3.2. A Heian-kori költészet legjelentősebb nőalakjai

           

Az általános bevezetés után térjünk rá elsőként a kor költőnőinek munkásságára! A líra kifejezőeszközei, szépségeszménye és szókincse folyamatosan változott, amelyet legjobban a császári antológiák mutatnak. Ennek következtében a líra több korszakát szokás elkülöníteni a Heian-koron belül, az egyes korszakok főbb jellemzőire az adott kort képviselő szerzők tárgyalásakor térünk ki.

 

Az első császári antológiájának, az 1111 verset összegyűjtő Régi és új versek gyűjteményének verseiben egyrészt, jóval kevesebb számban ugyan, de megtalálhatóak még a Tízezer falevél gyűjteményének verseiben is alkalmazott állandó jelzők, kedvelt eszköz a szintén ismert bevezető, ugyanakkor elterjed a szójáték, amelynek köszönhetően egy harmincegy szótagos tankában sokkal többet el tud mondani a költő, vagyis kitágul a lírai kifejezések tárháza. A szójátékok általában azonos alakú szavak által jönnek létre, azaz a szójátékot tartalmazó versnek lesz egy elsődleges (többnyire természeti vagy helyzetképet megjelenítő) és egy másodlagos (lelkiállapotot tükröző) olvasata. A kana szótagírás – ahogyan a lírában – a prózában sem alkalmazott a mai szövegszerkesztésben bevett központozást, és többnyire nem is tördelték bekezdésekre a szöveget. Ennek is köszönhető, hogy a hasonló szójátékokkal a prózában is élhettek a szerzők. A Régi és új versek gyűjteményének több versében találunk megszemélyesítést, amely nagyjából megegyezik az európai líra azonos eszközével, továbbá gyakran hangsúlyozzák érzéseiket a költők inverziókkal.

 

A Régi és új versek gyűjteményében 129 név szerint említett ¹ szerző szerepel (vannak, akik több verssel, némelyek csak egy-egy költeménnyel), közülük mindössze huszonhat nő, legtöbbjük csupán néhány verssel. Viszonylag sok költeménnyel két költőnő, Isze úrhölgy (22 vers) és Ono no Komacsi (18 vers) szerepelnek. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a régi Japánban szinte senkit nem hívtak valódi nevén, hanem általában az éppen betöltött tisztségét használták a neve helyett. A nők esetében pedig valamely férfi családtagjuk (legtöbbször apjuk vagy férjük) tisztsége ragadt rájuk, udvarhölgyek esetében pedig az udvarban használatos „becenevükön”, udvarhölgynevükön emlegették őket, eredeti nevük legtöbbször nem is maradt fenn.

 

Isze úrhölgy a kor vezető arisztokrata családja, a Fudzsivarák északi ágából származik. Dicsőséges udvari karriert mondhatott magáénak, ugyanakkor azon nőköltők közé tartozott, akiket bizonyára már saját koruk is elismert: ezt bizonyítja, hogy valamennyi császári antológiába igen sok versét beválogatták, valamint a Heian-kor harminchat híres költője közé is bekerült. „Igazából, ki más lenne olyan nagyon elmélyült és irigylésre méltó példája a hírneves asszonyoknak, mint Isze úrhölgy?” – jegyzi meg róla a Névtelen könyv is. Híres volt továbbá szerelmi kalandjairól. Uda császár (887–897) felesége, Onsi császárné udvarában szolgált, ám viszonya volt a császárral is, amely kapcsolatból egy (fiatalon meghalt) gyermek is született. Később Uda császár egyik fiával, Acujosi herceggel is kapcsolatba kerül, közös lányuk a szintén költő Nakacukasza. Ugyancsak híres 483 verset tartalmazó személyes verseskötete, amelyet sokszor a női naplóirodalom előfutáraként is emlegetnek. A személyes verseskötetekben ugyanis nem csupán a költő versei szerepeltek, hanem – lévén, hogy a versek a mindennapi érintkezés eszközei voltak – versváltásokat is tartalmaztak, azaz a költővel kapcsolatban álló személyek versei is bekerültek a kötetbe, természetesen a keletkezési körülmény magyarázata kíséretében. A korban nem volt éles határ a műfajok között, így amennyiben ezek a prózai bevezetők hosszabbak, részletesebbek voltak (és a kötetet maga a szerző szerkesztette), közelítettek a naplókhoz, amelyek többnyire szintén tartalmazzák a szerző verseit. Isze verseskötetét azonban az utókorban gyűjtötték össze, így inkább a 10. század másik műfajához, a verses regényhez közelít. A költőnő egy, a kötet elején és a Régi és új versek gyűjteményében is szereplő versét idézzük, a prózai bevezető és a vers sorszáma utóbbiból származik:

