A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.