Aztán azt is mesélték a tábor vénei a nagy tüzek mellett, hogy Füttyös mégsem ölte meg Lajos anyját. Ezt már később kezdték el suttogni a halványuló parázs fényében, valamikor az után, hogy Máriskó azon a bizonyos reggelen felkapaszkodott a szekérre Táncos Káló mellé. Úgy tartják, s hogy ezt ki mesélte, az már végképp homályba vész, Füttyös mikor megtalálta a csonttá aszott Lajost, rettenetes haragra gerjedt, s miután elhozta a szekerek árnyékába a fénylő bundájú bocsot, ismét felkerekedett, s három napig megint nem került elé az erdőből. S mikor visszatért, hallgatag lett, szinte néma, csak Lajosnak fütyörészett idomítás közben. Állítólag, ott fent a hegyen, azon a kései nyáron, Füttyös embert ölt. Amikor a parázs utolsókat pislákolt, s csak a legéberebbek gubbasztottak a mesemondó körül, akkor kelt szárnyra egyszer a suttogás, hogy nagyapám addig ment a hegyen, míg meg nem találta a hegyi ember kunyhóját, és a lánccal jól fejbe verte. Nem teketóriázott sokat. Mikor megbizonyosodott kilétéről, odasettenkedett a ház mellé, a láncot magasra, feje fölé emelte, és lesújtott. Egyetlen csapás elegendő volt, s a csobán ott feküdt kiterítve a kunyhó bejárata előtt. S ahogy a parázs egyre halványodott, úgy vékonyodott el a mesélő hangja, mígnem csak az erdő sötét árnyai maradtak, akik vaskos karjukon hatalmas medveláncot cipeltek.

            Ahogy ott ültünk a tűz körül, nagyapám krákogott egyet, majd odacsulázott a lángok közé.

– Satnya egy ember volt az apád, még a láncot sem bírta rendesen megemelni. S ezt a gyengeséget Lajos is megérezte. Mert Lajos nem szerette apádat, talán míg kicsi volt, megtűrte maga körül, de ahogy növekedett, már akkor rámordult, ha apád tíz méterre megközelítette. A Devlára esküszöm, pedig próbáltam összeszoktatni őket, de sem apád, sem Lajos nem állt kötélnek. Mert jó lett volna egy dobos, aki veri a ritmust, miközben Lajos billegeti magát.

            Ültünk egymással szemben a tűz mellett. A tábor az évek során megüresedett, lassan elfogytak a szekerek, csak nagyapám rozoga tákolmánya maradt, előtte a girhes lóval, ami még Máriskóval jött hozományként. Ennyi maradt a táborból, egyetlen szekér meg nagyapám. Ültünk a nagy tűz körül, s nagyapám csak mondta és mondta apám satnya történetét.

– Apádat Lajos ölte meg. Egyik reggelen szóltam neki, figyeljen már oda Lajosra, míg elmegyek vízért a kútra, s mire visszajöttem, apád ott feküdt kiterítve a szekér dereka mellett. Senki sem látta, hogy mi történt, csak az üvöltést hallották, apád üvöltését, majd a néma csendet, mely rátelepedett satnya testére. Ott feküdt apád, kiterítve, mint Lajos anyja, a pofája cafatokban lógott, ruhájáról lehetett csak felismerni.

            Persze kíváncsi lettem volna apámra, de sohasem láttam. Nagyapám szerint az egyetlen férfias cselekedete az volt, hogy az egyik éjjel sunyin fellopózkodott Báró vajda szekerére, s felcsinálta Rozit, a vajda egyetlen lányát, az anyámat. Azon a napon, mikor a tábor széléről felhangzott apám kétségbeesett halálüvöltése, még senki sem tudta, hogy az alig tizenöt éves Rozi áldott állapotban guggol az anyja mellett a patak parton. Még senki sem tudta, így Báró vajda sem. Mert ha tudta volna, akkor apámat nem Lajos öli meg, vagy legalábbis először Báró vajdát kellett volna lecsapja, mert az is igen fente volna a bicskáját apám belire. De hát Lajos gyorsabb volt, úgy négy-öt hónappal lekörözte Bárót, hiszen mire kiderült, hogy a kis húsos Rozi csak a hasára hízik, addigra már a nép apám hevenyészett sírját rég maga mögött hagyta. Így Báró sem tehetett egyebet, mint nagyapám, csak átkozta folyamatosan apámat meg az emlékét, hogy szerencsétlen biztos még most is forog egyet-egyet a sírjában.

