Vajon jó-e valamire a költészet?
A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.
Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?
A kérdésnek, így föltéve, már van akár politikai aktualitása is. Például onnan nézve, hogy támogassa-e valamely állam anyagilag is a költészetet, vagyis azokat a platformokat, médiumokat (folyóiratokat, kiadókat stb.), melyek a költészetnek teret adnak.
Kétségtelen, egy verssel nem lehet fűteni. Hogy tehát hasznos-e a költészet, az messze nem olyan egyszerűen belátható, mint hogy hasznos-e egy erőmű vagy egy kórház. Fölmerülhet a gondolat, hogy a versek (vagy tágabban értve: az irodalom) voltaképpen csak privát hasznot termel, az egyénnek nyújt kielégülést, ezért az államnak csak annyi feladata van vele, mint a csokoládégyárakkal: elég, ha terjedését a piaci viszonyokra bízza.
A probléma természetesen személyesen is foglalkoztat, nem azért, mintha költő lennék (bár jelentek már meg verseim irodalmi folyóiratokban), vagy mert része lennék az irodalom piacának (bár szerkesztője vagyok egy oldalnak, amelynek elsődleges célja az irodalom népszerűsítése), hanem azért, mert lelkes versolvasó vagyok, és mint ilyen, sokat töprengtem már a költészet hasznosságának kérdésén. Sokszor fölmerült már bennem a gondolat, hogy a haszon e téren nem valamiféle merőben privát természetű dolog, de igazán pontosan sohasem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem az.
T. S. Eliot nevét minden irodalombarát ismeri. Az Amerikából Angliába települt szerző nemcsak a huszadik század első felének egyik legjelentősebb költője és drámaírója volt, de kitűnő esszéista és kritikus is, akinek írásai az irodalomtudományt is megtermékenyítették.
Furcsa módon most nem is elsősorban emiatt kölcsönöztem ki egy magyar nyelvű esszéválogatást tőle. Inkább a politikai nézetei érdekeltek. Ő ugyanis azon szerzők egyike, akiknek világképe határozottan konzervatív jellegű volt, és magam, aki egyre inkább ebben a világnézetben találom meg szellemi otthonomat, minden hasonló gondolkodó írásaira kíváncsi vagyok.
Persze az esszékötet (Káosz a rendben) “pusztán” irodalmi kritikákat, illetve esszéket tartalmaz, de ezekből igen pontosan kirajzolódik egy szellemi attitűd. Egy olyan attitűd, amely számomra végtelenül rokonszenves.

