Estefele; Sorsfordítás; Parton; Este

 

Estefele

Azt hiszem szeretem az augusztust
Késő nyári elmélyülés
Magamba bele-belenézés
Szeretem a távoli világítást
Az ég színét
Az este zajait
A kutyák ugatását a rollerek gurulását
A salak csikorgását a beton alatt
A bepótolt kertipartik
szálló illatát a házak felől
A könnyűséget,
hogy még tart a nyár
Poroszkálok a homokos utcán
Fehér fémkerítés,
Sorbanőtt névtelen virágok között barázdáin
Vontatom végig kezem
Szeretem, amikor a tejüveg sárga erkélyen egy gömbbácsi kikönyököl
Egy fáradt anyuka rágyújt
Bong a harang, száll a por
A szemetet már mindenki levitte, egy autó tolat majd kis ívben kanyarodik
Hét óra múlt
Ideje hazamennem

 

Sorsfordítás

120 sorsfordító tipp
lenéztem amikor kibontotta a könyvet
Hülyeség, nem szeretem ezeket az önjelölt megváltókat
Azok, akik ösztönből, füzetecske nélkül élik az életük, azok az igaziak
És ma, négy évre rá, annyi bosszúság után kinyitottam a 120 sorsfordító tippet
Amit ő kért, de sosem olvasott

 

Parton

Olyan kicsi vagyok és annyi mindent nem értek
Megbújnék egy hullámod alatt
Egy kővájatban egy sziklán
lassú szívverésed nyugalmán
Dobbanását hallgatom

Este apró fényeidben csöndben elveszem
Elgörög a táj
A repülő belseje, a fülledt levegő
És a mesterséges világítás csak
ami az ember alkotta biztonságra emlékeztet

Olyan mulandó vagyok és kevés
Félszeg, szeretet nélkül
Zörgő üresség
Akit a föld mégis légkörébe zárt
Kicsi vagyok, gyenge vagyok
Szeress kérlek, hisz minden ember
Szeretetre vágy

 

Este

Forog körülöttem
Párnára hajtom fejem
Ha lehunyom szemem
Peregnek a sötét pontok a szemem előtt
Ha lehunyom
Feketén fényes foltok csüngenek benne
Szófogadóan
Előhunyászkodnak az
emlékek,
Meleg a párna, friss huzat illatára hajtom rá frissen mosott hajam és friss szemeim
a jelen
Csak csukott szemeim előtt hever az életem

 

(Illusztráció: Szabó Eszter: Pillows on the sofa)

Robert Gernhardt: Sirám

 

Akkor szíved térdére ül
valami súlyos állat.
Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.
Slussz a poénkodásnak.

A szíved térdét bámulod.
A szíved térde véres.
Ez már nem vicc. Ez túl erős.
Sok a jóból. Elég lesz.

Emelni próbálja a szív
a földről azt a térdet.
A súlyos állat túl nehéz.
Ezentúl így kell élned.

Havasi Attila fordítása

 

/Illusztráció: Paul Klee/

túl sokszor érzem azt, hogy bántasz

 

