A japán nőirodalom rövid története

 (Egy készülő monográfia fejezetei)

 

3. A Heian-kor nőirodalma

 

A nőirodalom – mai szemmel tekintve – igazi virágkorát a 9. századtól a 12. század végéig terjedő időszak, vagyis a Heian-kor jelentette. Japán ekkor viszonylag elzárkózott Kínától, és kialakította a kínai kultúra hatásától független saját kultúráját. Részben talán ennek is köszönhető a kana, vagyis a japán szótagírás kialakulása a 9. század végén, amelynek elterjedése döntő volt a nőirodalom fejlődésének.

 

A japán nyelvű líra továbbra is virágzott, sőt ekkor élte virágkorát, ám az uralkodó versforma a tanka lett, csak elvétve találunk már csókát, szedókából pedig még annál is kevesebb maradt fenn. A vers azonban nem csupán művészet, hanem – ahogyan már a Nara-korban is – az emberek közötti kapcsolattartás, kommunikáció legfőbb eszköze volt az udvari arisztokrácia világában. Versben vallott szerelmet kedvesének a férfi, majd így is kérte meg kezét, a hölgy pedig ugyancsak versben válaszolt, fogadta vagy utasította vissza az udvarlást. Férfiak és nők egyaránt versben fejezték ki érzéseiket barátaiknak, kedves rokonaiknak, és versben adtak hírt magukról távoli ismerőseiknek, hozzátartozóiknak. Gyakran rendeztek továbbá a császári udvarban és arisztokrata rezidenciákon költői versenyeket, amelyeken rendre ott találjuk a különböző korszakok jelentős költőnőit. A Nara-kori Tízezer falevél gyűjteményével ellentétben, amely nem válogatott, csupán összegyűjtött versantológia volt, megjelentek a császári rendeletre összegyűjtött antológiák (a továbbiakban röviden császári antológiák), amelyekben az adott korszak legjobban sikerült alkotásai szerepeltek. Az első ilyen antológia a Régi és új versek gyűjteménye ¹(a feltételezések szerint 905 és 914 között keletkezhetett) volt. A császári antológiák különböző témák szerint gyűjtötték kötetekbe a verseket, a Régi és új versek gyűjteményének húsz kötete például a következőképpen épül fel: két kötet tavasz, egy kötet nyár, két kötet ősz, egy kötet tél, gratulációk költeményei, az elválás dalai, utazás, dolgok nevei (a versekben egy-egy szót rejtett el a költő), öt kötet szerelmes vers, a bánat dalai, két kötet vegyes témájú dal, vegyes formájú dalok, és végül a sintó vallással kapcsolatos versek és az úgynevezett keleti dalok, amelyet az ország keleti felébe (a mai Tokió környékére és tőle északra fekvő vidékekre) utazó költők írtak. A későbbi császári antológiák is nagyjából ugyanezzel a tematikával gyűjtötték egybe az adott korszak legszebb költeményeit.

 

A szövegek – különösen a versek – esetében azonban nem csupán a tartalom számított, hanem a kézírás kifinomultsága, a kana szótagírás ugyanis kiválóan alkalmas volt arra, hogy – a latin betűs kézíráshoz hasonlóan – összekapcsolják az egyes írásjegyeket, megteremtve ezzel egy sajátos kalligrafikus írásmódot és a kana szépírás művészetét. Az arisztokrata családok lányainak neveltetésének is ennek elsajátítása volt az egyik legfontosabb eleme, ez ugyanis később igen jelentős szereppel bír jövőbeli sorsuk szempontjából. A nők ugyanis nemigen mutatkoztak nyilvános helyeken, a férfiak többnyire otthonukba belesve ismerték meg hölgyüket. Sokszor azonban csak hallomás, ismerősök beszámolói alapján vették fel velük a kapcsolatot, és küldtek nekik szerelmes verset, így első benyomását a férfi sok esetben a hölgy keze írása alapján alkotta meg. A szépírást és a verselést ezért rengeteget gyakorolták az előkelő családok lányai, ám nem csak a mindennapi életben, hanem az egyes művek másolás útján történő hagyományozása alkalmával is fokozottan ügyeltek a szépírásra. A verseket gyakran különböző alakzatokban írták le, amely általában valamilyen kapcsolatban állt a költemény mondanivalójával, ugyanakkor illeszkedett a gyakran díszes papírhoz, amelyre lejegyezték (ld. 1. ábra).