Haláli kedvezmények

A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.

IMAGO MUNDI /Berda énekek/

 

Leánykökörcsin

Leánykökörcsin, te zengő lila dal
selymes fátyladat kibontja a nap
állsz, mint sudár leánytest a fényben
a teremtés örök dicsőségére, amen.

Fürtös gyöngyike

Fürtös gyöngyike, tavaszi vándor vidítója!
Hajnali szellők csókolják mélykék hullámokká
rétjeid: tündérek lába nyomát őrzöd
az idők kezdetétől, amen.

Agárkosbor

Kicsiny agárkosbor, te karbunkulusként
rejtőzöl a felszökkenő májusi füvek között.
Diluviumra emlékező virágzó fennsíkon
örvendezteted meg a mindenkori vándort, amen.
——-

 

(Illusztráció: Manuel Granai: Muscari Flowers)

Ezra Pound: Canto IV

Palota füstös fényben,
Trója már parázsló határkőhalom csupán,
ANAXIFORMINGES! Aurunculeia!
Hallgass meg. Aranyhajók Kadmusza!
Ezüst tükrök tartják ragyogó kövek visszfényét,
a hajnal úszik ébredésre a hűvös zöld légben,
Harmat-mosta homály, a fűben tejfehér bokák járnak.
Dobbanás, lebbenés, tompa léptek a lágy füvön
…….az almafák alatt,
Choros nympharum, baklábak váltják a sápadt láb lépteit;
Kék-szőtte vizek sarlója, aranyzöld a zátonyon,
fekete kakas hangja a tenger habjain;

—————————————————————-

És a heverő ívelt-faragott lábánál,
…….karomlábak és oroszlánfej, egy öregember ült,
szürke mélységgel szólt…:
…….Ityn!
Et ter flebiliter, Ityn, Ityn!
Az ablak felé indult a nő majd levetette magát,
…….„Közben a fecskék zengik:
Ityn!
…….„Cabestan szíve van a tálban.”
…….„Cabestan szíve van a tálban?”
…….„Örökké marad az íz a szájban.”
És indult az ablak felé,
…….a karcsú fehérkövek
formázzák a duplaívet;
Kecsesen biztos ujjak markolják a sápadt követ;
Egy pillanat leng,
…….és Rodoszból érkező szelek
töltik meg ruhája ujjait.
……. … a fecskék zengik:
Itt. Itt. Ytis!
…….Actæon…
………….. és egy völgy,
levelektől nehéz völgy, levektől, a fáktól,
a napfény tükre, tetőn csillan,
mint pikkelycserepek,
…….mint a Poiciters-i templom teteje,
ha aranyból lenne.
…….Alatta, alatta
nincs fény, egy csepp sem, naptányér fölös sugara sincs
ami fésülné a fekete nagy vizeket;
Fürdeti nimfák testét, nimfákét, és Diánát,
tejnimfák állják körbe őt, és a lég. a lég
rezzen, istenfényben úszó szellő
…….legyezi fürtjeiket a homályban,
ezüstbe mártózó elefántcsont,
…….árnyalva, árnyékba borítva
ezüstbe mártózó elefántcsont,
egy maszatnyi, egy szilánknyi napfény se.
Majd Actæon: Vidal,
Vidal. Öreg Vidal beszél,
…….tántorog az erdőn át,
egy foltnyi, egy elhagyott érményi napfény se,
…….az istennő fénylő fürtjei.

—————————————————

Kutyák ugranak Actæonra,
…….„Erre, erre, Actæon,”
Erdő foltos szarvasa;
Arany, arany, egy kévényi szőr,
…….vastag, mint egy köteg búza,
lángol, lángol a napon,
…….kutyák ugranak Actæonra.
Tántorog, tántorog az erdőn át,
Suttogja, suttogja Ovidiust:
…….„Pergusa… tó… tó… Gargaphia,
„Tó… Szalmakisz tava.”
……. Üres páncél zörren amint a hattyú indul.

———————————————————–

Így esőzik a fény, így zuhog, e lo soleils plovil,
A folyva-robogó kristály
istenek térde alatt.
Fodrok fodrokon, vékony tündöke a víznek;
Patakhártyán fekszenek a fehér szirmok.
A Takaszagó-i fenyő
……. együtt nő Isé fenyveivel!
Víz-kavarta aranyhomok a forrás szájánál
„Íme az arcok fája!”
Szerteálló ághegyek izzanak a lótusztól.
…….Fodrok fodrokon
A sekély örvénylő folyam,
…….istenek térde alatt.

