RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

A csikorgó fékezés után a gőzmozdony füstje szétterült az alföldi rónaságon. A vagonok ablakaiban kíváncsi fejek jelentek meg, előre-hátra nézelődtek, egymást kérdezgették a szomszédos fülkékben utazók. A legelső kocsiról nehézkesen leugrott a pohos kalauz, billegve előreszaladt a mozdonyhoz, ahonnan sűrű káromkodások hallatszottak. Abban a pillanatban, amikor odaért, az utolsó vagonra föllépett egy nagy, pödrött bajszú, daliás férfiú kis, köpcös kísérőjével. Talán csak a puszta fölött köröző rétihéja a megmondhatója, honnan kerültek elő hirtelen. Mindenesetre besurrantak az egyik fülkébe, s az ablakban lógó, hivatalnok külsejű utas háta mögött lehuppantak a bársonnyal bevont ülésre. A pohos kalauz megtudta a mozdonyvezetőktől, hogy évszázados fa dőlt a sínekre, ami annál különösebb, mert ezen a vidéken évszázados fákat nemigen találni, meg aztán vihar sem dúlt az elmúlt napokban. A tetterős masiniszták azonban nem vesztek el az okok kutatásának labirintusában, hanem a fűtőkkel vállvetve lerángatták a fatörzset a sínekről.
Az új utasok közben pipát tömtek, rágyújtottak. Útitársukat a bodorodó füst vonzotta a helyére.
– Adjon Isten! – köszönt a pipázókra.
– Fogadj Isten! – mosolyodott el a pödrött bajszú, daliás férfiú.
– Hát kendtek?
– Eleddig előrébb üldögéltünk, de a fékezés visszavetett bennünket – magyarázta az alacsonyabb.
– Hová tartanak?
– Csak ide, Szegedre.
– De hisz ez a vonat onnan indult!
– No, hát akkor oda is tér majd vissza! – dörmögte nyugodtan a daliás, s a maga részéről lezártnak tekintette a kérdést.
A hivatalnok gyanakodva méregette a jövevényeket. Parasztos gúnyát viseltek, de úgy hordták, mintha nemesi ancúg volna.
– Lókupecek tán kendtek? – érdeklődött.
– Lát talán lovakat az úr? – kérdezett vissza a köpcös kis emberke.
A tisztviselő elvörösödött, s el is némult. A vonat rántott egyet, majd sóhajtva, füttyentve nekilódult. A hivatalnokféle fölvette az ablak alatti kicsiny asztalkáról a napilapját, kihajtogatta, belétemetkezett. Lapozgatta, olvasgatta, hümmögött hozzá. Egyszer csak megdermedt, akárha sóbálvánnyá vált volna, aztán fölpattant, mint akinek darázs csípte meg a farát.
– Engedelmükkel – motyogta, s kioldalgott a fülkéből.
– Hová siethet ez ennyire, kedvelt uraságom? – vetette föl a kérdést a zömök alak.
– Megy a dolgára, gondolom. Beszélik, hogy ezeken a járgányokon azt is el lehet végezni.
– No, ennek magam járok utána – emelkedett föl a mokány fickó, pipájába belefojtotta a szuszt, azzal nekivágott a vonat folyosójának.
Társa megsimogatta gondosan kifent, méhviasszal kenegetett bajuszát, s megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, micsoda bolondság, de azért nem orrolna miatta. Azután elterpeszkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon, s érdeklődve nézte a tovatűnő alföldi tájat, a bokrokat, ligeteket, magányos tanyákat. A zötyögéstől és a szelíd tájéktól csakhamar elandalodott. Álmodozásából a pisztoly kakasának baljós zaja térítette magához.
– Emeld föl a kezed, betyár! – hallott egy recsegő hangot, s mikor maga fölé sandított, kockás zakós, pörge kalapos úriembert pillantott meg. Nagyvárosi rendőrkopónak vélte volna bárki, aki járatos a nagyvárosok életében. Utasunk nem egészen értette, ki áll vele szemben és mi a gondja; a betyár szó minősít vagy foglalkozást jelöl.
– Emeljem, úgy szeretné? – kérdezte jámboran, s mikor a pörge kalap a bólintás jeleként megbillent, váratlanul és villámgyorsan a magasba lökte kezét, s ugyanazzal a mozdulattal le is fegyverezte a nagyvárosi kopót, aki csodálkozásában mukkanni is elfelejtett. A pödrött bajszú pedig pillanatok alatt levarázsolta róla a nyakkendőt, azzal kötötte össze a kezeit, végezetül önnön pisztolyát szegezte a halántékának.
Alighogy mindez megesett, a tömzsi tűnt föl a fülke ajtajában, kezében gyűrött újság.
– Az a haloványképű macskajancsi bepanaszolt bennünket – mesélte. – Nyilván azért jött a nyakunkra ez a pandúrszerű atyafi – bökött a magába roskadt rendőrkopó felé.
– És mit tettél az áruló latorral?
– Kihajítottam a vonatból.
A rendőrkopó foga erre vacogni kezdett.
– Ebben a lapban benne van a nyomtatott képünk – mutatta a köpcös. – Azt írják a firkászok, hogy körözik a Rózsasándort meg a segédjét, a Panzasándort. Azaz téged, kedvelt uraságom, meg engem, hehehe.
– Pandúrsándor bérence vagy? – szegezte a kérdést a megkötözött embernek a nagy, pödrött bajszú Rózsasándor.
– Nem én – hebegte a kérdezett. – Nem is ismerem őt, csak a hírét hallottam. Én a józsefvárosi kapitányságon szolgálok, Pesten. A napokban a fivéremnél voltam látogatóban Szegeden.
– És minek ártod bele magad a más dolgába? – rivallt rá Panzasándor.
– A körözés a rendvédelmi szervek valamennyi tagjára nézve kötelező érvényű parancs… Ha a körözött személyek a látókörünkbe kerülnek, föl kell fednünk esetleges inkognitónkat, s ha netán szolgálaton kívül lennénk, haladéktalanul szolgálatba kell helyezni magunkat, és intézkedést kell foganatosítanunk.
Panzasándor és Rózsasándor együttérző pillantást váltottak.
– Elmeháborodott – jegyezték meg halkan.
– Úgy hiszem, jobb távoznunk, Panzasándor, egykomám – döntött Rózsasándor. – Majd más alkalommal utazgatunk ezen a böhöm gépezeten.
Szavait, mint mindig, ezúttal is tett követte, s a legközelebbi szakaszon, ahol a szerelvény lassított kicsit, a két potyautas leugrott a puszta kies földjére.
– Hozta Isten Önöket! – hallották, miközben föltápászkodtak és a port veregették le a ruhájukról. Fölemelve a fejüket, kifogástalan, ám meglehetősen szokatlan öltözetű, hórihorgas férfit pillantottak meg.
– Álmodom talán? – képedt el Panzasándor. – Vagy meghaltunk?
– Jó napot! – mordult Rózsasándor, akinek arra a napra kissé elege volt az idegenekből. – Neked meg mi bajod? – fordult a cimborája felé.
– Ezzel a figurával szoktam álmodni – magyarázta Panzasándor. – Csetlik, botlik, rozzant gebén száguldozik, petrencés rúddal hadonászik és szélmalmokat rohamoz idétlen kurjantásokat hallatva.
– Isten hozta Önöket! – szólt újra az ismeretlen. – Ha megengedik, a nevem Tegnapi Rézmán. Kiket tisztelhetek az urakban?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét.
– Az én nevem Ferkó, a barátomé meg Miklós – mondta végül.
– Kövessenek!
A különös nevű égimeszelő nyomában először átvágtak egy mezőn, majd egy apró, fiatal ligeten. Panzasándor kutyagolás közben arra jutott, ez az ember nem az álmaiból lépett eléjük, csupán hasonlít ahhoz. Madarak csiviteltek, tűzött a nap a tarkójukra, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek erre-arra, akár nyájtól elkóborolt birkák. Végül két ember magasságú falhoz érkeztek, s apró, vasalt kapun keresztül keltek át. A falon belül patak csordogált, gyümölcsös és konyhakert terült el, kellős közepén, istállótól, csűrtől és pajtától övezve, kicsike kastély állott. A falak mentén magas, furcsa növényzet nőtt sűrűn és buján.
– Kerüljenek beljebb! – tárta ki vendégei előtt a kastély ajtaját Tegnapi Rézmán.
Az épület mindössze két helyiségből állt, egy meglehetős teremből és egy kis konyhából. Utóbbiban vénségesen vén, kövér asszonyság tüsténkedett, az érkezőkre ügyet sem vetve szöszmötölt a tűzhelyen. A vendéglátó hellyel kínálta Rózsasándort és Panzasándort. Tegnapi Rézmán bort hozott meg metszett poharakat, s miután kitöltötte az italt, maga is leült.
– Nem kell, hogy féljenek – kortyolt nagyot, ádámcsutkája csak úgy ugrált a torkán. – Én sosem árulom el a jó betyárokat.
Rózsasándor keze ökölbe szorult, teste azonban mozdulatlan maradt.
– Szóval tudja, kik vagyunk – horgasztotta le a fejét Panzasándor.
– Tudom. Csakhogy én kivonultam a világból, tőlem nem kell tartaniuk. Néhány béressel, az intézőmmel és egy szakácsnővel élek itt, régi nevemet és régi életemet hátrahagytam. Azért küzdök, amiért maguk.
– És mi miért? – vonta föl a szemöldökét Rózsasándor.
– A szabadságért. Az osztrák iga és elnyomás ellenében.
– Részben – emelte föl a mutatóujját Panzasándor.
– És hogyan harcol kend? – firtatta Rózsasándor.
– Azt majd megtudják, ha elérkezik az ideje. Előtte egyenek, igyanak!
– Ha akarnánk, sem tudnánk elmenni, ugye? – szólt Rózsasándor.
– Ha akarnának, elmehetnének. Csakhogy nem akarnak. Olyan ízletes ételt, amilyet mindjárt tálaltatok, nem ettek még soha!
Így is lett: a töltött kacsacombok, tűzdelt dagadók, pácolt oldalasok, vadpecsenyék és halak mellé különlegesebbnél különlegesebb köreteket kaptak. A főétkek hosszú sorát követően pedig jöttek a desszertek! Degeszre ették magukat mind a ketten.
– Nos, így lehet élni minálunk – vigyorgott Tegnapi Rézmán. – Most pedig pihenjenek le kicsit, megterhelt gyomruk amúgy sem engedne egyebet.
Ezekkel a szavakkal újra a szabadba invitálta vendégeit, és a pajta felé kormányozta őket. Alig léptek be az épületbe, újabb ámulatba estek: amiről ők azt gondolták, pajta, valójában pazar szállás volt. Az építmény közepén keskeny folyosó futott végig, erről nyíltak jobbra és balra a minden kényelmet kielégítő szobák. A helyiségben, amelyet Tegnapi Rézmán Rózsasándornak és kenyeres pajtásának szánt, két ágy, két karosszék, két mosdótál, kellemes tájképpel díszített paravánnal elkerített dézsa, tömör tölgyfaasztal és öblös ruhásszekrény fogadta a leendő lakókat.
– Pontosan tizenkét ilyen szobánk van. Mind ugyanígy berendezve.
– S kik lakják a többi tizenegyet? – kérdezte gyanakodva Panzasándor.
– Nem mindet foglalták még. Viszont amelyiket igen, abban egytől egyig kitűnő emberek élnek, majd meglátják, kitűnőek! Most azonban pihenjenek – köszönt el a langaléta, azzal rájuk csukta az ajtót.
Rózsasándor egy hosszú lépéssel nyomban ott termett, óvatosan lenyomta a kilincset. Mikor az könnyedén engedett, s az ajtó résnyire megnyílt, mélyről jövő sóhaj szakadt föl belőle. Visszacsukta az ajtót, majd körbejárta a helyiséget. Az ablakon sem kilincset, sem kallantyút nem lelt, az üvegtábla szokatlanul vastag volt, úgy tűnt, nem lehet egyszerűen és különösen csöndesen kitörni.
– Erre nincs menekülés – dörmögte maga elé Rózsasándor, és a bejárathoz közelebb eső karosszékbe telepedett gondolkodni. Panzasándor addigra elnyúlt az egyik ágyon. Álmában ismét látta a hórihorgas alakot, ahogy rozzant gebéjén lovagol a naplementébe, vaskos petrencés rúdját maga után vonva. S ahogy nézte ezt a festő ecsetjére kívánkozó képet, egészen elkeseredett, amiért álmainak szereplője hasonlít furcsa nevű vendéglátójukhoz. Az álomalak kitűnő ember, hasonmása viszont megmagyarázhatatlan viszolygást keltett benne…
Amikor fölébredtek, a szoba közepén kerekeken guruló asztalka állt, roskadásig rakva ínycsiklandó eledellel.
– A csukával kezdjék – javasolta Tegnapi Rézmán, mintegy a semmiből teremve a szobában. – Aztán jöjjön a ponty, a keszeg, a kárász, a fogas, a viza, a kecsege, a tokhal, a csík, a garda, a küllő, a cselle, a csabak, a bodorka, a compó, a pér, a koncér, a lápi póc, a sügér, a pisztráng, a menyhal és a naphal. A reményhal meg utoljára. Azzal tegyék föl a koronát eme folyami vacsorára!

Első közlés:

RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

Az Enns folyón innen és túl (Bene Zoltán Rózsasándoráról)

A modernitás ellen lázadók nem feltétlenül múltból ittmaradt kövületek, hanem maguk is eleven részei, sőt a Bene-regény alapján azt is gondolhatjuk, aktív formálói a modernségnek.

Ebben a zavarba ejtő műfajú, letehetetlenül mulatságos, nem is a történelmi betyárokat, hanem a mitikus betyárságot középpontba állító regényben Rózsasándor először nem is lovon, hanem vonaton bukkan fel. Nincs egyedül, vele utazik egy gömbölyded, köpcös betyár is: Panzasándor (!), a hűséges fegyverhordozója. És Rózsasándor később sem marad egyedül – a pusztába „zárva” – jó cimborái, Csonkaferencz, Veszelkakoma, Tombáczgyerök a XIX. századi modernitás majd minden anomáliájáról tudósítanak. Így aztán falusi szegénylegények, Pandúrsándor (lehetne akár Labancsándor is) esküdt ellenségei szörnyülködnek az amerikai feketék kirekesztésén, a Monarchia más népeinek elnyomásán.
Egy szögedi kocsmában így elmélkednek a betyármítosz történelmi hátteréről:

„– Azt állította, az Óperencia nem egyéb, mint az Ober Enns, azaz az Enns folyón túli vidék. A legtöbben, köztük mi ketten, elfogadtuk a logikusnak tűnő magyarázatot, Rózsasándor azonban azt mondta…
– Ha azonban én, teszem azt – vágott közbe Panzasándor – Nurembergából szemlélem a világot, a mi országunk az, ami az Enns folyón túl van…
– És ezzel vitatkozni lehetetlen volna – tódította Csonkaferencz.
Panzasándor újabb ibrik boritalért kiáltott, aztán nekiszegezte a kérdést a társának.
– Minden attól függ, honnan szemléljük?
– Viszonylagos a világ – tudálékoskodott Csonkaferencz – Viszonylag jó nekünk a császár birodalmában, viszont sokkal jobb lenne a saját országunkban.”

