A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.
A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.
A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.
(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)
A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma, meg piás is az ungro1, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.
– Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.
– Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.
– Mi másért?
– Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.
– De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.
– Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?
– Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz? EMBEREK ÉS PATKÁNYOK bővebben…
felnőni a 20-as évek Los Angelesében
kemény volt
annyi németellenesség
maradt vissza az I. világháborúból.
gyerekbandák üldöztek a környéken
vonyították: ’Hieneie! Hieneie! Hieneie!’
de sosem kaptak el.
olyan voltam, mint a macska
ismertem az egérutakat bozóton és sikátoron át
Pillanat alatt átmásztam 6 láb magas kerítést
rohantam hátsó udvarokon és házsorok között
garázstetőre és más biztos menedékbe
s onnantól már nem akartak elkapni
féltek, leszúrom vagy
kivájom szemüket a bajonettemmel.
mindez 18 hónapig tartott
majd úgy nézett ki, abbahagyták.
többé-kevésbé elfogadtak (de valóban sose)
részemről rendben volt.
ezek a szukaivadékok már amerikaiak
akik szülei már itt születtek.
így nevük: Jones és Sullivan és
Baker volt.
legtöbbjük sápadt és kövér
taknyos orral és óriás övcsattal
elhatároztam sosem leszek amerikai
hősöm Richthofen báró volt
a német pilótaász
leszedett vagy 80-at legjobbjaik közül
s ez megváltoztathatatlan tény.
Szüleik nem rajongtak szüleimért
(értük én sem) és
elhatároztam, ha felnövök, olyan helyen lakom majd
mint Izland
sose nyitok ajtót és csak magamnak élek
egy gyönyörű asszonnyal és egy csomó
vadállattal:
mindez többé-kevésbé
megtörtént.
(Tóth Attila fordítása)
áramszünet
sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van
nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá
vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja
ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám
a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk
a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást
februári dal
csak a csendes penészfolt
kíséri árva lépteim
amikor ágyadhoz térek
és két elgyöngült lábam alatt
vádlón
megreccsen a fa
fakón még érzem
két nehéz tenyerem alatt
susogó szép szavaidat
lecsurranni
megfáradt torkomon
tört derekam csöpp
ajkadként görbül és
fejem ágyadra nem öledbe
hajtom ó
két nedves pillám
alatt láttalak utószor
(Illusztráció: Duy Huynh: Counting on the Cosmos)
James Francis Leathersock összegyűjtött írásai
Prosztakovné asszony: Atyuskám, ő már
kisgyerek kora óta szereti a történeteimet.
Szkotyinyin: Ebben rám üt a gyerek.
Fonvizin: A Nemesúrfi
A kiadó előszava
Mikor hozzáláttunk, hogy sajtó alá rendezzük J. F. Leathersock elbeszéléseit, amelyeket itt nyújtunk át a közönségnek, egyúttal el akartuk látni a gyűjteményt a megboldogult szerzőnek legalább rövid életrajzával, hogy ezzel is segítsük kielégíteni a hazai irodalomkedvelők tudnivágyását. Ezért Zachariah Elliot1 naplójának néhány részletét közöljük, akinél kevesen ismerhették jobban J. F. Leathersockot.
„James Francis Leathersock 1886-ban született Birminghamben, a Ladywood negyedben. Édesapja, Carl Arthur Leathersock, hentesként, édesanyja, Kathy White, varrónőként dolgozott. Hét testvére közül ő volt a harmadik legidősebb.2 (…) Amerikai rokonaitól örökölt pénzét utazásra költötte. A világot járta, így szerezte be történeteit. Hagyatéki tárgyalásokon ismeretlenek leveleit vásárolta meg, ivókban, fogadókban a folyton mesélni vágyó öregek társaságát kereste, és általában mindenkiét, aki valami érdekes mesével tudott szolgálni. Majd lejegyezte a történeteket, kevés alakítással, ferdítéssel, és nevének kezdőbetűit tüntette fel a végükön, középső nevének kezdőbetűjének kihagyásával, titokzatosságot kívánva sugallni ezzel.3 (…) Rengeteg művet elkezdett, különböző műfajokban, de nem fejezte be őket. Ezeknek töredékeiből választott, sokszor egyáltalán nem odaillő mottót az adott történethez.(…) Hiába vállaltam kevesebb pénzért a munkát, elbocsájtott. Egyre elhatalmasodó süketsége mindinkább ellehetetlenítette mindennapjait, ezért inkább megvált tőlem. Emlékszem, a harminckettedik születésnapom volt, Mr. Leathersock meg a 74-et töltötte. Mióta Londonba költöztem nem hallottam róla, de még most is, öt év után, a legjobbakat kívánom neki. Soha nem volt tehetséges, de a történetek szeretete valahogy olvashatóvá tette műveit.” James Francis Leathersock összegyűjtött írásai – Előszó – A Morgue utcai kettős igazság bővebben…
Alkonyatban lépked,
amikor ősz rajzol
macskaszíneket.
Első alkalommal
soha nem csókol meg,
csak odahajol
arcodhoz, mint mikor
közel száll egy méh,
szempilla-szárnyával
finoman simogat.
*
Szigorúnak tűnt,
haját kontyba csomózta,
senki sem tudta,
hogy bokáig ér;
féken tartott zuhatag,
felgöngyölített vízesés.
Kívülről egyszerű, szürke
fehérneműi
vörös bársonnyal voltak bélelve.
*
Tudja,
hogy a lángokból apró
tűzpollen száll
a földre,
de mégsem lesz belőle
tűzliliom.
Tudja, hogy
hogy a haldoklók
előtt megjelenik
a tenger,
akkor is, ha soha életükben
nem látták.
Szerelemben nem hisz,
de tudja, hogy rabság ez is.
Tudja, hogy az is szabadság,
ha halála után
a szélben
szétszórják hamvait.
Psyché Velencében
Ahol a nap a saját köldökében kel fel,
és felhőkig zendülnek a hegyek,
kertek szegfűszeg-tüdeje,
kamarazöldek elegáns melankóliája,
a színek vonzata a kövekben
feledteti, hogy a nappalikban itt
szombatonként átlebeg a világtörténelem,
és a polgárok puha álomhuzatokkal
takaróznak a nagy hőségben,
ott, ahol a szárított időt
kis tasakokban tartják a polcokon,
ahol egy kéz évszázadokat
vezetett át a magasba.
Ahol túl sok a templom,
és a só az áhítat
a tenger sötétjében.
Madárimágók pusztulása,
egy űrhajó szállt az arcra,
öregedtünk maszkban
és szkafanderben,
akkor jött a péntekóriás,
azt mondta, tilos repülni,
hölgyem, ne álmodjon
pusztulásról, nem illik.
Megjönnek a sírásók is,
ne mélyre áss, magasra,
kiabálják egymásnak.
Zsákmélyébe bújik az utca,
emitt ül egy macskadonna.
Csipkerózsikák álomkaranténban
és fehérségig kitakart táj.
(Illusztráció: Sandra Lett: Fire Lily)