———————————————————

Fáklyák mállnak a fényben
…….a sarki tűzhelyet festő lángok,
kék achátban fészkel az ég (mint Gourdonban akkor)
…….gyanta serceg,
sáfrányszandál szirma a keskeny lábnak: Hymenæus Io!
…….Hymen, Io Hymenæe! Aurunculeia!
Skarlátvirág pihen az őszfehér kövön.

————————————————————–

És Szo-Gioku szólt:
„A szél. uram, a király szele,
…….ez a szél a palota szele,
birodalmi vizek sugarát rázza.”
…….És Hsziang, gallérját kigombolva:
„Ez a szél a föld zsákjában üvölt,
…….vizeket fektet nagy rohammal.”
Nincs oly szél, mi király szele.
…….Tartsák hát meg a tehenek borjaikat.
„Fátyolfüggönyök fogják a szelet…”
  …….Nincs oly szél, mi királyé…

————————————————————–

Tevehajtók ülnek a lépcsőfordulón,
…….Lenéznek Ecbatana tervutcái felé“
…….Danaë! Danaë!
…….Melyik szél a királyé?”
Füst lapul a folyamra,
A barackfák ontják fényleveleiket a vízre,
hangfuvallat az esti homályban,
…….bárka karcolja a sekélyt,
…….aranyló bordák a fekete víz felett,
…….három lépés a nyílt síkon,
szürke kőoszlopok útján…

————————————————–

Père Henri Jacques beszélne a Szenninekkel, Rokkun,
Rokku hegyén, a kövek és cédrusok közt,
Polhonac,
és Gügesz Thrák tálakon hordta az étket,
Cabestan, Téreusz,
…….Cabestan szíve van a tálban,
Vidal, vagy Ecbatana, Ecbatana aranytornyaiban
feküdt az isten menyasszonya, feküdt soká, aranyok esőjére várva.
Garonne felől.    ……. „Szááve”
A Garonne dús, mint a festék,
körmenet, — “Et sa’ave, sa’ave, sa’ave Regina!” —
Gilisztaként mozog a tömegben.
Adige, képek vékony hártyája,
Az Adigén túl, Stefano műve, Madonna in hortulo,
ahogy Cavalcanti látta őt.
Kentaur sarka mélyed az agyagos földbe.
És mi ülünk itt…
…….ott az arénában…

Halmi Dávid fordítása

 

Wisława Szymborska: Nehéz együttélés az emlékezettel

Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek.
Azt akarja, minden percét végig hallgassam,
de én csak izgek-mozgok, röfögök,
figyelek is, meg nem is,
kimegyek, visszajövök, aztán újra el.

Minden időmet és figyelmemet le akarja foglalni.
Könnyedén jön, amikor alszom.
Nappal más a helyzet, irigykedik ezért.
Őszintén odacsúsztat régi leveleket, fényképeket,
felizgatja minden jelentős és jelentéktelen esemény,
figyelmen kívül hagyott kilátásra fordítja szememet,
majd halálommal népesíti be azokat.

Elbeszéléseiben mindig fiatalabb vagyok.
Ami igazán kedves, de miért mindig ugyanaz a történet.
Minden tükör más és más állapotot őriz meg.

Dühös lesz, amikor megvonom a vállam.
Bosszút áll majd minden múltbéli,
súlyos, de könnyen felejtő hibámért.
Szemembe néz, figyeli, miként reagálok.
Aztán megvigasztal, rosszabb is lehetne.

Azt akarja tőlem, csak érte és vele éljek.
Leginkább sötétben, bezárva,
de a növényeimet még mindig a mai nap jellemzi,
állandóan beborul a jelenlegi utakon.

Időnként megunom őt.
Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.
Majd szánakozva mosolyog rám,
azóta tudja ez lett a vesztem is.

 

Nagypál István fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mint könnyű csészék; Esőerdőben

Mint könnyű csészék

Nyakát a sornyi ház behúzta,
de lámpánk sárga fényt vetít,
elmúlt az est, az éhes utca
felfalta kongó lépteit.

A csillagok, mint könnyű csészék
lebegtek városunk fölött,
az állatok nyüszítve nézték,
ha egy lehullt és eltörött.

Az éj: ezernyi csöndből ágbog,
és átfúródik mindenen,
újságpapírba göngyölt álmok
szaladtak széjjel hirtelen.

Akár a pőre éj vadásza,
mint, aki prédát nem talál,
izzó szekéren nyargalászva
rohant felénk a vén halál.

*

 

Esőerdőben

Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.

Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.

És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.

Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.