A betyár szó egy olyannyira lefordíthatatlan hungarikum, hogy még a szótárakban is – legjobb esetben – körülírással találkozunk.  Cowboy lenne a betyár? Vagy rabló? Népi szabadságharcos? Ezt a sajátos körül-írást, a számtalan intertextus játékos felvillantását maguk a társalgó betyárok végzik el ebben a különösen szellemes és szórakoztató regényben. A betyárok képviselte „magyar ügy” mögött – Pandúrsándor, népemnek nyúzója és más hasonlók mögött – felsejlik nemcsak a magyar, hanem az emberi autonómia törékenysége.
Így a sok intertextus, „párhuzamos történet” révén a délibábos magyar puszta – Rózsasándor és Pandúrsándor összecsapásainak helyszíne – tényleg Petőfi pusztája lesz, a szabadság helye, ahol a „népek” (lázadók, elnyomottak kisemmizettek) találkoznak – ha a valóságban nem is, de legalább álomban vagy kocsmai beszélgetésben. A megidézett hősök (sokszor popkulturális ikonok, mint Dr. Acula) egymás mellett élnek, mint a délibábok vagy a kísértetek.
Bene Zoltán betyárjai jó fiúk. Nemcsak igazságosztó mesehősök, ikonok, hanem nyitott, érzékeny, a saját sorsukat is többféle nézőpontból látó regényalakok. Rózsasándor színházba jár, Panzasándor álmában spanyolul beszél, mert hiszen Don Quijotét kísérgeti Kasztíliában. Ezek az autonóm, gondolkodó „betyárok” felvillantanak valamennyit a spontán polgárosodás (jobbágyfelszabadítással és nemzeti függetlenséggel együtt megvalósuló) lehetőségéből is, amelyet a szabadság bukása akasztott meg – talán ama bizonyos „kidőlt fa” a legelső történetben. A hajdani 48-asokból 49-esek lettek, azaz saját életidejükből kihullott szegénylegények – vagy éppen Rózsasándorhoz hasonló mitikus hősök.
Ez a zavarba ejtően színes regény nagyon sok értelmezési lehetőséget kínál, és a műfaji besorolást is bizonytalanná teszi. Olvasható olyan szórakoztató magyar ponyvaként, amelyet Móricz Zsigmond akart a történelmi Rózsa Sándor alakja köré kerekíteni. De tekinthetjük egy olyan Don Quijote-parafrázisnak, amely a Cervantes-mű – egy szintén igen bonyolult, az emberi reflexiót barokkosan problematizáló szöveglabirintus – politikai utalásait bontja ki. A Bene-regény amúgy nemcsak a spanyol barokknak vagy a magyar népiességnek, hanem a kortárs magyar prózának is görbe tükröt tart.  A pikareszkregény-forma, a sok átgondolt társadalmi és politikai utalás lehetővé teszi, hogy akár történelmi regényként olvassuk. Egy igen eredeti történelmi regénynek, amely a mitikus történelmen keresztül láttat valóságos történelmi-társadalmi törésvonalakat.
Én amúgy egy kilencéves kislánynak olvastam fel a regényt fejezetenként. Ő igen sokat derült a harcoló délibábokon, a bajuszra akasztott vödrökön, a számtalan betyárpárbajon. Szerinte ez olyan mulatságos és agyafúrt regény, mint az Alíz csodaországban – csak nem lányokról szól.
És szerinte nagyon jó, hogy „fiús dolgokon” is ennyit lehet nevetni.

16117447_1701093173554483_931295926_n

Hadak Ura

       Makkai Sándor emlékére és tiszteletére

 

 

