Paulovics Tamás verseskötetéről (Végig, végig a Tisza-gáton)

A vidék fogalma vagy értéke mintha átalakult volna a rendszerváltás utáni költészetben, noha a táj ma is ugyanúgy jelenthet meghittséget, otthonosságot, mágikus valóságot, vagy épp jelezhet elidegenedett, sivár mindennapiságot, akár a XIX. vagy XX. században. Mintha a líránkból egyre inkább kiszorulna a tájleíró vers. Ugyanez az „átértékelődés” történt egyébként a „vidéki költő” titulussal is: a közvélemény szemében ő az a lírikus, aki „vidéken ragadt”, akinek a provincializmusát semmiféle újszerű viszony a „tájhoz” nem feledtetheti. A szülőföld-fogalom a kortárs magyarországi lírában nem ritkán groteszk, elidegenítő, komikus.
De nem lehetséges-e ezen valamiképpen  túllépni?

Paulovics Tamás már kötete címében (Végig, végig a Tisza-gáton…) is az alföldi tájat nevezi a sors, az emberi életút legfőbb díszletének. Verseiben a tájelemek nem valami eltűnt idill foszlányaiként funkcionálnak, hanem a szorongás, a végesség, az otthonos otthontalanság, a világba-vetettség ellenpontjaként. Akkor is ha (az utolsó ciklusból kiindulva) lírai önéletrajzként vagy ha (miként azt a cím és a nyitó ciklus sugallja) egzisztenciális számvetésként olvassuk a kötetet.
Paulovics verseiben nem a hagyományos “róna” képe, hanem az alföldi kisvárosok természeti világa, csupa fenséges tájelem sejlik fel: gyönyörű naplementék, virágba ború gyümölcsfák, aranyba hanyatló ártéri erdők, platánok, parkrészletek… és a sok szépség között a költői én szorong, nem találja a helyét, kisemmizettnek, kívülállónak, gyengének, halandónak érzi magát. A Paulovics-féle “természetben” gyakran felsejlik a mitikus hortus conclusus (pl. Mennyei kert). Miközben a költői én halálfélelme, szorongása sokszor egészen bizarr, önironikus formát ölt (A mélygarázsban című versben „éhhalálra készül” egy bezárt autó anyósülésén), a „tájvarázs” sokszor csak a saját magára hagyatottságával szembesíti. Mint az egyik legremekebb versben is.

Két Hold kísért utamon.
Egyik a sima vizen remegett,
a másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.
(Két hold)

Hiába felemelő, magasztos a természet újjászületése vagy agóniája (pl. itt: „az ártéri erdő ezer zöldjében / fölaranylik, fölaranylik a sárga”), nekünk az a dolgunk, hogy a sok szépséget dokumentáljuk, és készülődjünk valami sokkal kopárabb és prózaibb elmúlásra. (Hogy bámuljuk a meghatóan szép szökőkutakat, és közben nagyokat szívjunk az olcsó cigarettából.) A költői én gyakran úszóedzőként jelenik, aki méri a nála fiatalabb és szebb testek „idejét”, noha ő maga már kinőtt a zajos és önfeledt fiatalságból.
A szépség így is, úgy is nélkülünk múlik el.
Paulovics roppant eredetien bontja ki a hagyományos tájköltészet tematikai lehetőségeit.
Úszni talán mindenhol lehet, állítja a költői én: a „klórszagú medencében” és az „iszapszagú folyóban” egyaránt. Úszni lehet… teszi hozzá az utolsó sorban sejtelmesen – de élni talán egyikben sem, gondolhatja az olvasó, a verset olvasva.

Paulovics költészete a nagy Nyugat-nemzedék költői fegyvertárát idézi, erősen retorizált, néha már-már indokolatlanul is csillogó-villogó költészet ez, miközben gondolati koncentráltsága, fanyarsága, a groteszkhez és a mindennapi élethelyzetekhez való vonzódása, meglepő tárgyiassága (épp ez az, ami oly frissé teszi a kötetet) inkább Nemes Nagy Ágnes és az ezredforduló lírájának hatását jelzi.
Paulovics pompás formaérzékű költő. Olykor egészen meghökkentő a „hősi időmérték” és a nem ritkán vicces, ironikus tartalom ütköztetése. Az antikos verselés komikus hatásának felfedezése nem Paulovics érdeme (ezzel már Petőfi, sőt Fazekas is sokat játszott), de a létösszegző versekben való (nem ritkán ironikus)  alkalmazása Paulovics kísérletezőkedvét dícséri.

Mint a második bekezdésben céloztunk rá, ez a remek kis kötet  tulajdonképpen két verseskötetet rejt magában: egy létösszegző verseskötetet és egy, a Szabó Lőrinc-féle Tücsökzenére emlékeztető lírai önéletrajzot.  A gondos szerkesztésnek és a költői hangnem egységességének hála ez a két műfaji hagyomány harmonikusan egybesimul.

Szívből reméljük, hogy ez a szép kis kötet csak felkészülés egy nagyobb lírai összegzésre.

 

Paulovics Tamás: Végig, végig a Tisza-gáton
Szentes. 2018.

Cédrus inal

 

Hajladozó, nyúlánk kereszt,
A ház túléli az embert,
A volt kapaszkodik belé.
Üst alatt, lélek-katlanban

Történelem feketéllik.
Csúszómászók nyoma hóban,
A csapáson cédrus inal –
Képmásához hasonlatos.

Hahogyha „látod” a hangot,
A kételkedés konkolya
Csak a lélekmélyen ködöl –
És megjelenik a jó arc.

