Bejegyzések kategória bejegyzései

A halálos vers

„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,

gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,

ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy

„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,

aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,

és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,

ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,

azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét

hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok

(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),

halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,

ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,

(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)

olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,

hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,

egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,

ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,

hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,

hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek

megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,

vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,

és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,

nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,

„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,

és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,

hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,

és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,

és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:

hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,

azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,

hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,

aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy

belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és

nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.

Eredet

Mintha só marná a szemet,

először álmok üledéke,

majd a képzelet nyila, az

fordul ellened, egy régi

hang, mely titka őrzését

megtagadta, űrbe hasad,

ütésre serkenti a kezet,

bűn te, igazság-álarcban,

ütés visszhangja, függés,

gyilkos szeretet, gyümölcs,

hullását ne vedd magadra,

míg hull, a húst kövek

sebzik meg, örökké hull,

s száll megint, ha egyszer

elesett, e lehetetlen eredet,

az béklyózza kezed, szállj,

hétkarú ütés, hétkarú

végzet, hétkarú szörnyeteg,

a hangomban törj szemet,

az időt hagyja el kezed,

a húsban forrj össze, álom,

mikor só marja a szemet. 

Kokas Ignác: Teremtés után valahányban
Kokas Ignác: Teremtés után valahányban

Lepereg

Lepereg

Az ágak csupasz karként egymás felé meredtek. A tél elmúlt, a hó tisztasága alól felsejlett a sár. A napnak még nem volt ereje, fénye is csak alig. Az eső puskaropogásként kopogott a sötét ernyőkön.

Péter az egyik üzlet kifeszített ponyvája alatt várta a buszt. A hirtelen jött tavaszi zápor felkészületlenül érte. Figyelte, ahogyan kabátjáról a cseppek lassan leperegnek, és eggyé válnak a tócsával a földön. A nadrágja nem vízhatlan, beszívta a nedvességet. A nyirkos szövet lassan dörzsölni kezdte a combját, minden lépés egyre kellemetlenebb lett.

A busz, mint ilyenkor mindig, késett, az emberek pedig csak gyűltek. Az egyhangú tömeg aztán felszállt és masszát alkotott. A rajtuk lévő cseppek összekeveredtek. Olyan lett a jármű, mint egy óceán, ahol az emberek riadt halrajként egymáshoz simultak.

Néha egy kapaszkodó kar könyöke Péter arcába vágódott. Ilyenkor a kabát nedvei az orrához dörgölődtek, és ázott műanyagszagot árasztottak. A férfi elnézést kért, próbált arrébb állni, de nem sikerült. Nem is ez a lényeg, csak a szándék.

A busz átzötyögött Pestről Budára. Lassan elfogytak az emberek, az elernyedt izmokat ki lehetett nyújtani. Péter azon gondolkodott, vajon a jármű most félig üres, vagy félig teli? Kavargott még a fejében a délelőtt. Az a néhány sértés, amit a fejéhez vágtak. Ez is olyan, mint a ruha: van, ahol megvéd, és ott egyszerűen lepereg, bármit is mondtak, vagy tettek ellene. De ahol gyengébb a szövet, ott a rágalom beszívódik, és kidörzsöl.

Péter egy éles kanyarnál elvesztette egyensúlyát, és ahogy lábával a biztos pontot kereste, rálépett egy idős férfi lábfejére. Vannak helyzetek, amikor nem számít, ki milyen ember. A jellemünk egyenruhát ölt, és ösztönös, vagy tanult sémák szerint viselkedünk. Így Péter azonnal bocsánatot kért, mosolyogni próbált, de a barna szövetkabátos bácsi szúrós szemekkel mérte végig, és élesen odamormogta neki, hogy óvatosabb is lehetnél, kölyök.

Hogy a férfi minden nálánál fiatalabbat kölyöknek becézett, Péter számára örök rejtély marad. Ő csak azt hallotta meg, amit a sűrű zivatar átengedett lelke hallójáratán. „Kölyök.”