az első szálat fordítva visszatettük a dobozba,
utoljára szívtuk el, hogy szerencsét hozzon,
hogy másnap is tudjuk a garázsoknál hajtani a semmit,
már akkor is így hívtuk: a semmit hajtani, ez jutott eszembe,
amikor kibontottam azt a piros lucky strike-ot,
kihúztam belőle egyet, megfordítottam, s ahogy csúsztattam vissza,
egy szirénázó mentőautó húzott el mellettem,
mintha a természet lehúzódásra kényszerítette volna civil érkezéseinket,
a városi temető mellett bandukoltam már percek óta,
na, mondom, helyben vagyunk, annyira életszerű, mert
hol máshol lehet még találkozni egy ennyire banális, de mégis hiteles utalással,
persze igazából nem hiszek a jelekben, ez számomra inkább egy játék,
amivel szórakoztatom magam, mint például a tizenhárom,
amit már hosszú évek óta mindenben meglelek, hogy
aztán különböző transzcendens összefüggések kialakítására használjam fel,
pedig csak a sok koncentrálással kiéleztem rá az idegpályáimat,
az vagy, amit észreveszel, a figyelmed vagy,
ha figyelmes vagy, hálás tudsz lenni a jelen valóságában,
ezt mondogatom itt is mindig a fiúknak, hogy lehet élvezni azt is,
amikor a komposztot rostálva báránycsontokat szortírozol ki a nyüves földből,
miközben a félszemű macskád komplett egércsaládokat végez ki körülötted,
és szép lehet az a szemétdomb is, amire úgy tűz a nap,
ahogy csak a régió legmagasabb pontjára tud tűzni,
s a közvetlen közelében lévő erdő fáin fennakadva lengedező több száz nejlonzacskó is,
ezzel csak magadon segítesz, ilyen egyszerű, közhely,
de már pont a közhelyek hiányoznak,
hogy iróniát mellőzve kimondjunk bizonyos szavakat, megkockáztatni,
hogy lehetünk szentimentálisak, hogy lehetünk sebezhetőek,
hogy lehetünk nevetségesek, hogy lehetünk naivak,
én már olyan szintre jutottam, hogy
bármilyen egyjegyűnél nagyobb számot ha meglátok, ami nem tizenhárom,
addig végzek el rajta különböző matematikai műveleteket, amíg ki nem jön,
ráerőszakolom a valóságra az akaratomat,
vagy az akaratom valósággá erőszakolom,
régen, ha megismerkedtem egy aranyos lánnyal,
az volt az első, hogy összeszámoltam a neve betűit, s ha úgy nem jött ki,
akkor tovább számoltam úgy, hogy a neve egyes betűinek értéke
az ábécében betöltött sorrendjének a számával volt azonos,
így már egyből határtalan lehetőség nyílt a beteljesülésre,
itt sokszor megkérdezik tőlünk, hogy itt és most hogy érzed magad,
mintha egy filmet néznék, ámulok és a mondandót keresem,
saját magam metaforájaként létezem,
gyakran címeket is adok bizonyos élményeknek,
talán emiatt, ahogy ilyeneket megélek, fedeztem fel már korán,
hogy a legjelentéktelenebb inger is lehúzódásra kényszeríti a természetemet,
bocsánatot kértem a zsírkrétáktól, amiért csonkítom testüket,
a kövek ordítását könnyű volt megérteni, de azt nem,
hogy miért csak engem szólongatnak,
az a leszakadt mancsú partra vetett plüssoroszlán,
az a nyáron ottfelejtett piros trikó
egy elszökött kamaszok által épített erdei bunkerben az első talajmenti fagykor,
az a kivilágított próbababa a sarki butikban, aki felé csak azért fordulnak,
hogy az előtte lévő kirakat üvegén saját tükörképüket vizsgálhassák,
azon a szilveszter éjjelen ennek az eszkimós babának magyaráztam a tűzijátékszagban,
hogy a szabadság az nem az, amikor belebújsz egy gyapjúval bélelt puha bőrkesztyűbe,
hanem amikor leveszed, hogy a markodban szétolvadó jéggel
lemoshasd a rénszarvasvért az arcodról,
a belvárosba érve egy házaspár figyelmeztetett, hogy vigyázzak,
mert a sarkon túl egy részeg agresszívan tombol,
elmosolyodtam, hogy rólam is beszélhetne, mert olykor előfordul, hogy
részegen a környezetemre vetítem ki, hogy nem tudom elfogadni,
hogy képtelen vagyok megélni azt a fajta szeretetet, amit nyolc évesen,
amikor végigolvastam a máté evangéliumát,
pusztán csak azért, mert a testvéremet is úgy hívták,
a gyógyulás a fájdalmon keresztül történik, mondják sokszor,
amikor kenjük magunkra az önsajnálatot,
mint a gyanta alapú gyógykeveréket egy joghurtos dobozból
az udvari szomorúfűzfa kérgére, aminek levágták a lombjait,
mert belenőtt az arra futó villanyvezetékbe,
feltételezem, mert emlékezni nem emlékszem rá,
hogy már nem volt kényelmes az ablakban ülnöm,
és hogy ami azon túl volt, vonzóbbnak tűnt,
mint egy fertőtlenített hullámmedence gyereknap után,
ahová a zsibbadt lábammal léptem volna vissza,
itt gyakran mondogatják, hogy minél többet adsz, annál több marad,
az a szerencseszál megmaradt arról az estéről, eltettem emlékül, hogy
majd elszívom, amikor majd képes leszek ennek egy elfogadható címet adni,
de aztán itt odaadtam egy srácnak, nem volt neki,
a csikkeket szedegette fel utánunk, még csak most lett tizennyolc,
amikor rám néz, tekintetéből mintha egy mentőautó szirénázna,
aminek már nincs hová megérkeznie,
mintha a rideg valóság kényszerítené lehúzódásra jelentéseinket,
ritkán mond bármit is, állandóan csak a könyökén ráncigálja a bőrt,
ám ha túl sokáig csend van, lehajtott fejjel, remegve,
ajkát nyaldosva és kényszeresen grimaszolva könyörög,
csak énekeljetek, és minden rendben lesz, csak énekeljetek tovább, énekeljetek!

