ütött-kopott, a kelta „állatnapokat” és a római idusokat, a kelta és a római időszámítást egybevető füzetecske volt. A szerzője szerint egyetlen dolog kell a hatalomhoz, hogy a király időt adjon és elvegyen. Minden más mellékes.  Csak az a fontos, hogy hogy minden napot pontosan megnevezzen.
„Ez biztonságot ad az alattvalóknak, és a király szívét is derűvel tölti el.”
De milyen időről is beszélnek ezek a kódexek?
Meglehet, hogy míg ő tizenkét évet számol össze, kint a világban ezerkétszáz év telt el.
Annyi idő, hogy talán repülni is megtanultak az emberek.
Ám a legmulatságosabb kézirat nem a keresztények ügyes-bajos dolgait, hanem a fényességes kalifa ezermesterének a hadigépeit és találmányait vette sorra. De ez talán csak egy ostoba mesegyűjtemény, nem krónika, gondolta Riolda. . Hiszen hogy lehetne jövőbe vagy távolba látó műszereket szerelni a madarakra? Vagy ütőképes hadsereggé szervezni a hangyákat? És milyen város az, ahol a nőket úgy szaporítják, mint az állatokat? Ha Riolda belemerült az ilyen rémálmokba, ébredés után lelkifurdalást érzett, mikor reggelente az alattvalóinak „kiszabta az idejét”.
Riolda egy kopár szigeten élt, ahol a mindennapokat mindig a tenger szabta meg csodás vagy éppen kibírhatatlan egyhangúsággal. De volt egy igazabb élete. Együtt sírt-nevetett, szörnyülködött és ámuldozott a könyvekkel.

Ha szépen sütött a nap, hajlamos volt igazat adni saját gyerekeinek: egy szarvasbogár, egy szép lepke, egy kődarab vagy akár az az új hajó, amin a férfiak dolgoznak a kikötőben, bármilyen kitalált világnál érdekesebb. Kézbe veheted, megszagolhatod,  a valóságosságában soha nem kételkedhetsz. De ha köd ereszkedett a szigetre, mikor a házak és a kövek is valószerűtlennek tűntek, és mikor maga a sziget is egy megsemmisülés felé zuhanó, óriási madárnak tetszett, Riolda behúzódott a könyvei közé.
De még az örökös menekülés sem tudta megszabadítani az unalom zsibbasztó kínjaitól.
Hát nem szégyen egy fiatal anyának éjjel-nappal a messzeségbe vágyakozni?
Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszajönnek a heringek…?
Egyedül Riolda tudott a szigetén olvasni, ám ez nem jelentette, hogy a könyvtárat csak ő használta. Valakik beóvakodtak ide is a távollétében, összekeverték a lapokat, átrendezték a kódexeket.
No de kicsodák? A palotában bújócskázó gyerekek semmi pénzért nem maradtak volna egyedül a könyvekkel. Netán Sjön? Vagy valaki a szorgok, a sziget őslakói közül? Akik az ő visszatérte előtt már beletörődtek a rabszolga-életbe?
Meglehet, nem is kilencvenöten vannak a szigeten?

Riolda akkor is a titokzatos könyvtárlátogató személyén töprengett, mikor lobogó hajjal berontott hozzá a kislánya, a kilencéves Fiona.
– Miért kuksolsz itt? Hát nem látod, mi történik? Megérkezett az angolszászok hajója!
Fiona táncolva-nevetve kiszaladt, Riolda pedig a kendőjét húzogatva utána. Még épp idejében, hogy lássa a nap meglepetését, a partra szálló angolszász küldöttséget.
A tenger szépsége, a vérpezsdítő izgalom elkápráztatta mindannyiukat . No és a lárma! Mindenhol dobogó lábak, zsibongó, kergetőző gyerekek.
Mért ne ünnepelnének? Amíg nem fordul meg a szél, amíg nem indulhatnak halászni, addig a szigetlakók minden szokatlan eseményt – még egy szokatlan formájú halat is –  megéljeneznek.
A gyerekek pedig – mint mindig – körbetáncolják az angolszászokat, a férje, a hatalmas, megbízható Sjön már mindenkinek sört töltöget a parton.
Egészségedre! Fenékig!
Ám ezek az angolszászok nem a tenger szeszélyéből idesodródott tengerészek vagy valami családias ünnepre vágyódó, jóindulatú birkakereskedők voltak.
Hanem diplomaták, akik hivatalos ügyben érkeztek, és Ethelred király üzenetét hozták.
Riolda a kíváncsi szigetlakók gyűrűjében ünnepélyesen felolvasta a levelet.