 

Közeli kapcsolatba került Nakahira úrral, aki azonban később eltávolodott tőle, ezért úgy döntött, leutazik apjához, Jamato kormányzójához. Ekkor ezt a verset küldte Nakahirának:

                       Miva-hegy felé

                       hogy merengek, s várok rád,

                       ha arra gondolok:

                       telnek-múlnak az évek,

                       mégsem jössz már el talán!

(Szerelem ötödik kötete, 780.)

 

Fudzsivara Nakahira szintén költő, Isze első férje volt, aki – amint a szövegből is kiderül – elhagyta őt. Miva hegye a mai Nara megye (az akkori Jamato tartomány) területén található, és egy legendáról ismert, amely szerint egy hölgy, hogy megláthassa az őt esténként látogató kivételes külsejű férfit, fonallal átfűzött tűt tett annak ruhájába. Másnap reggel pedig ezt a fonalat követte, amely a Miva-hegyre vezette. Feltehetően Isze is erre a legendára gondolhatott, amikor a verset megírta. Ő is ismeretlen helyen lévő kedvesét kívánta megtalálni, és mivel Jamatóban tartózkodott, ez a saját helyzetéhez hasonló legenda jutott eszébe. A klasszikus japán költészet jellegzetes kifejezőeszközei közé tartoznak ezek a mitologikus jellegű elemek is. Ahogyan Isze költeménye is mutatja, egy-egy legendára, mítoszra való utalással megjeleníthető két ember kapcsolata, vagy a költő lelkiállapota.

 

Népszerűek voltak a 10. században az úgynevezett „paravándalok” (bjóbuuta), amelyek egy-egy, a császári palota és az arisztokrata házak térelválasztójaként szolgáló paravánt ² díszítettek, azaz a paravánon látható képet öntötték szavakba, hangokban is megjelenítve a lefestett tájképet. A korszak több nőköltője, köztük Isze úrhölgy és lánya, Nakacukasza, valamint Micsicuna anyja, Izumi Sikibu és Akazome asszony is több paravánt díszített tankájával. Nézzük meg most Isze egyik híres paravándalát!

 

Hazatérő vadludakról:

Tavaszi ködben

úszó tájra se néznek;

szálló vadludak.

Tán megszokták, hogy virágok

nem nyílnak hazájukban?

(Tavasz első kötete, 31.)

 

A Régi és új versek gyűjteményének másik nagy költőnője Ono no Komacsi, aki nem csak a Heian-kor harminchat költőjének egyike, hanem egyetlen női tagja a korszak elejének hat legnagyobb költőjének, így elmondhatjuk, hogy a Heian-kor költészetének egyik legnagyobb női képviselője. Életéről azonban szinte semmit nem tudni, sokkal ismertebbek a rendkívüli szépségével, illetve halála utáni sorsával kapcsolatos különféle legendák. Verseit is az utókor gyűjtötte kötetbe. A Régi és új versek gyűjteményének főszerkesztője, Ki no Curajuki az antológia bevezetőjének vakatörténeti részében így ír róla: „Megindító szavai a lélek mélyére hatolnak, mégsem erőteljesek. Más szóval olyanok, akár egy beteg nemesasszony. Ez az erőtlenség pedig a női dalok sajátja.” A Curajuki által említett erőtlenség nem a női dalok érzékeny lelkületére, sokkal inkább kifejezőerejükre vonatkozhat, amely – noha az antológia bevezetőjében a hat híres költő mindegyikéről mond negatív véleményt – a kor női költőinek egyenlőtlen megítéléséből is következhetett. Komacsi verseinek ezt a jellegzetességét még a háromszáz évvel későbbi Névtelen könyv is megemlíti, miután dicséri Komacsi tehetségét és szépségét. A klasszikus költészet kifejezésrendszere igen meghatározott volt, és minden költő közösen alkalmazta ezeket, mégis találunk személyes stílusjegyeket. Ugyanígy női és férfi versek között is látni némi – főként tartalmi – különbséget. A szerelmi kapcsolatokban ugyanis mindig a férfi küld először verset hölgyének, amelyre a hölgy elfogadó vagy elutasító választ küld. Így tehát – ahogyan a hölgy otthonában várja a férfit – egy férfi iránti érzésüket sosem fejezik ki addig, míg a férfi nem közeledik feléjük. A női szerelmes versek jellegzetes témája tehát a férfi udvarlására, érzéseinek kifejezésére adott válasz, valamint a szeretett férfi hűtlensége miatti harag vagy bánat kifejezése, ahogyan Szakanoue no Iracume költeményében és a fenti Isze-versben is láthattuk. A 12. században azonban több olyan szerepvers születik női költők tollából, amelyekben megjelennek az addig – és a való életben továbbra is – tabunak számító kifejezésmódok.

