Az idei könyvhétre megjelent Sárkánytörvény, a Zabaszauruszok sorozat második kötete, a mai magyar gyermekirodalom egyik égköve. Világépítésében, összetett karaktereiben, cselekményszövésében, humorában egyaránt izgalmas olvasmány. Bármilyen korosztály szívét képes rabul ejteni, s amellett, hogy ez az eredeti ötletekkel teli kis történet remek szórakozást nyújt, a tartalmas mondanivaló sem marad el.
A folytatások esetén mindig kérdéses, hogy az új darab felér-e a régi(ek)hez. A Sárkánytörvény méltó folytatása az első kötetnek, mégpedig úgy, hogy érzékelhetően átkötésként funkcionál két nagyobb kaland között. Ez egyben biztosítéka és bizonyítéka annak is, hogy a szerzőből még nem fogyott ki a szusz, további folytatásban is van fantázia.
Mielőtt azonban belecsapnánk a lecsóba, és alaposabb vizsgálatnak tennénk ki az új kötetet, amelyben egy majdnem vega dínó és torkos kis barátai sárkányokkal kerülnek némi inzultusba, itt egy gyorstalpaló azoknak, akik valamilyen oknál fogva lemaradtak az első részről. Az Utazás Dínómdánomba főhőse Rilex, a szelíd tirex, aki számára ugyan igazi ínyencfalatnak számít egy-egy oszladozó békacombos szendvics, de parttalan rajongással fordul a saját maga által gondozott veteményes és gyümölcsös termései felé is. Titkos vágya, hogy fogorvos legyen, autodidakta módon képzi magát, de első jelentős páciensét, Barmolt, a raptort félrekezeli. Rilex felelősségteljes dinoszaurusz – szeretné jóvátenni hibáját, így amikor kiderül, hogy Dínomdánomban él egy világhírű foggyógyász, aki orvosolhatja a galibát, útra kel a fogatlan jószággal, és a saját szájában éldegélő Kunyival, a kis keselyűvel, aki erősen reménykedik, hogy a távoli birodalomban végre beköszönt a habzsi-dőzsi. Ő ugyanis annak idején azzal a hiú ábránddal a tirex szájába, hogy a szükséges napi fehérjebevitel többszöröséhez juthat a fogakon maradt „kolbász-, szalámi- és sonkafalatkákkal.” Új történetünk szempontjából azt is érdemes megjegyezni, hogy mielőtt eljutnának a dínók Kánaánjába, tesznek egy kulcsfontosságú kitérőt a Gyíktaréj nevű hegység sárkánybarlangjába, ahol megismerkednek Leiszút Feliszúttal, a selypítős sárkánnyal, aki első látásra olyan ijesztő, mint a Magyar Mennydörgő a Harry Potterből és nagyjából annyira veszélyes, mint Süsü. Leiszút Feliszút ugyanis tényleg vega, vendégszerető és barátkozós típus. Kunyi azonban a jószág őrizte hatalmas kincshalomból ellop 20 aranypénzt, amit egészen Dínomdánomig cipel. A helyszínről – hogy jusson az új olvasóknak is még bőven felfedezni való – csak annyit, hogy valóban paradicsomi állapotokat idéz, és az ínyenc különlegességekhez egyben ötletes szóviccek, szójátékok kapcsolódnak, amely az új kötetből sem marad el. Kunyi lebukik Rilex előtt, aki ráveszi, hogy az aranyokat ajándékozza Barmolnak, aki a nemesfémek újrafelhasználásával egy speckó fogsorhoz juthat.
Az új kötetben ott vesszük fel a történet fonalát, hogy Rilexünk híres fogorvossá lett, Kunyi pocakot eresztett, mivelhogy naphosszat zabál, míg Barmol a császári udvar énekesévé vált. Sajátos módon Tyrexünknek honvágya támad kis kertje után, csakhogy Dínómdánomnak van egy kis szépséghibája: tulajdonképpen egy hatalmas kráter mélyén található, s aki egyszer idejut, az szárnyak nélkül nem hagyhatja el a vidéket. Némi töprengés után a dínók csúcsragadozója azonban rádöbben, hogy egy sárkány hátán ki lehet jutni – ami általában véve legalább háromszor akkora mint ő – a zabaveremből. Így levelet hamisít Leiszút Feliszút nevében, amelyben gasztronómiai szempontból az egyetlen kincset érő tippet ígéri Kunyi számára: egy térképet, ami megmutatja a titkos folyót, amely kolbászkákat úsztat. A torkos keselyű így azt is megemlítheti a sárkánynak, hogy Rilex a segítségére szorul: és azt reméli, az ő hátán elhagyhatja Dínómdánomot. Kunyi bekapja a horgot és útra is kel. Senki nem számol azonban Háromig Számolokkal, a sárkányok birodalmának főkincstárnokával, a roppant udvarias és kissé vaksi adóbehajtóval. Az emberi világra nézve egy ilyen adóellenőr igazi leányálom, hiszen csak százévente kukkant bele a kincseskamrák elszámolásaiba.