Testvéreim!
S
zabad királyok és királynők! Észak fejedelmei!

Ha vágytok egy férfias erőpróbára, gyertek el a királyi székhelyünkre, és szemléljétek meg legújabb egyvereinket! Ha nem vagy rest, ha nem vagy rozzant és beteg, ha felemelt fejjel akarsz tanácskozni veled egyenrangú fejedelmekkel, ha méltó akarsz lenni az őseidhez, akkor eljössz Bamburgba, a székhelyünkre.

Mi több, ezt el is várjuk tőled. 

                              Testvéri szeretettel és öleléssel: Northumbria ura, Ethelred.

Riolda jót nevetett a levélen.
Ő maga – bár nem volt rest sem öreg — nem vágyott „férfias erőpróbára”, ráadásul egy kis sziget úrnőjeként nem is tartotta magát egyenrangúnak „más fejedelmekkel”, ám majd szétvetette a kíváncsiság,hogy megtudja, mi történt a világban.
Hány év telt el…? Hány éve nem beszélt írástudó emberrel…?
És még  nem is találkozott Northumbria új királyával, az ifjabb Ethelreddel.
Mi lehet ez a halaszthatatlan tanácskozás?
Másnap reggel, mielőtt a palota előtti téren, a felszakadozó ködben az időt készült „kiszabni”, megint felolvasta a levelet a szigetlakóknak. A szóvirágok, a dicsekvő fogalmazás újra megtette hatását: az „alattvalók” tátott szájjal, hüledezve hallgattak.
Szabad világ! Tanácskozás! Csodafegyverek!
A szigeten nem létezett más idő, csak amit Riolda kiszabott. Úgyhogy senki sem értette, mit jelent, a „méltónak lenni a saját őseinkhez”. Pedig a legtöbb szigetlakó tudott valamennyit az apjáról-anyjáról – no de mit számít ez?
A tenger gyermekei voltak valamennyien.
Riolda odasandított Sjönre, aki fintorogva, karba tett kézzel sóhajtozott, mert a hagymázas terveknél a világon semmit sem tartott hiábavalónak. De se kőszívű, se hajthatatlan ember nem volt.Ránézett Rioldára, és megsajnálta.
– Csak egy év. Egyetlen év, nem több. Jegyezd meg, Riolda!
De hogyan tartják majd számon az időt, ha Riolda idegenben, ők meg a szigeten élnek?
Fiona, aki ha olvasni nem is, de rajzolni nagyon szeretett, egy széndarabbal madárkát rajzold az anyjára csuklójára.
Háromszor ráfújt, aztán letörölte.
– Ha körbeér az év, haza kell hozzám térned – suttogta az anyja fülébe. – Nem maradhatsz tovább, ha látod a csuklódon a jelet. Ha látod a feketerigót a kezeden.
Riolda bólintott.
És a szigetlakók legnagyobb megkönnyebbülésére kijelölte az aznapi időt:
– Április hónapja van, a feketerigó ünnepe.

Vigyázzatok magatokra!

Beülős

Egy szétrobbant villanykörte darabjain állok,
vizes kézzel a mosdóban, előttem tükör.
Valami furcsa filmet adnak fejem felett a Toldiban
Asztalunkon vörösbor és popcorn billeg, ahogy visszaülök melléd és
átfut az agyamon, hogy mindenkit idehozok
de a bor ára sosem változik.
Lehet, hogy az egészet csak képzeltem
és dehogy randiztam különböző nőkkel, 
az a sok idegen, beszélgetnek,
– egymásnak nem azok –
felnézek, pont az egyik szemébe
Bárcsak te ülnél mellettem
– gondolja, legalábbis én ezt gondolom.
Fogd a kabátod, lépjünk le, fáj a fejem, mondom,
legközelebb mást kérek.
Rágyújtok, miután elváltunk a Deákon.
 