*

 

(Illusztráció: Henri Rousseau: Exotic landscape, 1910)

Keresztes Szent János költeménye Hámori Attila kommentárjával

Keresztes Szent János
A LÉLEK ÉNEKE
A lélek és a Vőlegény párbeszéde
Menyasszony:
Szerelmem, hova lettél,
mért hagytál nyőgve engem egymagamra?
Szarvasom, megsebeztél,
futottál, meg se hallva,
szólítalak, mentél egyedül utadra.
Jó pásztorok, a réten,
ha nyájatok a legelő füvén jár,
ha látjátok, ki nékem
kedvesebb bárki másnál
mondjátok, szenvedek, halott vagyok már.
Nyomában egyre járok,
hol tengerpartra, hol hegyekbe térek,
nem tépek le virágot,
vadak láttán se félek,
nem torpanok, ha új határba érek.
A teremtményeket kéri:
Ó, rengeteg nagy erdő,
szerelmesem keze ültette dús fák,
ó, legelők, zöldellők,
virágok, fénylő tiszták,
mondjátok meg, ha körötökben itt járt!
A teremtmények válasza:
Elhalmozott kegyével,
míg elhaladt e ligetben sietve,
alig tekintve széjjel,
szemét csak ránk vetette,
szépségét minden önmagára vette.
Ki gyógyíthat meg engem?
Szerelmesem, áruld el végre hol vagy.
Minek is epekednem?
Ne küldj ma hírhozókat,
hiába kérdem, hallgat mind terólad.
Kik közeledbe járnak,
ezer kegyedről nékem számot adnak,
csak sebeimbe vájnak,
engem halódni hagynak,
értelme nincsen dadogó szavuknak.
Ó, lelkem, mért kívánod,
hogy éljek, hogyha ez nekem nem élet,
s ha életem halálod,
szerelem nyila téged,
ha eltalál, hogyan, hogy mégis éltet?
Ha nem tudsz orvosságot,
szívemet annyi sebbel mért sebezted?
Ha kincsem nem kívánod,
miért is irigyelted,
amit raboltál, itt miért felejted?
Csitítsd el haragvásom,
hisz nincsen másnak ily hatalma rajtam!
Hogy téged látva lásson,
szemem csak miattad van,
te vagy a ragyogása egymagadban!
Jelenj meg énelőttem,
s ha szépséged meglátnom végzetes lesz,
ne fuss akkor se tőlem,
Kínjára szerelemnek
csak kedves társaságod hozhat enyhet.
Ó, kristályos patak, te,
arcoknak mását formázza ezüstöd,
őt vágyom látni egyre,
jelentesd meg közöttük,
a bennem élőt mutassa vissza tükröd!
Szerelmesem, ha nézel,
a lélek elhágy!
Vőlegény:
Fordulj galambom vissza!
A szarvas száz sebével
megjött már dombjainkra,
röpködnek levegőjét vágyva issza.
Menyasszony:
Szerelmesem az erdő,
magányos tisztás benne számolatlan,
folyók folyása zengő,
sziget háborítatlan,
a szél szerelmes szava lankadatlan;
az éjjel, hoz nyugalmat,
keletről gyönge hajnal fölvilágít,
a muzsika, elhallgat,
a magány dala száll itt,
a dús vacsora szerelemre csábít.
Ágyunk virágban álló,
hozzá oroszlán barlangja hasonló,
bíborban fölsugárzó,
békében fölmagasló,
száz pajzs borítja, korona, aranyló.
Szerelmesem, utánad
szegődnek ifjú lányok csapatostól,
nyomodban szikra támad,
és fűszeres, nemes bor,
isteni balzsam árad lábnyomodból.
A legbelső szobában,
míg kedvesemnek italából ittam,
elkódorgott a nyájam.
A régi út hol is van?
Már új mezőket járok szakadatlan.
Mellét fölfedte nékem,
így oktatott az édes tudományra,
övé lettem egészen,
s ígértem, nemsokára
a hitvese leszek már valahára.
Lelkem hozzászegődött,
övé lett minden, mi azelőtt enyém volt.
Nyájat többé nem őrzök,
nem függök más parancstól,
teszem, amit a szerelem parancsol.
Azt mondjátok ti rólam,
meg nem találtam semmit, mit se láttam.
Nem tévedek, valójában
elvesztem én e vágyban,
s magam veszítve magam megtaláltam.
Ha közelít a hajnal,
a frissen nyíló virágot leszedjük,
fűzért fonunk, smaragddal
közepét ékesítjük,
hajam egyetlen szálára kötözzük.
Hajam egy szála tette,
tekinteted nyakamról el se vetted,
néztél csak rámeredve,
a röpte foglyul ejtett,
szemembe nézve szemem megsebezted.
Ne vess meg érte, kérlek,
bőröm színét, ha sötétnek találod,
szemed bőrömre téved,
szépséged rám sugárzod,
örökre rajtam marad ragyogásod.
Űzzétek el a rókát,
szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,