– Hát, fiam, így történt ez apáddal, aztán rá néhány évre Lajos is megdöglött. Hiába noszogattam egyik reggel, hogy induljon meg a patak felé inni, nem erősen akart megmozdulni. Ott múlt ki a szekerem kereke mellett, hangtalanul elaludt, és többé nem ébredt meg. Remek medve volt ez, fiam, tudd meg, talán a legremekebb medve az egész családban. Az apámé sánta volt, a nagyapámé félvak, egy sem ért Lajos nyomába. De megdöglött, aznap reggel, mikor ismét fel kellett volna lépnie. Abban az időben, mikor már kezdtél cseperedni, s lassan verhetted volna a dobot, amit még apádnak vettem. De megdöglött, fiam, azon reggelen többé nem mozdult. Akkoriban tünedeztek el a népek a táborból, hol itt, hol ott maradt el valaki, letelepedtek, mondták a többiek, megállapodtak valamelyik faluvégén, s immár nem jöttek velünk. Aztán mikor pár éve Báró vajda is meghalt, végleg egyedül maradtam. Lajos halálával kezdődött minden. Azon reggelen, mikor hiába rugdostam az oldalát, hogy mozduljon már a patak felé, akkor végződött. Már nem táncolt többé, már nem illegette magát a hetivásárokon, már nem nyalta többé a mézet a feléje nyújtott husángról. Tudod, fiam, Lajost én neveltem föl, olyan volt, amilyen, de az enyém volt.

            Nagyapám fölállt, alakja hatalmasra nőtt a lángok fölött, majd megfordult, s lassú, csoszogó léptekkel elindult a szekere felé. Ahogy haladt, egyre kisebb, töpörödöttebb lett, már-már csak egy árnyék a szekér oldalánál. Így fogytak el a férfiak, ahogy nagyapám alakja vékonyodott bele a sötétbe, így fogyott el a tűz is, ami egykor hatalmas volt, s az egész tábor ott nyüzsgött körülötte. Ketten maradtunk. Az asszonyok már rég kivesztek mellőlünk, egy sem akadt, aki itt maradt volna.

            Mire nagyapám visszatért, csak a parázs izzott valahol a hamu alatt, s a halvány pislákolásban hajdan volt árnyékok szellemei ültek a tűz köré.

Csönd volt.

Aztán Füttyös nagy nehezen megtörte a hallgatást.

– Fiam, én holnap nem megyek tovább. Itt maradok. Tiéd a szekér és a ló, tiéd minden, amit a derékban találsz. Nem nekem való idők ezek, nincs asszony és nincs medve. Nincs tűz sem és tábor sem. Nekem elég volt. Tessék, itt van ez a zsák, és benne a lánc. Most már a tiéd.

            Így mondta nagyapám azon az estén, ott a tűz mellett, s mire befejezte a mondandóját, arra már az odagyűlt szellemek is szétszéledtek, nem maradt más, csak a kihunyt tűz, nagyapám, a lánc és én.

            Ültünk.

            És másnap reggel nagyapám nem indult tovább. Fel sem kelt. Ott maradt mozdulatlanul a szekér alatt, ahová este behúzódott. Valahol ott, ahová Lajos is feküdni szokott annak idején.

            Így is történhetett volna, de nem egészen így volt. Egy nyári éjszakán valahol fent a hegyekben, ahol még medvék járnak inni hajnalban a patakra, ott halt meg Füttyös a csillagok alatt. Lehet, hogy erre az utolsó éjszakára megőszült kissé, vállai megrogytak, de szemében még mindig ott égett a medvetáncoltatók régi bátorsága. S azon az éjjelen, miután kialudt az utolsó parázs, ott aludtam el a szekér mellett. Tudjátok meg, hajnalra nagyapám eltűnt, bevetette magát a rengetegbe, s két álló napig tartott, míg rábukkantam. Egy elhagyott, sziklaüregben feküdt, mereven, teste már kihűlt, s mellette ott hevert a lánc, végén egy medvebocs.

És harmadnapra kivezettem a medvét az erdőből.