(borítókép: Andrea Wan)

Októberi blitzkrieg

A halál egy, a nyugalomért folytatott élő blitzkrieg lehet. Hozzátapasztom a fülem az ajtóhoz. A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, ha mégis, akkor alszik vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. Úgy tűnik, nem csak nekem. Jólesik az egyedüllét. Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen. Lecsontosodott fák. Avar csak ott, ahol szépen mutat. Kezdődik az élet, az ablakon túl. Erre gondolok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális. A munka optimális. Ezért a kevesebbet vagy a többet keresem. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. Amikor a szomszéd lakását takarítom, jólesik lenézni a temetőre. Az ő ablakából arra látni rá. Mégsem tanul belőle. Én igen. Elmozdíthatatlan, örökérvényű kőbe vésett idő. Megnyugtató, annyira, hogy belenyugszom. – A szépség segít. Egyre több sétát teszek a sírok közt és kevesebbet a városban. Bevásárlóközpontba, csak ha nagyon muszáj… Enni, inni kell. Élni kell-

ene. Ezért alszom, amennyit csak lehet. A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom. Mára elég a gondolkodásból, az luxus.

A reggel bőrénél hidegebb az ébredés. A fürdőszoba ablakból a temetőkápolna tornya látszik. Meleg van, mégis didergek. Bőröm alatti érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. A fák rozsdaszínei megkönnyítik a látást a ködön át. Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. Önmagáért van. Ahogy a robotoló ember is. Vannak érzelmei, de nem érti, mert nem elemzi azokat. Hazafelé, buszból buszba. Leves a szoros gyomorba, hogy jusson valami melegség. Túl az optimálison, a forró vagy a jégízű hazatérés gondolata. Ízlelem.

Álmomban fekszem egy ismeretlen ágyon és az álombéli álmomban tudom, hogy előtte veled keféltem. Soha többé nem leszek önmagam. Már mindig ilyen eltorzult alakja lesz a homlokomnak. Ébredés utáni ráébredés: nem csak a szívem, a koponyám, az agyam is uralod. Vajon ha elutazom innen, megszabadulok a rémképedtől? Van menekülés a képzeletünk megvalósulása elől?

Másnap újrajátszás. És napokon át. Közhely vagy. Ez a félnémaság is. Kimondom, amit gondolok rólad, de nem neked. Neked nem lehet. Szánalmas, ahogyan időnként felhívsz, hogy elhallgattasd a lelkiismereted. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ez a szánalmas nőszemély jól van. Ha az igazságra lennél kíváncsi, érdekelne az is, amit nem mondok ki. Büszkeségből vagy bánatomban hallgatom el, hogy szarul érzem magam a bőrömben, a bőröm alatt, hogy az érzelmi szar, amit lenyomtál a torkomon, az juttatott ide. Még ha ez nem is igaz, de jogom volna kimondani, ha volnál bátor meghallgatni. Szóval a szánalom kölcsönös. A bátorság hiányzik. Esetemben nem. Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.

,,Nevető ember” lettem. Bohócképem végleges. Emberré a bizalom tesz, amellyel feléd fordulnak az emberek. Az is elég, ha csak elhitetik veled, de ami ritka, az a barát(h)arcú, önzetlen bizalom megtapasztalása. Ez hívott haza.

Egy ideig még ettem a keserű levest, szívtam a hideg levegőt, amely az ottani emberekből áradt felém. Belülről hallgattam az otthoni hangokat és felböffentek ízek is.

– Micsoda különbözőségek – gondoltam. Ez akár (sz)ép is lehetne, ha egy ,,rendelt” időben és helyen történik. Értelmesen. A menekülésnek semmi köze az értelemhez. Az érzelmekhez van köze. A parthoz, amit elértünk. Sem előtte, sem utána nem merítkeztünk meg a vízben, amely körülvett minket. Ez a baj. Nem mártóztunk meg együtt, csak az örömben, de nem a bajban. Mi közünk van egymáshoz? Látszólag semmi. Már nem csak látszólag semmi. Ezt akkor még nem tudtam. Dolgoztam. Azon, hogy minden testi erőm feleméssze a bánat. Még vágytam rád, de már magamra is.

Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem. Az apró jellemzőid. Ahogy mozdulsz, ahogy megnyilvánulsz. Ez a könnyekig meghat, de nem fáj már. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. Kétségbeesetten kutatni emlékek után, (k)épek után magunkban érte. Magunkért benne.

,,Éva, hol vagy?” Otthon vagyok, mondja a tékozló leány és hazaballag. Nem fegyverletétel, hanem fegyverfogás lett. Ezt akkor még nem tudtam. Kínlódtam a tudattalanságtól. A bizalom hiányától. És akkor hazaértem. Belül. El sem indult még az a busz, amire nem is én váltottam jegyet, de már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Hogy keresniük kelljen, mint valakit, akinek nincs otthona, meg háza tája. Haza-

mentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Ha elég kitartó vagy, elkezdenek emlékezni rád. A tetteidre, a jelen-létedre és újra számolnak veled a jövőre nézve is. Tehát van jövőd. Szükség van rád, felismernek. Ez elismerés, de arra vágysz a legkevésbé, most, amikor újraépíted magadban a házat. Amely megvéd majd az illetéktelen behatolóktól. Jó önvédelem és közbiztonság. Szerelem és háború nélkül nincs. Amikor mindkettő véget ér, akkor jön el a szabadság. Mindig vonzottak az üres utcák. Régi fák, a rügyek terjedelme. Tavaszi könnyedség vagyok és csupa megbocsátás. A közömbösség jele, ahogy lefejtem az idő szövetéről az emléked. Őszbe fordulok, télbe érkezem. Felfűt az otthon heve, amellyel befogad, vissza. Alakoskodások nedves-kedves arcába fulladnék, ha nem lenne otthonom. Rám csukja az ajtót, elernyeszti az izmaim, beszél hozzám és (besz)éltet, anélkül, hogy félnék, hogy kibeszél engem. Az embernek több társa, barátja lehet, de csak egy otthona. Különben társ- és barátügyben is finnyás vagyok. Válogatós, aztán a választotthoz ijesztően ragaszkodó. A maguknak val(l)ók már csak ilyenek. Tudom jól, hogy végül nem marad más, csak valami csapadék, amely elmossa majd az értelmetlen harcot és megbékél a fénnyel.

,,A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”

Gyerekkoromban volt egy papírbabám. Tetőtől talpig rózsaszínű meg rózsaszívű, legalábbis annak képzeltem. Beleszédültem a gyönyörűségbe, ahogy egy-egy ruhácskát rávontam a hajlékony papírtestre. Olykor egy-egy barna vagy krémszín   árnyalat furakodott a képbe. Teljes volt az egyedül- lét. Sosem voltam magányos.

Vagy mindig az voltam a szemlélők számára. Számomra pedig a szemlélők azok. Ne nézzetek rám! Ne érjetek hozzám! Az ilyen alakokból lesz a falka legelhivatottabb védelmezője. Mert nem számításból, önzésből, a magánytól való félelmükben cselekednek, hanem valóban őszintén törődni, védeni és összetartani akarják maguk körül a világot. Nem csak maguknak. Nem csak magukért. Leírva mindez patetikusnak hathat, mint ahogy az őszinteség is lejárt fogalom. Magam sem mindig hiszem, hogy kivitelezhető, de ebben a kontextusban biztosan maradt még hitele. Érzem a bőrömön, a bőröm alatt. Több mint szerelem. Életösztön. Nem csak a sajátom, másoké is bennem.

Emelkedettségben hasonló ez ahhoz, amikor választhatsz, hogy lehajítanak a szikláról vagy magad ugrasz neki a mélységnek. Meg sem fordul a fejedben, hogy van választásod, ugrasz, önként és dalolva. Azután minden ugrás után újjászületsz, visszamászol és megint és megint. Hogy mit tesz az, akit senki sem hajigál és maga pedig bátortalan a nekirugaszkodáshoz? Hát tesz-vesz a szikla tövében. Múlatja az időt, míg bele nem pusztul a várakozásba. Egyfolytában arra vár, hogy történjen valami.