A hetek óta folyó pörlekedés és mellveregetés ellenére a tábor nyugtalan volt és az irdatlan néptömeg italozással, kockázással, kártyázással próbálja nyugtatni az elmúlt idők zűrzavarában megtépázott idegeit. A hold olyan erővel ontotta fényét, hogy a táborban eloltották a gyertyavilágot, mert csak a szemet zavarta. A Sajó zúgása, mely most a tavaszi olvadás mián igencsak megduzzadt, egykedvű, monoton alaphangot adott a vértesek türelmetlenkedő zörgésének és távoli táborból kiszűrődő nevetgélésnek, ordibálásnak. Mert hiába jár közöttük a király, a katona is csak ember, nem állhat talpig vasban pirkadattól pitymallatig, nedvesítenie kell kiszáradt torkát, megmozgatnia elgémberedett tagjait és egy kis szórakozással elűznie az álmosságot és unalmat.
Csak a király sátra környékén volt csend, ahol a legrátermettebb csirkefogó is befogta a száját, s ha netán nem, a fekete páncélos, válogatott legényekből összeállított királyi dandár egy testként, némán gondoskodott az ügyben. Mindössze három ember volt bejáratos a sátorba, s eme három közül már mindegyik megtárgyalta ügyeit a királlyal. Türje nembeli Dénes, a királyi testőrség parancsnoka igazi, vérbeli katonához méltón állt őrt egységével, körbefogva a sátrat, mint egy élő vasemberekből álló sövény. Mindegyik legény arca olyan volt, mint a márványszobor, hideg, kemény, isteni. Még harci macskáik is fegyelmezetten ültek, könnyű páncélban, fülüket figyelmesen minden apró nesz irányába fordítva. Pók nembeli Móric az elmúlt években elsajátított és második természetévé vált óvatos, macskaszerű léptekkel járt-kelt a táborban, dolgai után nézve, melyeket Tomaj nembeli Dénes parancsa és a király iránti szeretete által megkövetelt acélos elszántsággal hajtott végre. Ha bekövetkezik az elképzelhetetlen… ha Isten elhagyja Magyarországot… apró vadmacskája árnyékként követte, s bár sokan kinevették miatta, ő nem törődött vele. Ez a kis jószág, kinek nevet sem adott, többször mentette meg az életét, mint ahányszor kellett volna és a királynak is nagyobb szolgálatot tett, mint sok kevély nemes. Tomaj nembeli Dénes a saját sátrában ült és azt a kardot tisztogatta, amit nemrégiben adományozott neki a király. Magas, szikár termetű, lovas ember lévén ékes harci szablyát kapott hűséges szolgálatáért, melyet még András, Béla apja hozott a Szent Földről, fiának. Ott, a legjobb mesteremberek kovácsolták a létező legkiválóbb anyagokból, végül pedig a birodalom nagyhatalmú mágusai verték bele a rúnákat. Igazán értékes fegyver volt, hisz forgatója nem kellett mágus legyen, hogy használni tudja borzasztó, alattomos, tolvajló erejét. Tomaj már elbúcsúzott fiától. Jól nevelte, derék, értelmes ifjú vált belőle, aki igaz férfi és az is marad holta napjáig.
Az uralkodó sátrában halk zümmögés táncolta körül a céklaszínű derengést, melyet a király előtti diagrammák és rúnák árasztottak. Bár egy pergamenen helyezkedtek el, mégis lebegőnek és túlviláginak ítélhette a szemlélődő, ha lett volna. De nem volt ott senki, csak Acél, a mándruc, kivel Béla az erdélyi tartózkodása során fonódott össze, véletlenül, miközben megpróbálta megölni. A király tudta, mi a dolga. Ő csak Istennél felel, de ott aztán egész népéért. Régen rájött, mi ez a hatodik új, már amikor hírét vette ennek a veszedelmes Sárga Lovasnak, már akkor tudta, hogy eljő ez a nap. S íme, itt ül, meditál eme ócska farkasbőr pergamen előtt, előkészíti az Utolsó Varázst. Sosem volt valami jó bűbájos, de ez, az Árpádok hagyatéka nem is a precíz technikából, varázsigékből, feneketlen mágikus tartalékokból, hanem a tiszta szívből és acélakaratból táplálkozik. Béla király töretlen lelki nyugalommal és gyötört gyönyörrel készült a halálra, a népéért és a jövőért.
Mindeközben Csák nembeli Ugron érsek és Kálmán herceg válogatott vitézeikkel strázsáltak a Sajó mentén, erőiket a környék egyetlen hídjánál összpontosítva. Gyönyörű had volt az övék. Kálmán herceg válogatott vitézeiből hozott háromezret, mindegyik talpig vasban, tüzes méneken, törhetetlen kopjákkal és ruganyos pallosokkal felszerelve. Ugron érsek saját keresztes vitézei és a templomosok élén állott, kik összesen kétezres erőt számláltak. De még milyen erőt! Ezek a legények nem akármilyen vasakba öltöztek! Kivétel nélkül, mindegyik egyházi címereket viselt a pajzsán és ruháján, sisakdísze szikrázva verte vissza a holdfényt és úgy fegyverzetükről, mint páncéljukról rúnák halvány derengése ragyogta túl a csillagokat. Egyeseknek még a lovuk is mágikus pecsétekkel volt besütve.
Ugron érseket sokan Magyarország legerősebb boszorkánymestereként tartották számon. Az efféle tudatlan kijelentésektől mindig felbőszült, s mennydörgő hangján szitkozódott, amiért őt, az Isten szolgáját, őt, Ugron érseket az ördöggel kötik össze. Valóban kevés istenszolgája rendelkezik mágikus erővel, és aki birtokol is effélét, inkább látó, gyógyító, vajákos, esetleg bűbájos. De ő, Ugron, az Úrtól pusztító hatalmat kapott. Nem is tétovázott egy percig sem, a pogány ellen fordította, mikor András királlyal megjárta a Szent Földet, s most is eme gyalázatos, bálványimádó szenny ellen fogja fordítani Isten haragját. Mert ő a pöröly, ő a Mindenható pusztító kardja, ő Mihály arkangyal földi megbízottja! Olyan volt ő is, mint oroszlánja, Mennykő. Büszke, harcias, kifeszített, pattanni vágyó íjhúr. Ezt a gyönyörű, sebhelyekkel tarkított hatalmas hímoroszlánt is a Szent Földről hozta magával, miután valami szégyentelen haramiák ketrecéből kiszabadítva összefonódott vele. Azóta is elválaszthatatlanok.
Zsörtölődött a király óvatossága és borúlátása miatt. Nem bízik a magyarban, nem bízik a saját erejében, inkább rábízta volna az országa sorsát azokra az ördögimádó kunokra? Azt már nem! A megáradt Sajón nem lehet átkelni! A hídfőnél pedig ő áll, lángoszlopként.
Nem is kellett tovább várnia, hogy pezsgő vére még jobban felforrjon. Mennykő érzékeny fülein keresztül ő is hallotta a dobogást, amelyet a kutyafejűek lovai csaptak. Ugron érsek akkorát ordított, hogy beleremegett a híd is és a folyó is csendesebben csordogált tovább. Rúnáktól izzó kardját az égnek tartva sipító lángcsóvát küldött az égbe, jelezve az ellenség közeledését. A híd keskeny volt, nyolc lovas képes legfeljebb begyúrakodni, ha kengyel kengyelt ért, egy sovány csikóval sem több. Az első sort rögtön elfoglalta Ugron érsek, Kálmán herceg, Izsép mester, a herceg pohárnoka, a fia, János, Mátyás esztergomi érsek, Gergely, a győri és Jakab, a nyitrai püspök és Miklós, a szebeni prépost. Ezek az egyházi méltóságok, Isten méltó szolgái voltak mind egy szálig, kik hűséggel borultak véniába, gyóntatták a parasztokat, szolgálták Jézus urunk és a Szent anyát, de tűzbe borultak és gondolkodás nélkül vetették magukat a csata poklába, az Istenért, a királyért és a hazáért.
Mögöttük töretlen, fegyelmezett csatarendben sorakoztak a lovagok és templomosok, mindegyik türelmetlenül várva a maga sorát.
Amint a fehéren csillogó úton megjelentek a némán vágtató, fekete bőrpáncéllal borított ördögök, Ugron nem bírta tovább.
– Álld a sarat, egy tapodtat se hátrálj! – rikoltotta olyan parázsló életkedvvel, hogy minden vitézének borsódzott a háta.
Úgy ugratta vágtába a lovát, mintha szakadna mögötte a föld. És valóban, lova rúnákkal televésett patkói alatt megreccsentek a deszkák. Szállt szélnél is sebesebben, katonáinak buzdító ordítozása másodpercek alatt elhalt, csak Mennykő puha tappancsai és lova, Csipke patái kísérték. Már közeledett a tatár hordához. Megidézte Tűznek és Légnek erejét, s imát mondott a kárhozottak lelkéért. A vele szembe vágtázó sereg minden fegyelme és bátorsága ellenére megtorpant és ijedten fordította a lovait, elgáncsolva a hátulról bele rohanókat. Minden másodperccel égőbb világossággal szemlélhették a rémületet egymás arcán, ahogy az istállónyi tűzgolyó lassan, de elkerülhetetlenül közéjük csapódott, szénné égetve több száz lépésnyi távolságban lovat és lovast egyaránt. Ugron, vért köhögött fel és harákolt, de édes volt ez a kortynyi vér, mert tengernyit kapott cserébe az ellenségtől. Fáradtan ráhanyatlott a lovára és visszafordította a híd irányába. Nem hagyta, hogy elfoglalják helyét, visszaállt az első sorba és kardot rántva lelkesítő szónoklatokat harsogott, míg éles szemeivel az általa gyújtott tüzek fényében közeledő ellenséget figyelte, mint macska várja az egér felbukkanását.
Ahogy összecsaptak, a világ is hármat fordult. A híd erős szerkezet volt, mégis remegett a lovak patáinak dübörgésétől és a hulló testek döngésétől. Ez nem volt csatatér, ez egy húsdaráló volt, melybe kétoldalt öntötték az élő masszát, hogy középen belecsorogjon a folyóba vér és hulla formájában. Így utazott le a vörös habokon Izsép mester. Ha még azt elmondhatta volna, amit üveges szemei odalent láttak… de nem mondhatta.
Míg Ugron érsek és Kálmán herceg csapataikkal hősiesen állták a sarat, szúrva, vágva, csapva az ellenséget, megérkezett a magyar sereg több hátrábbszorult egysége is. A híd mentén, két oldalt, óvatosan kerülgetve az ingoványokat felálltak a számszeríjászok, íjászok és néhány szerény hatalmú, de jelen esetben igen hatásos mágus, kik tüzes nyilakat szórtak, nagy nyomású levegőt tuszkolva le az ellenség tüdején, vagy épp meglágyítva talpuk alatt a földet elnyelették az amúgy is ingoványos talajjal.
Mire a pitymallat első jelei mutatkoztak, a magyarok már ünnepélyesen vonultak vissza a táborba, néhány pihent, a csatában ellenfélhez nem jutott csapatot hagyva védelemül.
– Mi az, hogy nem láthatjuk a királyt?! Épp most nyertük meg a csatát az ő dicsőségére! – veszekedett Ugron az őrt álló Türje Dénessel, ki tartotta magát az esti parancshoz.
– Hagyd, Dénes, itt vagyok. – lépett ki Béla király hullafáradt arccal, kísérteties, halál-lila derengéssel köntöse alatt.
– Uram, Király! Az ellenség úgy tört meg a magyar vitézeken, mint víz a sziklafalon!
– Ugron, nem lehetsz ekkora ökör, hogy azt hidd, ennyivel elintézted őket! – szólal meg az oldalból Tomaj. – Szerinted hogyan igáztak le eddig minden népet, akivel szembe álltak?
– Tomaj, mit tudsz te, ha ott sem voltál a hídnál? Csak én magam odapörköltem vagy száznak! – hördült fel sértődötten az érsek.
– De te sem voltál ott Oroszkapunál, nem láttad a veszedelmet, ami rászakadt az országra. – sziszegett vissza a nádor, akit feldühített, hogy kevélykedéssel töltik az időt, ahelyett, hogy készülnének a veszedelemre.
– Elég legyen. – szólt a király csendesen, de határozottan. – Ugron, meséld el részletesen, mi történt, a jelen levő uraknak, aztán Türjével, Tomajjal és Móriccal lovagoljátok körbe a tábort és tartsátok csatarendben az embereket, bár holnap délig, míg felderítők bizonyost nem mondanak az ellenségről.
Ugron arca undorba rándult eme sértés hallatán, de a király parancsa abszolút. Így hát amennyire bőbeszédűsége engedte, rövidre fogta a mesélést, melyet a király is érdekelődve hallgatott. Mire indult volna a katonáknak vinni a szégyenteljes parancsot, a két Dénes már rég nem volt sehol.
Emezek végigvágtáztak a táboron és szörnyülködve látták, hogy elkéstek. A legtöbb helyen már a földön hevertek a páncélok, s a katonák a tisztekkel együtt, fegyverkabátban ittak, ünnepelték a győzelmet.
– Hadrendbe emberek! Ez parancs!
De csak röhögtek, egyesek már igencsak részegen és invitálták Türjét és Tomajt egy kupára. Mindössze északon, Gutkeled és Rátót Domokos dandárját sikerül újra hadba szedni, őket is csak ímmel-ámmal, fenyegetéssel. Se délen, se keleten nem volt ember fegyverben, de még józanul sem.
Ebben az állapotban kapta a futár a magyar hadsereget, aki magából kikelve ordítozott, hogy ismét támad az ellenség, sokszoros számmal, s ha nem érkezik menten erősítés, ott roppan össze a keleti front.
Eleinte viccnek fogták fel a dolgot, de hamar nagy riadalom támadt, s ebben az összevisszaságban ismét Ugron érsek és Kálmán herceg járt elől az alaposan kiképzett válogatott vitézeikkel. Mennykő megelőzte gazdáját és egy hatalmas ugrással leütött egy mongol katonát a lováról a torkánál fogva. Egyetlen biztos rándítással vége volt a szerencsétlennek, még mielőtt észrevehette volna, hogy mi történik. A lovagok elképedve kóstálták, hogy az ellenség áttört a hídon és már jócskán visszaszorította a védőket a táborba. Hogy is ne, ezek a szilaj lovasok, ahogy földet éreztek a talpuk alatt, megsokszorozták erejüket. De nemcsak az… Ugron egy nojont vett észre a tömegben. Halványkék derengés vette körül őt és minden egyes katonát a jó kétszáz lépésnyi körzetében. A fene is megette, ez valami bűbájjal erősíti a katonáit! Parancsot adott vitézeinek, hogy Kálmán herceg vezetése alatt, hosszan elnyúlva rohamozzák a haramiákat, kerítsék be őket és szorítsák vissza a hídra, a Tüzes Ítélettel. Amikor oroszlánjával tökéletes szinkronban célba vette a mongol hadvezért, tudta, hogy a háta mögött készülő roham őt is összeroppantja, ha nem tűnik el onnan idejében, de ez egy olyan kockázat volt, amit vállalnia kellett.
Ismét megidézte Tűznek erejét, mély lélegzetet vett és lova feje felett precíz célzással köpte a kénköves esőt, utat nyitva maga előtt. Közben az ellenség mellett megjelent a társa is, egy hatalmas bengáli tigris. Miközben így rohantak, ahogy izmaik bírták, a két harcostárs, ember és macska köszönetet váltott. Mindkettejüket elárasztotta ama mély, férfias szeretettel átitatott tisztelet, amelyet egymás iránt éreztek, pecsétes jeleként annak, hogy igazak egymáshoz. A két hatalmas macskatest úgy csattant egymásnak, mint akik tudják, hogy csak egy maradhat életben, az, aki a legrövidebb idő alatt a legnagyobb roncsolást végzi a másikon. Dolgoztak a karmok miközben mindkét állkapocs a másik torkát kereste. Ugron és a nojon kardjai összecsaptak és el is törtek. Olyan fémes csattanással repültek el a pengeszilánkok, mint egy gránát, s körülöttük több katonát el is találtak a sebes lövedékek. Mindketten nagy mesterei voltak erejük mágia segítségével történő növelésében. Az érsek leugrott a lóról, mert nem akarta a szegény párát megölni. Az ellenfele is leugrott, s lova farára csapva elkergette a jószágot. Úgy csattant egymásnak a két mellvért, ahogy birokra keltek, mintha két sziklafal ütközött volna. Ugron bőre parázslott, orrlyukából füst, szája sarkából vér szivárgott, de nem hagyta magát. A nojonról úgy csurgott a víz, mintha a szakadó esőben állna. Ahogy a két megszelídített őselem találkozott a megfeszült, Tűznek és Víznek erejével megacélozott izmaik mentén, gőz csapott fel az egekbe hangos szisszenéssel. Ki tudja meddig húzódott volna ez a tusa, az Erő tartalékok párviadala, hisz akinek hamarabb fogy el a varázslata, az menten összeroppan. De nem került erre sor. Mennykő ugrott neki a mongol nyakának és rágta, mint felbőszült rab az acélrácsot. Természetesen fogai nem fogtak a Víz erejével megedzett testen, de épp eléggé elterelték a figyelmét a vezérnek, hogy Ugron bőszülten Jézust kiáltva és minden erejét összeszedve kitörje a vaskos, kurta nyakat. Vért köhögve nézett hálával és büszkeséggel társára, ki több sebből vérzett, s néhány helyen a felszakadt bőr úgy fityegett róla, mint a málladozó kárpit. Nem kellett ide szó, katonák voltak mindketten.
Mindeközben a lovagok az eddig hősiesen küzdő, otthagyott őrség véráldozatát kihasználva tökéletes gyűrűbe fejlődtek a híd nyugati oldalán. Mindegyik nyakában ott fityegett az az apró kis ajándék, amit az érsek dandárjába tartozó összes lovag megkapott, egy apró, háromszögű kőbe vésett rúna, egy durva madzagra felerősítve. A jel azt jelentette „Összetartás Istenben” és mindegyiket maga az érsek készítette. Ő is világosított fel mindenkit a használatáról. A több ezer katona Kálmán ügyetlen, de sikeresen égbe küldött fényjelére egyszerre roppantotta szét ujjával az amulettet és szabadította fel a benne rejlő erőt. A Tűz jegye égett rá páncéljukra és átmelegedtek belülről. Mindegyik páncél csomópont volt, egy-egy láncszem abban a hosszú, élő sövényben, ami most először lassan, aztán egyre gyorsabban összezáruló lángoló tűzlánccá fejlődött. Megindult a hömpölygő lovas bilincs. Akit az égő összekötő szál két lovag között elért, az tűzbe borult és szénné égett, a maradékot eltiporták a lovak. Itt lelte halálát minden mongol, ki nem menekült elég gyorsan, s az a maroknyi védő, aki még életben volt abból a kétezerből, kik eddig feltartóztatták a második hullámot. Ugron érsek, amikor látta a Tüzes Ítélet közeledtét, a varázslatét melyet ő talált ki és ő készített, büszkén kászálódott fel a lovára és oroszlánjával arra vágtatott, ahol volt esélye a túlélésre: előre, a híd irányába.
Talán el is értek volna a hídig, ha nem zavarja meg őket az északról felharsanó kürtszimfónia. Egy hatalmas mongol sereg rohant a tábor fele, fekete bőrpáncélban mindegyik, maguk előtt íjzáport kergetve. Rátót Domokos és Gutkeled bán rohantak velük szembe, ahogy a becsület megkívánta, de innen messziről tisztán látszott, hogy a túlerő elsöprő. Ahogy a lovagok harci kedve és a győzelembe vetett hite mellé beférkőzött a meglepetés, a félelem és az aggodalom, a tűzlánc repedezve hullott a földre. A tatárok felbuzdulva ezen a pillanatnyi gyengeségen új támadásba kezdtek és biztos araszolgatással szorítottak egyre nagyobb helyet maguknak a híd nyugati oldalán. Ugron érsek hitetlenkedve hadonászott, szórta egyre gyengülő tűzgolyóit, nem hitte, ami épp történik itt. Az egyházi méltóságok és nemesek képezte mag körül egyre fogytak a lovagok és a templomosok, drágán adva életüket, de csak odaadva végül. Nem lesz temetésük, csak összeszabdalt, megtiport húscafatok, melyeket a fehér csontig letisztogatnak majd a hollók.
Néhány önfeláldozó vitéznek köszönhetően, ki élete árán arcvonalat ékelt a nyomuló ellenség és a maradék lovag között, megkezdődött a visszavonulás. Ahogy Ugron menekülésre fordította a lovát, tekintete utoljára találkozott Mennykőével, ki túlbömbölve a csata zaját, búcsút vett társától, mielőtt bevetette volna magát a feléjük nyomuló tatár fergetegbe, küzdve utolsó csepp véréig. A hatalmas, erős szívű érsek zokogva fohászkodott az Úrhoz bocsánatért, amiért kárhozza a nevét jobbik fele halála miatt. Megtörölve nedves szemét számba vette barátait és nem akart hinni a szemének. Az egyházi méltóságokból és vezéreiből csak Jakab püspök, Miklós prépost és Mátyás érsek vágtáztak mellette borzasztó állapotban. Kálmán herceg is ott volt, néhány hűséges emberével. De már érezték a halál lihegését a tarkójukon. A vékony gát, mely feltartoztatta ezt a gyilkos tajtékzó áradatot átszakadt és üldözőik azt tették, amiben a legjobbak. A kantárokat a ló nyakára dobták, elővették íjaikat és biztos kézzel osztották a halált. Jakab püspök némán fordult le a nyeregből, s ahogy lába beakadt a kengyelbe, lova az arcára lépve megbotlott és elesett. Miklós prépost lova a farába kapott vesszőtől megbokrosodott, s a hullafáradt lovasa egy óvatlan pillanatban leesett. Mire felkászálódhatott volna a földről egy kegyelmes nyíl csapódott a kulcscsontja mellé, akadálytalanul téve meg az utat a szívéig. Kálmán herceg bal vállában nyílvesszővel, ráfeküdve a lova nyakára, eszméletlen volt, s ott is hal meg, ha két hűséges vitéze nem fogja közre lovát és vonszolja el a táborig. Ugron maga három vesszőt kapott a hátába, s egyet a bal combjába.
Tán egy tucatnyi ember bukott be a táborba, ahol a király várta őket halálra vált arccal, Tomaj és Türje, meg az ifjú lovagok társaságában, kik bár kivették részüket a harcból, még idejében visszahúzódtak a király védelmére.
– Menekülj… királyom… – ennyi bukott ki Ugron érsek sápadt ajkain.
Fekete vérerekkel telehálózott arcán, mely az Erő felelőtlenül pazarló használatának a halálos következménye, rémült vicsor fagyott. Már nem lehetett tudni, hogy ettől, vagy a hátába fúródó nyílvesszőktől, de kilehelte lelkét.
– Nyugodj békében, Isten derék katonája. – morogta a király rekedten, homlokon csókolta az érseket és lecsukta semmibe meredő szemeit. Méltóságteljesen állt fel. – A sátorba! Türje, menj, rendezd a királyi dandárt. Készüljenek fel vitézeid a dicső halálra. Olyat mutatok ezeknek a tartaroszi ördögöknek, hogy rettegjenek, ha Magyarországra gondolnak! Tomaj, kerítsd elő Móricot, hozza a díszruhát, a koronás sisakot és a címeres láncot! Most!
A tábor egy bolygó méhkas volt. Nem volt már egység, nem voltak dandárok, csakis az életükért küzdő, rohangáló emberek, a bátrabbja a pajzsfalak és szekérvár védelmében, a gyávábbja, pedig menekülőben, vagy meghúzódva valamelyik sátor árnyékában. Batu kán és a Mangudáj félelmet nem ismerő különleges egysége már átkelt a folyón. Sejbán csapatai északról, az ő íjászai keletről tartották sakkban a magyarokat. A kán alá tartozó ostromgépek robbanó cserépbombákkal szórták a tábort, így szempillantás alatt a védők égő sátortáborban, jajveszékelve hullottak a rájuk záporozó nyilaktól. Lett volna még esélyük, ha összeverődnek és emberéletet nem sajnálva kitörnek. De nem volt már vezető közöttük, de katona se, csak a mészáros késére váró, bőgő bárány. Ahogy a kán mondotta a csata elején: „Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák, bezárták magukat az akolba. Mi fog történni? Nem tudjuk. Az Isten tudja csak!”
Pedig Batu kán többször megfontolta a visszavonulást. Nem tetszett neki, hogy hídon megesett darálóba kellett küldenie az embereit, nem tetszett neki, amikor másodjára kellett megtegye.  De hadvezérei, főleg Szubutáj erősködött. Ő is szerette volna igájába hajtani ezt a kevély országot, megmutatni, hogy a Kánnal szembeni engedetlenség halálos bűn. De túl nagy árat fizetett. Hiába érkezett idejében Sejbán, rengeteg embert veszített. A magyaroknak még mindig lenne esélyük. Ekkor tűnt fel délről Szubutáj serege által vert porfelhő és a satu, mely szétzúzza a magyar ellenállást ezennel bezárult. Az öreg tigris hidat vert lennebb a megáradt Sajón és átkelt seregestől. Mellette ügetett karcsú, izmos, vénséges leopárdja, mindkettejük testén ezüstös villámok cikáztak. A leghatalmasabb harci mágus volt a mongol seregben, nem hiába szolgált már suhancként a Nagy Kán mellett.
Reggel nyolc óra körül a halálos karok már három oldalról körbe fogták a magyar tábort és ritkították fáradhatatlanul. De nyugat fele nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy megfogyott erejük következtében volt egy kapu. Ezen át menekítette Ifjú Tomaj Dénes, a nádor fia és Vilmos, a király unokaöccse a sérült Kálmán herceget. Itt menekítette a néhány megmaradt lovag Ugron érsek lóra kötözött holttestét, hogy bár tisztességes temetést kaphasson. S futott még száz meg száz szerencsétlen, mindenét elhajigálva, lóval, gyalog, vagy sérült lábát húzva, négykézláb.
A király a sátrában volt Türje, Móric és Tomaj társaságában. Épp a díszes vérteket készültek ráadni, amikor Dénes előrántotta Bélától kapott, bűbájos szablyáját. Pók nembeli Móric és Türje Dénes lovászmester megfogták uruk két karját és a háta mögé feszítették, teljesen lefogva a vergődő, meglepetésében ordító királyt:
– Mit műveltek?! Mire véljem ezt?! Eresszetek!
Acél, az amúgy nyugodt természetű hiúz rugóként pattant fel és fogait Móric lábszárába mélyesztette. A derék szolga felszisszent, de nem eresztett szorításából, hanem tisztességgel tűrte, mint ellenszegülésének méltó büntetését.
Tomaj egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nézett talán egyetlen igaz barátja szemébe. Egy szempillantás alatt ezer meg ezer választ, rövid kis beszédet fogalmazott meg magában és törölt el, akár egy apró kis mandalát. Igaz férfi volt és szíve nem ingott meg könnyen, most azonban elhomályosult látása, ahogy remegő hangján búcsút vett urától:
– A királynak élnie kell, Magyarországért, a jövőért. Éljen a király!
A szablya fehéren izzani kezdett, s amikor elérte a kellő állapotot, Tomaj átdöfte vele Bélát. A gyomorszáján hatolt be és a jobb tüdején jött ki az izzó fehér penge, amit vér nem szennyezett. A lila derengés fénylobbanássá erősödött és a sátor majdnem beomlott a vákuumtól, majd a hangrobbanástól. A király eszméletlenül feküdt a földön, halálsápadt arccal. Tomaj szédült, meg is tántorodott. Ahogy társaira nézett, azok megijedtek tőle. Nem kellett mondják, érezte. Arca fekete erekkel volt telehálózva, a halálán van. Az ő egyszerű teste nem bírja el egy királyi mágus hatalmát. De nem is kell, csak egy kicsit. A bűbáj, amit Béla előkészített most már az ő testét ölelte körül töretlenül.
Acél morogva szorította egyre jobban Móric lábszárát. Amint Tomaj letérdelt és a király melléhez nyúlt, egy ugrással az ő alkarjába mélyesztette fogait és nem engedte hozzányúlni urához.
– Ne félj, Acél, nézd. – mondta szelíd hangon és kibontotta a király köntösét. Nem volt se vér, se seb a mellkasán. A hiúz zavartan nézett a nádorra, de nem engedte el alkarját. – Elloptam a király erejét egy kis időre. Béla urunk meghalni készült, de ezt nem engedhetem. Én fogok meghalni helyette. Te légy továbbra is hű szolgája, mert szüksége lesz egy igaz barátra az elkövetkező nehéz időkben.
Acél bizalmatlanul engedte el alkarját. Gazdája mellé telepedett és aggódva kezdte el nyalogatni sápadt arcát érdes nyelvével. A nádor felállt, tudta, hogy nincs veszteni való ideje.
– Móric, a királyi díszeket, gyorsan! Aztán fogjátok a fiatal vitézeket, kiket a jövőnek neveltünk, tíz vitézt a testőrségből és rohanjatok északnak a királlyal! Rajtatok áll, vagy bukik az ország jövője!
A mongolok halálos ölelésüket ellazították. Abbahagyták a nyilazást, a támadást, mindössze élő falként ölelték körbe a tábort az egyetlen menekülési útvonalként nyugatot hagyva a szerencsétlen magyaroknak. Futott is, aki csak bírt, nem tudva még, hogy halálos ítéletükbe rohannak. A kutyafejűek jól tudták, hogy az egyszerű parasztokat bármikor levadásszák a lovasok. Nekik a király kellett és tisztában voltak, hogy sem őfelsége, sem a királyi dandár nem tört még ki a tábor magjából. Dzsingisz és Mangudájokból álló serege a hídfőnél várták, Ónod mellett, az események kibontakozását, míg Szubutáj a déli szárny keleti oldalán, Nagycsécsnél.
– Meddig bujkál ez a gyáva király? – zsörtölődött és köpött.
Válasz sem érkezhetett a csak úgy feltett kérdésére, mert csengő kürtők hátborzongató hangja harsant a tábor közepéből. Az öreg hadvezér, leopárdjával és egységével nem bírt tovább várni, előrenyargalt, hogy lássa, mi történik. Jól tette, mert előtte jó ezer lépésre vágtázott a királyi dandár, elől a fényes díszben, kardját lengető királlyal és egyenesen a Nagyúrnak rohantak. Szubutáj érezte az Erőt a király körül és rosszat sejtett, de nem volt ideje gondolkodni. Belevágta sarkát a lova véknyába, még néhány ősi igét is suttogott a fülébe, hogy szárnyaljon, ahogy csak bír. Egysége bár gyors volt, mint a szél, lemaradt.
Ördögi lóverseny kezdődött a páncélos, de természetellenesen gyors, bűvölt királyi dandár és Szubutáj között. Már kétezer lépés sem lehetett köztük és a Kán között, kit a Mangudáj és testőrsége mindenre elszántan védelmezni készült. Messze többen voltak, mint a királyi dandár, de a Nagyúr életét nem szabad kockáztatni. Az öreg hadvezér talán ezerlépésnyire a hídtól beérte üldözöttjeit. Arca torz vigyorba rándult, ahogy mély kortyokkal itta közel feneketlen Ereje tavát. Ez a varázslat emelte azokba a magaslatokba, ahol most van, ez nyert neki csatát, ahol nem volt esélye. Tengri Haragja.
Viharfelhők gyülekeztek a semmiből és az emberek hátán felállt a szőr a félelemtől és a levegőben nyüzsgő töltéstől. Az egyik királyi testőr hátra nézett, s torkán akadt a szó. Feléje egy ezüstös kék, hatalmas mongol szellemlovas vágtázott, kinek testén villámok cikáztak, behálózva a rétegelt bőrvértet. A jelenés háromszorosa volt, mint megidézője, alatta rejtőzött Szubutáj lovastól. Mielőtt a szerencsétlen testőr ordíthatott volna, villám csapott beléjük, egy az égből, egy pedig az őket üldöző kísértet kopjájából.
Repülve buktak le lovukról a válogatott vitézek, miután a felforrósodott páncél vagy a hatalmas feszültség és áramerősség halálra sütötte őket, hacsak nem állt meg a szívük hamarább tőle. Tomaj tudta, hogy nincs már sok ideje, így még gyorsabb ügetésre sarkallta lovát. Ha a Kán a királyt akarja, megkapja, de az életébe fog kerülni.
– Vitézim! Öljétek meg a vén tigrist! Enyém a Kán! – üvöltötte.
A királyi dandár egyetlen emberként fordult ki jobbra, vette be a szűk kanyart és vérezetlen, rúnákkal kivert kopjáikat a szellemlovasnak szegezték, Jézust, Istent és Éljen a királyt kiáltva, mosollyal üdvözölve a halált, mint egy régi barátot, ahogy apáik tanították, és ahogy fiaiknak hagyják most örökül. Hősként haltak, hullócsillagként, úgy röppenve szét, ahogy a szikrák az izzó kardról, miután rávág a pöröly.
Ez a néhány másodperc melyet a kiváló daliák az életükkel vásároltak pontosan elég volt ahhoz, hogy Tomaj elérje a célját, a Nagyurat őrző, kopját feszítő Mangudájt és mögötte leselkedő testőrséget. Már megkötötte békéjét, úgyhogy gondolkodás nélkül tépte le a rúnabéklyót testéről, felszabadítva az Utolsó Varázst, a Kerecsen Szárnyát.
Tomaj nembeli Dénes szabaddá lett. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, ahogy a töménytelen Őserő, mely nem az egy, hanem a sok hatalmára támaszkodik kibontotta szárnyait és éles, méltóságteljes hangon vijjogott. Vállain egy hatalmas, lila tűzben égő kerecsensólyom ült, parázs szemekkel, melyet kölcsönadott solymászának is. Tomaj alig szisszent fel, ahogy a fenséges madár belemélyesztette borotvaéles karmait a vállába, úgy préselve össze a páncélt, mint egy papírzacskót. Minden fájdalma ellenére előkapta kardját és villámgyors piruettekbe fogva kaszabolta a legjobb mongol katonákat. Emezek nyilai, dzsidái, kardjai úgy pattantak le a sólyom oltalmazó szárnyairól, mintha sziklára csaptak volna.
– Alakh! Alakh! – üvöltötték a katonák, de hiába.
Dénes kardja úgy csépelte őket, hogy hullottak a fejek, mint a búzaszemek. Ütemesen haladt előre, ruganyos ugrásokkal. Bár egyetlen katona se hátrált meg előle, látta a szemükben a félelmet, mert tudták, hogy egy való közülük: aki nem fél a haláltól, sőt, már a halál birodalmában vetette meg egyik lábát, s épp kíséretet gyűjt túlvilági útjára. Talán el is jutott volna egész a Kán torkáig, ha nem érkezik meg Szubutáj, üvöltve ugorva rá lováról a Nagyurat veszélyeztető bolondra. A Sólyom ereje fogyott és áldozatot követelt. Tomaj felajánlotta bal karját és a madár elfogadta. Csőrébe fogta a végtagot és egyetlen rántással kitépte, majd három, négy falatból elnyelte. Tomaj üvöltött és szájából véres, fájdalmas cafatok záporoztak az őt támadó jelenésre. Legendás tusa kezdődött, melyről megemlékezett a jövendő, mint Ég és Föld, Sólyom és Tigris harcára. A katonák félreálltak és mély tisztelettel meghajoltak, de nem vezérük, hanem a Puha és a Kemény, Yin és Yang ősi, istentől való legendája előtt, mely előttük bontakozott ki, teljes valójában. Még Batu Kán is nézte a küzdelmet, anélkül, hogy beleavatkozzon. Tudta, hogy az szentségtörés volna, még ha vezére élete is múlik rajta. Háta mögött összekulcsolta a kezét és mély tisztelettel nézett a két hős végzetébe.
Tomaj arca már olyan volt, mint a márványszobor. Tán nem is élt már igazán, csak a nyers akarata, királya és hazája iránt érzett szeretete fűzte lelkét vékony selyemszállal a megtört testhez. Már Szubutáj nyakán is kúsztak felfele a fekete erek. Tudta, hogyha egyetlen csipetnyit is ereszt a varázslat erejéből, összeroppantja az Égi Madár. A villámból való test ontotta a mennykövet, agyoncsapva egyet-egyet a némán ácsorgó mongolok közül.
A madár újabb áldozatot követelt és az isteni megnyilvánulás porhüvelye felajánlotta a jobb lábát. A varázslat új erőre kapott, s bár gazdája talán nem is élt már, elrugaszkodva az összeroppantott vállakról, karmaival és csőrével a villámból való mongol harcosnak esett. Tépte az Őserőből való testet, cafatonként fosztva meg a vezért védelmező burkától. Tomaj úgy állt ott, mint egy akasztott, vadak által szétszaggatott hulla, élettelenül fityegett a nyers akaraton. Nem volt elég. Az égi jelenést a megszaggatott szellemharcos szárnyát törve dobta vissza megidézője fele. Szubutáj legalább olyan falfehéren és fekete vérerekkel hálózva, mint ellenfele, lihegett és ordított hirdetve győzelmét. Idejekorán. A nádorban volt még egy utolsó morzsányi abból a vasakaratból, mely fájdalmat és áldozatot nem sajnálva tologatta a halál bűzös torka fele. Nem tudni honnan, de Batu megesküdött volna, hogy a fellegek közül szelíd, mégis acélos csengésű hang szólalt meg:
– A királyért és… Magyarországért.
A Kerecsen fülsiketítőt vijjogott. Éles csőrét Tomaj mellébe vágta és kitépte a még dobogó szívét átszakítva a szegycsontot, mintha gyönge ágacska volna.
– Futás! – üvöltötte a halálra vált Szubutáj és villámgyorsan átugorva ellenfelét a Kán elé állt élő pajzsként.
Megérzése helyesnek bizonyult. Éles, rekedt vijjogás közepette, két hatalmas szárny sepert végig a harcmezőn, borotvaéles tollaival feldarabolva mindenkit, aki százlépésnyi távolságra volt az összeeső Tomajtól. A Kán sem látta volna a lemenő napot egyetlen darabban, ha a vén tigris, Szubutáj varázslata, Tengri Haragja nem markolja meg, két hatalmas kezével a gyilkos szárnyat és nekifeszülve minden erejével nem állítja meg. De megtette.
Miután a jelenés elvégezte, mire fizetségét megkapta egy utolsót vijjogva felröppent a magasba otthagyva a megcsonkított Tomaj holttestét, fehér arcával, fekete ereivel és büszke mosolyával. A Kán és Szubutáj egyedül állt egy hullákkal borított, véráztatta kör közepén, ahol legjobb vitézeik százai hullottak el egyetlen pillanat alatt. A hadvezér vért hányva esett térdre, abban a pillanatban, ahogy szétbomlott körülötte a szellemharcos. Belső szerveinek darabkái vegyültek a hányadékába. Mielőtt arccal leborult volna bajtársai mellé, hogy együtt köszönthessék teremtőjüket, még eljutott elszálló szelleméig a Kán búcsúja.
– Derék katonám voltál mindhalálig. De hiba volt idejönnünk, hiba volt hallgatnom rád. A tömérdek lekaszabolt vitézemért te felelsz Tengri színe előtt.