Háromig Számolok a Gyíktaréjra szeretne eljutni, így Rilex és Barmol kapva kapnak az alkalmon, és elkalauzolják a célig. A várakozásokkal ellentétben Kunyi baklövése felett Leiszút Feliszút szemet is hunyna, azonban Kárónak, a komisz varjúnak köszönhetően, a sárkány kerül bajba: ugyanis a Kunyi által ellopott 20 arany ténye nem marad titokban a késve érkező adóellenőr előtt sem, így az minden jóindulata ellenére kénytelen kivetni a hanyag kincsőrzőkre vonatkozó Sárkánytörvényt, ami kimondja, hogyha Kunyihoz hasonló jelentéktelen méretű egyének 19 aranynál többet lopnak egy sárkánytól, akkor annak teljesíteni kell egy lehetetlen küldetést, hogy újra oszlopos tagja lehessen a sárkánytársadalomnak.
A megszelídített ragadozók példája egyben arra is tanít, hogy gondoljuk újra a belénk rögzült, vagy épp ránk erőltetett sztereotípiákat. A közhiedelemmel ellentétben a sárkányok megítélése, s a magyar népi hiedelemben betöltött funkciója kifejezetten kettős volt, az ősi magyar hitvilágban, a sárkányok, mint természetfeletti lények egyaránt lehettek az alsó és a felső világ képviselői. A mesebeli szörnyetegek mint ártalmatlan, sőt barátságos, szerethető lények szerepeltetése jól illeszkedik a legújabb törekvésekhez a mai magyar meseirodalomban, új reneszánszát éli az a Victor Hugo-i gondolat, hogy a szörnyeteg külső takarhat belső szépséget. Emellett pedig a gondolatsorba bekúszik a bűnbak problematikája is, annak a szomorú lehetősége, hogy másnak kell megszenvednie azért a csínyért, amiért valaki felelős. A mesebeli társadalom, a mesebeli törvények is lehetnek olykor logikusak és egyben igazságosak úgy is, hogy azokat, akiket sújt, nem érdemlik meg a vele járó büntetést. A sárkányok törvénye egy erős, központosított birodalom fenntarthatóságát szolgálja, ahol az emberségesség és a jóhiszeműség nem mindig célravezető. Az emberi világ eseteivel ellentétben azonban itt a bűnbaknak szerencséje van, mert a valódi felelős vállalja, hogy mindent elkövet azért, hogy kihúzza őt a slamasztikából.
A szörnyetegek megszelídítésének módja a speciális étkezési szokások mellett a különböző beszédhibák ábrázolása – ahogy azt az első kötetben is megszokhattuk, ez egyszerre válik a humor forrásává, s emellett egyben arra is alkalmat ad, hogy az ilyen jellegű másságukat egy kicsit helyén kezeljük: miközben jót mulatunk, annak gondolata is előkerül, hogy abból, aki ilyen problémákkal küszködik, nem szép dolog gúny űzni, és semmi okunk nem lehet arra, hogy kirekesszük a közösségből, mert ettől függetlenül szerethető és értékes tagja lehet.
A sziporkázó gasztronómiai poénok, szójátékok (pl Nokedliliget) most sem maradnak el, a részleteiben egyre inkább kiépülő világot az ötletes és humoros névadás, leírás, anekdotázás jellemzi. A Zabaszauruszok első kötetében lassan kiépülő világ, a Szaurusz-szigetek felrajzolható térképe és Dínómdánom fokozatosan feltáruló helyszínei emellett olyan időben és térben nem elhelyezhető sajátosságokkal rendelkeznek, melyeken keresztül az új kötet bizonyítéka annak, ami az elsőben csak sejthető volt: ez a sorozat összefüggő meseregények láncolataként, és a  6-12 éves korosztályt megcélzó fantasyként is értelmezhető. Mindenképpen megérdemli a figyelmet, hogy a mai kisiskolás generáció egyik meghatározó olvasmányélményévé váljon.

M. Kácsor Zoltán: Sárkánytörvény (Zabaszauruszok 2.) 
Kolibri Kiadó. 2018.

(Bélyegkép: Alexander Janssen)