Állandóan türelmetlen vagyok és cselekszem. Kislány koromban apámmal szánkózom a friss havon. Összepisilem magam a gyönyörűségtől. Élénk kép, amelyért érdemes volt megszületni, érdemes képeket festeni vagy szóképeket alkotni. Az ilyenekből valóság marad. Felgörgetve mint hógolyót, lavinává. Nem engedem egészen közel, mert magával sodor. Megépítem és nézem az útját. Hosszabban tart(hat), mint az élet.

 

 

(Illusztráció: sa)

Pásztorok

esztena a Nagy-Hagymás közelében

Sokan sokféleképpen bemutatták már a pásztorok mindennapjait, engem mégis – talán pont emiatt – régóta vonz a világuk, hogy velük legyek, s hogy amennyire csak lehetőség nyílik rá, köztük töltsek egy kis időt: lássam, hogyan dolgoznak, miből áll egy napjuk, milyen közösséget alkotnak, milyen örömök érik őket és miféle problémákkal küszködnek. Alapvetően az ember érdekel. Az a világ, pontosabban azok a különálló kis világok, amikben élünk, és amik között látszólag legtöbbször nincsen átjárás. Az érdeklődés és kíváncsiság mellett az is hajtott, hogy mennyire értem meg őket, és milyen módon tudom megértetni magam velük – értem ezt úgy, hogy olyan módon legyek képes létezni közöttük, ami csak kissé zavaró, és úgy tudjam megközelíteni őket, a munkájukat, azt az összetett tevékenységet, amit folytatnak, hogy igazán ne avatkozzak közbe. Ezen felül érdekel a nyelv, amit használnak, az a különleges élmény, mikor a helyiségben ülők egy nyelvet beszélnek ugyan, de van egy valaki (ez volnék én), aki perceken keresztül egy mukkot sem ért a beszélgetésből, mert olyan kifejezések, szóösszetételek, utalások hangzanak el, melyek tulajdonképpen egy ismeretlen világhoz tartoznak.

08
11

Elsőként július elején vitt el Ferencz Tamás barátom Csíkszentdomokosba, hogy onnan, Gáll Levente segítségével, feljussunk a Nagy-Hagymás alatti esztenához. Levente jó néhány embert fölvitt már hozzájuk, ilyen-olyan célból – merthogy ez a helyszín egyrészt a legszebb, másrészt itt tényleg olyanok a körülmények, amilyeneknek lenniük kell, ha fotóriportot szeretne valaki készíteni, mondta –, és az hamar nyilvánvalóvá vált abból, ahogy mesélt, hogy nem mindenkit látnak szívesen, nem minden pillanat alkalmas. Balánbánya után természetesen már csak földút van. És az is olyan, hogy még a terepjárók közül sem mindegyik bírja el. Aztán a kőbányát elhagyva, átvágva egy kis patakon, elém tárult egy olyan látvány, mely az egész Kárpát-medencében egyedülálló, sőt annál talán szélesebb körben is. Az esztena egy viszonylag szűk völgyben helyezkedik el, szinte közvetlenül a Nagy-Hagymás (más néven Bárány-havas – románul Hășmașul Mare) alatt, amelyről röviden annyit, amit Orbán Balázs írt a Székelyföldről szóló könyvében: „oly szép és ragyogó táj, melynél szebbet se Svájcz, se Tirol felmutatni nem képes”. (Maga a hely a Békás-szoros-Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik. Kőzettani szempontból krétakori kristályos palából – üledékes kőzetből – felépülő, egészen különleges sziklaformáció.)

