A bélyegárusok a Champs-Élysées parkjai mögött csak csütörtökönként és vasárnaponként nyitottak ki. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, talán találkozik majd valakivel, egy ráérő idős úrral, aki megnézné a bélyeges füzetét, fölbecsülné a Blériot blokkot, a Szamothrakéi Nikét, megvizsgálná a Marianne-sorozatot vagy a cinóbervörös lotharingiai kereszttel nyomott Pétain-jét. De senki nem volt itt, még egyetlen járókelő sem. Semmi más, csak a fák alá kirakott, zöldre festett vas székek. Reggel kilencre se járt. Kellemes idő volt. Egy önkormányzati locsolókocsi haladt végig a Gabriel sugárúton. A Champs-Élysées kihaltnak tűnt. A park túloldalán, a kis hinták és a bábszínház között éppen lepakoltak egy nagy sárga teherautóról egy körhinta falovait; a körhinta vázát már felállították.
Leült egy padra és kinyitotta a táskáját. Elővette a kis bélyegfüzetét, azt, amelyikben a másodpéldányait őrizte. Már régen becsúsztatta a zsebébe saját igazi gyűjteményének legszebb darabjai a puha fedelű füzetben, melyek abból a szép, bekötött albumból valók, amit a nagynénje kulcsra zárva őrzött a szobaszekrényében, az ékszerek mellett, s amit nem szívesen engedett nézegetni se.
Egyenként, figyelmesen megnézte a bélyegeit, kirakosgatta őket, megpróbálta fölbecsülni, hogy mennyit kaphat értük.
Később becsukta a füzetet és betette a belső zsebbe.
Elővette az órarendjét. Ezen a napon, szerdán lenne egy franciaórája és egy latinórája Bourguignon úrral, egy történelemóra Poirier úrral, egy angolóra Normand úrral; délután egy rajzóra Joly úrral, egy természettudomány óra Léonard úrral.
Nem csinálta meg az angolleckéjét, nem válaszolta meg az írásbeli kérdéseket.
Kilenc óra volt; eddig csupán késett kicsit. Még minden helyrehozható.
Már gyakran előfordult, hogy az első óráról hiányzott. Fél kilenckor a kapus becsukta a tanulói kaput. Neki sosem volt mersze ahhoz, hogy a Parc-des-Princes sugárútról nyíló nagykapun menjen be.
A szabadságtól megrészegülve a Saint-Cloud Kapun keresztül a Versailles sugárúton sétálni indult. Bement a Prisunic-be, megállt minden kereszteződésnél, a kalapácsok, a csészék, a szappanok előtt. Néha módja nyílt rá, hogy ellopjon egy szöget, egy csavart, egy spiccvasat, egy kapcsolót.
Fél tízre visszaérne. Az osztálynaplóba bejegyzett hiányzást csütörtök délelőtt két órás bennmaradással büntetnék. De a késése egyszerű máshollét volna: nagybátyja pedig egy ezerszer elkövetett hibát könnyebben elnéz, mint a fegyelmezetlenséget.
Kinyitotta és lapozgatta a könyveit. Beleolvasott a füzeteibe és a régi leckéibe. Kinyitotta a nyersbőr tokot, amelyik két lányunokatestvérét is kiszolgálta. Volt benne egy régi, megrágcsált vonalzó, három szinesceruza hegy nélkül, egy fekete ceruza, egy törött toll, úgy-ahogy összetákolva egy ragasztószalaggal, egy műanyag szögmérő, egy használt radír, egy körző.
Vésett néhány kört a sárga fapadba. Aztán visszarakta a körzőt a tokba és a tokot, a könyveket, a füzeteket a táskába.
Később odament a bábszínházat körülvevő bokrokhoz, meggyőződött róla, hogy nem látja senki, félrehajtotta az ágakat és bedobta közéjük a táskát.
Aztán sietős léptekkel távozott.
Egy padra ült le, szemben a Figaro-val. A kirakatok világítása, melyekben a napilap ki volt függesztve, kialudt. Csak egy lúdtollal átszúrt nagy F betű világított. A park kihalt volt. A sátortető sárgája és a körhinta kékje alig vált el egymástól. Egy-két járókelő ment el néhány méterre tőle a Champs-Élysées-n, rá se néztek, sietős léptekkel tartottak haza. Kivehetetlen szótörmelékeket hallott.
Fölállt. Átvágott a Champs-Élysées-n, elment a metróállomásig. Látta, hogy zárva, és visszafordult.
Hideg volt. Ledőlt egy padra, ahogy tudta, összehúzta magát, két meztelen térdét átfogta a karjaival. A pad, a lábazatra csavarozott két falap túl szűk volt.
Fölállt, körbejárt, ismét leült, visszafeküdt, jobb karját a feje alá tette, térdét fölhúzta a hasához.
