MOHAI V. LAJOS

AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK
(ALVÓ KUTYÁK)

Az éjszaka hamujában
egy Égitest alvadt árnya.
Szélein nagyvonalakban
az ősz párnás palettája.

A csorduló fény csiszolt vas,
ecsetvonás a fákon —
foszforeszkáló csillagég
boltozata a Kutyákon.

Vajon kirakná ott mindenét,
ki arra a helyre lépne,
hol a Kutyák a Semmibe alva,
hogy takarják a lúgos űrt,
rámaródnak a talajra?

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ

Az első kutyánk, Bodri, minthogy megveszett, és nem akartuk sintér kezére adni, a kert végében lévő diófa alatt lelte halálát. Öregapám nadrágszíjjal fojtotta meg. Az egész családot összetörte az eset. Öregapámhoz napokig nem lehetett szólni, magába fordult, pedig kemény fából faragták, átgázolt rajta a történelem, megjárt csatákat, egyik lábára megsántult, a hadifogságból kriptákban bujkálva szökött meg, sok halállal találkozott, látott gyilkolni katonákat, látott bátran meghalni embereket, és látta a gyávák szemében a félelmet, az élet sötét oldala nem volt ismeretlen előtte.

Amikor Bodrit szíjra kötve kivitte a kertbe, a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet, Bodri volt a társam, nélküle úgy éreztem, hogy bánatos a világ: minden érzés megváltozott az kertben, minden nesz másképp hatott rám az udvarban. Zörgött az őszi avar, csörögtette a szél a leveleket, söpörte ide-oda, csikorgott a kemény bakancstalpak alatt a föld, de az egyetlen zaj, amire fölfigyeltem volna, nem hallatszott soha többé.

Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, Bodrinak így volt ez elrendelve, a legrosszabbtól, a sintértől megmenekült. Én abban az évben kezdtem el az iskolát a Teleki utcai alsótagozaton. Szerettem az olajszagú padlót, a tanulás varázsát ott éreztem meg, a tudás első morzsáit azonban Öregapám mellett szedegettem föl, hármasban Bodrival, abban a bódulatban, amit egy kutya a jelenlétével megszerez.

Telt az idő, a mi kis városszéli rezervátumunkat körbeépítette a város, aztán fölszámolta a régi kertet, a régi utcát. Mielőtt végleg elköltöztünk volna, a diófát kivágtuk. Nehezünkre esett, kényszerűségből tettük, ahogy kényszerűségből következett be Bodri halála is. Fojtogató érzés volt; az marad örökre.

FÁBIÁN ISTVÁN

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ ÍRT JEGYZETHEZ

… a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… […] Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, […] hol a Kutyák a Semmibe alva, / hogy takarják a lúgos űrt, / rámaródnak a talajra… írja Lajos a veszettség miatt halálra ítélt kutyájáról.

Nem értem, az idők hogyan váltak ugyanazzá, miféle síkok vetültek egymásra, az én évente kölkedző Culi kutyám kölykére, a sokadik Morzsira is elkövetkezett a végzet. Rákapott a tojásra, s ahogy ez falun a rend, nem kerülhette el a végső szentenciát, minek végrehajtása nagyapám szomszédjára, Gyulára maradt. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… Gyula a kutyát – az én kutyám kölykét – a jászol lábához kötötte, és (mivel nagyapám első világháborús puskája az istálló vályogfalába rejtve rohadt használhatatlanul) a veremvágó kapával jó félórás mészárosmunkával agyonverte.
Végignéztem. Végig néztem. Néztem végig.
Nem tudom, mi tartott ott. Akkor úgy gondoltam, ez a rend, hisz a vallás szerint is csak az ember kiváltsága a lélek és a döntés – bár csak kívülről láttam a falu templomát, aminek tornyát egy óriási vihar döntötte éppen nagyapám szekerének hátsó saroglyája mögé –, úgy hittem akkor, nincs jogom félrenézni, férfivé avatás ez, gondoltam, afféle indiánpróba, megkerülhetetlen. Ma is úgy gondolom, nincs jogom félrenézni. Sehol, semmikor. De ami azóta is csak növekszik bennem: a szégyen.
Morzsi tetemét a magunk eszkábálta kordén húztuk ki bátyámmal a kertekalján át az Akácerdőn s a vályogvető gödrökön túli döggödörbe.
Morzsi két nap múlva került elő iszonyú szaggal, kivert szemekkel, véresen, ki tudja, miféle nedvektől csapzottan…, élve. Hazajött. Mihozzánk. Hozzám.
Akkor Gyula megint agyonverte. A bátyámmal megint kivittük ugyanoda, túl az Akácerdőn a vályogvető cigányok néma tekintetétől kísérve. – Minek húztuk ki akkor!? – ennyit kérdezett valamelyikük. Nem tudom azóta sem, mi volt a szemükben, megvetés, sajnálat, talán a világ tudomásulvétele. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet…, tizenegy-tizenkét éves lehettem. Van magyarázat. Van a szégyen.

A könyvet tervezte, a rajzokat készítette:  Fábián István.