lemetszve mind a rózsák
az ünnepet köszöntsék,
a hegy ne lássa senki közeledtét!
Észak szele, csitulj le!
Jöjj déli szél most, szerelembe ejtő,
kertem vágyad hevítse!
Szerelmesem közelgő,
virágok közt legeltet ő, ha eljő.
Vőlegény:
Belépett a menyasszony
az édes kertbe ím elhozta vágya,
hogy illatot fakasszon,
fejét a kedves vállra
fektette s ott nyugalmát megtalálta.
Az almafa tövében,
léptél velem te örök mátkaságra,
kezem neked ígértem,
bajodnak gyógyulása lettem
s szülőanyád megcsúfolása.
Madarak messzejárók,
dámszarvasok, oroszlánok, kevélyek,
hegyek, völgyek, lapályok,
vizek, havak, az éjnek
félelme, forrósága, kérve kérlek
a lant szelíd szavára,
az esti hulló harmat énekére,
haragotok ne bántsa,
a falat el ne érje,
legyen szerelmesemnek pihenése.
Menyasszony:
Nimfái Júdeának,
virágkehelyre, rózsalugasokra
most ámbraillat árad,
más tájakon lakozva
kerülje küszöbünket lábatok ma!
Szerelmem, ne mutatkozz,
emeld föl arcod a magas hegyekbe,
egyetlen szót se szólj most
tekints e seregekre,
mint szállnak el a titkos szigetekre!
Vőlegény:
Az én fehér galambom
bárkánkra olajággal visszatért már,
a gerlét szólni hallom,
a folyópart föle szállt,
a zöld mezőben megtalálta párját.
Magányban élt idáig,
fészkét magányban maga építette,
de társára talált itt,
szerelem megsebezte,
magány a társát hozzá elvezette.
Menyasszony:
Szépségedet csodálva
szerelmesem, vigadjunk tiszta szívvel!
A hegyre, hegy fokára
hol forrás vize tör fel,
a rengetegnek rejtekébe jöjj el!
Ereszkedjünk le aztán
barlangunk kövét lábunk tapossa,
pihenjünk meg a sziklán,
a gránátalma mustja
szomjunkat édes zamatával oltsa!
Mit lelkem vágyva vágyik,
amit ígértél, megmutatod egy nap,
nem váratsz már sokáig,
te, aki életem vagy,
majd átadod nekem örök jutalmad.
Dala a csalogánynak,
lélekzete az édes levegőnek,
csöndje az éjszakának
ligetetek, üde zöldek,
az éji láng emészt, de nem gyötör meg.
Pillantás föl se érte,
megtört Aminadab hatalma rajta,
a harcnak íme vége:
forrásait fakasztja
a lovasság a rohamot föladja.
Takács Zsuzsa fordítása
Vigilia, 1985/3
A KÖLTEMÉNY ÉRTELMEZÉSE
A vers rendkívül drámai matériát hordoz magában. Az érzéseket közvetítő szavak a menyasszony, vőlegény párbeszédében eleinte egymásnak ütköznek, azután, nagyjából a mű középső részétől már egymásba fonódnak. Figyelemre méltó, hogy a Biblia történetei, történései említésekben, metaforikus áthallásokkal vannak jelen, nem az események sorrendjéhez kapcsolódóan, hanem balladisztikus tömörítéssel történő utalásokkal, archetípus foglalatban. A szarvas ősi mitikus, mondai lény, ám a legendák világában is fellelhető, de az első maradandó életművet hátra hagyó keresztény egyháztanító, Órigenész is megemlíti. Ő allegorikus kontextusban értelmezi e különleges állatot, a barokk látnoknál viszont szimbolikus, kozmológiai jelentéstöbblet érezhető, akár a Tejúttal is azonosíthatjuk. Ám nem pusztán drámai matériát hordoz a vers, hanem szinte mikroszkopikusan éles látásra is  invitál: “Hajam egy szála tette, tekinteted nyakamról el se vetted, néztél csak rám meredve, a röpte foglyul ejtett, szemembe nézve szemem megsebezted.” ” szemed bőrömre téved, szépséged rám sugárzod, örökre rajta marad ragyogásod…”
A Szentírás az eredendő bűnt úgy mutatja be, hogy a kígyó biztatására Éva arról az almafáról kívánt gyümölcsöt enni, kóstolni, melynek termését csak erjedés után, mustként, almaborként lett volna jó fogyasztani. A logosz pusztán a lélek értelemre hangolt részével a nousszal közelíthető meg. Ezért említi — időben visszanyúlva — Keresztes Szent János az első olvasásra talán értelmetlen epizódot , a Paradicsomból történő kiűzetés okaként.
A Lélek Énekében a szerelmi egyesülés már ennek eszmei jóvátétele, minőségi helyreigazítása után történik.