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: Little House on the Prairie)

Nyuszijelmezben

Itt ülök hátul egy kislámpa fényénél az óriási, szürke nyúl jelmezemben, és unottan görgetem a Facebook bejegyzéseket a telefonomon. Milyen találó ez a maskara, hogy pont én lettem a szürke nyúl – olyan átlagos, olyan egyszerű. Ennél talán már csak az lenne találóbb, ha szürke kisegeret játszanék. Furcsa, hogy most erre gondolok. Évekkel ezelőtt éreztem így, amikor éppen, hogy sikerült bekerülnöm abba a színjátszó-képzésbe. Ott mindenki érdekesebb, jobb, ügyesebb volt nálam. De aztán megtanultam a dolog csínját-bínját, és büszkén vizsgázhattam le. Most egyáltalán nem vagyok átlagos, ahogyan a szürke nyúl sem az.
Azt hiszem, csak elfáradtam. Már mindenki hazament, csak én ücsörgök itt a színfalak mögötti félhomályban. Ezen a héten már sokadjára adtuk elő ezt a darabot. Kedves, mókás, színes, a gyerekek nagyon szeretik. Bár bugyuta mesének tűnhet, azért a felnőttek leszűrhetnek belőle ezt-azt. Eleinte nem gondoltam, hogy élvezni fogom a szerepemet, de azóta nagyon megkedveltem Nyafit, a Nyulat. Nyafi az – itt jön a meglepetés –, aki az egész vidám műsor alatt mindig talál valamit, amin nyafoghat. Az örök elégedetlen. Az a kis szálka, ami észrevétlenül fúródik bele az ujjunkba, az a gonosz kis manó, aki kipukkasztja a lufikat. Az a tipikus illető, aki akkor is talál valami rosszat, amikor valójában semmi oka nincs panaszra, csak egyszerűen nem engedi magát boldognak lenni.
Nos, hát ez az én karakterem! A többi állat megpróbálja felvidítani, és ez persze csak nagy áldozatok árán sikerül. Bevallom, egy cseppet sem örültem, amikor rám osztották az ünneprontó szerepét, különösen akkor nem, amikor rájöttem, hogy Nyafi tényleg olyan, mint én. Vagy csak olyan lettem, mint Nyafi?
Igyekszem leszokni róla, pláne most, hogy ilyen sok szuper dolog történt. Szeretek ebben a kis színházban játszani. Remek lett az előadás, nagyokat nevetett a közönség, ráadásul egyszer sem hibáztam. Igen, így-így, nézzük csak a pozitív dolgokat! Ne azt a nyúzott, rajzolt nyuszipofis, karikás szemű lányt a tükörben, aki még arra is lusta, hogy kibújjon ebből a dögmeleg jelmezből. Az a lány majd kipiheni magát, eszik valami finomat vacsira, és összebújik a szerelmével.
Jöhetne már Krisz, már régen itt kellene lennie értem. Se egy chat- üzenet, se egy gyors telefon, biztos nagyon dolgozik. Sajnos egyre gyakrabban, egyre tovább. Olyan keveset látom mostanában. No persze nem mintha én nem lennék elfoglalt: már reggel itt ülök, és olvasópróbát tartunk. Aztán táncokat, egy-egy jelenetet próbálunk el, egy rövid ebéd, megint próbák… nagy munka van ám minden egyes színpadra lépésem előtt. Sok most az esti előadás, és ez sem segít. Mit csináljak, ha Zoé második hete beteg? Ő Nyafi a másik szereposztásban, így most az ő előadásait is be kellett vállalnom. Nem akartam kiszúrni a többiekkel. És tényleg valami komoly nyavalyája van. Talán a jövő héten már tud játszani, és akkor megint lesz néhány szabad estém. Majd tervezünk valamit Krisszel, és megint egymásra hangolódunk. Mostanában olyan unott velem, de hát nincs sok időnk egymásra, ő is sokat túlórázik.
Ezt a szezont még biztosan végigjátszom – pontosabban dolgozom –, de aztán kénytelen leszek abbahagyni, amikor már nem férek bele ebbe a nyúlbőrbe. Meg nem is akarom túlhajszolni magamat, nehogy valami baj legyen. Igen, tutira nem jövök már vissza az augusztusi szezonszünet után. Akkor már hét hónapos terhes leszek, mégsem ugrálhatok nyusziként a színpadon! Talán majd a szervezési munkába besegítek, de játszani már nem fogok. Különben is, kelleni fog az az idő, hogy összekovácsolódjunk. Nem volt minden felhőtlen mostanában, és biztos, hogy miattam is. Krisztián nem nagyon szeretett volna még gyereket, de hát véletlenül összejött, és én sem leszek már fiatalabb. Én örültem, ő kevésbé. De az szóba sem jöhetett, hogy lemondjunk róla.
Lehet, hogy nem is lustaságból nem öltöztem még át. A szívemhez nőtt ez a bohókás, bolyhos ruha, ahogyan Nyafi is. Rossz lesz félretenni. Nem is csak ezt, hanem az egész színházat. Az előadásokat, a közönséget. Hiányozni fognak. De nekem, nekünk sokkal fontosabb dolgunk lesz, és biztos vagyok benne, hogy éppen annyi örömöm lesz majd a kis jövevényben, mint a szereplésekben. Nevet még nem találtunk neki, de hát még azt sem tudom, fiú-e, vagy lány. Talán ha ez kiderül, ha az egész már közelebb lesz, akkor Krisz is tud majd annyira lelkesedni, mint én. Azt mondta, egyelőre fél a dologtól, de persze engem nagyon szeret, és mindenben mellettem lesz, csak kell neki egy kis idő, hogy megbarátkozzon a gondolattal. Természetes dolog, nincs ebben semmi meglepő. Én is félek, de együtt mindent meg fogunk tudni oldani.
Még mindig nem ért ide. Megígértem neki, hogy nem fogok nyafogni annyit – mostanában kicsit érzelmesebb vagyok a kelleténél –, de már lassan egy órája itt kéne lennie. Kezdek aggódni. Hiába hívom a telefonon, csak kicsöng, de nem veszi fel. Otthagyom a sminkasztalt és a telefonomat – meg a sok-sok érdekességet, amit az ismerőseim megosztottak –, és bemegyek az öltözőbe. Nagy nehezen lehúzom a nyuszijelmez cipzárját, és kibújok belőle. Rutinosan felakasztom a helyére, és megsimogatom. Olyan már, mintha egy részemet hagynám itt minden este. Nem is baj, pont ez az a részem, a nyafogós, elégedetlen, amit el kellene hagynom. Ironikus, hogy mégis minden előadás alkalmával ismét felhúzom magamra. Ezen aztán lehetne filozofálgatni!