30

Amikor kiszálltunk az autóból és elkezdtek körbeszaglászni, sőt aztán körbeugatni a kutyák, rögtön éreztem, hogy nem csak az emberekkel kell hamar szót értenem, de az állatokhoz is közel kell kerülnöm ahhoz, hogy maradhassak. Levente váltott néhány szót a pásztorok vezetőjével, aki szintén Levente. Ő végigmért, lepergett egy pár másodperces csönd, aztán bólintott, és csak annyit szólt, hogy nyugodtan maradhatok, amíg szeretnék.

levente_kicsi

A két kísérőm hamar eltűnt a kocsival, én meg álldogáltam egy darabig, mert nem tudtam, mit szabad és mit nem, és ami azt illeti, a szemben tornyosuló hegy is gyakran elvonta a tekintetem. Aztán persze sorban kezet fogtam mindenkivel: Leventével, Józsival, Sanyival, Miki bácsival és Dragoșsal, akik kérdezősködni kezdtek – ki magyarul, ki románul, Dragoș leginkább tört angolsággal – arról, hogy miért is, mi célból, meg hogy minek csinálom, mire jó ez a fotózás, ki fogja ezt látni („Olvasni? Hát írni is fog?”), és csak nevettek, hogy akkor most ők rajta lesznek a képeken meg a juhok is, és hogy majd felkerülnek az internetre, vagy hova. Nem tudtam nem nevetni azon, amit mondtak, de hát ők is nevettek, és amikor elkezdtem mondani, hogy egyszerűen azért, mert érdekel, amit csinálnak, a hely, a hangulat, a téma, a hegyek, és hogy van már csekélyke tapasztalatom, merthogy húsz éve járok Erdélybe, akkor aztán csak bólogattak, és azt mondták, hogy az már tisztességes idő, jól van, őket egyáltalán nem zavarja, csináljam, ha kedvem telik benne.

10 12

20

A pásztorok négy óra felé kelnek, hogy legyen idő megfejni már korán a közel hatvan tehenet és a több mint háromszáznegyven juhot, amit négyen-öten végrehajtani igen masszív munka. Már maga a terelés, az állatok irányítása is azon a terepen hihetetlennek tűnik, hiába van tíz kutya az esztenán.

03

Egy bő három órás munkával indul a nap, amit újabb rész, a sajtkészítés, illetve annak egy bizonyos fázisa követ, majd előbb a juhok, aztán a tehenek kihajtása a legelőre. Úgy alakult, hogy ezen a napon a tehénpásztorral, Sanyival indultam el a hegyek közé, amikor is volt időnk beszélgetni. Sok mindent mesélt, de egy történet nagyon megragadt bennem, és csupán néhány héttel korábban történt, minthogy ott jártam. Ködös idő volt, és egyedül indult fölfelé, a hegy irányába, ahol a juhok legeltek éppen, és az erdőszélen egyszer csak meglátott három farkast, ahogy épp léptek ki a fák közül. Azonnal rárontottak az állatokra, és kiragadtak egy juhot, amit elkezdtek rögtön darabokra tépni. Talán öt percig tartott, amíg Sanyi visszalépett az esztenaház felé, hogy üvöltve jelezze a többieknek, hogy baj van, és amikor aztán visszatért, már csak a koponyacsont és a gerinc egy része maradt meg az állatból. Hevertünk ott a fűben, és Sanyi csak beszélt a látványról és az érzéseiről; a felelősségről, a veszteségről, mindarról, ami ezzel a munkával jár. Én meg azt éreztem, hogy bizonyos értelemben nagyon könnyű dolgunk van a városban, és hogy közben pedig milyen hatalmas különbség van a mi szorongásunk, és az ő izgalommal vegyes félelme között.
Ebédre napközben nincs sok idő, legfeljebb egy kis szalonnára és kenyérre futja, amit el is fogyasztottunk Sanyival az egyik medveles közelében, délután pedig visszaértünk az esztenaházhoz, hogy meglegyen a kora esti fejés, hasonlóképpen, mint kora reggel. Ebben a bő másfél napban a legmegdöbbentőbb az volt, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoznak iszonyatosan keményen, olyan terepen, és olyan körülmények között, amire valóban elő kell készülni. Nem csoda, ha fogy a kávé, a cigaretta és a pálinka, a legfontosabb kiegészítők. Egyszerűen szükség van rájuk. Szó szerint elengedhetetlenek. Este persze készült puliszka, juhtúróval, ahogy azt kell, és már az este folyamán éreztem, hogy hiányozni fog mindez, ha már nem leszek itt.

pasztorok_nautilus_24pasztorok_nautilus_22pasztorok_nautilus_2107
06
pasztorok_022