Végre leszállhatott a buszról, hazamehetett volna, de a testében túl sok volt a sérelmektől megduzzadt erő. Mint mindig, átfutott az úttesten az autók között, de ezúttal nem bírt megállni. Tovább rohant, el a bolt mellett, el a zöldséges mellett, el az étterem mellett, el a szomszédok mellett. Csak futott, egyenesen, bele a házak tengerébe, miközben minden cseppet külön ütésnek érzett az arcán.

Péter sosem volt nagy futó. Hamarosan elfáradt hát és megállt. Rájött, hogy már rég nincs benne semmi a korábbi feldúltságból. Körbenézett, megállapította, hol van, megfordult és hazasétált. Út közben az eső kopogását hallgatta kabátján. Olyan hangja volt, mint a tapsviharnak egy előadás után. Jól esett neki, ahogy a hűvös víz felfrissíti az arcát. Azt mondják, halála előtt az ember életének a fontosabb eseményei, mint egy film, leperegnek a szeme előtt. Péter nem haldoklott, nem érte tragikus baleset sem, mégis ahogy lábait egymás után tette, többször is végignézte ezt a filmet. Mindig másik részlet lett benne fontos.

Amikor végre hazaért, Bogi gyorsan forró teát készített neki. – Hol voltál, hogy ennyire megáztál? – kérdezte kedvesét. – Elfutottam, jó messzire – mondta mosolyogva Péter. – És megérte? – faggatta óvatosan a lány. A fiú lassan lerángatta magáról a vizes rongyokat, majd egy kevés gondolkodás után fáradt hangon válaszolt – Rohadt hosszú volt hazasétálni.

A jövő zenéje

 

 

Márta és férje, Ottó karon fogva sétáltak egy felhőtlen nyári délutánon. Amióta a gyerekek kirepültek, sokszor megtehették ezt. Amikor egy tömbház takarásából kiléptek a napfényben fürdő főtérre, félelmetesen ismerős zene csapta meg Márta fülét. Tágra nyílt szemmel kereste a forrását, bár tudta, kit talál majd a tér túlsó végén: ezer közül is felismerte volna Karcsi stílusát.

A zenész egy platánfa árnyékában állt, két ősrégi hangfal között. Behunyt szemmel játszott kopott, faburkolatú szintetizátorán, melynek előtte heverő, nyitott tokjában pénzérmék csillogtak. Márta menekülni akart, amíg észre nem veszi. Mielőtt azonban férjével együtt megfordulhatott volna, a férfi rávillantotta fekete szemét, és az asszonyt elárasztották az emlékek.

Harminc évvel ezelőtt hallotta először Karcsi játékát. A fantasztikus hangszínek és érzékeket simogató effektek tavaszillattal keveredve áradtak be az ablakán. Felkerekedett, és mint akit megbabonáztak, elindult a hang irányába. Eljutott egy bérház belső udvarára, ahol a középen álló tulipánfa alatt egy kócos hajú fiú hajlongott az akkor még új Moog szintetizátor billentyűi fölött.

A hangszer egy deszkán nyújtózott; Karcsi törökülésben játszott, csukott szemmel. Márta odalopózott mellé. Amikor a fiú a szám végén felnézve meglátta, hogy ott ül mellette egy lány, képtelenül tágra nyitotta igéző, fekete szemét. Elmondta, hogy aznap kapta a Moog-ot – a nagybátyja hozta Ausztriából –, és még csak próbálgatja rajta a hangokat; nem gondolta, hogy rögtön közönsége is lesz. Márta megkérdezte, mi az, amit játszott, mire Karcsi mosolyogva azt felelte, A jövő zenéje.

Attól kezdve minden este a fiú játékát hallgatta. Karcsi legtöbb idejét a zenének szentelte, és néhány hónap alatt elképesztő szintre fejlődött. Nyáron négy másik fiúval együttest alapítottak, és ők is meglepődtek, amikor a semmiből felbukkanva megnyerték a ’82-es városi Ki mit tud?-ot. Ezt követően a sok fellépés miatt Karcsinak autót kellett vennie, hogy szállítani tudják a felszerelésüket. Azt mondta, azért választott kocka Ladát, mert az elején és a hátulján is lehet autogramot osztani. Ugyanez a kocsi most rozsdától lyuggatva, lógó lökhárítóval búslakodott a tér melletti parkolóban.

