A felnőttek összeolvassák a betűket szavakká, a szavakat mondatokká, de nem mennek semmire. Összeadnak, kivonnak, de ez csak egy ostoba játék, se teteje, se veleje. Micsoda ostobaság!
Berci jobban szeretett videózni vagy a kertben ugrálni. Tizenegy évesen hozták ki az intézetből, tizenkét évesen fogadták örökbe. Tizenkettőből tizenegy az egy. Hét meg három az tíz. Tizenegy meg tizenegy az huszonkettő. Pontosan annyi, mint hárommillió meg háromszázhetvenöt milliárd.
Vagyis semennyi. Az egésznek semmi értelme.
Hajnalka és Bandi, a nevelőszülei semmi mást nem tudtak, csak számolni. A betűket a számokat tologatni. Hétszer hét az mennyi? Mondd csak meg, Bercike! Melyik az a szám, amit megszorzunk hárommal, és kilencet kapunk?
Ki a fenét érdekel?
Az új otthonában Bercit reggeltől estig a matekkal és az olvasással gyötörték. Hajnalka elmesélte, hogy ő, ahogy minden unokatestvére, elvégezte az egyetemet, már legalább millió és millió számot adott össze… nem nagy ügy, csak egy kis figyelem kell hozzá. Ambíció, türelem, lelkesedés.
Megembereljük magunkat, ugye, Bercike?
De semennyi szám és betű (meg ambíció) nem segített Bandin és Hajnalkán. Hiába volt rengeteg pénzük, minden nap csak füveket és főzeléket ettek. Ha volt egy kis szabadidejük, takarítottak, tologatták a dolgokat vagy veszekedtek. Poroltak, súroltak, szidták egymást vagy éppenséggel Bercit. Nem jó helyre tetted, kisfiam! Nem raktad vissza! Nem jó helyre raktad! Mért nem dobtad ki? Ha kidobtad, akkor mért nem vigyáztál jobban? Hajniéknak óriási lakásuk volt, de semmi sem volt jó helyen benne. Mindent mindig keresni kellett. Aztán mindig mindent a helyére tenni. Leginkább Bercit, aki álmodozva gondolt rá, hogy az intézet is mennyivel izgalmasabb volt ennél az örökös rakosgatásnál.
Összead, kivon. Feltesz, lerak. Elővesz, visszarak. Kidob a szemétbe. Berci soha nem értette: hova lesznek ezek az elpakolt, összerakott-összeadott dolgok? Segít-e bárkin vagy bármin, ha örökösen rakosgatnak? Négyen éltek a Soós-családban: apa-anya-fiú-kutya, azaz Bandi, Hajni, Berci és Kolomp, a skót juhászkutya. Mindig pakolgattak, de sosem érezték jól magukat.
Apa nagyon szerette Kolompot, vele hempergőzött a nappali szőnyegén, miközben Berci ott rostokolt valamelyik unalmas matekpélda fölött. Igazi megtiszteltetés, ha Kolompot, a csodás juhászkutyát elviheti a József-hegyi kilátóhoz! A kilátónál Berci próbált barátokat szerezni, de a gyerekek, akik Kolompot istenítették, tőle elhúzódtak. Hisz Kolomp gyönyörű, fajtiszta, okos, ő Berci intézeti gyerek — pár hete fogadták örökbe, gyanús, rossz tanuló. És ez még nem elég! Barna bőrű is. Berci elunta, hogy a kilátónál körbeállják és csodálják Kolompot, ezért szeretett jó hangosan ilyeneket kiabálni a kutyának: jössz-ide-te-tetves-rohadék-a-kurva-anyádat! Az anyukák elszörnyedtek, a gyerekek sikongva menekültek.
A kiabálás volt a legszebb az egész kutyasétáltatásban.
De valahogy az ostoba Bandi fülébe jutott, hogy ő sétáltatás közben kínozza az állatot. Hogy csúnyaságokat kiabál. Hogy nem elég, hogy rossz tanuló, hogy visszabeszél, hogy a takarításban nem segít, még micsoda rossz ember is… Egy állatkínzó, egy söpredék, mondta sziszegve Bandi. Hajnalka reszketve csillapítgatta: ez csak valami pszichés probléma, kivizsgáltatja a gyerekek szakorvossal, nem kell ennek akkora feneket keríteni… Bercike megjavul egy-kettőre. Minden problémáját hamarosan kinövi.
Ám pár sör után Bandi kibökte: ő soha nem akarta, hogy ez a kis emberszabású itt éljen velük. A gének, ugye. Ő már az első percben látta, hogy ebből a Berciből nem lesz senki.
Egy meg egy meg egy meg egy az négy. Ha négyből elveszünk kettőt, akkor kettő marad. Bandi és Kolomp elköltözött, Hajni és Berci maradt. Talán nemcsak Kolomp, a kutya miatt. Meglehet Hajni egy vázát, egy poharat, egy dísztányért rossz helyre rakott vissza, és Bandi örökre megsértődött.