“Űzzétek el a rókát, szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,
lemetszve mind a rózsák, az ünnepet köszöntsék,
a hegy ne lássa senki közeledtét!
Észak szele csitulj le!
Jöjj déli szél most szerelembe ejtő,
kertem vágyad hevítse!
Szerelmesem közelgő,
virágok közt legeltet ő, ha eljő.
Vőlegény:
Belépett a menyasszony,
az édes kertbe ím elhozta vágya,
hogy illatot fakasszon,
fejét a kedves vállra
fektette s ott nyugalmát megtalálta. “
Magától adódóan asszociálhatunk Keresztelő Szent János Salomé érzéki, erotikus indulatot generáló tánca utáni lefejezésére. Persze ez az evangéliumi leírás a mártír prófétáról időben jóval későbbi, mint a költeménynek mintául szolgáló Énekek Éneke, de
ezt is bevonhatjuk az alkotás időterébe.
A szerelem idilli állapotának elnyerése drámai megfogalmazásban jut kifejezésre a következő sorokban:
“Nimfái Júdeának,
virágkehelyre, rózsalugasokra
most ámbraillat árad,
más tájakon lakozva
kerülje küszöbünket lábatok ma!
Szerelmesem ne mutatkozz,
emeld föl arcod a magas hegyekbe,
egyetlen szót se szólj most,
tekints e seregekre,
mint szállnak el a titkos szigetekre.”
A következő utalás a vízözön
utáni szabadulás örömét adja hírül.
” Az én fehér galambom
bárkánkra olajággal visszatért már,”…
“A hegyre hegy fokára
hol forrás vize tör fel,
a rengetegnek rejtekébe jöjj el!
Ereszkedjünk le azután, barlangok kövét lábunk tapossa,
pihenjünk meg a sziklán,
a gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltsa. “
A szikla, a barlang megidézi számunkra Mithrász alakját is. Ez az ősi istenség sziklából született és barlangban áldozta fel a bikát. A gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltja. Igen, erről van szó! Az eredendő bűn elkövetése idején a kígyó hidegsége adott indíttatást Évának. Akkor nem várták ki Ádámmal a kedvező időt, az alma musttá érlelődését.
Ebben a költeményben a makulátlan szerelem megváltását mutatja be a költő-látnok. Az utolsó sorokban a bűn által determinált emberiség kiválasztott népének az Úr könyörületességéből törvény szerint óvott generációinak történetileg első főpapja Áron vejének, Aminadabnak a nevét említi. Krisztus megváltó eljövetelével a keresztény kultúrkör credójában a törvény beteljesedését és a Paraklétosz evilági munkálkodásának kezdetét jelezte. Mózes főpapjának, misztikus költőnk olvasatában így már nincsen közvetlen hatalma a jegyeseken. Az Énekek Éneke az ördögöt nevesíti Aminadab alakjában. A zárósor pedig bizonyos értelemben a görög kultikus hagyaték egyik jelentős szertartási eseményének parafrázisaként is értelmezhető. Az archaikus korban Poszeidónnak bemutatott áldozat volt a lovaskocsik tengerbe hajtása. Takács Zsuzsa későbbi fordításában ez áll: ” s vették utuk a lovasok a mélynek.” Elgondolkoztató viszont a szigetek előzetes említése, mint egy új, eddig még nem ismert attitűd mindentől elvonatkoztató ígéretessége vagy reményhorizontja. A költemény harmadik strófája így kezdődött: “Nyomában egyre járok, hol tengerpartra, hol hegyekbe térek, “. Az emberi létezés szintjén az óceán, a tenger a végletes kihívások egyik szimbóluma. Az evangéliumi leírás arról ad hírt, hogy Jézus a vízen járt, másrészt pedig az élővizek forrását ígérte a szamáriai asszonynak. Keresztes Szent János misztikus tapasztalata ebben mutat teljességet, az ismétlődő ismételhetetlen: misztérium. Misztériumot hordoz a szigetek világa is, ” tekints a seregekre, mint szállnak el a titkos szigetekre. ” Gondoljunk Patmoszra és a Jelenések könyvének látomások útján feljegyzett prófétikus írására, amely az Örökkévaló oikonomiai tervét nyilvánítja ki.
Hámori Attila
Kép: Keresztes Szt. János sajátkezű rajza

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info