Pók Móric az eszméletlen királyt gyorsan kopott katonaköpenybe öltöztette és Türje Dénes segítségével lóra ültették. Nem tudta tartani magát, így lábait bedugták a kengyelbe és lovát közrefogták, ők, tíz vitéz a testőrségből és a fiatal lovagok, nemesek derék sarjai, kik a királyi udvarban nőttek fel, a jövőnek nevelve erényben, hitbe, hűségben.
A megbomlott, összezsúfolt táborban lassan haladtak, s az ideges ügetéstől, amit két paripa között összepréselt lova produkált a király is magához tért. Ereje nem volt, s elméjét is tejszerű köd árnyékolta, de megismerte az embereket, a hangokat. Balján Móric, jobbján Türje ügetett, s körülöttük védelmezőn az izgatott, küldetéstudattól kipirult ifjak. Mahalfia Detre, Ákos Ernye, a Forgács fivérek, a Rugacsfiak, a Humpázmánok, Balogh Miklós, s bizonyára az összes többi ifjú, kik nem félnek a pokol szájáig sem követni urukat.
Bármennyire is jól fegyverzett, derék kíséret övezte a királyt, lassú, fátyolos gondolatai nem távolodtak el elkerülhetetlen sorsának képétől. Neki meg kell halni, ez a sorsa! Felajánlotta magát Istennek, magát és az átkozott hatodik ujját, ami pogány kisistenek hatalmának csatornája, amely szentségtelen, ördögtől való romlás forrása csak! Az a bolond Tomaj pedig ilyen felelőtlenül odavetette életét egy halott emberért, kinek kötelessége feláldoznia magát és hatodik ujját az országáért, ezért a végzetes sebet kapott maroknyi földért!
A menekülők irama gyorsult. Acél, a mándruc egy ruganyos ugrással a nyereg hátsó részén kialakított öblös kosárban termett, feszesen ülve, készen az ugrásra ura védelmében. Összenézett Móric nyeregtáskájában üldögélő vadmacskával, s váltottak néhány gondolatot, amiket csak ők érthettek.
Közeledtek a gyilkosan ölelő karok fele. A testőrség tagjai parancs nélkül is tudták a dolguk, s a társaság előtt éket formáltak. Remek, rúnákkal kivert lándzsájuk csak úgy feszült, harci macskáik baljós, csattogó hörgés közepette kapaszkodtak fel vállaikra, hogy a megfelelő pillanatban az ellenség torkának vethessék magukat. Mindazok, kiknek jobbik felük nagytermetű jószág volt előre vágtáztak, hogy a lehető legnagyobb rést törjék a király, s kísérete számára.
– Most, Uram! – suttogta Móric áhítatos hangon. – Kapaszkodj a ló nyakába, szorítsd az oldalát, s ne tekints, ne tétovázz, csak előre, Uram, előre!
A bátor hősök nyílhegyként csapódtak a mongol falba, s ha sebet is kaptak veszett farkasként kapaszkodtak lovukba, hogy minél tovább élő pajzsként szolgálhassanak a királynak. Az ék kettévált és úgy feszítette szét az elvékonyodott lovassövényt, ahogy Sámson kezei tolták el a roppant oszlopokat.
De még ez sem volt elég. A tatár harcosok sem tétováztak, pillanatok alatt újak léptek a lekaszaboltak helyére és egyik kopját hajított a király lovának. Mahalfia Detre sarkantyúját tőrként döfte lova oldalába, amaz pedig rémült ugrással vetette előre magát. A hegy úgy hasította keresztül a ló nyakát, mintha szalmazsák lett volna, s a derék pára szinte azonnal összeesett. A bátor legény őrült hadonászásba kezdett kopjájával és pallosával egyaránt, s olyan hévvel harcolt, hogy tíz lovas kellett körbeállja, hogy apránként sebezve a hátát hol egy ütéssel, hol egy nyílvesszővel leterítsék. Gondatlanok voltak, s nem fejezték be a munkát. A menekülők után akarták vetni maguk, ahogy térdre kényszerítették az ifjút, de amaz még két lovast is elakasztott hosszú kopjájával ördögként ordítva, mire egy pontos nyíl végleg el nem csendesítette.
A király szeme előtt kard villant, s bár Móric hősiesen eléje vetette magát a penge továbbra is felé tartott. Fegyvertelen bal kezét lökte ellen. Fájdalmat érzett, s forró zsibbadást, s látta, hogy a piros vércseppek apró szilánkokként robbannak támadója arcába és szemébe. A vérvonal védi hordozóját, ősei vigyáznak reá. Móric kihasználva a figyelemelterelést pallosát a kutyaképű koponyájába vágta olyan erővel, hogy kiszedni se tudta, ahogy tovább nyargaltak.
A király fényárban úszott és nem értette mi történt vele. Meglepetten, isteni jelt látva kapta magához megcsonkított balját és kendőjébe tekerte. S ha ez nem lett volna elég, Móric véres, de áhítatos arccal, imát rikoltva mosolygott rá, s szeme reménnyel izzott. Kijutottak!
– Ne hagyd magad, Uram, szorítsd jobban a lovat, s hajolj előre. – Magyarázta neki, miközben ínjuk szakadtából vágtáztak. – Lovagolj könnyebben, ne nehezedj reá!
Mindenki éljenezve, hálát rebegve az Istennek vágtázott, de minduntalan fékezniük kellett lovaikat. A király erőtlenül lötyögött a nyeregbe, hol a nyakára borulva kapaszkodott, hol felült, de nem kapta el lova ritmusát. Türje Dénes és Pók Móric szorosan mellette vágtáztak, figyelőn rajta tartva a szemüket, ha netán oldalra esne, elkaphassák. De a lova nem bírta. Hiába bájolta mindenféle igével, aki csak értett ehhez, a szegény pára remegve térdre rogyott, s habzó szájjal az utolsókat rúgta.
Mielőtt bárki is leugorhatott volna, hogy felsegítse a királyt, vagy lovat adjon alá, Ákos Ernye ott termett és leszállva a nyeregből egy erőteljes rántással felsegítette urát a lóra. Béla egy szelíd, fáradt mosollyal jutalmazta az ifjú önfeláldozását és már tovább is nyargaltak, otthagyva őt a dőlt ló mellett.
Az üldözők pillanatok alatt ott teremtek. Látták, hogy egyetlen ember áll az úton, fegyvertelenül. Még csak nem is lassítottak, át akartak zúgni felette, mint a fergeteg. Az ifjú lovag azonban egyike volt annak a titkos szövetségnek, akik a csatába vonulás előtt felesküdtek Jézusnak a kereszten, hogy egy életük, egy haláluk, a királyt megvédelmezik. Ugron érsek meghallotta ezt a nagylelkű felajánlást és átadott neki egy ajándékot. „Ne használd, ha szemernyi esélyed is van a menekülésre. De ha felülkerekednek a pokolfajzatok és hamarosan megtérsz Krisztus urunk ölébe, akkor hát, fiam, vígy magaddal annyit, amennyit csak bírsz.” Ezek voltak a szavai, egész pontosan. Így, a halál torkában tisztán csengettek.
Bevárta, míg a lovascsapat egész közel ért hozzá, amíg megfeszültek a húrok és csapásra emelkedtek a szablyák, fiatal mellének szegeződtek a kopják. Oroszlánhoz illő üvöltéssel vert a vértjén csüngő apró vörös kőből készült amulettre. Suhogó ostorként csapódtak ki a tüzes indák és legalább húsz tatár lovas nyakát kapták el, rátekeredve és szorítva, fojtva őket, keresztény dühvel. Azok, kik elkerülték a perzselő halálhurkot visszafordultak, hogy társaik segítségére siessenek. Leugrottak a lovakról és kerülgetve a feszes szálakat egész közelről kopjáikra öklelték a fiút.
Ernye nem tudott védekezni. Kezeivel a kebléből kiinduló szálakat húzta, ahogy fiatal testének utolsó ereje engedte, nem lazítva szorításán még akkor sem, ahogy egyik lándzsa a másik után nyársalta fel, mígnem már lába se érte a földet. Érezte, hogy a vashegyek lassan csúsznak egyre bennebb testének súlyától és közelednek a szívéhez. Bármennyire fájt, csak vigyorgott, mert érezte, hogy mi fog következni.
Amint a mocskos fémpengék átlyukasztották vergődő szívét és egy utolsó, erőtlen nyögéssel kilehelte lelkét, mindenik mongol lovas, kinek nyakát szorongatta egy fájdalmas rikoltással szolgájának szegült a túlvilágon.
Az életben maradottak szörnyülködve a magyaroknak eme ördögtől való találékonyságán, ha a gyilkolásra alkalmas mágiára került a szó, továbbmentek, otthagyva a kopjákkal kitámasztott Ernye holttestét, körülötte vitézséginek számtalan meredt szemű tanújával együtt.
Eme hősies áldozatnak köszönhetően a királyt menekítők szép előnyre tettek szert, de az erőtlen, félájult Béla borzasztóan lassította őket. Az amúgy is fáradtan alá került ló nem bírta a holtsúlyt az erőltetett vágtába és összerogyott. A Forgácsok voltak most a leggyorsabbak. Tamás ajánlotta fel a lovát és testvérével, Andrással rohantak is szembe az ellenséggel.
Az idősebbik Forgács páratlanul tüzes csődörén úgy csapódott a szembejövők hullámába, akár a nyílvessző és roppant pallosával kaszabolt. Vértje és szerencséje kitartott, átjutott a teljes csapaton, már épp fordult volna utánuk, hogy vaddá tegye a vadászt, amikor egy kegyetlenül pontos vessző a tarkójába fúródott. A gyanútlan lova még sokáig vágtázott, nem sejtve, hogy nyakára hanyatló lovasa halott. Tamás gyalogosan inkább bevárta az ördögfattyakat és két kopját is nekik feszített. Még alkalma sem volt bevérezni őket, a nyílzápor még azelőtt végzett vele, hogy büszkén kiálthatott volna.
Az alkonyat és a sűrűsödő erdő, amin éppen keresztülvágtak reménnyel kecsegtetett, s bár derekas távolság választotta el az üldözőt és üldözöttet, a lovak fáradtak voltak és a király alól kidőlt a harmadik hátas is. Rugacsfia Dón ad paripát a királynak, akit immár két derék szolgája támogat két oldalról, hogy ne forduljon le a lóról.
A királyt védők továbbügetnek a sűrűben, a két fivér pedig felkészül a védekezésre. Barnabás bűbájt csiholt és lovára csalárd látomást ültetett. A derék hátasnak fülébe suttogta akaratát és a két vitéz a bozótosba bújva várta az ellenséget.
A fáradt és megfogyatkozott üldözők láttára a csalinak szánt ló vágtázni kezdett, de a tatárok nem követték. Tanácskoztak. Dón kirontani készült, de Barnabás visszafogja. Érezte, hogy készülnek valamire. Az egyik tatár rongyból egy levágott ujjat vett elő, míg egy másik egy fehér lovat hurcolt a vezérhez. Bonyolult rítus kezdődött, s amikor a fehér ló vérét vették a fivérek támadásba lendültek. Bár meglepték a tatár hordát, hamar magukhoz tértek és minden erejükkel védték az éppen idéző boszorkánymestert.
Mindkét derék ifjú vérbe hanyatlott, mire a poklok fenekéről előmászott a Farkas. Perzselt bundájából borzasztó bűz áradt, s ló méretű roppant teste kíntól vonaglott. Többször vad őrjöngésbe kezdett, de a mágus minden erejét összeszedve megszelídítette és az uralma alá hajtotta. Rettegve saját teremtménye kiszámíthatatlanságától az orrá alá dugott egy levágott ujjat. A pokolkutya megszimatolta, vonított és a sűrűbe vetette magát, kisebb fákat döntve ki az útjából.