Most már csak ketten vagyunk, édes kisfiam! Ugye, nem akarsz engem elszomorítani többé? Bercinek nem volt különösebb oka szomorkodni, különösen járvány idején, mikor a fene sem törődik azzal, hogy bekapcsolódik-e vagy sem az online órákba.
Ugye, megcsináltad a leckéidet, kisfiam? Berci ilyenkor engedelmesen bólintott. De Hajni állandóan köhécselt, prüszkölt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy őt ellenőrizgesse.
Bekaptad azt a koronát, mondja Berci együttérzően. Most micsoda szerencse, hogy nincs itt Bandi, egyedül járhat az Aldiba bevásárolni: banán csoki, chips, kóla, nagy tábla Milka.
Ezek mind rendes kaják, Hajni, meglátod, majd megerősödsz.
De Hajni napok óta egy falatot sem eszik.
Nem hogy nem eszik, nem is rakosgat, nem is pakolgat semmit. Egész nap csak sír és sír.
Fehér ruhás férfiak jönnek a lakásba, elszörnyednek a rendetlenségen, a szétdobált csokipapírokon a nappaliban. Ki fog felügyelni a kiskorúra?, kérdezik. Berci Hajninak szólítja az anyukáját, a mentősök ezután nem sokat törődnek vele, nyilván csak egy szomszéd kisfiú vagy egy itt tébláboló rokongyerek.
És most már végre Bercié a világ.
Senki nem jön, senki nem telefonál. Senki nem pakolgat semmit. Senki nem kérdezi, hogy hét meg kilenc mennyi, hogy mit mondott az osztályfőnök, hogy megmosta-e a fogát, hogy miért chipset reggelizik.
Berci kirángatja az ágyneműt a nappali közepére, és hajnalig bámulta Tom és Jerryt, utána a Clarence-t. Másnap kódorog egy kicsit az utcán, vesz egy kis energiaitalt, aztán újra bekapcsolja a tévét. De nem talál vissza Tom és Jerryhez, a felnőttek egyre csak a járványról harsognak, korona, korona, korona – vége-hossza nincs. Berci elszörnyed, mi lesz, ha Hajnalka nem jön többé vissza, ő elkapja ezt a szörnyű micsodát, és egyedül fog haldokolni ebben a teraszos, hatalmas lakásban. Nem is Bandi, nem is Hajni hiányzik, hanem Kolomp, a juhászkutya.
Hirtelen majd eleped az intézeti gyerekzsivaj után, haza szeretne menni – de hol van a haza? Berci eddig egyedül még soha nem közlekedett sehova. Intézetis korában mindenhova a többiekkel vonult, mikor pedig Hajniékhoz került, állandóan kocsival vitték ide-oda – talán hogy út közben is gyötörhessék a szorzótáblákkal.
Hát hol van az intézet? Merre van a Trombita utca? És merre lakik Hajni anyukája? Ha neki lenne igazi, rendes anyukája, ő vajon felhívná a kórházból? Hajni, Hajni, Hajni… a telefon hosszan kicsengett, mintha Hajni elmenekült volna előle egy másik világba.
És merre van Kolomp? A kutya, aki akkor se sértődött meg, ha mások füle hallatára az édesanyját szidta.
Késő este kióvakodott a Pusztaszeri útra. Hangosan füttyögött, ugrált, de egy teremtett lélek nem jött, hogy leteremtse, ugyan mit csinálsz itt, kisfiam?
Másnap délelőtt, a villák közt ténferegve vette észre, hogy egy négyéves-forma kisfiú csimpaszkodik az egyik magasföldszint ablakpárkányán.
Talán az ő szüleit is elvitték a mentők, talán nem talál vissza ő sem az intézetbe. Kis agyalágyult. Talán neki sincs is senkije.
– Hé! – kurjantott rá. – Téged hogy hívnak?
A kisfiú felé fordította az arcát, de nem felelt.
Micsoda lúzer, gondolta Berci, ez a gyerek nemcsak számolni, még beszélni sem tud. De más játék nem volt az utcában. A lábánál fogva lerángatta a gyereket az ablakpárkányról.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, de a kisfiú egy szót sem szólt.
Akkor sem felelt, mikor Berci megrángatta a fülét, Akkor sem sírt, mikor Berci a gyomrába bokszolt, rávágott a térdére, megrángatta a lábujját Hát ez gyagya, gondolta Berci. Kis húgyagyú. Retardált. De mivel hetek óta nem találkozott egyetlen gyerekkel sem, elég érdekes játék volt. Nem nevetett, nem sírt, nem felelt, de azért gyerek volt. Olyan amilyen, de azért eleven, puha, mozgékony.
Akár haza is viheti. Meg is etetheti. Viheti sétálni.
– Akarsz-e a kutyám lenni? – kérdezte a fiútól.
Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek
