Lehordott, finom ruhák. Aztán néhány vásári top, egy kapdfel-húzdfel szoknya, egy szakadt papucs.
– Jól nézett ki, nem mondom. Meg nem mondtam volna, hogy harminc. Azt se gondoltam, hogy tud öt nyelvet. Igen furcsa lány volt, de hát tetszik ismerni.
Az „új Évikét” Kittinek hívták. Már a múlt nyáron, amikor Hasszánnal járt, megismerte Évit. Főztek együtt, beszélgettek – mert ha az ember szírekkel jár, akkor nem lehet a városban szabadon mozogni. Lófrálni, ismerkedni. Tudjahogyvan.
Hát persze, hogy persze. Katja nagyon jól tudta. Nyugodtan hajtogatta tovább a ruhákat. Egy ócska farmer, a fenekén ronda, könnycsepp alakú varrással. Aztán egy szép, méretre szabott, elefántcsontszín kiskosztüm. Ez vajon ugyanaz az Évike? Hátul a polcon testápolóflakonok és parfümös üvegek szomorú összevisszasága, a legdrágábbak és a legrégibbek mind török nyelvűek.
Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.
Kitti Ózdról jött, nem ismerte a virágoskerteket. Sőt senkit és semmit nem ismert Budapesten. Először egy kínainál dolgozott, majd egy kebabosnál, aztán pultozott, árult, kisegített, ült a recepción, árult karkötőket a Nyugatinál, próbált diszpécserkedni a taxisoknak, de semmi nem volt jó – úgy érti, anyagilag, mert jókedvből neki legalább elegendő jutott.
Katja feltekintett a ruhapakolásból. A boszorkánykörmök, az émelyítő testápolószag (orchidea!) ellenére tényleg volt valami tenyerestalpas vidámság Kittiben.
– De engem nem érdekel Kossuth Lajos, tudja! Se a haza, se semmi! Ez az egész élned, halnod kell! – Drámaian körbemutatott, mintha ebben a levegőtlen szobácskában ott magasodna a Bakony, a Kékes, a Gellérthegy. – Elmegyek Faiddal Szíriába, és ha megunom a gyereksírást, akkor majd csetelek.
Katja buzgón helyeselt. Ámbár éppen polgárháború van Szíriában. És jól kereső, fiatal orvosok nem visznek haza lilakörmös, hónapokig másokkal kebabozó, keresztény lányokat bemutatni a mamájuknak. Bár honnan is ismerné a damaszkuszi nagymamákat?
Gondolatban Katja nagyon sok sikert kívánt Kittinek.
De hogy lehet, hogy egy művelt és grafomán lány után csak testápolóflakonok maradtak? És Faid? Hol van most Faid? Talán úgy ítéli meg, hogy egy öngyilkos barátnő szekrényének kiürítésének szomorú feladata csak nőkre tartozik?
– Persze, könyvei is voltak – mondta Kitti mosolyogva, és előrántott egy poros cipősdobozt a ruhásszekrény alól.
Angol-francia szótár, aztán német-török szótár. Jane Austin angolul, a Lolita – ahogy az magától értetődik –, Proust, a Bimbózó lányok árnyékában franciául. Nocsak! Cikornyás, dohszagú, régi kiadás: a címlapon egy éjfekete bárka körül sürgölődő, félmeztelen szecessziós lánykák. De hogy kerül egy értékes Gallimard-kiadvány egy cipősdobozba, egy kiöregedett gyerekprostituált hagyatékába? Az orvostanhallgató Faid legénylakásába? Katja az ötödik oldalra lapozott, a francia nyelvű ajánláshoz: Juszuf Böndögülöznek, igaz barátsággal, majd egy nagyképűen cirkalmas, olvashatatlan aláírás, 1937. Nicosia.
Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.
De hol lehetett ez a mesebeli kert?
– Nem mesélt Évi Ciprusról magának?
Kitti felvihogott: – Ő aztán beszélt mindenféléket! Itt élt az arabok nyakán, főzött, mosott rájuk, bevásárolt, lefeküdt Faiddal, ahogy kell, de úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Egy nagyon előkelő kísértet! Tudod, ezt Floridában nem így csinálják! Púderrózsaszínt csak nyáron szabad hordani, mert télen öregít. Hogy micsoda lány volt! Félt a metróban, nem szeretett buszozni, állandóan frontjai voltak, fogalma sem volt, hogy mi az a TAJ-szám, hogy kicsoda most Magyarország miniszterelnöke! De még azt sem tudta, hogy hol kell bérletet venni, vagy hogy hogy jut el innen a Keletibe! Pont olyan volt! Olyan! Hiszen tetszett ismerni!