Ákos Ernye szíve már elütötte az utolsót, s örök álmába készült merülni, egyre gyorsabban távolodva az utolsó fénysugártól. Úgy halt meg, hogy azt hitte megkötötte békéjét, de minél lennebb süllyedt annál rémesebb képek gyötörték, jövőképek, amelyeket hajszál választott el a jelentől. Eszeveszett kapálózásba kezdett, a fény felé úszott, de csak nem került közelebb. Az Istent és Jézust hívta segítségül, de egyik sem válaszolt, s lassan felemésztette a sötétség.
– Kölyök. – szólt hozzá egy dörmögő, reszelős hang.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang irányát sem tudta meg, úgy kongott a tér körülötte, mint egy hordó.
– Gyűlölöd-e ellenséged? – kérdezte ugyanaz a hang.
– Igen. – válaszolta őszintén, ha maga az ördög is kérdezi.
– Lekaszabolnád őket mind egy szálig? Az utolsó gyermekig?
Ernye tudta, hogy nem keresztény emberhez való a válasz, ami kibuggyant a torkán, s hogy a gyermekek Isten választott népe. De látta a temérdek vért, amit kiontottak, guruló gyerekfejek és meggyalázott asszonytestek kupacát és bosszút akart állni ezen az pokolnembéli nemzeten, ki akarta irtani az írmagjukat is.
– Igen. – válaszolta felhasított szíve mélyéből.
– Öleld át haragod és akaszd a nyakadba, fesd az arcodra és hagyd, hogy uraljon. Mert én megáldalak hatalommal, hogy ráereszthesd dühöd ellenségeidre.
Egy villanás erejéig látni vélt valamit, ami előtt amaz ráugrott, felhasította mellkasát és beette magát a szívébe. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy hatalmas rőtszőrű torkosborz szólott hozzá.
Egy dobbanás és felüvöltött a kíntól, ahogy a hideg vashegyek a szívében megmozdultak a rándulásra. Kinyitotta a szemét, lyuggadt tüdejébe levegőt szívott és égő gyűlöletében rángatózott a kopjákon, amikre feltűzték. Érezte a fájdalmat teljes egészében, ahogy a hegy megakadt vállcsontjában, a másik pedig minden dobbanásra belehasít a szívébe. Üvöltött, mint a sakál, rángott, vergődött, s úgy hitte, Jézus sem szenvedett így a kereszten. Addig rúgkapált, míg csizmájával szét nem tört, két nyelet, s ő a maradékkal előrebukott. Beleordította fájdalmát a porba, s fogaival kimart a földből, ahogy kezével kitépte a dárdákat.
Egy pillanatra a hátára feküdt, hogy fellélegezzen, de nem tudott. Kínja nem szűnt, szíve nyilallt, tüdeje szúrt, minden belsősége hasogatott. S dühös volt, fortyogott a méregtől és meg akarta büntetni azokat, akik ezt tették vele, de ennél is jobban meg akarta menteni a királyát. A halál árnyékában megérezte, hogy veszedelem közeledik felé, hogy sorsára hamarosan ráverik a pecsétet. Felugrott és lovat keresett. Talált is a megölt mongolok paripái közül. Nyeregbe vetette magát és tűrve a szenvedést, mely ára annak, hogy megtörve a halál szentségét, megszegve az isteni törvényt tiltott mágiához fordult, a cél érdekében, mely számára szentebb: királya és hazája jövője. S a ló, mely megérezte lovasának akaratát szintén beengedte testébe a Haragot, s vágtázott, hasadt szívvel, nyerítve a kíntól, alázatosan cipelve lovasát akár a pokol kapujába is.

A király és kísérete kiért az erdőből és Ákos Ernye diósgyőri udvara fele tartottak. Immár csak lépésben, mert se ember, se állat nem bírta az iramot. Pók Móric remélve, hogy elhagyták az üldözőket. A király delíriumban volt, vonaglott és forrón tüzelt a láztól. Nyomban eldőlt volna, ha két hű szolgálja, a fáradhatatlan katona és a megtért pohárnokmester nem tartották volna sajgó karjaikkal a nyeregben.
Némán baktattak, mert senkinek sem volt ereje megszólalni. A fáradság ködén keresztül is felderengett a veszteség monumentális alakja. Még nem is tudatosult bennük igazán, hogy mi veszett Muhinál. Ötvenezer ember vonult diadalittasan, még mielőtt az első kardcsapás megesett volna, s most az egész lemészárolt barom módjára fekszik ott, a vértengerben, amit a föld maga sem volt képes meginni.
Még Pók Móric, az ember, ki kikémlelte az ellenséget ezer veszélyen át, kinek szeme akár a sasé, füle, mint a rókáé, ki egyszer elhitette egy mongol asszonnyal, hogy ő a férje, még ő sem vette észre a közeledő fenevadat. Macskája azonban, kinek még nevet sem adott mérgesen a hátába körmölt, s hangos sziszegéssel jelezte a baj közeledtét. A lovas felkapta a fejét fáradt bódultságából és figyelni kezdett. Hangosan szitkozódott, majd parancsokat osztogatott.
– Kinek van még szufla a lovában, három ember fogja a királyt és vigye jól védett falak mögé. Bár ha mi, akik itt maradunk nem járunk sikerrel, úgyis hiába. Menjetek! Meneküljetek, ha kell a világ végéig!
Hát itt következik a vége, gondolta Móric méregetve maradék erejét és a megfogyatkozott védők sorát. Próbált tervet kieszelni, de semmi sem jutott eszébe. Mindenki félholt a sebektől és a fáradságtól. Ő az egyetlen mágus és ezen a szörnyetegen acél aligha fog. De hát a Jóisten megengedte neki, hogy kitartson a legvégsőkig és hogy védelmezze a király őfelségét, kit elárult. Szolgált ő sok évet azóta, megtett ezer jót és elszenvedett ezer rosszat, de azt az egy bűnét le nem moshatja, még vérrel sem, ahogy Júdás sem tehette. Felkészült a teremtő ítéletére, még a mondandója is körvonalazódott a fejében. Mindössze megköszöni a végtelen kegyelmét, hogy halálos bűne után esélyt adott ennek jóvátételére.
Így elmélkedett, amikor az első farkasvonítás felhangzott. A strázsát álló katonák megrettentek, s Móric sem mondhatott semmit. Ő is félt. Egy perc sem telt el, a bozótosból egy megtermett bika méretű farkas rohant elő csattogó fogakkal. Többen térdre ereszkedtek és kopját feszítettek, eléjük álltak a pajzsvivők, kardforgatók.
Türje valami dicsőt akart mondani, bátorításképpen katonáinak, de a fenevad egy hatalmas ugrással a hátuk mögött termett és az egyik lovagot páncélostól összeroppantotta a szájával. Nem állt meg, csak egy rántással messze vetette és máris kereste a következő áldozatát. Erdőtűzben pusztult ordasra emlékeztető kinézete, bűzös lehelete és bundája, borzasztó méretei a földbe döngölték a védők harci kedvét.
Móric látva, hogy ennek fele sem tréfa, lovastól előre ugratott. Jobb karjában egy jégfokost forgatott, mely az imént keletkezett inas tenyerében. Már meg is tervezte fejében az ütközetet. Volt egy bűbája, ami elzárja ezt a bestiát, s az ára csak az élete, de ahhoz, hogy működjön előbb vérét kell vennie a teremtménynek. Ezt viszont nem tudta, hogyan érheti el, s bármennyire szorította az idő, még ha emberei a vérükkel fizetnek minden egyes másodpercért, amit gondolkodással tölt, nem forgott az agya. A fáradság túl erősen szorította. Meg is tört. Megsarkantyúzta a lovát és fokosát lengetve a farkasnak ugratott, azzal a tiszta szándékkal, hogy életét adja a királyért. Nem érdekelte, hogy hasznosan, vagy hiába veti oda, csak legyen vége, pihenhessen meg végre.
A farkas kiszemelte a felé vágtázó boszorkánymestert és feléje indult. Fegyverek csapták az oldalát, szemét, lábát, de nem fogott rajta az acél, bűbáj védte. Móric ezt látta és nem is reménykedett sikerében, ennek ellenére meglengette fokosát, hogy a csákány felével a fenevad szeme közé csapjon, amikor közel ért. Szelíd lökést érzett a vállán, ahogy közeledett a folyamatosan növekvő fenevad, mely immár a lovas fölé magasodott. Először nem tudta, mit érzett, aztán meglátta apró vadmacskáját, ahogy ruganyosan repül a hatalmas tátongó állkapcsok közé. A derék ember szíve azonnal görcsbe rándult és fohászkodott a mindenható Istenhez, hogy bármekkora is a bűne, vegyen el tőle mindent, de ne a jobbik felét.
A macska egyenesen a hosszúkás nyelven landolt és körmeivel néhány mozdulattal cafatokra tépte. A Farkas vad őrjöngésbe kezdett, jobbra-balra csapkodta a fejét, s csattogó állkapoccsal igyekezett összeroppantani, kiköpni, vagy lenyelni a macskát, sikertelenül. A szenvtelen apró teremtés úgy kapaszkodott az indázó koncba, mint a sudár a csapószíjba.
Móricra záporozott a bestia vére, jutott az arcára, a kezére, a fegyverére. Tudta, miért tette ezt társa, de nem tudott cselekedni. Ha elkezdi a varázst, s elzárja a bestiát, a kis vadmacska, egyetlen igaz barátja is a jégbörtönbe ragad az idők végezetéig, s ha igazak a tekercsen írottak, nem hal meg, hanem elméjének rabja lesz, míg a téboly megkönnyíti, vagy éppen még elviselhetetlenebbé teszi a múlni nem akaró életét. A varázs, melyet azoknak tartogatják, kik nem érdemlik a halált.
Túl sokáig habozott. A macska elveszítette a fogását és hangos nyávogással lecsúszott a gégecsövön. Móric felüvöltött dühében és nekirontott a farkasnak, megpörgetve feje fölött a jégfokost és az ördögfattya szeme közé vágta. Szilánkosra törött, s a hatalmas állkapocs már zárult is vészesen közeledve felé. Ösztönösen vetette oda bal karját, s a fenevad, mint egy ágat roppantotta el a ló fejével együtt.
A pórul járt hátas összerogyott, mint egy colostok, s a lovas, küzdve a megmaradásért legurult róla. Hosszú évek viszontagságai megedzették az embert és mégha esze el is ment, a lelke küzdött. Jobb kezével megfagyasztotta a csonkot, ami karjából maradt. Bár elállította a vérzést, szédült és a fájdalomtól még a szeme világa is elment. Négykézláb mászott a földön, míg a megmaradt lovagok minden erejükkel püfölték az immár echós szekér méretű pokolkutyát, hiába.
Móric még sosem látott ilyen hatalmú őrdögöt, ha a teremtény éppen nem felfalni készült volna őket, el lett volna ragadtatva az idéző mágus tudásával. De így nem volt, átkozta a bestiát, az idézőjét és egész népét, mert tudta, nincs esélye ellene sem neki, sem a királynak, se az országban bárkinek. Nem is tudta igazán, de valami eltörött benne, a szál közte és Isten között. Egész életében hitt az isteni igazságban, de nem tudta, most mit higgyen. Bűnös az ország, ez az egykoron gyönyörű anyaföld, de kiérdemelte ezt? Kiérdemelte, hogy elpusztuljon az utolsó gyermekig?
Nem is vette volna észre a közeledőt a halálba készülődő monológja közepette, ha a farkas abba nem hagyja a morgást és nem hegyezi fülét az erdő fele. Ez a fékezhetetlen fenevad még levegőt sem vett, csak nézett és figyelt, ügyet sem vetve a kardokra, lándzsákra, amikkel böködték. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, egy magányos lovas vágtázott elő az erdő sűrűjéből fájdalommal teliüvöltve, szitkozódva, átkozva a tatárt és a poklokat.
– Ernye! – kiáltott az életben maradt Humpázmány. – Jézus urunk segíts, ez Ákos Ernye!
Kivont karddal érkezett, s egyenesen a fenevadnak rontott, tiporva az előtte fekvő halottakat önkívületében prüszkölő lovával. A Farkas szembefordult vele és csattogón felüvöltött, mintha régi számlát készülne egyenlíteni, de a félelem visszatartja.
Ernye elvágtázott mellette és szablyáját a fenevadba vágta. A fegyver pengve törött szilánkosra a hatalmas erő, s a sebezhetetlen bűbáj találkozásakor. Már fordította lovát, s rontott neki újra, elvakultan a dühtől.
Móric nem értette, mi történik. A fiú arca olyan volt, mint a haldoklóé, ki azért könyörög a Jóistenhez, hogy megszabadítsa kínjaitól, lova pedig kifordult szemmel rángatja fejét, mintha egy bábmester irányítaná. Halál és lila gőz áramlott belőlük, ocsmány pusztítani vágyás, valami nem evilági hatalmasság lehelete.
A Farkas és a fiatal lovas egymásnak rohantak, mint két kos. A hatalmas állkapocs kinyílt és összecsapódott, eltüntetve a lovast és lovának felét. Móric elsírta magát, felzokogott, a hiú ábránd szülte remény elillanása úgy szíven ütötte. Épp átkozni kezdte a csapást, mely sújtotta őket, amikor felfigyelt a Farkas különös viselkedésére. Rázta magát, földhöz csapta irdatlan testét, mint egy kólikás ló, s vonított fájdalmában. Vér csorgott a szájából, s hangja bugyborékoló hörgésbe csapott át. A holdfény ezüstösen megcsillant a bestia oldalán előbukkanó kardcsonkon, s egy erőteljes rántással méretes lyuk hasadt a kerek bendőn.
Hullák sokasága hullott ki, ahogy a fenevad nagyot döngve elterült a földön. Móric nyögve odakúszott, rettegve, amit ott fog találni. Szemével kereste az apró testet, s nem törődve semmivel gördítette odébb a végtagokat, fél testeket. Utólag lelkiismeretfurdalással emlékezett arra, ahogy félrelökte a fájdalmában ordító Ernyét, jobbik felének keresése közben. Megtalálta. Az apró jószág egyben volt, de nem lélegzett. Nem is gondolkodott a következő lépésen. Igéket mormogott és saját vérébe mártott ujjával jelet rótt a nedvektől csimbókos bundára. Tejfehér ködöt lehelt, ujjai között szálat sodort belőle és a rovásra kötötte. Nem törődve mértékkel öntötte át saját életének világát az apróságba, ügyet sem vetve a nyakán felfutó fekete erekre.
Felkacagott, amikor jobbik fele prüszkölt és halk dorombolásba kezdett. Elharapta a szálat és hálát adott Istennek és Ernyének. Ernye! Magához szorítva az erőtlen macskát a fiú testéhez kúszott. Már nem ordított, csak meredt a semmibe üveges tekintettel, a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Móric zokogott szégyenében, örömében, kínjában, hálájában, dühében, megkönnyebbülésében és a jövő súlyától terhesen. Mindez egyszerre öntötte el és imában keresett menedéket, s az ígéretében, hogy míg a Pók nem él, addig minden vasárnap égni fog egy gyertya az Ákos nemért és Ernyéjért.