Behunyta a szemét, majd kinyitotta.
Tőle néhány méternyire az emberek úgy jártak-keltek, mint az árnyak. Néhány kocsi ment el a háta mögött, lassítottak, sebességet váltottak, néha dudáltak.
Később egy férfi közeledett. A fiú már messziről látta, sötét alakja elvált a Figaro még sötétebb épületétől. A fiú becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik. Szíve erősen dobogott.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi.
Nem felelt.
– Te mit csinálsz itt? – hallotta megint. – Hol laksz?
Nem mondott semmit.
– Hol laksz? – ismételte meg a férfi.
Nem felelt. Nézte.
Magas férfi volt, jólöltözött, arckifejezése gondterhelt.
Egy pillanatra azt gondolta, elmondhatná, elmagyarázhatná neki. De nem volt semmi mondandója. Azt hitte, a férfi megérti, hogy egész nap erre a pillanatra várt: hogy valaki szól hozzá, megismeri, eljön érte.
– Hagyjon békén! – mondta.
– Gyerünk, gyere velem! – mondta a férfi.
Kézen fogta és elvitte a Grand-Palais-nál lévő rendőrőrsre.
– Egy padon találtam, a körtéren, a Figaro mellett. – mondta a rendőröknek.
Huszonhárom frank volt nála. Nagyon gyorsan elköltötte. A délelőtt közepe táján bement a Colisée utcában egy péksüteményes boltba és tíz frankért vett egy cipót. Lassan ette, kis falatokban, járás közben. Valamivel később a Champs-Élysées-n egy újságosnál vett egy képesújságot. Leült, hogy olvassa, de nem talált benne semmi örömöt.
Három frankja maradt: meg egy húsz és egy negyven sou-s érme, mindkettőre rá volt verve a frank harci bárd. Ezen már nem vehetett semmit, esetleg egy bonbont vagy egy rágógumit bármelyik trafikban, de egy trafik sem akadt az útjába.
Később az Alma-Marceau metróállomáson egy szemétkosárban talált egy összegyűrt France-Soir-t. Megkereste a sportoldalt, elolvasta a képregényt, a vicceket, a pletykarovatot, majd fáradtan visszadobta oda, ahol találta.
Később, sokkal később elvegyült az álldogálók közé, akik naphosszat a Champs-Élysée-n a házfalakra kifüggesztett Figaro-t, Irodalmi Figaro-t, Mezőgazdasági Figaro-t olvasták.
Később ivott az egyik közkútból.
Nagynénje, pongyolában, fésületlenül, első cigarettájával a szája sarkában, bezárta mögötte az ajtót, egy vastag és súlyos ajtót, melyen három rézből készült zár volt és egy betörésgátló szerkezet, ezért soha nem csapódott be. Lefelé indult a lépcsőn, mint rendesen, de aztán megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul megállt egy lépcsőfordulón. Nézte a márványlépcsőket, a vörös szőnyeget, a kovácsoltvasat és a felvonó üvegét.
Megint elindult lefelé, lassan, mintha magától tenné meg az egyik lépést a másik után, térdei összekoccantak, úgy ment, mint egy automata vagy mint egy madárijesztő.
Leszegett fejjel elment a házmester előtt, aki – pipa a szájában, derekára kötve kék kötény – gyapjúronggyal fényesítette a felvonó gombjait.
Tükörképét a nagy előcsarnok tükrei egy pillanatra végtelenül megsokszorozva verték vissza. Kiment. Az Assomption utca nyugodt volt, már-már vidékies, még alvó. A szemeteskukák nem voltak kiürítve; a házmesterek a lábtörlőket rázták ki. Az iskolásgyerekek, a gimnazista fiúk és lányok a Janson-de-Sailly-n vagy a Claude-Bernard-on, a La Fontaine-en vagy a Molière-en felfelé mentek a Ranelagh metróállomásig vagy lefelé jöttek, hogy az 52-es buszra várjanak a Boulainvilliers utcánál.
Metróra szállt, mint minden nap. Átadta a jegykezelőnek a már négyszer kilyukasztott heti bérletét és az a szerdánál kezelte. A szerelvény befutott, ő a végébe szállt, mint minden nap. De a Michel-Ange-Molitornál, ahelyett, hogy kiszállt volna a metróból, átment a túloldalra és ugyanazon a vonalon az ellenkező irányba indult vele. Túlment a Ranelagh állomáson. A Franklin-Roosevelten szállt ki.
Ezerkilencszáznegyvenhét május tizenegyedikét írtunk. Ő tizenegy és fél éves volt. Elmenekült otthonról, a hatodik kerületi Assomption utca tizennyolcból; három gombos szürke posztókabátot viselt, tengerkék rövid térdnadrágot, gesztenyebarna cipőt, kék gyapjúzoknit. Fekete műbőr iskolatáskát cipelt. Egészen véletlenül volt nála huszonhárom frank és egyetlen reménye, a kis bélyeggyűjtemény, amit minél hamarabb el akart adni.