Katjának tetszett. Bár még soha nem képzelte el, hogy tájékozódik egy tizenkét éves korában elrabolt lány, aki huszonhét évesen felbukkan Budapesten.
De ki küldte ide? Ki vette meg neki a repülőjegyet?
Becsúsztatta a Proust-kötetet a nyitott bőröndbe.
Nicosia, Böndögülöz-család, német-török szótár.
De hát nem kérheti meg Kittikét, hogy fáradjon ki a szobából, míg az összes könyv előzéklapját lefényképezi. Ő csak egy gyászoló nagynéni Pápáról, aki vette a fáradtságot, hogy a halott unokahúg után összecsomagoljon.
– És az én szegény Évikémnek nem volt laptopja?
Kitti felhorkant. – Hogyne lett volna! Hiszen imádta az ilyen titokzatos dolgokat! Jelszavak, dokumentumok, kódok, micsoda matahari vagyok, mindenki láthatja… De a papírokat és a laptopot elvitte az édesanyja. – Katja zavarát látta, magyarázkodni kezdett. – Hát az anyuka nem mondta el? Becsöngetett ide egy koradélután, és elkérte tőlem a gépet meg a papírokat. Kérdeztem tőle, mi legyen a ruhákkal? Ezzel a rengeteg mindennel? Az illatszerekkel, a kagyló- meg a kavicsgyűjteménnyel…?
Katja megmerevedett. Hiszen Dohákné határozottan állította, hogy mindeddig nem érzett magában elég lelkierőt, hogy a lánya holmiait összecsomagolja… Miféle édesanya? Laptop, papírok? Miféle papírok? Ugyan kit érdekel egy hajdani gyerekprostituált irodalmi munkássága?
– Becsöngetett, aztán térült-fordult, kirántotta a laptop zsinórját, összekapkodta az ágy mellől a füzeteket. Talán annyira meg volt zavarodva…
Most, hogy elmesélte valakinek, maga is meghökkent. Tényleg! Milyenanyaazilyen…?
– Én nem tudom – nyögte, – nagyon furcsa volt. De én senkit nem akarok megbántani.
Katja nem engedhette, hogy a gyanú belefészkelje magát Kitti fejébe.
A gyász különféleképpen hat az emberi lelkekre, magyarázta. Minden ember más és más, nem csoda, hogy nem tudjuk egyformán kifejezni magunkat. Hisz nincs ennél nagyobb bánat! Hogy egy anya a lányát…! Hogy élete virágjában…! Lehet, hogy Dohákné a kulcsot kereste, a magyarázatot, hogy mért tett az ő lánya ilyen felfoghatatlan szörnyűséget…
Kitti bólogatott. Egy aranyos szárnyú, fáradt légy körözött fölöttük, talán ő is elbódult a testápolószagtól.
– A magyarázatot – motyogta Kitti. – Évi a sorstársnőit kereste az interneten. Sorstársnők, igazság, megtorlás, küldetés, púderrózsaszín… az az igazság, hogy szeretett mindig ilyen fellengzősen beszélni. De hát azzal a laptoppal nem sokra ment az anyukája! Ebben a szobában nincs kábel, úgyhogy Évi Faid gépéhez járt facebookozni. – Maga elé nézett, elmerengett. – Az a furcsa, hogy még a lánya iratait sem vitte el!
– Az iratait?
– Igen, az iratokat. Évi egy ékszeres dobozban tartotta a fürdőszobában. Mért nem a gangon vagy pincében, hát ne tőlem kérdezze… Én is csak napok múlva találtam meg.
Katja kezébe vette a valódinak látszó ciprusi útlevelet. Kanadai vízum, ausztrál vízum, amerikai vízum – mindenféle országok vízuma, ahol a púderrózsaszín álmokat szövögetik. Az okmánynak is érzelgős parfümszaga volt, mintha Dohák Éva szorgalmasan locsolgatta volna , ahogy abban a mesebeli kertben az öregúr virágait.
És az utolsó oldalon ott mosolygott szőkén, ragyogóan, egy kicsit megbántottan, azzal az engem-senki-mem-ért-meg–pillantással.
Ám az útlevél nem Dohák Éva, hanem Dér Krisztina nevére szólt.
– Hát tetszik látni – sóhajtott Kitti, – milyen furcsa lány volt.