Gyorsan felveszem a ruháimat, de azért öltözés közben megszemlélem a pocakomat. Aztán eldugom a pulcsim alá, és visszamegyek a színpad mögé. Amíg várok, még elpakolok néhány itt felejtett kelléket, elrendezgetem az asztalon a szemceruzákat, a festéket, a fésűket, hogy Gabinak holnap ne kelljen ezzel vacakolnia a sminkelésnél. Pláne, mivel tudom, hogy úgy fogok beesni a holnapi előadásra az éppen aktuális vizsgálat miatt. Még egy pillantást vetek magamra a tükörben, és vigyorogva nézem a rózsaszín orromat és a nyuszibajszot. Hát nem elfelejtettem letörölni az arcfestéket?
Miután újra emberré váltam, úgy döntök, hogy nem vesztegelek itt bent tovább. Bepakolom a megmaradt fél szendvicsemet a hátizsákomba, és előszedem a kulcsokat. Gondosan bezárom az öltözőt, lekapcsolom a kislámpát, és kimegyek az előtérbe. Még mindig furcsa, amikor én megyek haza utoljára, de szeretem. Épp elmerülnék az érzéseimben, mikor pittyegni kezd a telefonom. Biztos Krisz az, végre!
„Úton vagyok!” – írja a rövid, tárgyilagos üzenet, és már pont vérig sértődnék, amikor gyorsan jön két másik: „Ne haragudj, Rebus, kész őrültek háza, ami ma volt.” és „Szeretlek, sietek!”. Aztán semmi több, de egyáltalán nem baj. Hála az égnek, nem chatel vezetés közben. A telefonáláshoz is headsetet használ.
Nem vagyok teljesen egyedül, a portás még itt van. Egy kedves öregúr, akit mintha ide a színházba teremtettek volna. Rendes tőle, hogy mindig megvárja az utolsó színészt is, sosem panaszkodik. Pedig most aztán igazán sokáig maradtam, de egy rossz szót sem szól, csak udvariasan biccentünk egymásnak.
– Viszontlátásra, Rebeka kisasszony!
– Viszontlátásra! Jó éjszakát! – felelem, és kilépek az utcára.
Hiába van már olyan meleg napközben, az esték még lehűlnek. Fázósan összébb húzom a kiskabátomat, és próbálom felidézni a jó meleg nyúlmaskarát. Nem volt jó ötlet szoknyában jönni, de nem tudtam ellenállni a szép időnek! Jobb lesz vigyázni, nehogy én is lebetegedjek. Elsétálok a következő sarokig, a színház előtt sosincs parkolóhely, Krisz mindig itt szokott felvenni. Csak érne már ide! Fázom, éhes vagyok, és amúgy is, rettenetesen hiányzik! Csak oda akarok bújni hozzá, és rögtön minden rendben lesz.
Néhány perc múlva meg is áll mellettem a kocsival. Örömmel behuppanok, és még be sem csukom az ajtót, máris nyomok egy puszit az arcára. Olyan fura illata van. Nemrég vett új arcszeszt, úgy néz ki, még nem szoktam meg. Amúgy is érzékenyebb vagyok a szagokra mostanság.
– Szia! Már azt hittem, idefagyok a járdára, pont jókor jöttél! – lelkendezek.
– Szia – simít végig a karomon, – én is azt hittem, hogy sosem szabadulok! Ekkora késésért vezekelnem kell, igaz?
– Hát, nem bánnám – mosolyodok el, és mintha máris helyre billent volna a világ. Aztán a helyrebillentett világomba belecsörög a telefonja.
– Csak nem tudnak békén hagyni. Ezt fel kell vennem – mondja, és természetesen megértően bólintok. Hiszen lényegében az ő fizetéséből élünk. A gyerekszínházzal nem keresek sokat, de legalább azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
– Mi az, ami nem várhat holnapig, Tamás? Már kilenc is elmúlt, most jöttem el. Nem, nem, lent voltam az elsőn, a tenderen dolgoztam. Hát pedig ott voltam. Igen, megvannak a nyilatkozatok. Mi az, hogy sehogy sem állunk vele? Persze, hogy nem láttad, mert még nem küldtem el. Figyelj, ma már nem szeretnék ezzel foglalkozni. Holnap mindent elküldök, maximum bemegyek korábban. Igen, rendben. Jó éjt!
Olyan morcos, hogy kicsit megszeppenek, hiába tudom, hogy nem én vagyok az oka.
– Hihetetlen! Tényleg ne haragudj, ma már nem veszem fel többet.
– Jaj, semmi baj, hát dolgozol! Tudom, hogy most nagy a hajtás. Képzeld – próbálok témát váltani – úgy döntöttem, hogy már nem jövök vissza az augusztusi nyári szünet után.
– Szuper – közli egykedvűen, de azért nem adom fel.
– És akkor sokkal többet leszünk együtt. Legfeljebb a műsorszervezésre vagyok hajlandó, de azt is csak otthonról.
– Jól hangzik – mondja, de látom rajta, hogy nem is igazán figyel. Tovább próbálkozom.
– Tök jó lesz, minden este otthon foglak várni, napközben meg olvasgatom azokat az okos könyveket, és kitanulmányozom ezt a baba dolgot. És beavatlak téged is. Nem kell majd értem jönnöd, szóval te is hamarabb fogsz hazaérni. Este majd együtt filmezünk. Addigra már akkora lesz a hasam, hogy…
– Muszáj ezt most, Rebus? – vág közbe, mire teljesen lefagyok. – Ma este hanyagoljuk ezt a témát, légyszi. Teljesen kikészültem a melóban.
– Gondoltam, örülni fogsz – mormogom halkan, amikor már kellemetlen a csend.
– Örülök, csak… jaj, hát miért nem érted?
– De, értem. Bocs – vetem oda, és az utolsó szikrányi jókedvemnek is oda.
– Most megsértődtél? – kérdezi a következő piros lámpánál.
– Nem.
– Akkor meg mi bajod?
– Semmi, nincs semmi bajom.