Látta, hogy a pénztárosnő nézi őt és kinyitotta a rácsos ajtót. Nem mozdult. Odatapadt a csempézett falhoz és várt. Hosszú idő után a pénztárosnő kijött és odament hozzá.
– Ne állj itt, zavarsz! – mondta neki.
Nem felelt. Nem nézett rá.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.
– Nem csinálok semmit. – felelte.
Az megkérdezte: Hol laksz?
Ő halkan azt felelte: A Ranelagh-nál.
A nő azt mondta: Menned kéne lefeküdni.
Ő azt felelte: Már nincs több jegyem. A nő elment egy jegyért, visszajött, odaadta.
– Nincs pénzem. – mondta a gyerek.
A nő azt válaszolta: Semmi baj, neked adom. De most menj aludni!
Lement a mozgólépcsőn.
Bejött egy szerelvény, majdnem üres volt; beszállt. Leült. A szerelvény elindult, a kocsik rázkódtak és imbolyogtak. A metró zaja már-már megvigasztalta.
A Trocadérónál kiszállt, még nem mert elmenni a Ranelaghra. Átment a túloldalra és visszafelé utazott a Mairie de Montreuil irányába. Az Alma-Marceau-nál szállt ki. Sokáig mászkált a peronon. Követte a locsolás vizes csíkjainak kanyargós útjait. Turkált a szemeteskosárban a halom jegy között.
Később leült a cukorkás automata mellé. Nézte a bejövő szerelvényeket. Megpróbálta megjegyezni a kocsik oldalára írt számokat. Nézte a ki- és beszálló embereket.
Végül megint beült egy metrókocsiba, kiszállt a Franklin-Roosevelten, átment a túloldalra és a Vincennes-Neuilly-vonalon feljött a metróból a Champs-Élysées sugárútra.
A szerdai ravaszkodással koradélelőtt metrón elment a Sèvres-hídig, miután még egyszer keresztülment a Ranelagh-on, a Michel-Ange-Auteuil-ön, a Michel-Ange-Molitoron. A Sèvres-hídnál átment a Szajnán, beért a ligetbe.
Sokáig gyalogolt; néha feltűnt egy kertész, aki sövényt nyírt, egy férfi, aki kutyát sétáltatott. Odahagyta a fasorokat, bement az ösvényeken, utat tört magának a sűrűben. Egy kis kavicsos és szederbokrokkal teli emelkedő tetején három egymásnak döntött fatörzs védett teret kerített körül, olyan kunyhófélét. A területet gondosan megtisztította, kiszaggatta a cserjéket és cipősarkával kirugdosta a füvet, összegyűjtötte a köveket és a nagyobb kavicsokat. Aztán leült, hátát nekitámasztotta a legnagyobb fatörzsnek.
Később egy kavics éles peremével hosszú vonást vésett az egyik fa kérgébe és különböző jelekkel megjelölte a visszatérés útvonalát.
Már nem volt több érvényes hely a bérletén, hogy visszamenjen a Franklin-Rooseveltre, hiszen aznap már kétszer már használta. Bátortalan hangon kérte meg a jegykezelőt, hogy lyukassza ki a csütörtöki részt. Azt is mondta, hogy eltévedt és hogy elfelejtett kiszállni. A jegykezelő megnézte, és hagyta, hogy elmenjen.
Leült egy zöldre festett padra és ismét a körhintát nézegette. A munkások befejezték a lovak és a gondolák felrakását és a tető kúp alakú vázához rögzítettek egy nagy, felváltva narancssárga és kék vásznat, a tetejére egy óriási, fémből készült szegfűt raktak föl, aminek az alját hosszú, fehér vászoncsíkok tartották, egy kétágú létra tetején álló munkás hosszadalmasan átfonta őket egymáson és így takarták a háromszögletű, girlandos szegélyt.
Később egy ideig azokban a kis átjárókban sétált, amelyek a Grand-Palais-t szegélyezik a Szajna partján, kopott kőlépcsőkön, rozoga boltívek alatt, rozzant fahídon keresztül. Nagy figyelemmel vizsgálgatott egy medencét, három piros halacska úszkált benne.
Később egy csatornában talált egy megmunkált fémdarabot, egy hajlított rézcsövet, melynek egyik végén egy szelep, a másikon egy menetes betét volt.
A lépcsők tetején, nem messze a Montreuil-vonal kijáratától megállt. A rácsos ajtóba kapaszkodva egyszer vagy kétszer leguggolt-fölállt. Majd a hirdetéseket nézte.
Hallotta, hogy szerelvény jön. Sok ember szállt be. Rájött, hogy színházba mennek, mert csokornyakkendőt viseltek. Maga felé húzta a rácsos kisajtót és nyitva tartotta, míg az emberek kijöttek.