Márta csodálkozva kapta fel a fejét. A férje oldalba bökte, így sikerült kiszakítania a fekete szemek bűvköréből. Márta elnézést kért, hogy elbambult. A hőséget okolta. Érezte, hogy el kell menniük innen, mégis azt javasolta Ottónak, vegyenek fagyit, és keressenek egy szabad padot.

Amíg a férje sorban állt a nyalánkságokért, lopva szemügyre vette Karcsit. Felette sem múltak el nyomtalanul az évek. Kócos haja őszbe hajlott, mély ráncok adtak medret a homlokáról csorgó verítéknek, de a zenéje ugyanúgy szólt, mint annakidején. Amíg ott ültek a fagyijukkal, eljátszotta a kísérteties Tó a szélben-t, majd az andalító Nyáresti álom következett. Márta csodálkozott, milyen jól emlékszik a szerzeményeire, pedig néha klasszikusok címét is elfelejtette.

Karcsival a zene hozta össze, és az is választotta el tőle: az őszi koncerteken a fejébe szállt a hírnév; egyre kiállhatatlanabb lett. Márta többször látta dekoratív nőkkel furikázni a városban, és amikor az egyik próbán azzal viccelődött, hogy belépőjegyet fog szedni tőle, betelt a pohár. Akkor látták egymást utoljára. Márta később megtudta, hogy Karcsiék együttese alig egy év múlva feloszlott, és a dalaik hamar feledésbe merültek.

Akkoriban ismerte meg Ottót, aki elvitte színházba és komolyzenei koncertekre. Karcsi utáni kiábrándult hangulatában mindent elért nála a pénzével és a kifogástalan modorával. A szülei is nógatták, nehogy kihagyjon egy ilyen jó partit, így amikor Ottó odatérdelt elé egy méregdrága eljegyzési gyűrűvel, igent mondott neki. A házasságuk mintaszerű volt. Ottó tetemes üzleti sikerei ellenére szerény maradt, szerette őt és a gyerekeket. Az asszony hirtelen ráébredt, mennyire hálás neki ezért. Megfogta a kezét, de az érintés üres volt, színtelen.

Felálltak a padról, hogy folytassák a sétát. Márta eltökélte, hogy nem fordul vissza, azonban néhány lépés után felcsendült A jövő zenéje, olyan káprázatosan, mint soha azelőtt. Megtorpant, hátranézett. Hirtelen rengetegen gyűltek a térre, alig találta Karcsi sóvárgó tekintetét. Látszott, hogy őt is zavarja a sok ember, nem nekik játszik, már megelégedne azzal, ha egyvalakit elvarázsolhatna. Márta némán formálta ajkán a szót: Késő.

Mi a baj, drágám?

Ez a zene…

Szerintem is borzalmas – mondta Ottó, és látva, hogy mások pénzt dobnak a hangszertokba, hozzátette: – Én azért fizetnék, hogy hagyja abba.

Ahogy távolodtak, a dallam disszonáns futamokká alakult, és amikor beértek egy háztömb takarásába, a szólamok visszhangzó elektronikus sikolyban egyesültek. A rákövetkező fájó csendben az asszony úgy érezte, a levegő ellenáll a lépteinek, mintha vízben vagy mély homokban járna. Ottónak szinte vonszolnia kellett.

Kedvesem, biztos napszúrást kaptál. Legjobb, ha most hazamegyünk.

Márta belekapaszkodott és követte, de tudta, hogy a múlt zenéje örökké elkíséri.

Vak szemek

Vak szemek

 

A kígyó lassan, fenyegetően csavarodott rá a hegyre, a fák között utat törve magának. Hatalmas kattogással zakatolt, robogott, megtörve az éjszakai csendet.

Károly egyedül ült, és az ablakon időzött a tekintete. Kedvtelenül nézte, ahogy a rácsok kedvesen vetették háló-árnyékukat a hideg-kék cseppekre. Akár egy romantikus festő ecsetvonásai. Kavargó hullámok és ködpára. Semmit se lehet látni.