– Remek – közli, és akkor zöldre vált a lámpa, és elvágja a beszélgetést. Mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Eszembe jut a sok másik állat a színdarabból, a cica, a kiskutya, a bölcs bagoly és a többiek, akik mind külön-külön próbálják felvidítani és megvigasztalni Nyafit. Nem tudom eldönteni, hogy most én vagyok-e az a nyúl, vagy Krisztián. Egyáltalán nem így képzeltem ezt az estét. Jó, biztos ideges a munka miatt, meg hogy ilyen későn tudott csak értem jönni, de akkor is, mostanában egyre többször ilyen velem.
Elmélkedésem közepette már be is álltunk a parkolóba a ház előtt. Szó nélkül kiszáll a kocsiból, becsapja az ajtót. Nekem sincs nagy kedvem szólni hozzá. Tudom, ostobaság, hogy ezt csinálom, de nagyon megbántott. Én csak fel akartam vidítani, de azt hiszem, tényleg be kell látnom, hogy sok időnek el kell még telnie, hogy megbékéljen ezzel az egésszel. Nem mintha ő nem lenne felelős!
Beriasztja a kocsit, és csak a lépcsőház ajtóból szól vissza: – Nem jössz? Azt hittem, fázol.
– De, megyek, koslatok utánad – gondolom, de inkább nem mondom ki hangosan. Még az első emeletre se érünk el, de már azon gondolkodok, hogy megint Nyafi a nyuszi lettem? Én lennék túlérzékeny?
Kinyitja a lakásajtót, bemegyünk. Csendben leveszem a hátizsákomat, a kabátomat, kibújok a cipőmből. Kezet mosok, bemegyek a szobánkba, átöltözök valami kényelmesebbe. Ugyanúgy, mint mindig, de most mégis más. Hirtelen még fáradtabbnak érzem magam, mint az előadás után. Éhes is voltam, de már elment az étvágyam. Azért kimegyek a konyhába.
– Csináljak valami vacsit? – kérdezem tőle, de már a laptopja előtt görnyed. Elfintorodok, és inkább nem szólok miatta.
– Nem vagyok éhes. Ettem bent, máshogy nem igazán bírtam volna.
– Jó – hagyom rá, és előkotrom a táskámból a maradék szendvicset. Leülök a konyhaasztalhoz, egyedül, és elmajszolom. Hát, nem ilyen estére vágytam.
Aztán megint csörög a mobilja, fel is kapja.
– Igen, tessék? Hogy kicsoda? Mondtam, hogy ne hívj itthon! – halkítja el a hangját, de persze így is hallom. – Nem, nem fogom. Majd holnap megbeszéljük! Igen, tudom. Jó éjt. Jó éjt!
Morogva félreteszi a telefont, és elnémítja. Aztán szó nélkül böngészi tovább a laptopot.
– Ki volt az? – kérdezem.
– Á nem érdekes, semmi fontos.
– Ahhoz képest, hogy nem fontos, elég durva, hogy este tízkor hívott. Szóval miről van szó?
– Csak munka. Új kolléga – nyögi ki. – Holnap lesz egy megbeszélés délután. Nem tudom, miért nem tudott reggelig várni ezzel.
– Aha – összegzem. – Holnap úgyis csak egy délutáni előadásom lesz. Legalább nem kell újra elindulnod, rögtön jöhetsz értem a munkából. Én hétkor végzek.
– Mi a helyzet a fél nyolcas előadással?
– Nem adtak el rá elég jegyet, nem tartjuk meg. Tudod, az már sok gyereknek késő.
– Hát igazán szólhattál volna előre! – förmed rám.
– Miért? Most mi a baj? Így jöhetsz értem előbb, több időnk lesz este.
– Igen, csakhogy a délutáni tárgyalás simán elcsúszhat estére. Jönnek a fejesek, prezentálni kell nekik az egész tendert. Nem biztos, hogy érted tudok menni!
– És erről is én tehetek? – fakadok ki. Nem értem, miért ilyen ingerült, de egyáltalán nem tetszik, ahogy velem beszél.
– Nem, nem te tehetsz róla. De most az egyszer legalább jól jött volna ki az a hülye színházad.
– A hülye színházam? – kérdezek vissza kábultan. Sírni volna kedvem.
– Jaj, tudod, hogy nem úgy gondoltam!
– De igen, pontosan úgy gondoltad.
– Nem, nem úgy. Bocs, oké?
– Nem oké! Miért vagy ilyen bunkó velem?
– Nem vagyok bunkó! Csak szétszívattak a munkahelyen, azóta meg te szekálsz engem folyton – esik nekem megint.
– Ugyan mivel szekáltalak? Azzal, hogy több időt akarok veled tölteni? A közös jövőnket tervezem!
– Nem, te csak azzal a nyamvadt babával vagy elfoglalva!
Ez az a pont, ahol hiába küzdök ellene, kicsordulnak a könnyeim. – Nyamvadt baba? – suttogom elhűlve. Mintha gyomorszájon vágott volna. – Közlöm veled, hogy ez a nyamvadt baba a közös jövőnk! Mindketten felelősek vagyunk érte, ha tetszik, ha nem!
– Márpedig én még nem akarok gyereket! – közli, mintha ez megingathatatlan érv lenne. Mintha ettől a magzat, ami bennem növekszik, elpárologna. Mintha az érzéseim elpárologhatnának.
– Gondoltál volna erre három hónappal ezelőtt! – vágom én is a fejéhez, és egyáltalán nem vagyok büszke magamra. Ég a fejem, csípik a szememet a sós könnyek. Berohanok a szobába, és becsapom az ajtót. Ma már nem akarok többet hallani felőle. Mégis mi a fene ütött belé? Hogy mondhatott ilyet? Ennyire retteg ettől az egésztől?
Reggel későn ébredek. Azt álmodtam, hogy egy mezőn jártunk. Fogtuk egymás kezét, és boldog voltam. De nem láttam, hogy ki is áll mellettem, csak az árnyékunkat, amit a földre vetett a fény. Az én árnyékom fején két, hosszú fül ágaskodott.
Egyedül fekszem a franciaágyon. Lerúgom magamról a papalant. Át sem öltöztem pizsamába. Az este történtek minden egyes szava alattomosan rémlik fel: „ne hívj itthon!”, „hülye színházad”, „nyamvadt baba”. A fejemben újra és újra lejátszódik az egész.
Kimegyek a kis nappalinkba. Krisztián a kanapén aludt, még ott van rajta a kispárna és a lepedő. Meg sem próbált megvigasztalni, csak hagyta, hogy álomba sírjam magam. Elfordítom a tekintetem és a konyhába lépek. Az asztalon csak a tegnapi szendvicsem alufólia golyója árválkodik. Aztán megpillantok a hűtőn egy rózsaszín tapadós cetlit a következő üzenettel: „Korán be kellett mennem. Sajnálom a tegnapit. Krisz”
Most éreznem kellene valamit? Meg kellene mozduljon bennem valami, de csak ürességet érzek. Pont olyat, amilyet ezek a szavak árasztanak magukból. Hogyan történt mindez? Mi lett velünk? Én vagyok az oka?
Hasonló gondolatokon jár az eszem a délelőtti próbán. Nyafit, a nyulat most még közelebb érzem magamhoz. Legszívesebben lefeküdnék, és fel se kelnék többet. Krisztián azóta sem jelentkezett. Írtam neki messengeren, de még nem válaszolt. Biztos beletemetkezett a munkába, mindig ezt csinálja, ha valami gond van köztünk.
Az ebédem ízetlen, körülöttem felhőtlen a csevegés, a társulat a megszokottak szerint tengeti a napját. Minden kisállat, minden karakter, minden ember látszólag vidám és gondtalan, én pedig itt gubbasztok és emésztem magamat. Ebéd után Gabi félrevon, és megkérdezi, mi a baj. Előtte teljesen felesleges titkolóznom, látja rajtam, hogy nem vagyok jól. Elmondom neki, hogy összekaptunk Krisztiánnal, egyúttal beavatom, hogy várandós vagyok. Az ocsmány részleteket gondosan kihagyom. Lelkendezve átölel, és gratulál, és biztosít róla, hogy minden rendbe fog jönni. Kedves és aranyos, mint mindig, és hálás vagyok neki, de a hangulatom mégis borongós marad. Nyafi, csak nem te vagy az?
Elköszönök, és megígérem, hogy időben visszaérek az előadásra. Felszállok a buszra, jó előre kinéztem, hol kell leszállnom, mennyi a menetidő, nehogy elkéssek a nőgyógyásztól. Korán odaérek, kivárom a sorom. Velem szemben egy nem sokkal idősebb pár ül, kéz a kézben várakoznak. Irigylem őket.
A vizsgálat közben kikapcsol az agyam, robot módjára válaszolok a mosolygós doktornő kérdéseire. Mindent rendben talál, örülnöm kellene. De örülhetek?
Hiába a sok tervezés, előkészület, így is késésben vagyok. Elhúzódott a dolog, és a buszt is lekéstem, amit kinéztem a visszaúthoz. Egy órán belül előadás, és még ott sem vagyok, nemhogy átöltözzek és sminkeljünk.
Krisztián még mindig nem hívott, kicsit már aggódom érte. Csak nem történt valami baj? Megrovom magam, hogy nem kerestem többször, hogy nem próbálkoztam, bármi is történt. Hát már nem annyira fontos nekem? Úristen, lehet, hogy az egész tényleg az én hibám? Túlreagáltam a dolgot?
Elhatározom magam, felhívom. Elég volt a rövid, személytelen üzenetekből. Különben is, el kell újságolnom neki, hogy minden rendben van velem, hátha attól kicsit megnyugszik. Csak érdekli, nem? Hosszú percekig csörgetem, többször is megpróbálom, de nem veszi fel. Biztos már azon a flancos tárgyaláson ül, ami miatt tegnap hívták. Az az új kolléga, szegény, hogy késő este is még ezzel kellett foglalkoznia. Az ő barátnője, vagy bárkije biztos nem csapott ekkora hisztit, hogy olyan későn még a kollégáknak telefonál.
Bocsánatot kell kérnem Krisztiántól. Szinte pánikszerűen tör rám az érzés, hogy ha most nem érem el, ha nem beszélünk, ha nem mondom neki, hogy „Szeretlek”, biztosan szörnyű dolog fog történni. Felmegyek a netre, kikeresem a cég központi számát, ott biztos tudják majd kapcsolni.
– Recepció, miben segíthetek? – szól bele a telefonba egy kedves nő.
– Jó napot, Falusi Rebeka vagyok. Sümegi Krisztiánnal szeretnék beszélni.
– Egy pillanat türelmet kérek, rögtön kapcsolom a melléket.
– Köszönöm!
Úgy zötykölődik a busz, hogy kis híján eldobom a telefont. Valamiért rettenetesen izgulok.
– Tessék? – szól bele egy férfihang, de nem Krisztiáné.
– Jó napot, Krisztiánt keresem.
– Rebeka, te vagy az? Szia, Tomi vagyok, alig ismertem meg a hangod. Figyelj, nem tudom adni Kriszt, már nincs bent.
– Hogyhogy nincs bent? – értetlenkedek. – Nem tárgyaláson van?
– Tudtommal nincs most tárgyalás. Ha igen, akkor nekem nem szóltak.
– De tegnap azt mondta, hogy délután lesz valamilyen nagy tárgyalás, a vezetőség is jön, azzal a tenderrel kapcsolatban, amin dolgozik.
– Biztos félreértettél valamit. A főnökség most nincs is bent, egy pár napig Szlovákiában lesznek.
– Nem, biztosan van valamilyen megbeszélése, tegnap késő este hívta az az új kolléga, ő mondta neki – makogom, és úrrá lesz rajtam egy szörnyű rossz érzés.
– Milyen új kolléga? Fél éve nem bővült a csapat – mondja, és érzem, ahogy meghűl az ereimben a vér.
– Azt nem tudod véletlenül, hogy hová ment?
– Azt mondta, hazamegy. Jól is tette, nincs igazán mit csinálnia, jóváhagyás alatt vannak az anyagok, amin dolgozunk.
– Hát akkor ezen dolgoztatok olyan sokáig tegnap? – kapok a kijelentésen, mintha csak a hánykolódó tenger közepén mentőövet dobnának elém.
– Tegnap sem volt túl sok munkánk délután, délelőtt volt csak hajtás. Hatkor már mindenki lelépett.
– Értem – közlöm vele gépiesen. – Köszönöm, most már biztos, hogy én értettem félre valamit.
– Ne rágd magad, Krisztián rémesen szétszórt mostanság. Hétvégén azért még átjöttök hozzánk egy ebédre? – zárja le a témát egy könnyed kérdéssel, amire ösztönösen azt felelem: „igen, persze”. Aztán elköszönünk, és leteszi. Lassan visszateszem a telefont a táskámba.