Szerelvények jöttek. Emberek szálltak ki, hullámokban, mások beszálltak és mindenki tolongott. Néhányan, talán csodálkozva – ez a gondolat hirtelen tört rá – ránéztek, és ő arra gondolt, vajon jólöltözött-e, és másodjára arra gondolt, nem kellene-e alamizsnát kérnie.
Körbekerülte a bábszínházat. A földön talált egy játékgolyót, egy csillogó követ, egy nagyobbacska eldobott zöld üveget, buborékok és csillámok pettyezték, kék és sárga mintázatok díszítették őket.
Érdeklődéssel nézegette a körtér virágok nélküli ágyását, a szökőkút üres medencéjét.
Sokáig figyelte a körhintát építő munkásokat. Előbb fölraktak két, narancssárga napocskával díszített kék gondolát, majd a fehér, barna és fekete stilizált lovakat: sörényük csipkézete kék vagy sárga, narancsszín vagy zöld volt, szemeik egy-egy fél fagolyóból készültek, az egyiknek kékek, a másiknak pirosak voltak.
Később leült és megnézte, mi van az irattartójában: egy diákigazolvány, egy metróbérlet, unokanővére fényképe egy álarcosbálon, a lány ruhája teli volt rávarrt kagylóhéjakkal, egy fénykép, amely róla készült az Assomption utcai erkélyen.
Sétált a körtéren, a Matignon sugárúton, a Colisée utcában, elment egészen a Saint-Philippe-du-Roule-ig. Délidőnek kellett lennie. Az emberek sorban álltak a süteményesboltok előtt. A kávézók teli voltak.
Később lassan bement a mindenfelé siető tömeg közepébe. Az újságárusok kiáltozva árulták a Le Monde-ot, a France-Soirt. Tömött fürtökben várakoztak a kereszteződésekben, a buszmegállókban, tűntek el a metrólejáratokban.
Még később, este végigment és visszajött a Champs-Élysées-n, közben nézte a boltok kirakatait, átsurrant a kávéházi teraszok asztalai között.
Később sokáig álldogált a Franklin-Roosevelt megálló újságosbódéja mellett, ahol a petróleumlámpával kivilágított vászontető alatt a napilapok utolsó kiadásait árulták.
Szinte azonnal bevallotta. Megmondta, hogy hívják. Megadta a nagybátyja nevét, telefonszámát, címét.
Nézte a fölébe hajló rendőröket és sírt.
– Éhes vagy? – kérdezte a rendőr.
Nem válaszolt.
– Nem ettél semmit?
Jelezte, hogy nem.
Hoztak neki egy pástétomos szendvicset, vastag volt, minden egyes harapást erőltetni kellett. A kenyér kicsit száraz volt, a pástétom kesernyés ízű. Még sírt és szipogott, miközben evett. Egy kicsit remegett. Pástétomdarabkák, kenyérmorzsák hullottak a piszkos filcre.
– Adjatok neki inni! – mondta egy hang.
Egy rendőr visszajött egy vízzel teli csészével és odanyújtotta neki. Ő letette a szendvicset az asztallapra és két kezébe fogta a csészét.
Hatalmas, mély, fehér porcelán csésze volt, a széle kicsit csorba, az alján piszkosszürkés csíkok. Az ajkait benedvesítette a vízzel és ivott.
Később az a férfi, aki bevitte őt, elment. Ő egyedül maradt a rendőrökkel, előtte a félig megevett szendvics, a fehér porcelán csésze, a piszkos filc, a tinta, a bélyegzők.
Intettek neki, hogy álljon föl és kicsit odébb üljön le. Elment a terem végébe, leült egy fából készült lócára, ami végigért a falnál. Kezei a térdén, feje leszegve, nézi a földet, vár, tele szégyenérzettel és rémülettel.
Később a nagybátyja és az unokanővére megjött és autón magukkal vitték őt.
Amikor húsz esztendővel később megpróbált visszaemlékezni (amikor húsz esztendővel később megpróbáltam visszaemlékezni), először minden homályos és bizonytalan volt. Majd a részletek visszajöttek, egyik a másik után:
a játékgolyó, a pad, a cipó;
a sétatér, a fák, a kavicsok;
a körhinta, a bábszínház;
a rácsos ajtó;
az Assomption utca, a metró, a metrók;
a képesújság, a férfi, a rendőrök;
a szendvics és a csésze, a csorba peremű nagy fehér porcelán csésze, az alján teli szürke csíkokkal, amiből a vizet itta
(amiből a vizet ittam)
Egy hosszú pillanatig remegve ült az üres papír előtt
(és egy hosszú pillanatig remegve ültem az üres papír előtt).
Ezerkilencszázhatvanöt
Szigeti Csaba fordítása