 

(Illusztráció: Alexandra Kršňáková: Shopwindow, The best bad choice)

James Francis Leathersock: Joe Macombal

„Sosem a szőr mennyisége dönti el, hogy mi állat, vagy állatias.”
(részlet James Francis Leathersock Fekete kakasok című drámájából)

Joe Macombal becsületes néger volt. Hétfőtől szombatig farönköket úsztatott le a Mississippin, napi egy dollár tizenhat centért. Egyáltalán nem volt veszélytelen munka, de a főnöke, Chester Sullivan, folyton azt hajtogatta, hogy ennyi pénz egy négernek több, mint elég.

Joe egy jazz bár feletti egyszobás lakásban élt a Notre Dame utcában. Hébe-hóba ő is trombitált a bárban, hogy szerény fizetését megtoldja egy kicsivel. Nem volt ügyetlen, de a virtuóztól messze járt. James Francis Leathersock: Joe Macombal bővebben…

Belső udvar

Alig múlt dél. Ida, a takarítónő, aki heti háromszor jár hozzánk, épp most ment el. Az utóbbi időben mogorvább a szokottnál, mintha köszönni is elfelejtett volna. Le se tagadhatná: utálja az olyan dologtalan felső középosztálybeli feleségeket, mint én. Irigy.

A gangról beáradó napsütésben szállingóznak a porszemek. Kinyitom az ablakot, behunyom a szemem, és pár pillanatig csak fürdetem az arcomat a fényben. Úgy vártam már erre, pláne az elmúlt hetek őrülete után.

Március végén kezdődött. Lackó estére belázasodott, másnapra Katus is beteg lett. Ervin volt a következő, aki ágynak dőlt, én pedig mindent megtettem: Algopyrin, borogatás, vitaminok, mindent, csak kórházba ne kerüljenek! És egyik reggel már én is alig bírtam kinyitni a szemem: fejfájás, láz és az a szörnyű köhögés, mintha ki akarna szakadni a tüdőm…

Bele se akarok még egyszer gondolni. Iszonyú volt. De szerencsére már a múlté. Viszont Ervint és a gyerekeket nagyon megviselte. Biztosan poszt-covid depresszió. Hetek óta csak bolyonganak a lakásban, mint valami kísértetek. Szinte észre se vesznek. Lackó olykor-olykor rám néz, aztán sírva fakad. Néha Katus is. Erre megjelenik Ervin. Sápadt, nyúzott és elgyötörten kérleli a gyerekeket: hallgassanak már el, mert nem bírja tovább. Én hiába kérdezem, mi a baj, nem válaszol egyikük sem.