 

 

 

(Illusztráció: ruiam)

H. P. Lovecraft: A templom

1917. augusztus 20-án én, Karl Heinrich, Altberg-Ehrenstein grófja, a Német Birodalmi Haditengerészet hadnagya és az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceánba bocsátom ezen feljegyzést az azt tartalmazó üvegben. Helyzetem számomra ismeretlen, de vélelmem szerint valahol az északi szélesség 20 fok és nyugati hosszúság 35 fok koordinátái közelében, ahol a hajóm mozgásképtelenül fekszik az óceán fenekén. Teszem ezt azért, mert bizonyos szokatlan tényeket a nyilvánosság elé kívánok tárni, azonban minden bizonyosság szerint nem érhetem meg, hogy ezt személyesen tegyem, minthogy helyzetem éppoly vészjósló, mint amennyire rendkívüli, és az események, melyek ezt előidézték, nem csupán az U-29 reménytelen megbénulásához vezettek, de német vasakaratom is katasztrofálisan cserbenhagyott.

Június 18-ának délutánján – amint azt drótnélküli távíróval jelentettük a Kiel felé tartó U-61-nek is – északi szélesség 45 fok, 16 percnél és nyugati hosszúság 28 fok, 34 percnél megtorpedóztuk a brit Victory szállítóhajót, mely New York-ból Liverpool-ba tartott. A legénységnek engedélyeztük a mentőcsónakokkal való távozást annak érdekében, hogy az admiralitás részére rögzített felvételünk kedvező fogadtatásban részesüljön. A hajó igen látványos módon süllyedt: előbb az orra bukott a víz alá, miközben a fara magasba emelkedett, majd a hajótest többi részével együtt merőlegesen a tengerfenék felé vette az irányt. Filmfelvevőnk semmit nem vétett el, jómagam pedig bánom, hogy egy ily remek filmtekercs soha nem juthat el Berlinbe. A felvétel befejeztét követően a mentőcsónakokat kézifegyvereinkkel süllyesztettük el, majd alámerültünk.

Amikor a felszínre emelkedtünk napnyugtakor, egy tengerész testét találtuk a fedélzeten, kezeivel a korlátot markolva, igen érdekes módon. A szerencsétlen legény fiatal volt, sötét bőrű és jó kiállású, nemzetiségét tekintve valószínűleg olasz, vagy görög és minden kétséget kizáróan a Victory legénységének tagja. Nyilvánvalóan azon a hajón keresett menedéket, mely az övét kényszerült elpusztítani – egy újabb ártatlan áldozata az angol disznók kegyetlen agressziója miatti háborúnak szülőföldünk ellen. Embereink átkutatták a ruházatát szuveníreket keresve és a kabátjában találtak egy babérral megkoronázott ifjú fejét ábrázoló elefántcsont-faragványt. Tiszttársam, Klenze hadnagy úgy vélte, hogy a faragvány jelentős régészeti és művészi értékkel bír, így elkobozta azt a maga részére. Hogy efféle érték hogyan kerülhetett egy közönséges tengerész birtokába, azt sem ő nem tudta elképzelni, sem jómagam.

Amikor a halott embert a vízbe dobták, két, a legénység körében nagy zavart keltő incidens történt: az ifjú szemeit becsukták, de a testének a hajón való rángatása közepette azok kinyíltak és többen egyetértettek azon hamis tévképzetben, hogy a nyitott szemek egyenesen gúnyosan Schmidt és Zimmer matrózokat bámulják, akik épp a holttest fölé hajoltak. Müller fedélzetmester – kinek idős ember lévén ezt jobban illett volna tudnia, ha nem lett volna egy babonás elzászi disznó – oly izgatott lett ennek hatására, hogy a vízbe dobott testet figyelte, majd nem szégyellte azt állítani, hogy az némi merülés után úszó testtartásba helyezkedett és déli irányba indult a víz alatt. Sem Klenze, sem jómagam nem kedveljük az efféle tudatlan paraszti babonákat, így súlyos dorgálásban részesítettük az embereket, különösen Müllert.

A következő napon meglehetősen bajos helyzet adódott a legénység egyes tagjainak gyengélkedése miatt. Bizonyosan a hosszú út okozta feszült idegállapot eredményeképp rémálmoktól szenvedtek, többen pedig eltompultak és kábák voltak. Megbizonyosodva arról, hogy nem színlelik az állapotukat, felmentettem őket a szolgálat alól. A meglehetősen zord időjárás miatt olyan mélységbe merültünk, ahol a hullámok kevésbé voltak problémásak. Az óceán itt viszonylag nyugodt volt, leszámítva egy némiképp fejtörést okozó déli irányú áramlatot, melyet nem tudtunk azonosítani az oceanográfiai feljegyzéseinkből sem. A betegek nyögése határozottan dühítő volt, de mivel nem demoralizálták a legénység többi tagját, nem kellett szélsőséges intézkedésekhez folyamodnunk. Azt terveztük, hogy maradunk, ahol voltunk és lecsapunk a Dacia óceánjáróra, melynek közeledéséről New York-i ügynökeink információiból tudtunk.

A kora esti órákban a felszínre emelkedtünk és nyugodtabbnak találtuk az óceánt. Az északi horizonton egy csatahajó füstje látszott, de köszönhetően a tőle való távolságunknak és a merülés lehetőségének, biztonságban voltunk. Ennél aggasztóbb körülmény volt Müller fedélzetmester, aki egyre vadabb dolgokat beszélt az éj leszálltával. Megvetendően gyermeki állapotban volt: a kémlelőnyílásokon látott tovaúszó holttestekről, kik mereven őt bámulták és akikben – deformáltságuk ellenére – felismerni vélte dicső győzelmeink áldozatait, és egyéb ostobaságokról beszélt. Azt is közölte, hogy az az ifjú volt e holtak vezére, kinek testét a fedélzeten megtalálva a vízbe hajítottuk. Az általa elmondottak abnormális és ugyancsak nyugtalanító természete miatt vasra verettük és kiadós ostorozásban részesült. A legénység nem örült a büntetés látványának, de a fegyelmet szükséges volt fenntartani. Ezen a napon szintén elutasítottuk egy Zimmer tengerész által vezetett “delegáció” azon kérését, hogy az elefántcsont-faragványt az óceánba vethessék.

Június 20-án Bohin és Schmidt tengerészeken – akik az előző napon is gyengélkedtek – erőszakkal társuló elmebaj lett úrrá. Bántam, hogy tisztjeink sorában nem szerepel orvos, mivel a német életek értékesek, ennek ellenére azonban az említett kettő folyamatos üvöltése egy rémes átokról szerfelett bomlasztólag hatott a fegyelemre, így drasztikus lépéseket kellett tennünk. A legénység többi tagja barátságtalanul fogadta az eseményt, azonban úgy tűnt, ezzel sikerült Müllert lecsendesíteni, aki ezt követően nem okozott problémát. Este elengedtük és csendesen tette a dolgát.

A következő héten az idegesség mindenkiben fokozódott, amint a Dacia-t vártuk. Tovább növelte a nyomást Müller és Zimmer eltűnése, akik kétségkívül öngyilkosságot követtek el félelmeik eredményeképp (bár nem látta senki, amint a vízbe ugrottak). Örömömre szolgált, hogy megszabadultunk Müllertől, mert még a szótlansága is kedvezőtlenül befolyásolta a legénység hangulatát. Ebben az időben mindenki szótlan volt ugyan, mintha valami titkos rettegés feszítené az embereket. Sokan betegek voltak, de egyikük sem keltett zavart. Klenze hadnagy rosszul viselte a terhelést és a legapróbb csekélységek is bosszantották – mint például az U-29 körül egyre növekvő számban gyülekező delfinraj, vagy a térképeinken nem szerepló déli áramlat erősödő sodrása.

Később nyilvánvalóvá vált, hogy a Dacia-t elvétettük. Hasonló hibák nem ritkák, mi pedig inkább örültünk, mintsem csalódottak lettünk volna, annál is inkább, mert visszatérésünk Wilhelmshaven-be időszerű volt. Június 28-án délben északkeleti irányba fordultunk és a hajót körülvevő delfinekkel való néhány – meglehetősen komikus – kisebb ütközés után úton voltunk.

A gépházban hajnali 2 órakor bekövetkezett robbanás mindenki számára váratlan volt: sem a gépezetekben hibának, sem az emberek részéről gondatlanságnak nem volt nyoma, mégis minden intő előjel nélkül a hajót elejétől a végéig kolosszális löket rázta meg. Klenze hadnagy a gépházba sietve az üzemanyagtartályt és a legtöbb mechanizmust szétszaggatva találta, Raabe és Schneider gépészek pedig azonnal szörnyethaltak. Helyzetünk gyorsan súlyossá vált: bár a vegyszeres légregenerátorok épségben maradtak és működőképesek voltak a hajó le- és felmerüléséhez szükséges, valamint a légzsilipeket nyitó szerkezetek (mindaddig, amíg sűrített levegőnk és villanytelepünk kitartott), lehetetlenné vált a tengeralattjáró irányítása és meghajtása. Menedéket keresni a mentőcsónakokban egyenértékű lett volna ellenségeink kezére adni magunkat, mely mindenképp hatalmas német nemzetünk ellen való cselekedet. Drótnélküli távírónk azonban a Victory elsüllyesztése óta képtelen volt kapcsolatot létesíteni bármilyen, a német haditengerészethez tartozó hajóval.

Balesetünk órájától július 2-áig sodródtunk szakadatlanul dél felé, szinte mindennemű terv és bármiféle hajóval való találkozás nélkül. A delfinek továbbra is az U-29 körül köröztek, mely – tekintettel a megtett távolságra – figyelmet érdemlő körülmény lett. Július 2-ának reggelén megpillantottunk egy hadihajót amerikai lobogó alatt, a legénység pedig nem engedett abbéli óhajából, hogy megadjuk magunkat. Végül Klenze hadnagy arra kényszerült, hogy lelője a Traube nevű tengerészt, ki különös erőszakossággal sürgette e némethez nem méltó tettet. Ez lecsendesítette a többieket is egy időre, mi pedig észrevétlenül merültünk alá.

A következő nap délutánján tengeri madarak egy sűrű raja jelent meg dél felől, az óceán pedig baljóslatúan kezdett viselkedni. Zsilipeinket bezárva vártuk a fejleményeket, míg rá nem jöttünk, hogy ha nem merülünk le, akkor hajónkat szétszaggatja a készülő hullámverés. Légnyomásunk és elektromos tartalékaink fogytán voltak, ezért igyekeztük kerülni csekély mechanikai erőforrásaink szükségtelen használatát, de ebben az esetben nem volt választásunk. Nem merültünk mélyre és néhány óra múlva, amikor az óceán csendesebb volt, megkíséreltünk a felszínre emelkedni, azonban ekkor újabb probléma adódott: a hajó nem emelkedett, hiába küzdöttek a mechanizmusok. Amint a legénység egyre inkább megrémült e víz alatti börtöntől, néhányan ismét Klenze hadnagy elefántcsont-faragványának átkáról kezdtek locsogni, ám az automata pisztoly látványa lecsendesítette őket. Igyekeztünk oly elfoglalttá tenni szegény ördögöket a gépezetekkel való babrálással, – még ha tudtuk is, hogy felesleges – amennyire csak lehetséges volt.

Klenze és én eltérő időben aludtunk és az én pihenőidőm alatt, hozzávetőleg július 4-én, hajnali 5 óra körül történt, hogy kitört az általános zendülés. Az a hat megmaradt tengerész-disznó – megsejtve, hogy végünk volt – átkozódva és rombolva elmeháborodott haragra gerjedt, amiért két nappal korábban nem adtuk meg magunkat a jenki csatahajónak. Állatokként randalíroztak – azok is voltak –, összetörve minden berendezést és műszert, ami a kezük ügyébe került, miközben olyasféle zagyvaságokat üvöltöttek, mint az elefántcsont-faragvány átka és hogy a sötét bőrű ifjú rájuk meredt, majd elúszott. Klenze hadnagy bénult volt és cselekvésre képtelen, ahogy az várható volt egy férfiatlan rheinlanditól. Mivel elkerülhetetlenül szükséges volt, lelőttem mind a hat lázadót, megbizonyosodva arról, hogy egy sem maradt életben.

Kivetettük a testeket a légzsilipen keresztül és magunkra maradtunk az U-29-en. Klenze nagyon idegesnek látszott és sokat ivott. Eldöntöttük, hogy túlélünk, amíg lehetséges, felhasználva a nagy mennyiségű ellátmányt és a légszűrők kapacitását – ezek egyike sem szenvedett kárt a disznó zendülők ámokfutásában. Tájolóink, mélység-érzékelőink és egyéb finom műszereink javíthatatlanok voltak, így ettől a ponttól kezdve a helyzetünkre vonatkozó adatok feltételezéseken alapulnak, amelyeket a naptárra, karóráinkra és a sodródásunk során a kémlelőablakon át és a megfigyelőtoronyból tovasuhanni látott tereptárgyakra alapozunk. Szerencsére a villanytelep még hosszú használhatóságot ígért mind a beltéri világítás, mind a keresőreflektor számára, mellyel gyakran kémleltünk körbe a hajó körül. Ilyenkor azonban csak a delfineket láttuk, amint tengeralattjárónkkal párhuzamos pályán úsznak. E delfinek tudományos érdeklődést keltettek bennem, amint egyik példányukat közel két órán át figyeltem, az viszont nem emelkedett a felszínre ezen idő alatt, holott a Delphinus delphis, azaz a közönséges delfin a cetfélék rendjébe való, tüdővel lélegző emlősállat, s mint ilyen, képtelen a víz alatt halak módjára életben maradni.

Az idő múlásával megállapítottuk, hogy míg továbbra is dél felé sodródunk, egyre mélyebbre merülünk. A kémlelőablakon látott flóráról és faunáról sokat olvastunk azon könyvekben, melyeket szabad perceimre magammal hoztam. Ezzel együtt nem mulasztottam el megfigyelni társam tudományos ismereteinek hiányát. Elméje nem egy poroszé volt, így inkább foglalkozott értéktelen képzelgéssel és spekulációval. Közeledő halálunk ténye meghatotta és gyakorta imádkozott megbánásában azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket hajóikkal együtt elsüllyesztettünk hadjáratunk során – elfelejtve, hogy minden tett nemes, amely a német birodalmat szolgálja. Idővel láthatóan kiegyensúlyozatlanná vált, órákon át nézve az elefántcsont-faragványát, miközben történeteket talált ki az óceán mélységeiben fekvő elveszett és elfelejtett dolgokról. Alkalmanként, afféle pszichológiai kísérletképp hagytam elkalandozni a gondolatait és hallgattam versidézeteinek és elsüllyedt hajókról szóló meséinek véget nem érő áradatát. Sajnáltam, mert nem kedvemre való látvány egy német szenvedése, azonban ő nem volt ideális társaság a halálhoz, mivel magam büszke voltam, hogy szülőföldünkön megőrzik majd az emlékemet és fiaimat hozzám hasonló férfivé nevelik.

Augusztus 9-én ismét az óceánfeneket kémleltük a keresőreflektor sugarával. Az egyenetlen mezőt javarészt hínár és más tengeri növényzet fedte. Itt-ott feltűntek kivehetetlen, de szokatlan körvonalú dolgok, melyeket szintén benőtt a hínár és az indák, s melyekről Klenze kijelentette, hogy rég elsüllyedt hajók maradványai lehettek, melyek mély sírjukban fekszenek. Egy dolog ébresztett csak tudományos kíváncsiságot benne: egy szilárd anyagból álló, kicsúcsosodó tárgy, melynek legmagasabb pontja négylábnyira magasodott az óceánfenék fölé, szélessége kétlábnyi lehetett és sima, lapos oldalai voltak, melyek a gúla tetejénél tompaszögben találkoztak. Magam egy kiálló sziklának neveztem a tárgyat, ám Klenze véseteket vélt látni rajta. Kisvártatva borzongás közepette fordult el a látványtól, mint aki megijedt, ám képtelen erre magyarázatot adni, leszámítva azt, hogy rácsodálkozott a végtelenségre, a sötétségre, a táj korára, mindentől távoli jellegére és az óceán mélységének misztikusságára. Elméje megviselt volt, de jómagam, ki minden időben német vagyok, gyorsan megfigyeltem két dolgot: egyrészt hogy az U-29 kitűnően állja a mélységbeli nyomást, másrészt pedig azt, hogy a különös delfinraj még mindig kíséri hajónkat; olyan mélységben, ahol a delfinhez hasonló magasabbrendű lények létezését a legtöbb természettudós lehetetlennek tartja. Hogy előzőleg túlbecsültem a mélységünket, az bizonyos volt, mégis elég mélyen voltunk ahhoz, hogy e két jelenség figyelemre méltó legyen. Emellett déli irányú sodródásunk sebessége változatlannak tűnt, melyet korábban a kisebb mélységben látott növények, most pedig az óceánfenék elsuhanásának gyorsasága alapján becsültem meg.

