Ekkor azonban Füttyös elcsücsörítette a száját, s felhangzott a jól ismert füttyszó. Kétszer egymás után.
Az egyik szekér sötétjében megcsörrent a lánc, s mire Káló feleszmélt, ott állt közte és nagyapám között Lajos. Teljes életnagyságban. Mordult egyet, s a dolog el volt intézve. Káló összehúzta magát, és elsunnyogott. Mire Lajos újra eltűnt a szekér mögött, nagyapám keze már ismét Máriskó rozsdabarna vállán nyugodott.
Hogy mi történt, vagy éppen mi nem azon a vásári éjszakán, már nem lehessen tudni, annyi azonban bizonyos, hogy másnap reggel nagyapám olyan peckesen fütyörészett végig a szekerek között hajnalban, mint aki legalább két lovat elkötött az éjszaka. S a ló nagy érték volt akkoriban, még a legutolsó csurdé purdé is tudta, hogy aranyban mérik az árát.
Füttyös peckessége azonban nem tartott sokáig, a vásárt követő ötödik évben egyik éjszaka nagyanyám világgá ment. Legalábbis sokáig ez hangoztatta nagyapám, hogy elkerülje a hallgatóság gunyoros pillantásait.
– Tudjátok meg, megbolondult szegény Máriskó – szívott nagyot a keserű szivarból –, meg szegény! Már jó ideje mondogatta, hogy éjjelente sötét bogarak mászkálnak a fejében, jönnek, mennek, majd hirtelen meglódulnak, s úgy vetik magukat a világba, mint a ganajtúró a szarra. Aztán reggelre eltűnt, se híre, se hamva nem volt, még a cókmókját is magával vitte. Tudjátok meg, megbolondult szegény Máriskó, rávetette magát arra a ganaj világra!
Híre pedig volt, még ha Füttyös nem is akart tudomást venni róla. Másnap reggel látta valaki a következő révnél felkapaszkodni egy szekérre. Gyöngyvirágos zsákját felhajította hátra, s ő maga meg felkapaszkodott a bakra. – Tudjátok meg, felmászott a bakra, ha jól láttam Táncos Káló mellé – mondta ez a valaki csendesen, éppen csak elsuttogta egyik tábortűznél, úgy, hogy nagyapám még véletlenül se hallja meg.
– Aztán itt maradtam apáddal meg Lajossal. Mert Máriskó itt hagyott, öt évre rá, hogy apád megszületett, hogy forgatná össze a görcs a beleit. Milyen élet az ilyen? Itt maradtam azzal a puhánnyal meg Lajossal. S aztán a tábor megindult, jött a nyár, s mi mentünk fel a hegyekbe, és soha többé nem láttam nagyanyádat. Soha többet! Mer’ nekiment annak a ganaj világnak! És apáddal nem lehetett szót érteni, pedig akartam. Hiába próbáltam tanítani, mindig csak a lovak után járt az esze, s minden vásáron ott settenkedett a kupecek mellett. Vettem neki egy dobot is, jóféle kutyabőrrel volt borítva, oldalt meg apró rézdarabok rezdültek az ütésekre. Még a láncot is a kezébe adtam, de nem kellett neki. Undorodva fordult el, ha meglátta Lajost. Szegény Lajos!
Nagyapám valamikor legénykorában találta meg Lajost. A nagy tüzek mellett úgy tartották, hogy még embert is ölt érte. Báró is így tudta, s ha másnak nem is, de neki hinni lehetett.
Fent a hegyekben ütöttek tábort, pihent a sátoros nép egy hosszú és hasztalan vándorlás után. Valahonnan a síkföldről érkeztek fel, ahol végigjártak számtalan vásárt, de akkor már szegények voltak az emberek, senkinek sem kellett a lábas, sem a szentkép. Ifjúember volt még akkoriban Füttyös, még nem is hívták Füttyösnek, csak olyan gyere ide, menj oda purdé volt, akit mindenki csicskáztatott. Hozd ide a lábost, vidd oda a lovat! Aztán egyik hajnalban, mikor a férfiak a szekerek alatt heverésztek, az asszonyok csecsén meg ott lógtak még a szoptatós purdék, szóval alig hajnalodott, nagyapám bevetette magát az erdőben, és zsákjában ott csörgött a lánc. Három napig senki sem látta, s már azt hitték, odébb állt vagy megcsapta valami hegyi ember, volt belőlük arra dögivel.
Harmadnapon került elé az erdőből, s nem egyedül jött, oldalán ott cammogott Lajos. Apróka volt még akkor Lajos, úgy tartják, apró és bánatos. Éjjelenként hosszasan fel-felnyüszített, úgy sírt elvesztett anyja után.
– Már második napja bolyongtam az erdőben, alig volt már falás kenyerem, mikor egy üver aljáról nyögést sodort felém a szél. Odalent barlang volt, nagyszájú, tágas barlang, előtte megszáradt belsőségek, de annyi, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni. Hatalmas állat lehetett, valami öreg óriás, valakik ott ölték le éppen a barlang előtt. Lajos bent volt, rémülten prüszkölt, mikor meglátott, szinte már csonttá soványodva remegett a barlang egyik sarkában, anyja vére nem engedte, hogy kijöjjön.
Állítólag így mesélte nagyapám a történetet Lajossal, a medveboccsal, akit ott talált fent a hegyekben. A nagy tüzek mellett ezt tartják Füttyösről, reszkető hangon adták tovább a férfiak a purdéknak, a purdék testvéreiknek, s így hallottam én is, mert Füttyös nekem erről sohasem beszélt. Aztán mikor a tűz már alig pislákolt, jóformán csak a parázs izzott vörösen a megszenesedett fadarabok alatt, akkor halkan, alig halhatóan elkezdődött egy másik mese, Füttyösről, aki a több kilós lánccal verte agyon Lajos anyját a barlang bejárata előtt. Hogy amikor éppen hajnalodott, mikor az első rigók elfüttyögték magukat, az öreg anyamedve éppen kikecmergett volna a barlangból, de nagyapám ott várt rá a bejárat fölötti kiszögelésen, s a rettenetes lánccal úgy hókon csapta, hogy azon nyomban kiloccsant az agyveleje. És a medve belsőségeit ő szórta szét a barlang előtt, hogy tisztelegjen a medve szelleme előtt. Mert úgy tartják, hogy ha szétszórod egy állat beleit a barlangja előtt, többé oda másik medve nem költözik. S ahogy a parázs egyre halványodott, úgy vékonyodott el a mesélő hangja, mígnem csak az erdő sötét árnyai maradtak, akik vaskos karjukon hatalmas medveláncot cipeltek. Lassan mozdultak, mindig a szekerek sötétjében jártak, s csak a lánc csördült meg néha, ahogyan magasra emelték, föl a fejük fölé.