Károly egy khaki zöld sapkát húzott elő zsebéből, majd cigarettát. Úgy rémlett neki, mintha kiöregedett katona lett volna valamelyik nagy háborúban, de valójában nem volt biztos semmiben. Az emlékei idővel megfakultak. A cseppek az ablakon egyre elmosódottabbakká váltak, valóságos vihar játszódott le a vékony üveglapon. Volt, hogy formák bukkantak fel rajta, mintha alakok derengő arcai villantak volna fel, de aztán sodródtak tovább a sötétségbe.

Károly, talán már nem is az ablakon látta, lehet, hogy csak gondolatban, ahogy előtte egy szakadt ruhájú nő jelent meg. Ritkás ősz haja össze-vissza állt, akár egy százéves seprű szálai.

A tekintete üres volt. Alighanem vak.

Ha nem is teljesen, alig láthatott valamit a világból. Károly egyszer bizonyosan találkozott vele.

A neve valami görög hangzású lehetett, de már a fene se tudja.

Alakja elhomályosult, de Károlynak muszáj volt tudnia, ki is volt az a nő. Állandóan mormolt, szörnyű szavakat. Szemével mintha az eget kémlelte volna.

Csak azt tudnám, mit láthatott! Hiszen félig vak, vagy talán teljesen.

Károly egyszer találkozott vele. Akkor is éppen ilyen volt, mint amilyennek most látni vélte. Károly úgy emlékezett, látta meghalni az asszonyt. Nem tudta, ki ölte meg. Talán ő maga volt. Lehet, hogy már mást is megölt.

Emlékszem, ott hevert előttem. Egy pusztító félelem nyoma hevert nyitott szemmel, égnek fordított arccal a hideg földön. Előtte még beszélt hozzám. Mindenféle zavaros dologról, szinte összefüggéstelenül, néha értelmetlen szavakat. Amikor a szavai érthetőbbé váltak, arról beszélt, hogy tud segíteni. Hatalmas, fekete madár szállt mellé, és mint egy háziállat, kedvesen a gazdája mellé kuporodott. A hatalmas lábakra szalagok voltak tekerve, miután jobban megnéztem, láttam, hogy mik azok valójában. Fekete filmszalagok voltak. Sötétek, akár az ablaküveg. Rajtuk emlékképek kapaszkodtak. Ezután a vak asszony felszívódott.

Eközben a kígyó lassanként elnyelte hatalmas testével a hegyet, a szorításába zárta. A sötétség egyre sűrűbbé vált.

A vihar egyre erősebb lett, örvényként szippantott magába mindent, még az idős nőt is magával ragadta.

Nagy vihar volt. Erre tisztán emlékszem. Vihar, és tömegek mindenhol.

Károly továbbra is az ablakot nézte, de már nem látott rajta semmit. Minden korom sötét volt, s a kígyó elnyelte a hegyet, már csak hatalmas szörny teste tekeredett kikémlelhetetlen hosszúságban a földön.

Károlynak vacsorát hozott egy fehér ruhás nő, megfürdették, majd aludni ment.

 

 

 

Edward Lear: A Dong, kinek Orra Világol

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

         hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

         s vad fellegek viharködében

         a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

         moccan valami furcsa fény:

         ezüst pászmája föl-le jár,

         mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

         magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                   „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

         Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                   Ez a Dong! Ez a Dong!

         A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                   Ó, volt idő,

         hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

         aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                   ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

         és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.” 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                   fölkelt a Dong, és szólt:

         „A józan eszem most mind odalett,

                   az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

         És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

         míg egyre kereste, kereste a lánykát;

         és mivel éjszaka nem jól látott,

         kérget a Csöngöm-fáról hántott

                   termőhelyén, a pitypangos réten,

                   és orrot font magának belőle szépen,

         orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

         s a hegyén üreget hagyott, kereket,

         s egy nagy fényes mécsest beletett,

                   és becsomagolta

                   erős, puha gyolcsba,

                   hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

         s így kis lukakon tört által a fénye

         pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

Havasi Attila fordítása