Mégis mi a fene folyik itt? Mi történt tegnap, mi a franc van most, és hol van Krisztián? A fejembe tódul az összes romantikus film, dráma, amit valaha láttam, a ponyva könyvek oldalai. Szétszórt, ingerlékeny, – nincs is tárgyalása! –, furcsa illata van, nem alszik velem, nem akar gyereket – nyamvadt baba! –, nem jön értem, mert dolgozik. De hol dolgozik, ha nincs is bent? A gyanú úgy rágja bele magát a lelkembe, mint fába a szú. Minden múló pillanattal egyre biztosabban ver gyökeret bennem az a gondolat.
Majdnem elfelejtek leszállni, de épp időben kapok észbe. Már nincs fél óra sem, és kezdünk. Berohanok a színházba, elrobogok a porta mellett, oda sem köszönök.
– Csakhogy itt vagy, ülj le! – jön oda hozzám Gabi, amint hátraérek, és leültet a sminkasztal elé. Kibújok a kabátomból, ledobom a táskámat. Zakatol a fejem, cikáznak a rémes gondolatok, de eljut hozzám a kérdése:
– Minden rendben ment? Olyan sápadt vagy.
Megnyugtatom, hogy a babával minden rendben. Csak kicsit fáradt vagyok. Megviselt. Szomorú?
– Na, nem baj, majd egy kicsit több pirosítót kenek rád, mutasd az arcod!
Rezzenés nélkül meredek a tükörben magamra. Szép lassan átalakulok Nyafivá, a Nyúllá.
– Csukd le a szemed, hadd fessem ki – szól, és becsukom. A világ elsötétül, megszűnik egy pillanatra. Alig veszek levegőt, csak halkan szuszogok. Képzelődök, vagy tényleg érzem a pici szívének dobbanásait?
– Kész is vagy, bújj bele gyorsan a jelmezbe! Öt perc múlva kezdünk – mondja, és felpattan a szemem. Feltárul a világ, de mintha lassított felvételben mozogna. Leemelem a nyúlmaskarát a fogasról, belebújok, a Cica felhúzza a hátán a cipzárt. A Kutya elsuhan előttem egy fél szelet csokival a szájában. A Mackó mögöttem gyakorolja a brummogását, amit úgy szeretnek a gyerekek.
Aztán a világ újra felgyorsul – csörög a telefonom. De hol tettem le? A sminkasztalon. Odarohanok, Krisztián az. Felveszem.
– Szia, Rebus! Jaj, de jó, hogy még az előadás előtt elcsíptelek! Kijöttem a meetingről egy percre, tudom, hogy nem elég, semmire – hadarja –, de figyelj, rettenetesen sajnálom, amiket tegnap mondtam, marha nagy bunkó voltam. Amint itt végeztem, rohanok haza, és megbeszéljük, jó? A dokinál minden rendben volt? – kérdezi hirtelen.
– Igen, igen, minden szuper – habogom. – Krisztián, hol van ez a tárgyalás? – kérdezem remegő hangon.
– Hát itt bent az irodában, már nem az enyémben, persze! – neveti, és hallom, hogy a háttérben duruzsol egy kecses kis hang. – Bent a céges tárgyalóban, de most már mennem kell. Este találkozunk. Szeretlek! – köszön el, és én meg mernék esküdni, hogy soha ilyen üresen nem kongott még ez a szó. Ügyetlenül kiejtem a kezemből a telefont.
A színpad felől felharsan a közönség tapsa, ahogy az első kedves kis figura színre lép.
– Rebeka, gyere, mindjárt te következel – szólnak oda nekem. Furcsa, hogy Rebekának hívnak, hiszen én most Nyafi vagyok, a nyúl. A színész akkor tud hitelesen játszani, ha képes azonosulni szerepével.
A már jól begyakorolt, ugrálós tánclépésekkel, de megnyúlt arccal lépek ki a rivaldafénybe. Körbepattogok a füves mezőn, grimaszokat vágok. Aztán megjelenik a többi állat. A történet halad előre, újra és újra eljátsszuk a kis történetünket nap, mint nap, de vannak dolgok, amiket nem lehet újrajátszani. Vannak olyan bakik, amiket nem lehet elfedni.
Kitekintek a nézőtérre, a sok-sok gyerekre, szülőre, elmosolyodom. Anyukák és apukák, idejüket nem sajnálva elhozták a gyereküket erre a kedves kis darabra. Aztán észbe kapok, és legörbül a szám, Nyafi megint elégedetlen, megint szomorú. A közönség ismét felnevet, ahogy a bölcs Bagoly is „berepül” a színpadra. Vajon én is így fogok nevetni egyszer? Amikor a picit elviszem a színházba, talán pont erre a darabra? – „elviszem”, nem „elvisszük”. Nem, azt hiszem nem helyes, hogyha Nyafi, a nyúl nevet. Hiszen ez a darab lényege. Egy-egy rövid, kényszerű mosoly, semmi több. Úgy érzem, bármivel is próbálkoznának a kisállatok, bármilyen viccesen is brummog a Mackó, bármilyen elmésen is bölcselkedik a Bagoly, Nyafi vigasztalhatatlan marad.
De a történet ezúttal is a megszokott mederben halad tovább. Megérkezik a ravasz Róka, és ha cselszövéssel is, de mosolyra fakasztja Nyafit. A többiek egyre csak bizonygatják, hogy elég selymes a bundám, nem állnak csálén a füleim, és az ugrásommal sincs semmi baj. Azért Nyafi még egyszer körbeugrálja a mezőt, csak hogy megbizonyosodjon a dologról. A darab végén pedig megint elégedetten távozik a színről. Felzúg a taps, kéz a kézben lépünk vissza a színpadra, újra és újra meghajlunk, amíg a nevetések, a gyerekhangok elhalkulnak. A függönyt elhúzzák, a közönség távozik.
Hátul mindenki gyorsan átöltözik, siet haza, ki-ki a maga dolgára. Gabi már össze is pakolta a sminkes holmiját, az ajtóból köszön vissza nekem. Kiürül az öltöző, elcsendesedik a színház. Mindenki élvezi a szabad estét. Én meg csak itt ülök hátul a kislámpa fényénél az óriási, szürke nyúl jelmezemben, és görgetem a Facebook bejegyzéseket a telefonomon. Aztán felugrik egy rövid üzenet: „Itthon várlak, siess!”
Nem játszhatom tovább Nyafit, a szürke kis nyuszit, újra Rebeka vagyok. A kezembe temetem az arcomat, a bajszomat elmaszatolják a könnyek. Rebeka vagyok, Rebeka, Rebeka… Az állatok most nem segíthetnek.