Augusztus közepén mentem vissza, és igen csak jó érzés volt, hogy úgy fogadtak, mintha egyszerűen csak hazatértem volna. Miki bácsi és Dragos már nem voltak ott. Helyettük Ernő bá érkezett, tehát megritkult a csapat. Ez a hangulaton is érződött, és a munkabeosztásban is megmutatkozott.

pasztorok_nautilus_25
Szerencsém volt, mert egyrészt még véletlenül se tudtak foglalkozni velem, másrészt egyáltalán nem befolyásolta már őket a fotózás.
Három olyan dolog van még, amit ebben a rövid kis beszámolóban szeretnék fölidézni. Az első egy olyan éjszaka, ami egyszerre okoz hideglelést még most is bennem, s ami olyan erős élmény, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni, szerencsére. Az esztenaháztól nagyjából ötven méterre aludtam egy sátorban az egyik domb lábánál, Észak-Nyugat felé. Éjfél jócskán elmúlt már, amikor kutyaugatásra ébredtem, de nem egyetlen kutya ugatott, hanem talán mind a tíz, és az ugatásukat hallva azonnal eszembe jutott, amit Józsi mondott, mikor a különféle állatok ólálkodásáról beszélt az esztena körül. Ha vonítva ugatnak a kutyák, akkor farkas van valahol a környező dombokon, ha pedig szaggatottan, egyre gyorsuló ütemben, akkor medve jár erre, mondta, és ahogy feküdtem a hálózsákomban, egyértelműen az utóbbira lettem figyelmes. Az arcom fázott, mert augusztus végén már gyakran fagy közeli a hőmérséklet éjjel ilyen magasságban, de ahogy erősödött az ugatás, közben már izzadtam is, mert olyan volt, mintha az egész hegység visszhangzott volna körülöttem, és néha nagyon közel, szinte a fülemnél csattogtak a hangok, néha pedig már azt hittem, hogy végre vége van. Aztán egyszer csak valami elhúzott a sátram mellett. Aztán még egy, és még egy, és bizonyára a kutyák voltak, de már az a tudat, hogy ilyen intenzíven rámozdultak valamire, erős szívdobogást okozott. Szerencsére lassan véget ért az ugatás, és aztán elaludtam. Másnap Józsitól kérdeztem, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak annyit mondott, hogy szokásával ellentétben kimászott a kis kalyibából, ahol alszik, mert úgy mozgolódtak a juhok éjszaka, hogy biztos, hogy medve járt a közelben, méghozzá nagyon közel, szerinte a kőbánya felé, ami, ahogy belegondoltam, tőlem tényleg egy köpésnyire volt csak.

04

A második dolog az a szervezettség, amelyben léteznek. Hogy mindenkinek megvan minden órában, sőt percben a feladata, és ha nem végzi el, az nemcsak hogy rögtön megmutatkozik, de gyakorlatilag az egész napot átalakíthatja, vagy akár napokat változtathat meg, tehet tönkre. Gondolok itt az állatok kihajtására, őrzésére, a sajtkészítésre, vagy csak magára a felkelésre, hogy mikor is kezdik el a munkát: hogy lesz-e elég idő arra, hogy elvégezzék, amit el kell, amit muszáj. Ami nagyon nagy tanulság volt számomra, hogy milyen természetességgel végeznek minden mozdulatot. Egészen más dolog hallomásból, vagy olvasmányélményekből tudni valamit, és megtapasztalni, látni ott, ahol történik, ahol a helye van.

