Apám nyikhaj egy ember volt, piszkafa lábain csak úgy lötyögött a nadrág, s ha egy nagyobb szél úgy jól megfútta volna, csak a Devla szedte volna össze a mezőről. Már ha lett volna ideje ilyen egyszálbelűekre, ahogy nagyapám szokta volt mondani, s minthogy bizonyosan nem volt, így még a mai napig ott keringne a fák fölött. Mert Devlának sincs ideje minden jöttmentre, nagyobb dolgok kötik az idejét.
– Na Máriskó, ez is csak azért lett csávó, mert pecke van – dünnyögte nagyapám, mikor apám hosszas vajúdás után elédugta feje után a testét is nagyanyám lábai közül. S még el sem nyiszálta a javasasszony ollójával a köldökzsinórt, már vonyított is. Felteszem, nem tetszett neki, ami látott. Nagyapámnak sem. – Há’ ez a nyeszlett sem fogja pórázon tartani Lajost – szólt még nagyapám, aztán ki is húzta a fejét a szekér ponyvája alól. És ezzel ki volt mondva a szentencia.
Ezt jóval apám halála után nagyapám mesélte. Ültünk a tűz körül, Füttyös ébenfekete bőrén megelevenedett a múlt, és csak mesélt és mesélt. Elővette az övén lógó bőrszütyőt, egy hasítás újságpapírba dohányt csippentett, majd repedezett ujjaival szivart sodort. Mert szivar nélkül nincs mese, keserű szaga hozta meg a kedvet a szóhoz. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom. S ennek lassan huszonöt éve is megvan, ha az első néhányat nem számoljuk. Az öreg azóta megroskadt kissé, vállai összementek, megroggyant a bőr a pofáján. S ahogy szorították az évek, haja is megfakult, koszos lett, mint az első hó a tábor körül, amit összekoslattak már a purdék.
– Már akkor tudtam, hogy nyeszlett ember lesz az apád, már akkor – szívott mélyet a keserű füstből, s egészséges turhát csulázott a tűzbe. – Mutuj volt és sunyi. Sohasem vegyült a többi purdéval, mindig ott oldalazott a szekerek mögött, s csak messziről figyelte az ordítozást. Eleinte még bevették, de egy idő után talán el is döngették volna, ha közéjük merészkedik. Néha közelebb irányítottam egy-egy rúgással, de teljesen hiába, a következő pillanatban már ismét ott sunnyogott a szekerek árnyékában. Csak nagyanyádra hallgatott, mintha semmi köze sem lett volna hozzám. De Máriskó itt hagyott, öt évre rá, hogy apád megszületett, hogy forgatná össze a görcs a beleit.
Jól ismertem a történetet nagyanyámmal, mindenki ismerte a táborból, s kívülről fújta minden purdé. Mert nagyanyám fájin asszony volt, magas, karcsú, olyan kerek, hatalmas mellekkel, ringó tomporral, s mélyen ülő mandulaszerű szemekkel. Minden épkézláb csávónak megmerevedett a pecke, ha nagyanyám elriszált előtte. Főként Kálónak, aki azóta kerülgette nagyanyámék szekerét, hogy meglátta. Sukár, fekete ember volt ez a Káló, mélyen ülő, apró szeme bánatosan nézett bele a világba, s ha épp nem lovakkal sunyiskodott, akkor ott sündörgött Máriskóék szekere mellett. Persze csak akkor, ha Füttyös és Lajos nem voltak a közelben. Mert Füttyössel még elbírt volna Káló, valahogyan belészúrta volna a rozsdás bicskáját, de Lajossal nem lehetett kukoricázni. Úgy tartják, hogy Füttyös Lajosnak köszönheti Máriskót, meg azt a tyúkszaros életit, mert ha azon a vásári éjszakán nem lett volna a közelben Lajos, akkor Füttyös már odaátról pislantgatna a világra. Mer’ azon a csillagos éjszakán nemcsak nagyapám pecke állt mereven a gatyában, hanem Kálóé is, s mindketten ott oldalaztak Máriskó mellett a tűz körül. S mikor Füttyös fekete kezét átvetette nagyanyám rozsdabarna vállán, Káló keze is elindult, s inge alól eléhúzta a bicskát. Többek is látták a fekete ember sunyi mozdulatát, de ahogyan Báró vajda szokta volt mondani, mindig az erősebb kutya baszik, s ennek szellemében mindenki kussban maradt. Máriskó ringatott egyet jobbra, ringatott egyet balra, s a következő mozdulattal már ki is siklott nagyapám fekete keze alól.
Füttyös és Káló egy pillanatig még nagyanyám ringó tompora után meredtek, oszt szembefordultak. Nagyapám kiköpött oldalra, egyenest bele a tűzbe, Káló felmordult, s már suhintott is előre a bicsakkal. Nagyapám elmozdult, s a következő másodpercben már az ő kezében is ott meredezett a bicska. Káló kicsit előrehajolt, s egyik kezéből a másikba dobta a bicskát, felsőtestét előre-hátra ingatta, így ingerelte támadásra nagyapámat.
Igazi nyáréjszaka volt, a tűz körül ott ült szinte az egész tábor. Elöl a purdék törökülésben, majd a férfiak következtek, kihúzott derékkal bámulták a magasra csapó lángokat, fekete szemeikből már-már a homlokukat nyaldosták a lángnyelvek. Hátuk mögött, a szekerek ponyváinak takarásában lapultak az asszonyok, csöndben és némán figyelték a férfiak hátát, a purdék lobogó haját, és a lángok ritmusára ingadozó Kálót.
Füttyös sem volt rest, s mikor Káló éppen eléfele ringatózott, már suhintott is.
Így táncoltak a tűz körül a purdék legnagyobb megelégedésére, mikor egyszer csak Káló abbahagyta a táncikálást.
Szúrt.
Füttyös karján vékony vércsík indult lefelé, s nagyapám felszisszent. Káló újra szúrt, és újra talált. A következő szúrástól nagyapám már feltehetőleg átringatózott volna a túlvilágra, s onnan pislogott volna Máriskó ringó tompora után.