Augusztus 12-én, 3:15-kor történt, hogy szegény Klenze elméje végképp megháborodott. A keresőreflektort használta a megfigyelőtoronyban, majd átrohant a társalgókabinba, ahol jómagam épp olvastam, s már az ábrázatából láttam, hogy elhagyta az esze. Szó szerint írom le ismét az általa elmondottakat: “HÍV MINKET! HÍV MINKET! Hallom Őt! Mennünk kell!” Míg ezt mondta, felkapta az elefántcsont-faragványát az asztalról, zsebre tette és karomat megragadva vonszolni kezdett a kabinlépcsőn fel a parancsnoki fedélzet felé. E pillanatban kétségtelenné vált számomra, hogy ki szándékozik nyitni a zsilipeket, kivetve magát és engem a vízbe, elmebajának e gyilkos és öngyilkos megnyilvánulására pedig kevéssé voltam felkészülve. Azonban attól, ahogy rángatásának ellenállva igyekeztem észre téríteni, még erőszakosabbá vált, s a következőket mondta: “Jöjj most – ne várj tovább; jobb megbánni bűneinket és bocsánatot nyerni, mint ellenszegülve elítéltetni.” Ekkor taktikát váltottam és megnyugtatására tett kísérleteimmel felhagyva közöltem vele, hogy megőrült – szánni valóan megtébolyodott. Így sem sikerült meghatnom; ezt üvöltötte: “Ha őrült vagyok, az áldás. Az istenek könyörüljenek azon, aki érzéketlenségében képes józan eszénél maradni, míg el nem éri a förtelmes vég! Gyere és légy őrült velem együtt. Gyere, amíg kegyelemmel szól hozzánk!”

Ezen kirohanása úgy tűnt, enyhítette elméjében a nyomást, mert a továbbiakban enyhébb hangnemben folytatta, arra kérve engem, hogy hagyjam egyedül eltávozni, ha magam nem vagyok hajlandó vele tartani. Világossá vált, hogy mit kell tennem: német volt ugyan, de csak egy rheinlandi és csupán a köznépből való, ezzel együtt pedig immár egy potenciálisan veszélyes őrültnek számított. Eleget téve öngyilkos kérésének, azonnal megszabadíthattam magam valakitől, ki már nem társ, hanem veszélyforrás volt. Arra kértem, hogy adja nekem az elefántcsont-faragványt, mielőtt távozik, de ettől oly őrült kacajban tört ki, hogy nem ismételtem meg a kérést. Ekkor azt tudakoltam tőle, hogy kíván-e valami emléket, esetleg egy levágott hajtincset hátrahagyni Németországban maradt családja részére arra az esetre, ha engem megtalálnának, de ismét kinevetett; így amint felmászott a létrán, én a zsilipeket működtető karokat a megfelelő szünetekkel használva teljesítettem kívánságát. Az üres zsilipkamra láttán körülkémleltem a keresőreflektorral azért, hogy megbizonyosodjam azon elméletről, miszerint a víznyomás összelapítja az emberi testet ilyen mélységben, vagy a teste változatlan marad, mint a hajót kísérő, különös delfineké, azonban nem sikerült megtalálnom néhai társamat, mivel az említett delfineken kívül más nem látszott.

Azon az estén megbántam, egy gyanútlan pillanatban nem emeltem el szerencsétlen Klenze elefántcsont-faragványát, mert annak emléke ugyancsak foglalkoztatott: nem tudtam elfelejteni a fiatal főt a babérkoronával, holott nem vagyok művészi természetű. Szintén sajnáltam, hogy nem volt már kivel beszélgetnem: bár Klenze távolról sem bírt az enyémmel egyenrangú értelemmel, a semminél sokkal jobb volt. Nehezen aludtam el azon az éjszakán, azon tűnődve, hogy pontosan mikor érhet utol a vég. Megtalálásomnak és megmentésemnek már csak matematikai esélye volt.

A következő napon folytattam a megfigyelőtoronybeli keresőreflektoros felderítést. Észak felé a vízalatti táj nem sokat változott abban az elmúlt négy napban, amióta megpillantottuk az óceán fenekét, a talaj elsuhanása alapján azonban megállapítottam, hogy az U-29 sodródása kevésbé volt sebes. Dél felé irányítva a fénysugarat, azt figyeltem meg, hogy az óceánfenék pusztaságát felváltotta valamiféle kövezet, mely egyes helyeken különösen olyan benyomást keltett, mintha a kövek valamiféle minta szerint lettek volna lerakva. A tengeralattjáró süllyedése nem követte a talajét, így rövidesen át kellett állítanom a reflektort, hogy kevésbé szóródjon a fénysugár. Eközben egy vezeték csatlakozása levált és a javítás többpercnyi késlekedést okozott, de végül a fény újra áramlott, megvilágítva az alant elterülő vízalatti völgyet.

Bár jómagam igyekszem mentes lenni bármiféle érzelmi megnyilvánulástól, azonban az elektromos fény által felfedett látványt, mely elém tárult, igazán lélegzetelállítónak találtam. Pedig – mint olyasvalakinek, akit a legfőbb porosz kultúra szerint neveltek – nem kellett volna csodálkoznom, hiszen mind a hagyomány, mind a geológia tudománya rengeteg történettel bír nagyszerű építészeti vívmányokról, óceáni és kontinentális területeken egyaránt. A fényben aprólékosan kidolgozott, kiterjedt épülettömbök – jobb-rosszabb állapotban megmaradt – romjait láttam, mind fenséges látvány volt, bár az általuk tükrözött építészeti stílus ismeretlen. Az épületek legtöbbje márványból készülhetett, ezek fehéren csillogtak a reflektor fényében, elrendezésük és számuk pedig egy nagyobb városra emlékeztetett, mely végigterült a keskeny völgyben; számos külön templom és villa is helyet kapott a meredek lejtőkre építve, és bár az épületek tetői beomlottak, tartóoszlopaik kidőltek, még így sem veszítették el időtlen, antik pompájukat.

Szembekerülve Atlantisszal, melyet korábban nagyban mítosznak gondoltam, a leglelkesebb felfedezővé lettem. A völgyet valaha egy folyó vághatta ketté, mert amint közelebbről is megvizsgáltam a látképet, kő- és márványhidakat, védőgátakat, lelátókat és mólókat fedeztem fel. Lelkesedésemben oly ostoba és érzelgős lettem, mint szegény néhai Klenze, mivel késlekedve észleltem, hogy a tengeralattjárót eddig sodró, déli irányú áramlat végre megszűnt, az U-29 pedig úgy szállt le az elsüllyedt városra, amint egy repülőgép leereszkedik a levegőből a felszín feletti világban. Szintén késedelemmel fogtam fel azt is, hogy a szokatlan delfinrajnak nyoma veszett.

Nagyjából két óra múlva az U-29 egy kikövezett téren feküdt, közel a völgy sziklás falához. Az egyik oldalról láthattam az egész várost köves tértől a régi folyópartig, a másik oldalon pedig – riasztó közelségben – egy hatalmas, a sziklákba vájt épület – bizonyosan egy templom – gazdagon díszített és tökéletes állapotban megmaradt homlokzata tárult elém. A titáni épületet oly szakértelemmel dolgozták ki, melyről csak sejtéseim lehettek: a homlokzatot egy folytonos sziklamélyedésbe süllyesztették, majd ebből vájták ki az épület számos ablakát. Középen egy óriási, nyitott ajtó ásított sötéten, melyet egy lenyűgöző lépcsősoron lehetett megközelíteni, és rendkívüli faragványok vették körül, mind, akár a Bacchanáliák könnyed alakjai. Belül halványan látszottak a hatalmas oszlopok és szegélydíszek, melyeket kifejezhetetlen szépségű vésetek díszítettek. Mintha a faragványokon látott alakok papok és papnők körmenetét ábrázolták volna, kik különös eszközöket tartva tiszteltek egy föléjük magasodó, sugárzó, ragyogó istenséget. A tökéletesen kivitelezett művészi ábrázolás nagyban hellenisztikus jelleget mutatott, mégsem volt azzal teljesen azonosítható: rettentő régiséget sejtet, mintha a görög művészet legrégebbi, nem pedig a legközelebbi elődje volna. Kétségtelen az is, hogy e műalkotásnak minden részlete a völgyfal szikláiból készült, bár azt nem tudtam megítélni, hogy a templom beltere mily monumentális: talán egy barlang, vagy barlangrendszer lehetett valaha az alapja. Sem az idő, sem a víz nem csorbította e szentély hajdani pompáját – merthogy kétségtelenül szentély volt – és évezredek múltán is sértetlenül és régi fényében tündökölve áll itt, egy óceáni szakadék végtelen éjszakájában és csendjében.

Száma sincs az óráknak, melyeket azzal töltöttem, hogy tanulmányozzam az elsüllyedt város építményeit, szobrait, boltíveit, hídjait és természetesen e kolosszális templomot és annak misztikus szépségét. Tudtam ugyan, hogy közel a halál, de kíváncsiságom felemésztett és mohó lelkesedéssel irányítottam a reflektor fénysugarát. A fénynyaláb pedig lehetővé tette, hogy számos apróbb részletet megismerjek, azonban nem hatolt a sziklába vájt templom belsejébe, így idővel kikapcsoltam az áramot, tudván, hogy az elektromos tartalékaim takarékosságot igényelnek. A fénysugarak most láthatóan haloványabbak voltak, mint hajóm sodródásának hetei alatt. S mintha érzékeim élesebbé váltak volna a fény hiányától, egyre nőtt azon vágyam, hogy megismerjem a titkokat, melyeket e hullámsírba temetett város rejtett. Egyébiránt így helyénvaló: nekem, egy németnek kell először e korszakok óta elfeledett város útjaira lépnem!

Elővettem és alaposan átvizsgáltam egy fémillesztékes mélytengeri búváröltözéket, valamint kísérleteztem a hordozható villanylámpával és légregenerátorral. Bár várakozásomnak megfelelően nehézséget jelentett a zsilipkamra zárása és nyitása egyedül, tudományos ismereteim által sikerült elhárítanom az akadályokat, hogy valóban személyesen járhassak a halott városban.

Augusztus 16-án végrehajtottam kilépésemet az U-29-ből és fáradságos utat tettem meg a romos és iszaplepte utcákon át az egykori folyóhoz. Felfedezőutam során nem leltem csontvázakat, sem másfajta emberi maradványokat, ellenben kiterjedt régészeti ismereteket szereztem a talált pénzérmék és vésetek által. Erről most felesleges lenne részletesen tudósítanom, leszámítva azt, hogy félelemmel vegyes bámulattal töltött el, amint arra gondoltam, miféle is lehetett ez a kultúra dicsőségének csúcspontján, amikor Európában még csak barlanglakó ősemberek éltek és a Nílus menti civilizációk még meg sem jelentek. Akik egyszer megtalálják e kéziratot – ha valaha is megtaláltatik – ki kell, hogy bontsák azon titkokat e helyen, amelyekről nekem csak sejtéseim vannak. Mivel hordozható telepeim már kimerülőben voltak, visszatértem a tengeralattjáróba azzal az elhatározással, hogy a következő napon felderítem a sziklatemplomot.

17-én a templom titkainak felkutatására való vágyam tovább nőtt, azonban óriási csalódás ért, amint felfedeztem, hogy a hordozható villanylámpa áramforrásának felújításához szükséges anyagok odavesztek, amikor júliusban a disznó legénység fellázadt és összetört mindent, amit ért. Haragom leírhatatlan volt, de némethez méltó tudatosságom megakadályozott abban, hogy felkészületlenül lépjek abba a teljes sötétségbe, mely akár valami ismeretlen tengeri szörnyeteg fészke is lehetett, vagy akár folyosók labirintusszerű szövevénye, ahonnan fény nélkül soha nem jutnék ki. A legtöbb, amit tehettem, hogy a templom bejáratára fordítottam az U-29 egyre gyengébb fényű reflektorát, s ennek segítségével indultam a templom felé, de végül csak a bejáratot körülvevő kővéseteket tanulmányozhattam, mert a kapukon lentről fölfelé beeső fénysugár még a tetőt sem tette láthatóvá. Tettem ugyan egy-két lépést befelé, miután egy bottal ellenőriztem a padló stabilitását, azonban ennél beljebb nem merészkedtem. Megjegyezném, hogy ez volt az első alkalom, amikor megtapasztaltam a rémület érzését, és kezdtem megérteni, hogy szegény néhai Klenze miként merülhetett az őrületbe, amint bár a templom egyre jobban és jobban vonzott engem, mégis rémülettel töltött el a kapun túl terjeszkedő sötét mélysége. Visszatérvén a tengeralattjáróra kikapcsoltam az áramot és a sötétben ülve gondolkodtam. Az elektromosságot most már vészhelyzetekre kell tartogatni.

A 18-i szombati napot teljes sötétségben töltöttem, kínozva gondolatok és emlékek hadától, melyek azzal fenyegettek, hogy felülkerekednek megdönthetetlennek hitt német akaraterőmön. Klenze megőrült és elveszejtette magát, mielőtt megláthatta volna a múltnak e felfoghatatlanul távoli és ősi maradványát. Azt tanácsolta, hogy tartsak vele a halálba. De vajon a végzet volt-e, mely miatt annyival tovább őrizhettem meg ép eszemet, hogy oly véget érjek, mely rémisztőbb és elgondolhatatlanabb, mint amiről bárki is álmodni merne? Egyértelmű, hogy az idegeim egyre nehezebben vették a megterhelést, de le kellett ráznom magamról a gyengék e tulajdonságait.

Aznap éjjel nem tudtam aludni és a jövőre való tekintet nélkül bekapcsoltam a világítást. Nyomasztott, hogy az ellátmány és a tiszta levegő tovább kitart, mint az elektromos áram… Feléledtek létem önkezű bevégzésének gondolatai, s megvizsgáltam az automata pisztolyomat. Reggeltájt elaludhattam, bekapcsolva hagyva a világítást, mert tegnap teljes sötétségben ébredtem, s a telepeket kimerülve találtam. Elégettem néhány gyufát, miközben megbántam azt a könnyelműséget, mellyel korábban felhasználtuk azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Ahogy kialudt az utolsó gyufa, melyet eltékozolni merészeltem, csendesen ültem a sötétben. Amint az elkerülhetetlen végről gondolkoztam, felelevenítettem az ide vezető eseményeket, melyek egy gyengébb és babonásabb embert bizonyára összetörtek volna, ahogy tették Müllerrel és Klenzével is. A templomkapu körüli véseten ábrázolt sugárzó istenség feje azonos azzal, amit a halott tengerésztől elvett, majd szerencsétlen Klenze által a vízbe vitt elefántcsont-faragvány ábrázol.

E felismerés némiképp megrendített, de nem okozott rémületet: csupán az alsóbbrendű elme hajlamos a szokatlan, összetett dolgok magyarázatát a természetfelettire való következtetéssel rövidre zárni. Az egybeesés különös volt ugyan, de túl ésszerű gondolkodó vagyok ahhoz, hogy logikai kapcsolatot nélkülöző körülményeket kössek össze, vagy hogy a Victory-affér óta bekövetkezett katasztrofális és furcsa események sorát mostani helyzetemhez kössem. Érezvén a pihenés szükségességét, bevettem egy nyugtatót és hozzásegítettem magam némi alváshoz. Idegállapotomat álmaim is tükrözték, mert vízbefúlók kiáltásait hallottam, és halottak arcát láttam a kémlelőablakokon át. A halott arcok között pedig ott volt az elefántcsont-faragványt ismét birtokló fiatal tengerész élő, gúnyos kifejezésű arca is.

A továbbiakban óvatosnak kell lennem a feljegyzéseimmel, mert minden kétséget kizáróan sok hallucináció keveredik a tényekkel. Pszichológiai szempontból meglehetősen érdekes az esetem és bánom, hogy nincs jelen oly kompetens német szaktekintély, aki tudományos megfigyelést végezhetne. Amint kinyitottam a szemem, az első érzésem a sziklatemplom felfedezése iránti, mindent felülmúló vágy volt, ami pillanatról pillanatra nőtt. Ezt azonban ellensúlyozta a félelem érzése, mely az ellenkező irányba vitte gondolataimat. Ezt követően – a kimerült telepek ellenére – fényt véltem látni a vízben azon a kémlelőablakon át, mely a templomra nézett. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert legjobb tudásom szerint ebben a mélységben nem élhet olyan lény, ami efféle módon foszforeszkálna.