 

Komacsi verseinek egyik jellegzetes motívuma az álom és a valóság szembeállítása. A valóságban beteljesületlen szerelem az álomban lehet igazán boldog, és ezért a költő szívesebben álmodik, mint hogy a valóságban éljen. A Régi és új versek gyűjteményében szereplő egyik ilyen versét idézzük Rácz István fordításában:

 

Rád gondoltam és

elszenderegtem. Nyomban

itt voltál velem!

Ha tudom, hogy csak álmodom,

fel nem ébredtem volna. ³

(Szerelem második kötet, 552.)

 

 

Az 1. ábrán 17. századi kéziratban látható verse pedig a Száz költő egy versben képviseli a költőnőt. Ugyanncsak Rácz István fordításában idézzük:

 

Az őszi esők

elmosták a virágok

gyönyörű színét.

– Én is esőkben áztam,

orcám színét elhagytam. ⁴

(Tavasz második kötet, 113.)

 

 

Az őszi eső képe és az öregség, az idő elmúlása miatti bánat párhuzamba állítása hasonló motívumokat mutat a nyugati költészettel. Magyar fordításban rendkívül nehéz visszaadni a szójátékot, amelyet Komacsi is kitűnően alkalmaz a vers utolsó két sorában: az „esik” (pl. az eső) és a „megöregszik, elmúlik”, illetve a „hosszan tartó eső” és a „merengés” szavak azonos alakúságának köszönhetően a természeti kép és a lírai én lelkiállapota egymásba olvad.

 

A második császári antológia, a Későbbi versek gyűjteménye ⁵ fő sajátossága, hogy az elsősorban évszakokat, természeti jelenségeket megéneklő úgynevezett ünnepélyes (hare) verseken kívül nagy számban kerültek bele versváltások, főként az úgynevezett hétköznapi (japánul ke) versek, vagyis az egyes költők mindennapi életében írott költemények, illetve többnyire hosszabbak a prózai bevezetők, amelyekből a versek keletkezésének történetét részletesen megismerjük. A versváltások között igen sok a szerelmi levelezés, amelynek szükségszerű következménye is, hogy a Régi és új versek gyűjteményéhez képest több női verset találunk benne. 136 férfi és 84 női költő szerepel az antológiában, köztük többen igen sok verssel. Iszének például 70 költeménye is bekerült, amellyel versek számában a második (csak Ki no Curajuki előzi meg 82 verssel). Isze lányának, Nakacukaszának, a harminchat híres költő egyikének idézzük egy versváltását.

 

                                   Egy férfinak küldte.

                                                           Gyámoltalanul

                                                           összekötöttem veled

                                                           szívem, életem.

                                                           Vajon te is úgy szeretsz,

                                                           mint én szeretlek téged?

(Szerelem első kötete, 594.)

 

                                   Válasz:           Minamoto no Szaneakia ⁶

                                                          Gyötrődésünket –

                                                          hallom – szívünk azonos

                                                          érzése okozza.

                                                          Magammal nem törődöm,

                                                          téged sajnállak csupán.

(Ua. 595.)

 

 Ebből a versváltásból is látszik, hogy a Heian-korban a szerelem többnyire nem egy beteljesült, boldog érzés, sokkal inkább a szüntelen gyötrődés, a szomorúság forrása.