3.1. A Heian-kor házasodási szokásai, a nők helyzete

 

Ahhoz, hogy a Heian-kor irodalmi alkotásait, mi több, az egyes alkotók életét megértsük, szólnunk kell néhány szót a kor arisztokráciájának házasodási szokásairól, amely igencsak eltért a modern kor gyakorlatától.

 

A Nara-korban a nők nem éltek együtt férjükkel a házasság után, hanem a férj járt a feleségéhez esténként, majd reggel távozott. A házasság létrejötte is úgy történt, hogy a férfi bebocsátást nyert kedveséhez, ha pedig hosszú ideig nem látogatta feleségét, vagy a feleség nem engedte be többet, válásnak számított. ¹ Hasonlóan volt ez a Heian-korban is. A nők nem költöztek férjükhöz, mindig a férfi látogatta őket, a házasság pedig akkor jött létre, ha a férfi egymást követő három éjszakán meglátogatta kiszemeltjét. Ebből adódóan egy férfi több nővel is házasodhatott, mégsem mondhatjuk azonban, hogy poligám házasságban éltek, ugyanis a korabeli törvények ezt tiltották. Egy férfinak tehát egy törvényes felesége lehetett. Létezett azonban az úgynevezett „másodfeleség” (só), a vele való viszony azonban nem volt egyenrangú a törvényes feleségével, valamint az ilyen kapcsolatokból származó gyermekek későbbi előmenetele is nagyban különbözött a hivatalos feleség gyermekeiétől. Ahogyan azonban a házasság egyszerűen létrejött, úgy a váláshoz is elég volt annyi, hogy a férj tartósan ne látogassa feleségét. Ilyen esetben előfordult, hogy a feleség egy másik férfival kezdett kapcsolatba, amely azonban nem számított megcsalásnak. A törvény által meghatározott szabályokat továbbá többnyire nem tartották be, így a Heian-kor házasodási szokásainak megítélése mindig is nehézséget jelentett.

 

A Heian-kori nők a későbbi korokhoz képest kevésbé tekinthetőek kiszolgáltatottnak. Mivel nem laktak együtt férjükkel, anyagilag függetlenek voltak, szüleik, családjuk támogatását élvezték. A szerencsésebbek – akik igen sokan voltak – valódi karriert futhattak be a császári udvarban udvarhölgyként, ez által pedig bekerülhettek a legelőkelőbb körökbe, elsajátítva a legmagasabb kultúrát. Azokat a fiatal lányokat, akik elvesztették szüleiket, nagyszüleik vagy valamely más rokonuk támogatta. Többen voltak közöttük azonban olyanok, akiket idős hozzátartozójuk egy férfira bízott. Így történt ez a Gendzsi regénye egyik főhősnője, Muraszaki esetében is, aki árvaként buddhista kolostorba vonult nagyanyjával élt Heiankjó Északi hegyeiben, míg végül tíz éves korában Gendzsi herceg magához fogadta, felneveltette, majd szeretőjévé tette. Hasonló sorsa volt a mű végén szereplő idős udzsi-i herceg két lányának is, akit a regény utolsó tíz kötetének főhőse, Gendzsi mostohafia, Kaoru vett pártfogásába, egyiküket feleségül véve.

 

Amint jelen írás bevezetőjében utaltunk rá, a Heian-kori nőirodalom inkább csak a modern kor irodalmi kánonja alapján számít jelentősnek, amelynek oka, hogy a sajátosan japán nemzeti nyelvű irodalom kiteljesedésében és felvirágoztatásában kulcsszerepet játszottak a nők, akik nem csak a líra, hanem a próza területén, így a nagypróza, a napló és az esszé műfajában is maradandót alkottak. Saját koruk és a középkor azonban a lírát és a kínai nyelvű irodalmat tartotta a legrangosabb, legmagasabb irodalomnak. A nők között kevesen voltak, akik ismerték a kínai nyelvet és irodalmat, a japán líra mércéjének számító császári antológiákban pedig rendre alulmaradtak férfi társaikhoz képest. A Gendzsi regénye és a hozzá hasonló regények pedig inkább a mai értelemben vett szórakoztató irodalom részét képezték, az udvarhölgyek és arisztokrata lányok időtöltését szolgálták. Jól látható ez a címben is idézett Névtelen könyvben szereplő hölgyek párbeszédéből: – Nincs is szánalomra méltóbb teremtés egy nőnél. Noha sokan vannak köztük, akik kedvelik a szépet, és a versszerzés útját is kitanulják, mégis milyen kár, hogy eddig egy nő sem szerkesztett versantológiát vagy hasonlót – mondtam, mire egyikük így szólt: – Nem csak egy versantológia szerkesztése lehet nagyszerű teljesítmény. Hiszen kezdve Muraszaki Sikibu Gendzsi regényétől és Szei Sónagon Párnakönyvétől, az előbb említett regények többsége nők tollából származik, nem igaz? Így tehát mi, nők mégiscsak nélkülözhetetlenek vagyunk – mire én: – Ha így van, miért nincs egy sor sem az írásaim között, ami fennmaradna az utókornak? […] A hozzám hasonló udvarhölgyek a nyilvánosság előtt élnek, mindenki ismeri őket, és senki nem mondja róluk: „Legújabban az a hölgy ír legjobban!” Milyen kár tehát, hogy az ember úgy végzi pályafutását, hogy semmit nem hagy az utókorra! […] Még ha egy nő meg is ír egy ügyetlen, derékba tört ² költeményt, milyen nehéz bekerülnie egy antológiába!

 

Jól láthatjuk, mennyire igyekeznek egyenrangúvá emelni a Heian-kor és saját koruk női prózáját, az elbeszélő azonban felvilágosít a valós helyzetről: a nők írásai sajnos nem kaptak nekik kijáró méltatást, ahogyan császári antológiát nem csak a 13. századig, de a későbbi korszakokban sem állított össze női szerző, pontosabban egyetlen kivétel létezik: a 14. század egyik, regényekben szereplő verseket összegyűjtő antológiája, amelyet császári udvarhölgyek állítottak össze.

 

A későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy a korabeli vélekedés szerint magas irodalomnak számító vaka-költészetet is bőséges terméssel gazdagították a kor költőnői. Találunk továbbá olyan nőket is, akik kapcsolatban álltak a kínai nyelvű irodalommal, elég csak Muraszaki asszonyt említeni, aki a Gendzsi regényében bőségesen idéz kínai szerzőktől, ahogyan Szei Sónagon is a Párnakönyvben, a kínai nyelvű líra képviselői között pedig ott találjuk Szaga császár (809–823) lányát, Ucsiko hercegnőt.