Közben az ablakon kipillantva látom, hogy két emelettel lejjebb valaki épp nagyban pakol. Ebben a hatalmas belvárosi házban alig lakik rajtunk kívül néhány ember. Nagyrészt kihalt irodák, bérlőkre váró üres lakások vannak, meg egy idős házaspár az elsőn, így rögtön kiszúrtam az ismeretlent. Ahogy elnézem, ilyen öko-lány lehet: harmincas, nem sminkel, tuti csalánlével mos hajat meg ecettel öblíti a ruháit.

Nekem minimum egy szájfény és egy szempillaspirál kell ahhoz is, hogy levigyem a szemetet.

Apropó szemét, Ida már megint elfelejtette levinni. Szerencsére van lift, nem kell gyalogolnom. A földszinten, kilépve a fülkéből kinyitom az udvari szeméttároló ajtaját, és a „természetes” lány az első, akit meglátok. Tényleg nem sminkel, de a haja gyönyörű, dús, hullámos. Biztosan jógaoktató vagy ilyesmi, olyan kellemesen feszes és egyben van. Épp a szelektívbe rakosgatja a műanyagot, amikor belépek én is.

– Hello – fordul meg széles mosollyal.

– Hello – kissé zavarban vagyok, ő meg csak néz rám. – Mi az?

– Te itt dolgozol? – nagyon furcsa arcot vághatok. – Tudod, olyan üres ez a ház, alig látni embereket. Esténként néha beleborzongok, hogy mennyire egyedül vagyok. Még szoknom kell.

– Azért megvannak az előnyei is – próbálok visszamosolyogni. – Ami azt illeti, itt lakom.

– Tényleg? De jó! És hol?

– Az ötödiken, a lifttel szemben – mondom. Egész nap itthon vagyok, lehetetlen, hogy még nem láttál. Furamód egy kis dühöt érzek. Most meg milyen bamba képet vág! – Miért?

– Á, csak azt hittem, ott az az apuka lakik a két gyerekével. Egy kisfiú meg egy kislány… De akkor még nem ismerem eléggé a házat – árnyékba borul az arca, mert felhők úsztak be a nap elé. Épp ki akarom javítani: dehogyis téved, csak éppen annak a két gyereknek van egy anyja is. Én. De máris folytatja. – Hallottam, mi történt. Szörnyű! Elveszíteni a feleségét ilyen hirtelen… Hogy lehet ezt kibírni? Ráadásul ott a két kicsi… Arra gondoltam, felajánlom a segítségemet. Szívesen főznék valamit, vagy ilyesmi. Szerinted?

Mit is mondhatnék erre? Ha akarnám, se jönne most ki hang a torkomon. Nem akarok emlékezni. Csak nézek a lányra meredten, és tudom, az arcomra valami tömény borzadály ült ki, nem embernek való. A mellkasomat furcsán szorítja valami; érzem, ahogy elönti a szememet a forró könny.

Hirtelen egy napsugár bújik elő valahonnan. Felnézek, és látom: kitisztult az ég. A közelben megkondul egy harang, és megtöri az ólmos, sűrű csöndet. Negyed egy van. Kidobom a szemetet. Az elemeket a külön gyűjtőbe kellene. Nem érdekel. Ahogy ez a fura lány sem. A vak is látja, hogy tiszta bolond és sületlenségeket beszél.

Szemétdomb (részlet) II.

Egy bitang gyerek éppen rézdrót és ilyesfélék után kutat az egyik eldugott sarokban. Nem látja senki, olyan kifinomult ügyességgel rejtőzködik. Már harmadik napja tanulmányozta a bejutást a szemétlerakóba, míg nem talált egy jókora hézagot a drótrácson, és már csak jobban szét kellett ollóznia egy kölcsönkért drótvágóval és szétfeszítenie.