Ennek az attitűdnek éppen nem az a lényege, amit Eliottól olyan sokat idéztek (vélhetően a leggyakrabban idézett mondata volt), hogy tudniillik “az irodalomban klasszicista, a politikában királypárti, vallási téren pedig anglo-katolikus” nézeteket vall. A lényeg sokkal inkább az, hogy folyamatosan újra és újra rákérdez az őt legmélyebben foglalkoztató problémákra, folyamatosan történeti kontextusba helyezi őket, és így minduntalan újraírja magát, egyszer sem pihen meg valamilyen biztosnak vélt doktrína fedezékében. Ez az oka, hogy ezt a kötetet, mely időrendi sorrendben mutatja be Eliot legérdekesebb esszéit, izgalmasabb volt olvasni, mint egy krimit. Hiszen a szerző véleményei az eltelő évek során folyamatosan alakultak, módosultak, finomodtak, érlelődtek. Az egyik legpregnánsabb példa Eliot viszonya Goethéhez, akiről fiatalon még azt írta, hogy mindenbe (legyen az természettudomány, költészet vagy filozófia) csak belekontárkodott, de semmiben sem teremtett igazán nagyot; 1955-ben, 67 évesen azonban már Goethe rendkívüli bölcsességét vélte fölfedezni ebben a “kontárkodásban”. Az ítéleteink időhöz kötöttek, saját korunk és helyünk korlátai között élünk, és csak ennek belátása által szabadulhatunk ki e korlátok közül, amilyen mértékben egyáltalán kiszabadulhatunk.
Nem véletlen, hogy a rám legnagyobb hatást gyakorló Eliot-esszé is viszonylag kései. A költészet társadalmi hivatása című előadás a végleges formáját 1945-ben, azaz a szerző 57 éves korában nyerte el. Ezt a 15 oldalas írást a nagy kincsek között, életem nagy “esszé-élményei” között fogom számon tartani.
Eliot ugyanazt a kérdést teszi föl (kicsit más formában), mint én: hogyan hat a költészet a társadalomra? Azt az állítást fogalmazza meg, hogy a költészet azokra is hat, akik egyáltalán nem olvasnak verseket, sőt akik a költők nevét sem ismerik. A kifejezésmódok ugyanis titkos csatornákon átszivárognak a hétköznapi életbe, és megváltoztatják valamennyiünk gondolkodását. Ezek megújítását, tehát az új életviszonyokhoz igazodó új megfogalmazások éltetését, folyamatosan fönn kell tartani.
Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.
A költők azok a kevesek, “akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül”, vagyis ők azok, akik a világ változásait ki tudják fejezni.
Hogy mennyi minden megváltozik egy emberöltő alatt, azt különösebben aligha kell bizonygatni. De vajon ki tudjuk-e fejezni ezeket a változásokat?
Mi, hétköznapi emberek erre nem vagyunk képesek. Elborít minket a sok változás, és úgy úszunk bennük, ahogyan a hajószerencsétlenségek túlélője a part felé: a túlélésre koncentrálva. Meg kell tanulnunk az új viszonyokat, az új eszközök kezelését, az új életmóddal járó különféle nehézségeket és feladatokat, és egyszerűen nincs időnk rá (azon túl, hogy képességünk sem) kifejezni, amit érzünk közben.
A művészek arra valók, hogy ezt megtegyék helyettünk.
A mondatban ott van a válasz arra, hogy mi ennek a társadalmi haszna. A költők éberen tartják azt az emberi képességünket, hogy érzelmeinket kifinomultan elemezzük, aminek következtében nemcsak jobban fogjuk kifejezni magunkat, hanem — és ez csakugyan valami csodálatos dolog — többet is fogunk érezni, mint költők nélkül tennénk.
Jómagam nem olyasminek látom ezt, ami kevesek belügye. Ellenkezőleg: alig látok a valóságban valami égetőbben fontosat ennél.
Nem csupán unalomból vagy felületes kíváncsiságból szoktam végiggörgetni az egeret a kommenteken, ha elolvasok egy újságcikket. Érdekel, hogy az emberek, a leghétköznapibbak, hogyan fejezik ki magukat, az érzelmeiket. Afféle szociológiai érdeklődés is ez, tudva persze, hogy “felmérésem” a legkevésbé sem reprezentatív, és így következtetéseim sem lehetnek többek egy unatkozó netezőénél. De az tényszerűen állítható, hogy igen sok olyan ember van, aki képtelen kifejezésre juttatni mást, mint a “legnyersebb érzelmeket”. Igen valószínű módon azért, mert nem is érez mást.
A költők feladata az, hogy az érzelmek spektruma ilyen-olyan módon, de eljusson ezekhez az emberekhez (is), és ráeszméltesse őket, hogy lehet másféleképpen, többféleképpen, sokféleképpen is érezni. Hogy az emberi érzelemvilág gazdag. Hogy nemcsak gyűlölni és rajongani lehet: létezik csodálat, kétely, ábránd, remény, félelem, mosoly, harag, közöny, irónia, ijedtség, rokonszenv, unalom, rémület, és még annyi, de annyi másfajta viszonyulás is — voltaképpen bármihez, amivel csak szembesülünk.
A költészet ébren tartja ösztöneinket, sőt folyamatosan finomítja, edzi, erősíti is azokat.

Eliot az esszéje végén megemlíti, hogyan hatna rá a hír, hogy egy országban megszűnt a költészet, hogy például mondjuk Norvégiában újabban már nem írnak verseket, hogy ez ugyanúgy “kiment a divatból”, mint az istenhit. Azt írja, hogy “ez nagyon is megtörténhetik”. A riadalom, amit érezne, több lenne, mint a szokásos részvét.
Magam is azt hiszem, hogy csak addig lehetünk jövőnket illetően derűlátók (de addig feltétlenül), amíg a költészet így vagy úgy, de képes betölteni azt a hivatását, hogy sok-sok emberhez eljusson.
A haszon, amely a társadalomra nézve ebből származik, közvetett.

Aki többet képes érezni, és érzelmeit képes összhangba hozni a világ folyamatos változásaival, az minden megnyilvánulásával civilizálja az életet. Úgy tartja fönn és úgy gazdagítja, hogy észre se vesszük, csak hatásait érezzük, mint az oxigéndúsabb levegőnek.

Első közlés: https://mondataink.blog.hu/2022/09/25/mire_jo_a_kolteszet#more17939238