 

Kackiáda; Délután; Diktátum egy állapothoz

 

Kackiáda

A dísztermekben díszvérzések.
Eső után feltámadnak a művirágok
színei a koszorúkon.
Beutalót kapnak a düheink –
a fehérköpenyesek feloldozást.

 

Délután

A nézők ma katharzis nélkül
maradnak, hangos bagoly-
uhukkal körbetáncolhatják
a szereposztás plakátjait.
Megpörkölt galambszárnyak
a tulipánfa virágai,
csalánízük a számba vág.
A metró ablakai behúzott
függönyök, ha itt lennél,
most feltérdelnék, s a
csőcsíkos rohanásba dik-
tálnám halkan: egész nap
szerettelek.

 

Diktátum egy állapothoz

Királytekintetek a páramérőn a múzeumban.
Lídólovak gipszrepülésem karcolható gipszfogai.
Kaktusztüskék, pedig utolsó útjukon a növényevők.
Szobrászkéz ökölben estig, majd hajnalig.
Az elkóborló, fiatal gyökerek nem találnak vissza.
Neveletlen ősöm meglesi, hogy a sámán gyakorol.
Négykezes anyámmal: lombra és lombfűrészre.

 

(Illusztráció: Veronika Richterová)

Ragasztó

 

 

Addig kell keverni a ragasztót, Góré, amíg el nem oszlik az utolsó csomó, mondja Márió, utána meg addig-addig, amíg elég sűrű nem lesz annyira, hogy ha Góré rávágná a falra, bizony nem akaródzna leesnie onnan a bestének.

Hiába, Márió már csak így beszél. Rendkívüli tehetséggel keveri a divatos szlenget az idejétmúlt tájleírás elemeivel, akkor is, ha épp fáért megy alkudozni a tüzépre, és akkor is, ha épp az ikreiről mesél. Kint lakik falun, messze Szegedtől, fél óra kocsival, meg egy szívroham, annyi a kóbor kutya útközben, na de hát ott mindenki így beszél, kérem, el kell eztet fogadni. Góré meg csak keveri a ragasztót, dagasztja – ha szakkifejezéssel szeretne élni –, és közben nem gondol másra, csak Dórikára.

Dórikát már azóta ismeri, hogy először betette szakadt sportpapucsát az óvoda küszöbén. Együtt cseperedtek, játszottak babásat, papásat-mamásat és hercegnőset, az udvaron meg együtt rúgták a bőrt, kardoztak könnyen hajló fűzfavesszőkkel, és bújócska-fogócskáztak, míg nem kiabált Piroska néni, hogy most már ideje bemenni csendes pihenőre. Dórikával egy osztályba is jártak, ahol aztán megismerték először a saját testüket, majd hallottak ezt-azt a másik nem felépítéséről, és alig észrevehetően elkezdték tartani a távolságot. Talán szégyenlősök voltak, talán féltek, nem tudni biztosan, annyi a lényeg, hogy nyolc évig pihentették egymáson a szemüket, azután pedig elballagtak. Góré maradt, Dórika ment, de hogy miért, és hogy hová, azt Góré sosem tudta meg. Arra eszmélt fel, hogy egyik napról a másikra eltűnt valami az életéből, egy biztos pont, egy bója a tenger közepén, amire jó volt nézni néhanapján, akár mindennap egyszer, vagy többször, néha percenként, néha csak óránként, de mindenképpen jó volt, és hogy ez most elveszett, és vissza sem tér talán soha. Nem volt mit tenni, el kellett hessegetni a gondolatokat, és meg kellett úszni ép bőrrel a szakközépet.

Az élet meg olyan volt, mint a tengerparton – voltak jobb napok, de voltak rosszabbak, mikor kiöntött a víz, és nem hagyta élni az embert, Góré viszont túlélte, napról-napra élt és úgy él még ma is, élni, élet, életet élni, csak egy dologra koncentrálva, mert azt hallotta a kollegáktól, hogy így kell, mert aki tervez, arra rájár a rúd, egy biztos pont legyen, az esti sör, meg a hádétévé, másra nincs szükség, lehet élvezni az életet, aki pedig tervezgetne, ne adj Isten!, álmodozna, arra bizony rájár a rúd, mert az élet, Góré komám, nem olyan, mint a fenékig tejfel, hanem inkább olyan, mint a betonkeverő: teszel bele ezt, azt, meg amazt, jól összerázod, kaptál egy tisztességes anyagot, ami néhány perc múlva jól összeáll és lehet vele kezdeni valamit, már éppen kifújnád magadat, hogy ez igen, erről van szó, de aztán egy csepp az arcodra csapódik, letörlöd, nézed-nézed, jól van, megesik, aztán meg jön a többi, de ezek már egyre nagyobbak és csak úgy záporoznak, te pedig hitetlenül veszed tudomásul, hogy a kiegyensúlyozott életet szimbolizáló betonkeverőbe tett értékek, álmok és szorgalom bizony másodpercenként pofánköp, méghozzá saját hiú naivságoddal, vagy akár naiv hiúságoddal, teljesen mindegy.

Figyelsz te rám egyáltalán, Góré, keverjed mán, az ég szerelmére, nem érünk rá egész nap.

Márió kissé feldúlt, már menne javítgatni az ablakok helyén tátongó cifra lukakat, de Góré nem sértődik meg, azonnal visszatér a valóságba, nincs mese, a feladatot el köll végezni és kész. Márió legalább dolgozik, nem bagózik folyton, mint a többiek, nem telefonálgat ide-oda, igyekszik legjobb tudása szerint eljárni, még ha ács létére nem is a saját feladatát végzi.

Góré szó nélkül nyújtja a vödröt Máriónak, majd térül-fordul lapátért és seprűért, szedegeti össze a téglaforgácsokat. Ma már nem fog leállni gondolkodni, ha munka van, hát munka van. Márió helyeslően bólint, előveszi kantáros nadrágjából a ceruzát meg a centit, és húzni kezdi a jeleket a vakolt falra, amit Lacinak bizony javítani kell majd, mert imitt-amott elég trehányra sikeredett.

Góré, gyere ide azonnal! – száll a parancs, Keri az, a vállalkozó, Góré hallotta is a traktorhangú, motorhibás Fordot megállni a ház előtt, nem tétovázik, leteszi a lapátot és már kint is van a kapunál. Keri zömök pasas, őszül, de még nincs ötven, viszont kemény, mint az acél, és amilyen hirtelen haragú, olyan megértő és kedves. Góré szeret mellette ténykedni, de azért tart is tőle, ha felmegy benne a pumpa, képes lenne testeket aprítani puszta kézzel. Most azonban jó hangulatban érkezett, és már veszi is ki a húszasokat a zsebéből. De jó, most végre megkapja a félhavi fizetését, amivel lógnak neki, de Keri csak azt mondja, hogy idefigyelj, Góré, negyedóra múlva jön a sóder, fülelsz meló közben, és ha hallod bippegni az ifát, rohansz, mint akire rájött a cifrafosás, nyitod a kaput, elzavarod a munkásokat, és segítesz betolatni. Aztán kifizeted a faszit, itt van hatvanezer forint, jó nagy kupacot fog ledobni a ház mellé, de te ne ijedj meg, amint kész van, fogjál hozzá a talicskázáshoz, ából bébe tegyed, látod?, igen, oda, kérlek, kemény lesz, de bízom benned, ezért is hagyom rád a pénzt, tanulj egy kis felelősséget. Nem lehetetlen küldetés, de készülj fel, hogy egész nap talicskázni fogsz. Ha valaki szólna, hogy segíts, hát csak pihenésképp, tíz percet, nem többet, mert ezt ma be kell hordani, holnap hozzák a térköveket, azokat is ide fogják letenni. Én most rohanok tovább, árajánlat kell az Olajos utcába, jövő hónapban ott fogunk burkolni, ha minden jól megy, és nem szakad ránk az ég, mert akkor tuti, hogy csúszunk, a kurva életbe.

És Keri már ott sincs, bevágja a kocsi ajtaját, és csattog tovább a félautomata kocsival.

Górénak dagad a melle, hiába egy utolsó segédmunkás, nála van a lóvé, ez csak jelent valamit. Mennyire büszke lenne rá az anyja, ha látná, és nem hagyta volna el őt és az apját, mielőtt betölti a tizenkettőt, de hát ez van, Svájcban jobban keres az ember, akármi is lesz belőle, még akkor is, ha a nyomor tetejéről jön. Csak azt tudja, hogy ő nem hagyja itt, amit elkezdett. Ahova születünk, ott is rohadjunk el – hallotta már sokszor.

Ha Dórika visszajönne, ő bizony nem engedné el még egyszer. Legutóbb is mondani akarta neki, hogy ne menjél, mert. Neked itt a helyed, nekünk játszanunk kell, nekünk élvezni az időt, nekünk beszélni és nevetni és ölelni. Nekünk ez kell, mindig. De Góré nem szólt, Dórika pedig nem köszönt el, egyszer csak eltűnt, a játszón mondták a lányok, Góré még csak nem is bólintott, csak felkapta a labdát, és szaladt vissza a betonosra, mert ők jöttek kirúgással. Most viszont felnőtt, felelősségteljes, fizető állása van, csak idő kérdése, hogy mikor teszi le a szakmait, nem hiába tanulta négy évig a vízvezetékszerelést, akkor aztán lehetne belőle mester, több pénzért, ami több boldogságot jelent, és akkor Dórikának sem kellene szégyellnie magát, hogy Góré csak egy segédmunkás, akkor igazi nagymenő lehetne, jönnének a megrendelések, a bizalmi munkák, még hétvégén is pihenne, nyáron pedig elmehetnének nyaralni Abbáziába, vagy hova, régebben olvasott róla valamit, szóval oda, az ott van Split környékén, ha jól emlékszik. Aztán meg születne egy fia, ő pedig elvenné Dórikát feleségül, nyálasság ide meg oda, nem törődne a haverokkal, azok úgyis csak rabolni tudnak meg kötekedni, az élet viszont nem ilyen, az élethez munka kell, a munkához meg élet, felelősségteljes, nem olyan, mint amilyenben ő nőtt fel. Lenne egy lánya is, szép kék szemmel, de lehet barna is, nem probléma, meg egy felesége, akire számíthat, és aki számíthat őrá mindig, mindenkor, még akkor is, ha szorítja őket a kocsi törlesztőrészlete, a főbérlő pedig a rezsicsekkekkel bűvészkedik, hogy még több bőrt húzhasson le róluk. Góré akkor is dolgozna, még többet, hogy megtegye azt, ami a kötelessége, amire születik az ember.

Góré, bátyja, kezdj mán hozzá, mit nézed azt a hegyet?!, ordítja Márió, Góré pedig észbe kap, rohan a talicskához, felkapja a lapátot, és hányni kezdi a sódert, mint a gép. Azt nem tudja pontosan, mikor fizette ki a szállítmányt, sem azt, hogy mikor ment el a kocsi, de ez nem is fontos, a lényeg itt és most van, dologra, egy-kettő, nem állhat le a munka, így nem jutunk sehová.

Már az ötödik talicskát tolja, a kert végében növekszik a kavicsos homokdomb, mikor Márió éles hangja ismét megüti a fülét.

Góré, öregem, te tényleg nem vagy ma formában, hát ilyennek kell lennie egy ragasztónak? Mintha egész nap csak álmodoznál, az Isten áldjon meg, hát úgy hozzáragadt a vödör aljához az anyag, hogy hajíthatjuk ki az egészet a szemétbe! Figyelj mán oda kicsit, nem volt ingyé ez se. Nincsen baj, ne vágjál ilyen fejet, nem haragszom rád, csak legközelebb ne kalandozzál el. Na, keverjél új ragasztót, de gyorsan, és meg ne lássam, hogy bambulsz, mert Keri mindkettőnket kinyír.

Góré pedig már rohan is, bontja a szürke port, önti hozzá a vizet, és kavarja, míg sűrű és ragadós nem lesz, mint az emlékezet.

 

 

 

(Illusztráció: Robert L. Terrell)

Típushiba

 

Behunyt szemmel néz rám,
s hogy az égdörgés föltépi
szemhéját, a csarnokvízben lebegő
makacs jéghártyáktól csak a kör-
vonalaimat látja. Fiatal még.
Undorodik az öregségtől. Tőlem.
Csak az égi víz kékjén tükröződő
megdicsőülteket szereti.
Mégis egy öngyilkos
pókfonalai tapadnak rá. A megőszült,
duzzadt fonalak elsorvadt,
csonttalan polipkarokként
úszkálnak körötte.  Gorgó.
Ha nem a csillagok levegője
emel, üresnek vél.
Medúzatestű, kígyóhajú
lényként sétál közöttünk,
s hogy különbözzék mindenkitől,
tintahalakból szürcsöli a szót.
Az élettelen dicsőség fekete
leveit issza.
Hátat fordítva néz rám,
hogy ne kelljen látnia (semmit).

(Illusztráció: Redmer Hoekstra: graan)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info