Mielőtt azonban ezt megvizsgálhattam volna, megjelent egy harmadik, hanghallucinációt idéző tévképzet, mely – annak ésszerűtlensége által – arra kényszerített, hogy kétségbe vonjam minden érzékszervi tapasztalásom tényszerűségét: ritmikus, melódiaszerű hangot véltem hallani, mintha valamiféle vad, de mégis szép kántálás, vagy kórusdal lett volna, mely kívülről szüremlett be, az U-29 tökéletesen hangszigetelt burkolatán át. Bizonyos lévén lelki és idegi állapotom abnormális jellegében, néhány gyufa meggyújtásával fényt biztosítva öntöttem magamnak egy jó adag szódium-bromid oldatot, mely legalább részben megnyugtatott, elmosva a hangok illúzióját, a látni vélt foszforeszkálás azonban továbbra is megmaradt, s nehézséggel kerekedtem csak felül azon gyermeki hajlamon, hogy a kémlélőablakhoz menjek a fény forrása után kutatni. Az izzás ijesztően valószerű volt, mert általa meg tudtam különböztetni magam körül az ismerős tárgyakat, mint az üres szódium-bromidos üveget, melyet korábban nem láttam jelen helyzetében. Ezen körülmény meggyőzött, hogy egy próbát tegyek: áthaladtam a helyiségen és megérintettem az üveget. Az pontosan ott volt, ahol látni véltem. Ettől nyilvánvalóvá vált, hogy a fény vagy valódi volt, vagy oly mértékben részévé vált egy összefüggő hallucinációnak, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Ezen gondolat arra késztetett, hogy – feladva minden ellenállásomat – felelmelkedjem a megfigyelőtoronyba és a fény forrását keressem. Miért ne lehetne egy másik tengeralattjáró, mely a megmenekülés lehetőségét jelenti?

Az olvasó helyesen teszi, ha az itt leírtakból semmit sem fogad el tényszerű igazságként, mert mivel a leírt események túlmutatnak a természet törvényein, azok szükségszerűen túlterhelt elmém szubjektív és valótlan szüleményei. A megfigyelőtoronyban ügyködve az óceánt sokkal kevésbé találtam fényesnek a vártnál. Sem állati, sem növényi foszforeszenciának nem volt nyoma: az egykori folyó mentén elterülő város láthatatlan sötétségbe burkolózott. Amit azonban láttam, nem volt különleges, sem groteszk, vagy rémisztő, mégis elvette öntudatomba vetett bizalmam utolsó maradványait, mert a sziklás hegybe vájt templom kapu és ablakai mögött élénken villózó, fényes izzás látszott, mintha a templom mélyében lévő oltáron égett volna valami.

A későbbi incidensek kaotikusak. A furcsamód fénylő kapukat és ablakokat nézve magukkal ragadtak a legkülönösebb látomások – oly különösek, hogy elbeszélni sem lehet őket. Alakok, vagy tárgyak körvonalait véltem észlelni a templom belsejében, egy részük mozogni látszott, a többi egy helyben állt; és hallani véltem ismét azon valótlan kántálást, melyet ébredésemkor is tapasztaltam. Mindezeken túl pedig megrohantak olyan gondolatok és félelmek, melyek középpontjában a fiatal, halott tengerész és az elefántcsont-faragvány állt, melynek faragott másai most a templom homlokzatán és oszlopain tárultak elém. Szegény Klenze emléke is felrémlett bennem, s azon kezdtem tűnődni, vajon hol nyugodhat most a teste az elefántcsont-faragvánnyal, melyet magával vitt. Figyelmeztetni akart valamire, én pedig nem hallgattam rá – de hiszen csak egy együgyű rheinlandi volt, akit megtébolyítanak oly bajok, melyeket egy porosz könnyűszerrel visel.

A folytatás nagyon egyszerű: a templomba való bejutás iránti megmagyarázhatatlan vágyam oly erős, mindent felülmúló késztetés lett, amit képtelen voltam megtagadni. Némethez méltó akaraterőm többé nem uralta a tetteimet, s az ésszerű cselekvés ettől kezdve csak kicsiny jelentőségű dolgok tárgyában lehetséges. Ugyanezen őrület okozta Klenze halálát, arra késztetve őt, hogy felszerelés nélkül, védtelenül távozzék az óceánba; jómagam azonban poroszként ésszerű ember vagyok, s azon kicsin józan akaratomat, amivel még rendelkezem, használom is: amidőn megértettem, hogy mennem kell, előkészítettem a búváröltözetemet sisakkal, légregenerátorral, s azonnal belekezdtem e krónika sietős papírra vetésébe annak reményében, hogy egy napon eljut a világhoz. Elzárom hát e kéziratot egy üvegben és az óceánba bocsátom, amint örökre elhagyom az U-29-et.

Nincs bennem félelem, még az őrült Klenze próféciái sem rémítenek meg. Mert amit láttam, nem lehet valós, s tudom, hogy őrületem a legnagyobb valószínűséggel fulladáshoz vezet majd, amint elfogy a tiszta levegőm. A fény a templomban pusztán képzelgés, én pedig némethez méltó módon, nyugodtan halok meg e fekete és elfeledett mélységben. Azon démoni kacaj, melyet e sorok írása közben hallok, csupán gyengélkedő agyam származéka. Ezért aztán óvatosan magamra erősítem a búváröltözetet és vakmerően sétálok fel a lépcsőkön az ősi szentélybe, a kifürkészetlen vizeknek és megszámlálatlan éveknek csendes titkába.

Fordította: Csóti Tamás

A novella eredeti nyelven itt olvasható.

 

 

 

(Illusztráció: S. Hickman)

Mizofón

I.

A szürke panelház mellett egy népszerű óvoda állt. A környék összes kisgyereke ide akart járni, a szülők pedig igyekeztek megvesztegetni az igazgatóságot, hogy a hosszú várólistát valahogy megrövidítsék. Az óvoda udvarán kezdetekben egy egyszerű játszótér volt, ám az önkormányzati támogatás következtében egy év alatt játszóparkká nőtte ki magát. A gyerekek mennyországa lett. Kora reggeltől este hatig, zárásig, a kis lurkók mind ellepték a mászókákat, hintákat, homokozókat, és a különféle modern játszó-alkalmatosságokat. Vidám kacaj töltötte meg a levegőt.

II.

Változatos lakóközösség töltötte fel a szürke panelház tíz emeletét. Csupa nem hétköznapi, barátságos ember. Az első emeleten Tóthék voltak a legnépszerűbbek. A ház asszonya, Ilona minden vasárnap reggel fahéjas almáspitét sütött, átkopogott a két szomszédhoz és egy tálca friss süteménnyel lepte meg őket. „Áldást, békességet!” – mondta.
A harmadikon egy nagylelkű mesterember, Pista lakott, aki készséggel segített bármelyik lakónak megjavítani a mosógépet. Az ötödiken egy „macskás hölgy”, aki minden második reggel felmosta a lépcsőházat, és az egész panel levendula illatban fürdött.
Minden egyes emeleten lakott valaki, akit a közösség jótétlélekként ismert. Nem volt ez más a kilencediken sem. A Balogh házaspár a szerénységéről és békességéről volt híres. Sosem volt náluk ricsaj, veszekedés, tányérdobálás. Klárát mindenki tisztelte, és a gyerekek is szerették. Sosem mondott többet, mint kellet; valójában csöndes teremtés volt, még csak nem is pletykálkodott. Több lakó is őt hozta fel példaként gyereknevelési célból: „Látod, fiam, ez a jó neveltetés eredménye! Na fogd be a szád és edd a vacsorád!” Mi több, a nők csodálták, a férfiak pedig irigyelték gondoskodását, hiszen Klára férje, Imre néma volt.

Azt viszont senki sem sejtette, hogy a nő modora mögött valami egészen más rejlik.

III.

Péntek reggel volt. Imre ötkor már a fürdőszoba tükör előtt fésülte pár szál haját, fogat mosott, felhúzta köntösét és leült az előszobába olvasni. Megigazgatta a ferde asztalterítőt, a három kialudt mécsest egymástól ujjnyi távolságra helyezte, a könyvjelzőt velük párhozamosan fektette az asztalra. Fénykorában katona volt, szerette a rendet. Ahogy Klára is. Talán ez volt az egyik oka, hogy sosem veszekedtek. A nő mindenben a férje segítségére volt anélkül, hogy az nyomorultnak érezte volna magát. Nem szánalom vezérelte, nem is anyai gondoskodás, egyszerűen csak a végtelenségig szerette Imrét. A férfi nem értette, miért, hiszen sosem volt különösképpen kedves, még csak egy pár jó szót sem tudott szólni a feleségéhez. Fogalma sem volt, hogy a nőnek épp ez jelentette a legtöbbet. A csend.

Hamarosan Klára is felébredt. Amint felemelte a fejét, már be is nyomta a fülébe a füldugót. Csöpögött a csap; nem bírta elviselni. Az óvoda zajáról nem is beszélve. Az ágy mellett álló éjjeliszekrényt rutinos mozdulattal félretolta és megnézte a hátuljába karcolt rovásokat. Megkereste az aktuális évet, és megnézte, hogy állnak a számok. Eddig kettő. De még korán van.

IV.

A Balogh házaspár szerény lakásában mindennek megvolt a maga helye. A bejárattól jobbra egy hatalmas könyvszekrény tornyosult, ami az egész falat beborította. A könyvek a szerzők vezetéknevének kezdőbetűje, a kiadás helye és éve, illetve a műfaj szerint voltak csoportosítva. Klára minden péntek este alaposan leporolta őket.
A konyhában makulátlan tisztaság volt. A berendezés és az edények is ridegséget sugároztak. Minden csupa acél és porcelán, szürke és fehér. Szinte vakító.
Imre szobájának minden szeglete a seregnek tisztelgett. Terepszínű ruhák, ágynemű huzatok, függönyök, néhány iránytű, ütés- és vízálló karóra, sisak, bőrtokos kulacs. Egyetlen kép volt az ágy fölé szögelve: egy tiszti csoportkép.
Klára szobája ezzel szemben szinte üres volt. Jellegtelen színű bútorok sorakoztak az egyik falon; velük szemben pedig az ágy és az éjjeliszekrény. Se egy kép, se egy emlék. Az egész szoba hangszigetelt, épp úgy, mint maga a lakás is.

V.

Vasárnap délután volt, és valaki teljes erővel fúrt és kalapált. Valaki a bútorokat is tologatta, egy másik lakásban pedig a gyerekek ugráltak a parkettán teljes erőbedobással. Hangszigetelés és füldugó ide vagy oda, ezen a zajon nem lehetett segíteni. Klára becsapta maga előtt a könyvet. Hosszú percekig nézett ki az ablakon, próbált lenyugodni, de a bal szemhéjában annyira elkezdett lüktetni egy pici ér, hogy meg kellett mozdulnia. Felhúzta melegítőjét és lement a panel mögötti parkba futni egyet. Erőteljesen, zihálva futott, hogy elmúljon a késztetés, de a nap fénye és melege behatolt a bőrébe. Émelyítette.
A parkban lévő játszótéren három kislány kergetőzött. Hogy pontosan mit csináltak, azt nem lehetett eldönteni. Annyi szent, hogy éktelenül kiabáltak, visítoztak, egymás haját húzták, de nem lehetett tudni, hogy civakodnak vagy játszanak. Ahogy az egyik szőke kislány a többiek elől szaladt, hirtelen beleütközött Klárába.
– Jaj, Klári néni, ne tessék haragudni! – makogta a kislány félig zavarában, félig pedig örülve, hogy egy kedves, ismerős arcot lát.
– Á, szia Kitti! Ugyan, semmi baj! Mit csináltok? – kérdezte szívélyes hangon.
–  Anyu azt mondta, hogy inkább itt kint kergessük egymást, mert még összetörünk valamit. Persze minden a Vivi miatt van, mert árulkodott. Aztán a Toncsi meg elkezdte csúfolni, aztán kergetőztek és majdnem átestek az asztalon.
– És te mit csináltál?
-– Én csak néztem és röhögtem.
Na igen, azt hallom állandóan. A te éles röhögésed. Nincs még egy ilyen hangos, az egyszer biztos. Rohadt kölykök.  – gondolta Klára.
– Nem kérsz egy kis csokit? – kérdezte, majd előkapott egy kockát a zsebéből. Mindig van nála egy, biztos, ami biztos. – De aztán el ne mondd anyádnak!
Kitti felnevetett és elfutott a csokival.
Klára végre megnyugodott. Most már ez is rendben lesz. Már csak azt kéne kitalálni, mit főzzön vacsorára.

VI.

Szerda este éktelen kiabálás zavarta fel a panel-lakókat, az utcáról pedig egy mentőautó szirénája szúrt be az ablakokon. A lakók a lépcsőfordulókban gyülekeztek, az esetet tárgyalták. Az asszonyok elképedve hüledeztek, a férfiak pedig csöndes ámulattal fogadták a híreket. Kitti a nyolcadikról hirtelen megbetegedett, görcsösen köhögött, vért hányt, a szemei vörösek voltak. Már vagy két órája szenvedett, mire a mentők kiértek. Kitti apja mindvégig megőrizte nyugalmát, és egyre csak azt mondogatta, hogy ő aztán érezte, hogy az a székelykáposzta már nem az igazi. Judit, Kitti anyja ezzel szemben karjait az égre szegezve jajveszékelt.
A kórházban kiderült, hogy egy súlyos ételmérgezés lehetett a kiváltó ok, de mielőtt még Kitti apja bólogathatott volna, hozzátették, semmiképpen sem a káposzta okozta. Egy szokatlanul nagy dózisú kemikália volt a hunyó, ami viszont a kontrollálhatatlan hányás következtében kiürült a kislány szervezetéből. A görcsös köhögés sem volt véletlen. Részleges károsodást láttak a bal tüdőben, ami pár hónap alatt teljesen rendbe jön. Kittinek egy hónap pihenést javasoltak, semmi játék, semmi hangoskodás.

VII.

Másnap reggel Klára szokásához híven 5:20-kor felébredt, a füldugót a fülébe nyomta, beágyazott, fogselymezett és lefőzött egy hatalmas adag fekete teát. Imre már rég a nappaliban olvasott élére vasalt zubbonyában. Klára csókot nyomott a férfi halántékára, az pedig bólintott, és ezzel le is tudták a napi intimitást.
Klára forgalmas napnak nézett elébe. Tízre várta azt a két „szakembert”, akik hosszas huzavona után hajlandóak megnézni, hogy mi baja van a csapnak, és remélhetőleg, már ha ez nem múlja felül képességeiket, meg is javítják. Délre tervezett átkopogni a vasárnap délutánonként hobbiból fúró új lakoshoz, persze valami piti ürüggyel, hogy aztán ha alkalma adódik, megkeresse a fúrót és kivegyen belőle egy apró, de kulcsfontosságú alkatrészt. Ezután egy kellemes sétát tesz az óvoda körül – persze kizárólag füldugóval -, miközben megfigyeli az új gyerekek szokásait, és talán lát majd egy-két szülőt is. Este beolajozza és meghúzza a fiókos szekrények síneit, csavarait, nehogy egy kicsit is nyikorogjanak. Éjszaka, éjfél és egy óra között elkészíti a hét hátralévő napjaira vonatkozó tervet, és egykor végül elalszik. Csak ekkor veszi ki a füldugót is.

VIII.

Egy hét telt el Kitti rohama óta, és az állapota javulni látszott, hiszen egész nap az ágyat nyomta és diétán volt. Vivi és Toncsi fel akarták vidítani valamivel. Egyszer csak berontottak Kitti szobájába, fejeket vágtak, hülyéskedtek, majd elkezdték csikizni őt. Hatalmas kacagás kerekedett az egészből; mindhármuk könnyei folytak a nevetéstől.
Kitti zakatoló, felhőtlen kacaja fokozatosan vált ütemes köhögéssé, eleinte észre sem vették. A köhögésből fulladozás lett, a könnyek már nem az öröm jelét mutatták. Szemei kidülledtek, egy pillanatra az egész arca és a teste görcsbe rándult, megfeszült, majd lassan elernyedt az ágyon.
Vivi és Toncsi éles sikítása törte meg a csendet. A lakók kirohantak a folyosóra, többen még fel is szaladtak a nyolcadikra. Jól érezték, hogy ez nem a megszokott játékos sikoly volt. Az ijedt tömeg a lépcsőfokokon gyülekezett. Kittiék ajtaján dörömböltek, mivel azóta már az anya is ordított és zokogott. Attól féltek, valaki megtámadta őket. Pista még egy mosógép alkatrészt is szorongatott a kezében, hogy ő majd aztán ellátja a baját, bárki is legyen odabent. Nem telt el tíz percnél több, mikor a lányok anyja végre kinyitotta az ajtót és közölte a döbbenetes hírt.

IX.

Klára becsukta maga mögött az ajtót. Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és hagyta, hogy elárassza a nyugalom.
A hálószoba felé vette az irányt, elfordította az ágy melletti éjjeliszekrényt, és az aktuális évhez húzott egy új rovátkát. Három.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info