14
15
pasztorok_nautilus_23

És a harmadik, amit még említeni szeretnék, pontosan ezzel függ össze. A harmadik nap reggelén megjelent egy platós kocsi, kiszállt belőle három ember, akik az egyik borjúért jöttek, ami még áprilisban született, és azóta persze már vagy százötven kilósra hízott. Nem is tudom érzékeltetni azt a küzdelmet, amit a befogása jelentett. Ahogy öt-hat felnőtt férfi küzdött a táplálékért, hiszen tulajdonképpen erről van szó, s még a karámba való beterelés után is vagy húsz percükbe telt, mire képesek voltak lefogni az állatot. Nem tudom leírni azt a vágást, a kivéreztetést, és ahogy az állat lassan kimúlt ott a domboldalon, csak azokra a mozdulatokra emlékszem tisztán, mikor a kocsira rakták, hogy aztán levigyék és feldolgozzák, hogy később az asztalra kerüljön. Pedig figyeltem, képeket készítettem, de egyszerre volt nagyon idegen mindaz, ami akkor történt, s közben megint csak a természetesség jut eszembe, hogy így van ez már nagyon régóta, és hogy a hozzám hasonlók, akik nem látják mindezt nap mint nap, elfelejtették, sőt valójában meg sem tanulták, mit jelent megküzdeni ezért, szembenézni az elmúlással ilyen gyakran, és hogy nem maguktól történek a dolgok, merthogy ami nekem ismeretlen, számukra hétköznapi, és ami nekem idegen, nekik teljesen magától értetődő.

16171819

Silene Lehto költeményei

Hófehérke szíve

A királynőnek nincs neve.
Ő csak egy nő, aki Hófehérke szívét akarta.
A kezében kívánta tartani azt, győzelmi jelként.
Valóban megvethetjük-e reményét?
A királynőnek mindig résen kell lennie, mint a nyúlnak,
Orgyilkosok, forradalmak,
Sehogy sem ér rá jónak lenni az ember.
Ha most bekukucskáltok az ebédlő ajtaján,
látjátok, hogy mennyire mohón falja a sült vaddisznószívet
(még nem tudja, hogy rászedték).
Szoknyája esküvői tortaként fedi el vézna alakját.
Halcsontok szorongatják tüdejét.
Egy pillanatra hagyjuk boldognak lenni ezt a meggyötört nőszemélyt,
senki ne zavarja őt, öröme tiszta,
ezüst evőeszközökből áradó napfény

 

Hullarabló

Többé már nem fél a haláltól,
nem, itt a sír fenekén,
holdtalan éjszakán, a csönd
mélyén, ide nem hallatszik
a kései sofőr ásítása,
a boncteremből elszabadult oroszlán:
ahogyan átugorja a temető falát.
Csak a moréna zajlik, a könyökcsont fúródik át
a falzaton, mint a korai hóvirág.

 

images

 

Mary Shelley

Ha egy meteor közelről süvít el mellettünk,
a huzat megcsapja a hajunkat
még hosszasan miután az eltűnt az űrbe.
Az íróasztal fiókjában, textilbe
csavartan Percy szíve, mint egy szárított szilva,
felégetett falu elszenesedett romjai:
csodaszerűen nyílnak a martilapuk
szürke hamuból, mint minden szó,
amit írtam a szíve
ellen, a szívén át.

Neer Beatrix fordításai

A fordító jegyzete:

A versek szerzője a finn Silene Lehto, akinek első verseskötetét (Hän lähti valaiden matkaan, 2011) az egyik legrangosabb finn irodalmi díjra jelölték. Második kötete, a Lumikin sydän, vagyis Hófehérke szíve legújabb, 2014-ben megjelent kötete szintén nagy sikert aratott. Ezen kötet versei elfeledett mesék és történelmi személyek köré fonódnak, valamint az anatómiához fűződő létkérdéseket is boncolgatja. A fordításokat ebből a kötetből válogattam. Eddig a Vörös Postakocsiban jelentek meg Lehto versei a fordításomban.”

 

 

Lidérces, mégis otthonos

Sosem volt még ilyen egyszerre –
A blagoevgradi színházban,
miközben három macedo-bolgár lány énekelt,
állandóan be- és kiugrott, húzódott
a zsigerien kellemesen bizsergő gyomrom,
s folyt a könnyem.

Ottani arcok, Zdravka, Kiril és Hristina szerint
előző életemben bolgár voltam.

Az a dal megrázó, és elképzelhetetlenül mély,
mint számtalan szakadék a Pirinben.
Ismerős, meghatározhatatlanul régről.
Őserő-hordozó, zsigerekbe hazataláló.
Lidérces, mégis otthonos.
Nem szabadulok tőle a továbbiakban.
Nem is akarok.


(borítókép: Simone Held)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info