Kissé hideg van a sötétben.

Idővel minden rothadásnak indul. Ennek is eljött az ideje.


Katt.
Éppen átfért.
Műanyagtasakok határolnak el élő és élettelen anyagokat egymástól, bennük rothadó titkok fejlődnek.

Alrendszerek.

Íjjjjjjjjjjjjjjjjjj.

Itt valami gennyes folyadék folyik valahova.
Esztétikus.
Szün.
A szél ma flegma.

Megtalálta, amit keresett!
A fiú körülbelül 9 évesnek látszott a testsúlyából ítélve, noha erős csontozatúnak tűnt, mégis nyurga, ilyen felemás, magasságra pont jó. Fekete haj. Térdig érő terepnadrág, lezser felső, mely mellzsebes, fehér tornazsák, már piszkos, csíkos zokni, amely speciálisan bokazokni, így tehát csak egy centire lóg ki cipője felsőszintjétől.
–   Mindenféle holmi a tornazsákban.
Egy nagyon régi analóg fényképezőgép a tornazsákban.
Az apjáé volt. Vagy nagyapjáé. Esetleg a…
………………………………..Egy elő nem hívott fénykép

……..Aktaszerű. Formanyomtatvány.
Elégedett mosollyal nyugtázta a műveletet.
Viszont ideje menni!

A lenyugvó Nap pompázatos sugárvetületei és a fiú közötti kölcsönhatás sziluett-darabot szült, amely távolodó mozgásával fokozatosan eltűnni kezdett vagy mi.

Fénydarab.
ÁÉúáéáé-íáúűő-áő-ü. Ez, így. Vergődik.

Piros, narancssárga, fekete.

Nem látták. Azóta se tudnak róla.

Az éjjeli őr most engedi el a kutyát.
Rákerült a lakat a fémkapura.
Szétszéledtek.
Tágulás.
Holnap új nap.
Monoton.
Pentaton
–Repeta.
– Az.

…………………………………………..Most felnőttbeszédek

Ki az?

1. § E törvény célja

  1. a) az emberi egészség védelme, a természeti és az épített környezet megóvása, a fenntartható fejlődés biztosítása és a környezettudatos magatartás kialakítása a hulladékgazdálkodás eszközeivel;
  2. b) a természeti erőforrásokkal való takarékoskodás, a környezet hulladék által okozott terhelésének minimalizálása, szennyezésének elkerülése érdekében a hulladékkeletkezés megelőzése (a természettől elsajátított anyag minél teljesebb felhasználása, hosszú élettartamú és újrahasználható termékek kialakítása), a képződő hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentése, a keletkező hulladék minél nagyobb arányú hasznosítása, a fogyasztás-termelés körforgásban tartása, a nem hasznosuló, vissza nem forgatható hulladék környezetkímélő ártalmatlanítása. …

    Továbbá:

    A hazai hulladékgazdálkodás jelenlegi helyzetét az elmúlt években egy erőteljes átalakulás jellemezte. Ezt az átalakulást a tágabb környezetből meghatározzák a globális gazdasági válság alatt lassuló európai gazdasági környezet, illetve a fenntarthatóság elvei mentén megfogalmazott új fejlesztéspolitikai irányelvek, amelyek egy új, környezettudatosabb, anyag- és energiatakarékosabb „magas forráshatékonysági szinttel működő, európai újrafeldolgozó társadalom” megteremtését vizionálják. Mindez segíti az élhetőbb, egészségesebb környezet megteremtését.”
    Az úgy komoly

    Sok sikert!
    Toljad neki.
    Én támogatom!
    Kamon

– Ahogy a tiszta formák is rothadnak, az a legtöbb esetben irónikus. Azaz nem minden esetben.

Mindenkinek van egy szemétdombja. Az enyém te lettél.

 Jó éjszakát!

– Jó éjt, én fekszem.

 Én is.

 Én még fennmaradok egy kicsit, olvasok ezt-azt.

(…)

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info